Azt hittem, soha nem vergődöm el a Victoria Station-ig. Emese nekem hiába mondja, hogy el sem lehet téveszteni. Valóban jóval egyszerűbb lett volna a London Bridge-től indulni, de hát kellett nekem várost nézni. Emese nem érti, hogy annak, aki nem beszéli a nyelvet, olyan érzés egy külföldi nagyvárosban, mintha egy tükörlabirintusban bolyongana, ahol minden sarkon a saját értetlen bambaságával kénytelen szembenézni. Még szerencse, hogy a PCR tesztemet kinyomtattam, abban a nagy kavarodásban a reptéren meg sem találtam volna a telefonomon.

Az oltottakat persze nem egrecíroztatták, úgy hatoltak át minden ellenőrzésen, mint kés a vajon. Emese persze csak legyintett (mostanában szinte mindenre legyint a Skypeon, amit mondok.) Mikor a brightoni állomáson végre találkoztunk, azt mondta, nekik is ugyanúgy fel kellett mutatni az oltási bizonyítványt. Tehát csak nekem tűnt úgy, hogy velem szórakoznak. Bizonyára. De legalább megpróbált udvarias lenni, mikor megjegyezte, hogy ő sem ért egyet az oltatlanokat korlátozó intézkedésekkel. Én viszont nem voltam képes annyiban hagyni a témát, és akarva-akaratlanul is rázúdítottam az utolsó hónapokban felgyülemlett keserűséget. Szidtam a magyar kormányt, az Uniót, de legfőképp a tudósokat, akik összevissza hebegnek-habognak, közben nem csinálnak mást, csak ijesztgetik az embert. Arról persze nem szól a fáma, hogy ki jár jól ezzel az egész hajcihővel. Nem mintha nem tudnánk.
Emese közben igyekezett megmutatni, amit a városból érdemes látni, de nem igazán tudtam figyelni. Jókora tömeg volt az utcákon, a sok hülye, aki eddig bepánikolt, most végre kiéli magát. Mire ahhoz a hagymakupolás kastélyhoz értünk, már Anglia is dühített, főleg, hogy majdnem elütöttek, miután rossz irányba nézve léptem le a járdáról.
– Ez a Royal Pavilon, a király családnak a rezidenciája.
– Persze, gyönyörű valóban, de azért könnyű úgy villogni, hogy ötszáz éven át kiraboltuk a fél világot. Ezek még most is azt hiszik, hogy ők uralkodnak Európában.
– De hát kiléptek az EU-ból.
– Csak várj. Nem azon múlik, hanem a lóvén. Láttam én, micsoda felhőkarcolók vannak Londonban. Itt koncentrálódik a nagy suska. Márpedig pénz beszél, kutya ugat.
Nem tudtam leállni, de nem is nagyon akartam. Elkapott a hév, mint otthon, amikor a boltos Irénkével kitárgyaljuk a világ folyását.
– Mit gondolsz, mi pénz van ezekben a vakcinákban? Olyan pénzek mozognak itt nyugaton, hogy azt magyar ésszel föl sem érnénk. Szerinted a tudomány kinek a szolgálatában áll? Az ilyen csórókéban, mint mi, vagy ezekében? – mutattam a palotára. – Meg aztán nagyon elrugaszkodtak már a tisztelt tudós urak a valóságtól. Belenyúlkálnak a génjeinkbe, meg persze az a sok elektromos hullám, öt gé, hat gé, meg amit akarsz... Ebben a vakcinában is ki tudja, mi van.
– Chip?
Gúnyos mosolyra húztam a számat.
– Azért ennyire nem kell hülyének nézni a nagybátyádat. Arról van szó, hogy fogalmunk sincs, milyen mellékhatásai lehetnek. A facebook-on egyre másra olvasom a beszámolókat azokról, akik belehaltak, vagy legalábbis maradandó károsodást szenvedtek. De nem is kell annyira messzire menni. Nem egy ismerősömnek voltak szívritmuszavarai. Nagyanyádnak tüdőembóliája lett, csoda, hogy megmaradt. És ne gyere nekem azzal, hogy láncdohányos. Az a nő még most is olyan, mint a vas, csak az a szaros vakcina kényszerítette térdre. Úgyhogy elegem van ezekből a sarlatánokból. Olyan nagyra vannak a tudásukkal, pedig nem egyszer kiderült már, hogy a régi magyar sámánok is simán birtokolták ezt a tudást, meg még többet is. Amit persze megint csak nem harsognak túl.
– Nem táltosok?
– De... táltosok. Felesleges kioktatni, én is tudom, hogy táltosok, csak felcsesztem az agyam. Talán jobb is, ha hagyjuk a témát. Elvégre itt vagyok a tengernél, a kedvenc unokahúgommal.
– Tényleg? Van több is? – mímelte a hüledezést, mire elnevettük magunkat.
Valóban kiadtam már a mérgem javát, onnantól kezdve igyekeztem jobban rá figyelni. A nap hátralevő részében nem került szóba az oltás. A vizsgáiról beszéltünk, meg valami helyi ficsúrról, aki tetszik neki mostanában. Érdeklődtem, nem bánja-e, hogy nem lett színész, de úgy látszott, elégedett a fizika szakkal. Vacsora után még egy kocsmába is elvitt, ahol korábban dolgozott és ahol tudta, hogy nem kérnek oltási papírokat se tőle, se a vendégétől. Ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a cechet. Fesztelenül beszélgettünk mindenféléről, de néha elrévedt a tekintete, mintha máshol járt volna gondolatban.
Mielőtt otthon a kis apartmanjában nyugovóra tértünk volna, halkan így szólt.
– Bátyó, valamit el kell mondanom. Az a helyzet, hogy... igazából nem oltattam be magam. Egyszerűen csak nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. De anyáéknak el ne mondd, különben nem ismerlek többé!
– Ami azt illeti, nem igazán tetszik, hogy titkolózol a szüleid előtt. Persze ismerem anyádat, tudom mi a véleménye a dologról. Mindig is ilyen volt, sose kérdőjelezett meg semmit. Most is vakon hiszi, amit a média mond. Biztosan leharapná a fejedet, ha megtudná.
– Az a minimum.
Elmosolyodtam és átkaroltam, melengette a szívemet, hogy velem ilyen őszinte.
– Én nem hallottam semmit.
Hamar elnyomott az álom ez után a sűrű nap után. Még hallottam, hogy a szomszéd szobában angolul beszél valakivel telefonon, és mind a ketten fel-felvihognak. Egy idő után mintha a tenger susogott volna a fülembe, aztán egy ismerős női hang azt mondta: Sweet dreams, Jellybean. De lehet, hogy azt már csak álmodtam.
Reggel, miután kidörzsöltem a csipát a szememből, a konyhai csapból engedtem magamnak egy pohár vizet. Már csaknem az egészet megittam, mikor Emesét hallottam felszisszenni a hátam mögött.
– Jaj, elfelejtettem mondani, hogy ne igyál a csapból. Állítólag meddőséget okoz a vezetékes víz itt Dél– Angliában. Tudod... csökkenti – itt elpirult – a spermaszámot.
– Állítólag?
– Vannak itt is olyan fórumok azért, ahol leírják az ilyesmit. Azt mondják, hogy a Brexitnek súlyosabb következményei lesznek, mint várták és ilyen megoldásokkal akarják a népességszaporulatot kordában tartani. Persze, lehet, hogy kamu, mindenesetre én jó ideje csak palackozott vizet iszom. Ott van a hűtő mellett.
– Ja, persze, tegnap is milyen kihaltak voltak az utcák... Ugyan már, ez badarság. Meg aztán... Azzal már el tetszett késni – idéztem mosolyogva Pelikánt a Tanúból. Ha vágytam is valaha gyerekre, rég lemondtam róla.
– Te tudod – mosolygott vissza. Legalább ötször láttuk együtt a filmet.
Derűs idő ígérkezett, ezért úgy döntöttünk, kisétálunk a Palace Pier-re, Anglia egyik legnagyobb és legpatinásabb mólójára, aminek a végén még hullámvasút is van. Gyerekként sokszor ültem fel a városligeti rokonára és most is kedvem támadt hozzá.
– Én ugyan fel nem ülök rá – borult el Emese tekintete.
– Félsz? De hiszen még együtt is mentünk rajta otthon!
– Nem bízom ebben a szerkezetben. Meg úgy egyáltalán az itteni mérnökökben.
– Nekem stabilnak tűnik – vakartam meg a fejem. Persze nekem is megvoltak a rossz tapasztalataim az otthoni "szakemberekkel". Kis túlzással, alig találni már kőművest Magyarországon, aki felismer egy glettelő spatulát. De hát ezek az ánglis vidámparkosok csak tudják tán, hogy mit csinálnak, különben nem ülne fel rá ennyi ember erre a Turbo-micsodára. Irigykedve hallgattam a boldog sikolyokat.
– Tőlem nyugodtan menjen vele, aki akar, csak ne erőltessék rám.
– Erőlteti a nyavalya! Jézusom, egészen elsápadtál. Gyere, meghívlak ebédelni, tudod, a kedvenc helyünkre.
Hamar visszatért az életkedve, bár amikor elmentünk egy felállványozott épületfal mellett gyorsan átrángatott az utca másik oldalára. A pubban gyorsan rendeltünk két korsó Guiness-t a nagy ijedségre. Csodálattal néztem körbe a tradicionális angol kocsmabelsőn. Látszott, hogy az ivásnak megvan a kultúrája errefelé. Emese azonban megint kizökkentett az ámulatból.
– El fogok költözni Brightonból.
– De hát miért? Olyan helyes kis város.
– Túl közel van a Dungeness.
– Az meg mi a búbánat?
– Atomerőmű – mondta olyan hangsúllyal, mintha épp most mondta volna be a híradó a szivárgást.
– Na és aztán. Az atomenergia biztonságos, csak a zöldek pampognak. Ezek már rég nem olyanok, mint Csernobil.
– Figyelj ide bátyó. Én még csak nemrég kóstoltam bele a nukleáris fizikába a suliban, de annyit már megtanultam, hogy baromira a tűzzel játszanak. A biztonságos erőmű csak egy mítosz. Pláne egy negyven éve működő reaktor esetében.
– De hát akkor biztosan lehetne erről hallani – pillantottam körbe a derűs asztaltársaságokon – gondolom, figyelmeztetnék a lakosságot a veszélyre.
– Hallunk róla éppenséggel, de nem akarják nagy dobra verni.
– Azon a fórumon, mi? Amit tegnap mutattál? Biztos, hogy megbízható? Ezek az angolok már nem tudják, hogy jó dolgukban mit csináljanak.
– Végül is, mi megbízható manapság? A tévénél azért biztosan jobb.
Felhörpintettem a maradék söröm. Az utolsó mondatával végre egyet tudtam érteni.
– Próbáljunk meg józan paraszti ésszel gondolkozni. Csak nem fog felrobbanni a fél ország a közeljövőben. Azért azt te is beláthatod, hogy ilyesmi nem történik meg túl gyakran.
Nagyot sóhajtott.
– Igazad lehet. Tiszta hülye vagyok, mi?
Legnagyobb döbbenetemre úgy kis híján elsírta magát, szerencsére jött a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Én megreszkíroztam egy steaket közepesen átsütve, Emese azonban megelégedett egy ásványvízzel és egy csomagolt sós mogyoróval.
– Mi az ördög van veled, te lány? Nagyon nem tetszel nekem. Nem látom, hogy jó hatással lenne rád ez a hely. Talán haza kéne jönnöd. Otthon is tanulhatsz tovább.
Hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem, semmi bajom. Csak láttam elégszer, hogy mi megy a konyhában. Sose tárolják a megfelelő hőmérsékleten a kaját, ráadásul nem is sütik át rendesen. És hát a higiénia...Tudod mit jelent az, hogy cross-contamination?
Nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Körülöttünk mindenki jóízűen lakmározott.
– Most már aztán elég legyen! Kezdesz nagyon furcsán viselkedni. Mintha mindenki az életedre törne.
– Igazad van, ne haragudj. Sajnálom. Tudod, hogy anya is mennyire félt, hogy itt vagyok egyedül. Csak próbálok lavírozni valahogy, hogy mikkel vigyázzak. A gyorséttermek is nagyon durvák ám.
– Kicsit túllavírozod magad, nem gondolod?
– De, lehet. Mindenesetre van egy ilyen ezo-bolt a sarkon, ott szoktam bevásárolni a főzéshez.
Fintorogtam, mert sejtettem, miféle madáreledelt árusítanak az efféle üzletekben, de aztán eszembe jutott, hogy Irénke is jó véleménnyel volt róluk. Márpedig az ő szavára lehet adni a bio-dolgokban, maszekban természetgyógyászként is praktizál.
Végül ráhagytam a dolgot Emesére és megkértem, hogy rendeljen még egy korsóval. Próbáltam derűsebb mederbe terelni a beszélgetést. A steak ízletes volt, szerintem rendesen átsült, mégis otthagytam a felét. A baktériumfertőzés és az atomsugárzás emlegetése megtette a hatását. Hazafelé le is kellett ülnöm egy padra, mert félő volt, hogy visszakívánkozik az ebédem. Elnéztem a tenger ólomszürke hullámait. Olyan hidegnek és érzéketlennek tűnt ez a világ. Nem csodáltam, hogy Emese olyan boldogtalan itt.
Nem vágytam másra, csak egy jó forró zuhanyra. Miután valamelyest felfrissültem, ki akartam ülni megnézni az angol naplementét, ám Emese rám szólt, hogy a balkon csak a teregetéshez használható, máskülönben veszélyes. Csak ebben az évben két erkély szakadt le a lakóparkban. Így aztán inkább a szobámban ejtőztem egyet, mígnem Emese halálsápadt arccal jelent meg az ajtóm előtt.
– Bátyó... Ne ijedj meg, de... valami fontosat kell kérdeznem. Ugye, te valamikor a hetvenes évek elején kaptál kanyaró elleni oltást?
Nem igazán volt már kedvem válaszolni erre.
– Mert?
Kezében a tabletjével lehuppant mellém az ágyra.
– Én nem tudom, mi igaz ebből, de itt elég sok az adat.
– Miről, te jószagú úristen!? Hogy autizmust okozott sokaknál? Most őszintén, szerinted én autista vagyok?
– Nem, dehogyis. Arra amúgy sem volt elég bizonyíték. Viszont itt most azt írják, hogy a kelet-európai országokban alkalmazott MMR oltások első generációja időskori izomsorvadást és/vagy Parkinson kórt okoz.
– És/vagy??
– Bizonyos esetben hirtelen szívleállást.
– A fenébe is, Emese! Az egész kurva országot beoltották annak idején, és senki nem lett Parkinson kóros.
– Igen ám, csakhogy itt az áll, hogy egy-két éve kezdtek el nőni az esetszámok. Ami azt jelenti, hogy az 55 és 60 év közöttieknél.
– Apjuk faszát, azt! Mutasd!
Odatartotta az orrom elé a tabletet. Sűrű, apró betűs kommentfolyam volt, természetesen egy büdös szót sem értettem belőle, csak az MMR és a Hungary szó volt ismerős.
– Bazki, ez nem magyar oldal.
– Csodálod?
– Mi van?
– Szerinted Orbánék hagynák, hogy a választások előtt bármilyen oltásról bármi negatív a nyilvánosságra kerüljön odahaza?
– Az isten áldjon már meg, te gyerek, ne cseszd fel az agyamat teljesen!
– Jó, jó, nyugi. Amúgy is csak minden tizedik érintett, úgy tűnik.
– Hát ez piszkosul megnyugtató!
– Nem akartalak felzaklatni. Én egy picit megijedtem, mikor elolvastam. Csak gondoltam, jobb az ilyet előre tudni, sokkal könnyebben megelőzhető bármi, ha számítunk rá. Na mindegy, a konyhában leszek, ha kellenék.
Azzal otthagyott, mint aki jól végezte dolgát. Ezek a fiatal nők olykor ugyancsak kegyetlenek tudnak lenni. Nem szívesen lennék az udvarlói helyében.
A szűk kis szobában nem találtam a helyem, tébláboltam csak fel-alá. Öt óra körül eszembe jutott, hogy be kell vennem a tablettáimat. Besurrantam a fürdőszobába, mivel reggel otthagytam a gyógyszeres dobozomat a tükör előtt, de csak a hűlt helyét találtam. Más se hiányzott, mint hogy estére felmenjen a vérnyomásom, mikor már amúgy is magasnak éreztem. Idegesen túrtam fel a bőröndömet és kétszer is átkutattam az egész szobát, eredmény nélkül.
– Mesi! Nem láttad a gyógyszereimet?
– De igen.
Megmerevedtem a szoba közepén, aztán hosszan kifújtam a levegőt.
– Esetleg tudsz valami közelebbit is mondani a hollétükről?
– Igen.
Ilyen nincs, gondoltam.
– Hallgatlak!
– Ígérd meg, hogy nem leszel dühös.
– Azzal már el tetszett késni.
– Haha.
– Bazd meg, Emese! Hol vannak?
– Figyu, nem kéne ilyeneket szedned.
– Na jó, most lett elegem! Add elő a gyógyszereimet, különben holnap az első géppel repülök haza.
– Sajnálom, de kidobtam őket.
– Mondd még egyszer!
– Van fogalmad róla, mennyi felesleges mérget viszel be a szervezetedbe? Nem vetted észre, hogy egyre több kell belőlük?
– Te teljesen megbuggyantál idekint!
– Én buggyantam meg? Te költesz tízezreket havonta gyógyszerre! Én egy pennyt sem fizetek ezekért a szarokért, se az itteni félanalfabéta orvosokért.
– Na most jól figyelj rám! Elmegyek sétálni, mert ha itt maradok, még a végén olyat mondok, hogy egész életemben bánni fogom. Te meg addig szépen felforgatod az összes kukát és előkeríted a dobozt, vagy elmész a patikába, és kiváltod, amit lehet. Nem érdekel, hogyan csinálod, de itt legyenek, mire visszajövök!
Visszhangzott tőlem a lakás, ahogy húztam a cipőm.
– Hülyegyerek! Azt hiszi, neki mindent lehet. De már kölyökkorában is ilyen volt. Tőlem abban hisz, amiben akar, de mást ne veszélyeztessen vele.
Egy órát gyalogoltam, mire valamelyest lehiggadtam. Elsétáltam a mólóig, és egy darabig bámultam a hullámvasúton száguldozó népeket. Visszafelé beugrottam a bárba, ahol ebédeltünk. Gondoltam, ha kérik az oltásit, elküldöm őket magyarul a fenébe és eljövök. Nem kérték, annyit meg ebben az idegi zsibbadtságban is ki tudtam nyögni, hogy Guinness.
Néhány korty után elővettem a telefonom. Láttam, hogy Emese kétszer is hívott, de nem foglalkoztam vele, inkább megnéztem, találok-e valamit a dél-angliai atomerőművekről. Csodák csodájára kidobott egy magyar nyelvű cikket. Az állt benne, hogy a Dungeness reaktort 2006-ban, közel negyven évnyi működés után bezárták.
Ott hagytam a maradék söröm, szinte futottam hazáig.
– Emese, gyere csak ide! – kiáltottam, mikor beléptem az ajtón. Az unokahúgom nem volt sehol, az ebédlőasztalon viszont ott hevert a gyógyszeres dobozom. Hiánytalanul megvolt az összes tabletta benne.
– Az anyád istenit, te kölyök, mi folyik itt?
A doboz mellett egy négybe hajtott A/4-es lap hevert, de már ki sem kellett bontanom ahhoz, hogy tudjam, hogy az oltási bizonyítványa az.
Kopogás nélkül nyitottam rá az ajtót, végül is hallhatta, ha akarta, hogy megjöttem. Az ágyán ült a tabletjével az ölében és egy jókora sajtos pizzát rágicsált épp.
– Szóval ezt gondolod rólam? Hogy egy idióta, konteóhívő barom vagyok, igaz? Ilyesmiket szoktatok mondani, ugye. Most biztosan úgy véled, hogy rászolgáltam. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy épp az unokahúgom akar majd megleckéztetni.
– Bátyó... én csak azt akartam ezzel megmutatni, hogy...
– Tudom én, hogy mit akartál megmutatni. Nem tarthatsz valami sokra, ha ezt megengedhetőnek érezted velem szemben. De van egy jó hírem. Ha nem jönne össze a fizika, még mindenképp megpályázhatod a Színművészetit. Tehetséged az van hozzá. Gratulálok. Én holnap reggel az első vonattal elhúzok innen. Jó éjszakát.
Azzal rácsaptam az ajtót, ám a szobám helyett az erkély felé vettem az irányt. Hideg volt már odakint, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy leszakadhat alattam a valóban rozogának tűnő szerkezet. Egy pillanatig még kívántam is, hogy ez történjen. Akkor aztán bánhatta volna a kishercegnő a viselkedését. El voltam keseredve, úgy éreztem muszáj felhívnom a húgomat.
Egy szuszra ledaráltam neki a történteket, de csak azt értem el, hogy még hülyébbnek éreztem magamat. Ancsa a megértéséről biztosított, és megígérte, hogy a körmére néz a lányának.
– Azért ne légy annyira kiakadva rá, nem akart rosszat. És végtére is, még csak huszonhárom éves. Persze, hogy szemtelen, ha az igazát akarja védeni.
Mintha nevetés bujkált volna a hangjában, de végül is nem mondott hülyeséget. Mi is ilyenek voltunk.
– Talán igazad van. Jó éjt, Ancsa!
– Sweet dreams, Jellybean!
Csak akkor eszméltem rá, mit is hallottam, amikor a szobámba értem. Percekig alig vettem levegőt, aztán úgy rogytam az ágyra, mint egy politikai fogoly kínzás után. Sejthettem volna, hogy az anyja áll emögött. Na persze, ő is lehúzott Londonban néhány évet fiatal korában. Valami tényleg lehet az angol ivóvízben, csak épp nem meddőséget okoz, hanem... De hogy már a saját testvérében sem bízhat az ember...
Úgy tetszett, mindegy már, hogy maradok vagy hazamegyek. Mindenhol én vagyok a nevetség tárgya. Próbáltam sírni, de nem sikerült az sem.
Tizenegy körül Emese kopogott. Nem válaszoltam, de láttam a lenti résen át, hogy az árnyéka lecövekelt az ajtó előtt.
– Bátyó, alszol? Azért még... szeretlek.
A fejemre húztam a paplant, és egy perc múlva hallottam csukódni a szobája ajtaját.
Éjfél elmúlt, mire a legnagyobb súlyok legördültek rólam, és belemormogtam a párnámba.
– Én is szeretlek, te... Jellybean.
Az vigasztalt, hogy másnap legalább eszünk egy jót, és talán még arra a nyavalyás hullámvasútra is felülhetünk a mólón. Vakcináról meg szó se essék, míg Brightonban vagyok. Tényleg gyerek még ő ehhez. Nőtt volna fel a szocializmusban, tudná, hogy nem kell úgy megbízni a hatalomban. Egyébként is: nemde fizikát tanul, és nem virológiát. Mi a francot beszéljek én vele az oltásokról? Majd Irénkével megtárgyaljuk, úgyis megyek hozzá auraporszívózásra a jövő hónapban. Olyankor mindig valahogy a helyükre kerülnek a dolgok, minden értelmesnek, áttekinthetőnek tűnik. Ez az idegen föld meginog az ember lába alatt.
Mintha valóban ringott volna velem az ágy és rájöttem, hogy csakugyan a behallatszik a tengermoraj. Éreztem, ahogy lassan elsimítja a redőket a homlokomon, de még sokáig nem jött álom a szememre.

2021– 12– 06 Dublin

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Mindenestül: A történet főszereplője mázsás súlyt cipel - szó szerint. Mégis találkozik álmai asszonyával, aki elfogadja olyannak, amilyen, aki tejben-vajban füröszti, istennő ágyban és konyhában egyaránt. Ezt az idilli állapotot is ki lehet azonban hízni, hősünk diétán, kocogáson töri a fejét, ám ez váratlan bonyodalmakat okoz a kapcsolatukban, egyre inkább úgy tűnik, ebből a kulináris mennyországból nincs út visszafelé.

Kacsint a virsli: Az életben mindenhonnan jelek érkeznek felénk. Egyesek megfejthetetlenül bonyolultak. Mások annál egyszerűbbek. Mint például egy londoni étteremben felszolgált virsli, két tojással, mely ételek megfelelő alakzatban elhelyezve igen egyértelmű jelzésértékkel bírnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy az obszcén „műremek” csupán a véletlen műve. Kacsintó virsli és tornateremszag - avagy egy magyar pincér srác találkozása az angol PC-kultúrával és az itthoni „ellenreakcióval".

Te is onnan jössz?: Középkorú asszony utazik hazafelé egy politikai gyűlésről a buszon, és beszédbe elegyedik egy fiatal sráccal, aki ugyanonnan jön. Az nő belelkesül a gondolattól, hogy az eszmékben, amiben hisz, osztozhat egy nála sokkal fiatalabbal, ám a fiú reakciója kissé lehűti. Gyanakodni kezd, hogy beszélgetőtársa talán mégsem hisz ugyanolyan hevülettel, mint ő, és ez őrült gondolatokba hajszolja.

Fehér rózsák: Jolene, az abortuszellenes konferencia utolsó előadója rövid, ám annál sikeresebb beszéde után sétálni indul. Mit ad isten, éppen egy árvaház fala mellett áll meg cigizni. A téma érzékeny, éppen ezért, bár az írásomból világosan kiderül a véleményem, igyekeztem lehetőleg empátiával ábrázolni a szereplőmet, és rávilágítani arra, mi hajtja őt annyira a küldetésében.

A minimum: A járvány elején egy dublini tanár vásárolni indul. Élvezi, hogy kiszakadhat a home officeból, de a szupermarket és egy a vírushelyzetet látványosan rosszul kezelő nő hamar a kedvét szegi. Konfliktusuk vége az lesz, hogy Paul-t féregnek nevezik. Természetesen nem hagyja magát, mondván, hogy a legnehezebb időkben is kell legyen egy határ, amit nem léphetnek át. De vajon ez a határ tényleg ott van, ahol ő húzta meg?

Cigiszünet: A Skócia legészakibb csücskében lévő hotel előtt egy magyar lány cigizik, pár lépésnyire a főnökeitől. Csupán azért gyújt rá, mert a hátának szüksége van néhány perc szünetre. Kocázásért azonban nem jár pihenő, kénytelen letüdőzni a füstöt. Tüdejénél már csak a lelkiismerete fáj jobban. Tudja, hogy vigyáznia kéne a benne növekvő életre, mert ezen a helyen – Istentől, hazától, családtól távol – senki más nem fog.