Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.

"Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk" – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már "fizetésnapon a fák" került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.

Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza. 

Megfordult és belesett a kórterem nyitott ajtaján. A férjéből csak a vézna lábai látszottak, a többit kitakarták a doktoranduszok. Nem is bánta, hogy most nem látja a mellén lévő kötszer alól kilógó csövek és egyéb kütyük garmadáját, úgy nézett ki Feri, mint egy robot, valami vacak, ősrégi scifiből. De a szemei végre élnek, és a szörnyű apuviccei is visszatértek, amivel annyit heccelik az unokájával. A műtét sikerült, a beteg is él, és még vécépapír is volt a retyón – akarhat ennél többet bárki ma a magyar egészségügytől? Csak a menzát kell valahogy túlélni.

A kórteremmel szemben négy műanyag ülés volt, az ajtóhoz legközelebbin egy nő ült. Néhány évvel lehetett idősebb Julinál. A köszönésen már túl voltak, Juli leült a kettővel arrébb lévő székre. Direkt nem a másik szélen, az udvariatlanság lett volna. Elvégre sorstárs mindenki ezen a folyosón. Mindazonáltal nem bánta, hogy a nő a mobiljával volt elfoglalva, most, hogy Feri túl van a nehezén, egyedül aludni lett volna kedve. Pár napja még beszédesebb volt az intenzív osztály folyosóján, szinte összekapaszkodva (legalább is most így rémlett neki) öntötték ki egymásnak a szívüket egy fiatalasszonnyal. Az ő férje harmincnyolc évesen kapott szívrohamot, Feri aznapi műtétjét miatta halasztották el.

Juli is elővette a telefonját, és a korábban megnyitott online cikkhez ("Sereghajtók lettünk Európában") navigált. Az Ausztriát tárgyaló bekezdés, ahol korábban abbahagyta az olvasást, nem tudta lekötni, ki–kibámult az ablakon. Ott, a némán zúgó fenyvesen túl – valahol rohadt messze – ott van Ausztria. Jó, valójában fogalma sincs mi van arra, itt északkeleten inkább Ukrajna az esélyesebb. A csálé fenyőn állapodott meg a tekintete, ahogy rezzenéstelenül állta a széllökéseket. Igazi keleti fajta, kilóg a segge a földből, mégis, milyen jól elvan itt.

– Úgy látom, mindjárt vége a vizitnek – szólalt meg a nő.
– Ideje. Kihez tetszett jönni?
– Bárándi Józsefhez, a nagy mackó a kedves férje mellett, az ablaknál – Juli az ajtó felé fordította a fejét, nem mintha onnan láthatott volna bárkit.
– Mikor műtötték?
– Ó, ez már a harmadik volt, a múlt héten, de azt mondták, hogy valószínűleg lesz még egy. Bypass.
Az kemény, gondolta Juli. Amennyire tudja, a bypass nem gyerekjáték. Ferié ehhez képest egyszerű rutinműtét.
– A férjemé szívbillentyű.
A nő nem felelt, így Juli folytatta.
– Persze őt is felvágták, egész Európában katéterrel csinálják már, csak nálunk meg Romániában nem. Legfeljebb magánban, ötmillióért.
– Hát igen – felelte a nő szórakozottan. Egy darabig hallgattak, Juli máris bánta az előbbi mondatot. Már megint nem bírta ki, hogy politizáljon. Tamás fia is épp ilyen dünnyögéssel szokott válaszolni a skype–on, ha kitér az épp aktuális disznóságokra, utána nem győz szabadkozni, amiért elragadtatta magát.
– És miért kellett három műtét?
– Jaj, hát megvolt az első, utána szépen gyógyult is az uram, haza is jött, de megint rosszul lett. Bevérzett, azt mondták, ahogy beért vele a mentő, már vitték is műteni. Utána már benntartották, de megint... szóval, csak vérzik.

Juli már emlékezett, hogy Feri beszélt neki az egyik szobatársáról, aki, úgy tűnik, már lemondott a gyógyulásról. Közelebb hajolt, hogy megfogja a nő kezét, de aztán túlzásnak érezte a gesztust.
– Ne tessék aggódni, ez egy elég jó hírű sebészet, kész csoda, hogy itt... – elharapta a végét – rendbe fog jönni.
– Ühm – sóhajtott nagyot Bárándiné – Most jól van, jó étvággyal evett, de tegnap elesett a folyosón. Azt mondja a doktor, hogy ő sem érti, mitől vérzik.

Most Juli hallgatott. Dehogyisnem érti az orvos, azért van a diplomája, hogy értse. Bizonyára el is mondta az okokat, de bizonyára könnyebb a sors, vagy ha úgy tetszik, Isten akaratának tulajdonítani a történteket, jobban meg tud vele békélni, mint azzal, hogy Józsi bácsi szívének minimum harminc kiló túlsúlyt kellett cipelni évtizedekig, a diétával pedig alighanem elkéstek.

Máris milyen rosszhiszemű.

– Az a lényeg, hogy megint lesz műtét, tehát látnak esélyt a gyógyulásra – akarta mondani, de a Bárándiné arcán lévő szelíd mosoly elhallgattatta, csak a szeme árulkodott arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Én nem lennék ilyen erős, gondolta, és eszébe jutott a fiatalasszonnyal való kétségbeesett beszélgetése. Igen, rutinműtét, tudja ő is, csak hát annyi rosszat hall az ember a kórházi állapotokról. És még nem készült fel. A fia külföldön, a lánya ugyan Pesten, de nála nincs hely, itt marad egyedül abban a nagy házban. Kinek tudja azt ott falun eladni annyiért, amennyit érne? Hiába írtak mindketten végrendeletet, és tervezték el előre évekkel ezelőtt, hogy mik a teendők arra az esetre, ha... de ne most, ne most!

Ugyan mit számít, ki miben talál vigaszt?

– Be lehet menni – szólt oda a nővér.

Felálltak, Juli előre engedte Bárándinét. Már nem sok megbeszélnivalójuk maradt Ferivel, de még nem köszönt el tőle úgy, ahogy szeretett volna. Bárándiék sem sokat beszéltek, a férfi egy jókora tepertős pogácsát rágott, az asszony mögötte a párnákat igazgatta. A takarító érkezett a felmosószettel, úgyhogy megint ki kellett menniük. Bárándiné leült az előbbi helyére. Juli begombolta a kabátját, majd odalépett és megfogta a kezét.

– A legjobbakat kívánom. – kicsit remegett a hangja, pedig utált érzelgős lenni idegenek előtt.
– Én is maguknak, kedves – mosolygott rá a másik és enyhén megszorította Juli kezét. Juli elindult a folyosón a liftek irányába, de egy ideig maga előtt látta az asszony árnyát, amint ott ül egyenes derékkal az ablak világító négyszögében.

Bárándiné elővette a telefonját, hogy folytassa a cikket, amit olvasott ("Magyarország nevet utoljára!"), de a bekezdés, ami Brüsszelt tárgyalta, nem kötötte le igazán. Elnézte a ringó fenyvest odakint. Valahol mögötte ott kell legyen az a nevető ország, szinte ide hallani. Arra gondolt, hogy egyszer majd együtt nevet velük megint, és a széltépte kis fenyőt leste, hogy melyik pillanatban fordul ki a földből.

Budapest, 2024. 10.07.

Juli karaktere más írásaimban is felbukkan, így ha tetszett a novella, ezek is érdekelhetnek:

Visszaveri a fényt:  A rendszerváltás hajnalán két testvér hintázik egy lakótelepi játszótéren. Örömüket beárnyékolja egy család felbukkanása - egyiküket egyszerűen kitessékelik a hintából. A 13 éves Tomi számára lassan kinyílik a világ, már tudja, hogy a felnőtteknek sincs joga megtenni mindent, és ennek hangot is ad. Az „apuka” azonban másként gondolja, és ezt meglehetősen durván adja a gyerek tudtára. Megtörtént eset alapján.

A szabadság felé:  A rendszerváltás hajnalán egy fiatal anyuka a kórházba igyekszik, ahol a kisfia lábadozik a vakbélműtét után. Szörnyű hír fogadja: a gyerek belehalt a műtétbe. Az asszony lába alól kifut a talaj, az elméje azonban nem hajlandó feladni: öntudatlanul is a fia nevét, születési idejét üvölti a folyosón, mígnem az egyik alkalmazottnak feltűnik, hogy az adatokkal valami nincs rendben. Megtörtént eset alapján.