Az ablakon csorogni kezdett a barna lé és Maria Trepljova feltette a szamovárt az asztalra. Még messze volt a nyár. A vendégek surmogtak, mint az ócska gramofonok, egyikük egyenesen a széke fölött lebegett. A másik, nagy darab fekete, sunyi macskaképpel vigyorgott. – Üljék rendesen! – tette a teázóasztalra a csajnyikot és a két sztakant a fiatalasszony. Béla leereszkedett a székre, mire egy légy megállt a levegőben.

K nem az a fajta volt, aki Párizsba utazik kiállítást nézni. Ami azt illeti, szülővárosa határát sem lépte át legalább tizenöt éve. Nem érezte különösebb szükségét. Ami kellett, mind megtalálta B-ben a városi rangra emelt kisközségben, mélyen beágyazva az Alföld porába. A P-né által hőn óhajtott zsírégető csodaszert pedig az interneten rendelte meg Nepálból. Előtte azért leellenőrizte mindkét patikát, nem bújt-e meg valahol a sok kis doboz között.

Egy süldő lány hevével mosolygott rá, még kapaszkodni is elfelejtett. Pedig a srác járt a tízes évei végén, nem ő. De számít ez? Úgy hántotta le ötvennégy évének kérgét ez a május végi délután, hogy észre sem vette. Ma minden és mindenki fiatal, ők ketten már biztosan. És mikor a fiú végre visszamosolygott rá, tudta, hogy ezt a napot semmi sem ronthatja el.

Voltak pillanatok a délelőtt folyamán, amikor legszívesebben fogott volna valami éles tárgyat és kivág egy darabot a háta közepéről. Most pedig ez a nyamvadt gyufa nem akart meggyulladni. A cigarettát a fogai közt tartotta, nem akart hozzááérni a nyelvével. Meg kell próbálnia elfojtani a köhögést, a többi lány már így is őt nézte.

Most már nagyon gyorsan körbeérek. Nem tudom pontosan, mióta keringek, talán évmilliók óta. Legalábbis földi idő szerint. Pár óránál nem tűnik többnek. Mielőtt elnémultak a mérőműszereim, a fénysebesség negyedével suhantam. Egyre gyorsulok, érzékektől vakon mindössze egy felfoghatatlan erejű vonzást érzékelek, ami csupán kóstolgat még, mintha nem tudná eldönteni, mit is kezdjen velem. Pedig nincs választása, ahogyan nekem se. Rég elhagytam a pontot, ahonnét volt visszaút.

- Tibike, legalább egy fejjel magasabb vagy, mióta van a Marcsi. – Ilyet mer nekem mondani ez a nő. - Úgy van, sógorasszony, kivasalta a gerincem rendesen, csak úgy ropog, ha lehajolok. Egész jó a kilátás innen fentről. Legalább végre vízszintes a szemkontaktus, könnyen csúszik, mint a sör. - Persze erre már nem tudott mit mondani.

– Egyáltalán nem mindegy – fortyogott magában kedvenc kerti padján, válaszképpen Barney egy héttel ezelőtt foghegyről odavetett mondatára. Mielőtt faképnél hagyta azt a csökönyös vénembert, épp azt magyarázta neki, hogy hiába sertepertél a halál a házuk körül, hiába unják el a végtelen várakozást, amikor bekopog, ünneplőben fogják várni, egy pohár pezsgővel a kézben. Méltóság, Barney! Méltóság! Eugene lepillantott a csíkos pizsamájára. Az ágyékánál hagyott kényelmes lyukon át (aminek nagy hasznát vette a sietős percekben), kellemesen bizsergette az floridai ősz heve. Mégis összehúzta magán a köntöst. A keservit, még ő papol méltóságról?

– Anticiklon Bristol felett, az lófütty, esti fény. Az angoloktól nem is számítottam másra. Na cseszd meg, itt meg döglik meg az ember! Ejnye, de lassan jön be a kép, ragya verje ki ezt a masinát!

Csonti nem nézett fel, de kiejtette a szilvát a kezéből. Nem bánta, már amúgy is túl érett volt. Beleszippantott a levegőbe, és erős kísértést érzett, hogy a földre üljön. Csak ettől a szagtól be lehetne rúgni. Aztán a kis kerti asztal felé pislantott. A laptop nem takarta el teljesen a mögötte lévő arcot.

– Na mi van, nincs több? – Csonti sietve hajolt le egy újabb marék gyümölcsért. Nem hiányzott, hogy a banya gúnyolódni kezdjen vele. A fene egye meg, ő tesz neki szívességet, hát hadd csinálja olyan gyorsan, ahogy neki tetszik.