– Anticiklon Bristol felett, az lófütty, esti fény. Az angoloktól nem is számítottam másra. Na cseszd meg, itt meg döglik meg az ember! Ejnye, de lassan jön be a kép, ragya verje ki ezt a masinát!
Csonti nem nézett fel, de kiejtette a szilvát a kezéből. Nem bánta, már amúgy is túl érett volt. Beleszippantott a levegőbe, és erős kísértést érzett, hogy a földre üljön. Csak ettől a szagtól be lehetne rúgni. Aztán a kis kerti asztal felé pislantott. A laptop nem takarta el teljesen a mögötte lévő arcot.
– Na mi van, nincs több? – Csonti sietve hajolt le egy újabb marék gyümölcsért. Nem hiányzott, hogy a banya gúnyolódni kezdjen vele. A fene egye meg, ő tesz neki szívességet, hát hadd csinálja olyan gyorsan, ahogy neki tetszik.
– Rohadj meg! – Csonti az asszony újabb kifakadására már fújtatni kezdett, nem mintha bárki észrevette volna. – Rohadt légzuhatag a hollandoknál. Na, mindegy, az lent van. Talaj menti. – Csonti, tudod te mi az, hogy légzuhatag? – Nem érkezett felelet, a férfi szaporán hajlongott a fa alatt.
– Gondoltam. Egyed közben nyugodtan, van ott jó bőven. Ej, de nagy a szél a hülye németeknél! Mit ír? Főn. Az meg micsoda?
Csonti egy pillanatra felnézett, megtörölte homlokát, levél se moccant, az ég kéken vakított. Csak lenne már készen! Utána még be is kell vinnie ezt a dilinyóst a házba. Habár olyan jól elvan ma idekint.
– A büdös istenit! Tudtam! Már a másikon is gyanús volt. Dzsetszrím! De még mindig? Meddig tart az ilyen? Múlt héten is az volt! Pont a csatorna felett. A Lamancs – nyomta meg az utolsó szót, majd kilesett a képernyő fölül a fa irányába.
Tudta, mire gondol Csonti. Hogy a vénasszony talált magának valami hülyeséget, amivel elszórakozhat. Mennyi idős lehet? Hallotta, ahogy a férfi válla roppan, ahogy kilépett a fa alól.
– Bözsi néni, nincs már több. Bevigyem Bözsi nénit?
– Atyaúristen, mi ez a sötét itt a cseheknél? A végítélet? – megkapargatta a monitort – mi ez, lekvár? Csonti, hozzál már egy rongyot, vizezd be, ott a hordó! De csak ott van alatta! Egészen lejön Berlinig. Nem szokott.
– Mit néz, Bözsi néni? - az asszony végre ránézett a férfire, beesett arcán nyomát se látta az érdeklődésnek. Korán kezdte az ivást, akár az apja – tűnődött egy pillanatig, aztán diadalmasan fordult a monitorhoz.
– Pesten semmi. Zöld az egész ország, Nézd! Négy-ötnél nem több a káté sehol, látod?
Csonti elégedett volt a bezöldült Magyarország látványával, bár nem emlékezett, hogy ennyi erdő lett volna mindenütt. Szeretett volna minél hamarabb távozni, a Hangyában már várták. Azért jó, hogy nem neki kell mosdatnia az öreglányt. Tessék, mindjárt leesik a székről, úgy nézi azt a kórságot. Jobb lenne már ennek ha...
– Na ettél, Csontikám? Aztán ne igyál rá sokat, megfosat. - úgy mondta, mint egy ötödikes nebulónak, de huncutság villant a szemében. Vissza nem villant semmi.
– Megyek én, Bözsi néni.
Erzsó meghúzta az ásványvizes palackot, aztán hátradőlt. Csak most vette észre, hogy Csonti elment. Legközelebb lefesteti vele a lócát. Úgyis jön. Mi mást csinálna?
Az erjedő szilva kellemesen bizsergette az orrát. Van ott még a fa alatt jó, ide látszik. Mit csinált ez a gyerek ennyi ideig? Majd megkéri Bozsót, hogy kapkodja össze. Ha jön még egyáltalán. Meleg délután volt, darazsak zümmögtek vidáman. Egy pillanat alatt elaludt.
Álmában egy szikla tetején épült városban járt, ódon tornyok között bandukolt. A település maga volt Anglia. A királynő szomorúan integetett neki az egyik erkélyről. Visszaintett, de figyelmét az égen gyülemlő sötét fellegek kötötték le. Köztük elnyúlva, rozsdavörösen hömpölygött a futóáramlás. Valahol a magasban régi háborús repülőgép motor berregett, bizonytalanul, akadozva. A szikláról napsütötte síkságra látott, ismerős, rántott hús alakú zöld tisztás, amely fölé érve az áramlás kifakult, elenyészett. Már nem hallotta a motorzajt, csak egy ismerős dallamot.
Arra riadt, hogy valaki jégkrémet és egy üveg kólát tesz az asztalra. Mohón nyúlt az édesség felé. Már végzett a felével, mikor rekedten megszólalt.
– Kapd már fel azt a párat.
Bozsó szó nélkül elindult a fa felé.
– Csonti nem volt?
– Ehh… Rohadt dzsetszrím, még mindig ott van – bontotta meg a kólát.
– Inkább ott legyen, mint itt – morogta Bozsó. Nem jött felelet, csupán a klaviatúra csattogott. Sóhajtott.
– Nem kell izgulni, Erzsó. – Hányszor elmondta már.
– Neked nem kell, az biztos. Rohadt lassan jön be a kép. Szart sem ér ez a vacak.
Bozsó nem felelt, lassan kimászott a fa alól, hogy még lássa, ahogy a másik a vadonatúj laptopot csapkodja. Ülhetne közelebb is a házhoz, ahol jobban éri a wifi.
– Az atlanti mindig ilyen lassan jön be. Gyerünk már, az anyád ráncos valagát!
Legszívesebben ráförmedt volna, hogy inkább csukja le a gépet, és tegyen egy rövidke sétát a kertben, majd ő visszaviszi az asztalhoz, de nem akart veszekedni ebben a melegben.
– Tedd már le a segged, Bozsó! Egyél szilvát. De a szebbeket hagyd meg a lekvárnak!
Bozsó elvett egy kisebb szemet és aprókat harapott belőle. Szeme sarkából leste, ahogy Erzsó a gombokat ütögeti, maszatos arccal, zsíros, elöl ritkuló haja a szemébe lóg. Valamikor, harminc év előtt talán hátrasimítja azokat a fürtöket. Elmúlt az idő. Megy minden tönkre, legfőképp ők maguk. Öntött magának a kólából, ahhoz kockázat nélkül nyúlhat.
– Le kék már festeni ezt a lócát.
Erzsó szemében leánykori fény csillant, és mosolygott, ahogy szokott, csukott szájjal, mert a maszek fogorvos drága mulatság.
– Hát, ennek a tápos Csontinak hiába mondom. – Bozsó most valóban látta a harminc évvel azelőtti Erzsót, és zavartan félrefordult.
– Itt nem lesz eső egyhamar – nézett el a szilvafa felett. Úgy képzelte az asszony rámosolyog közben.
Már egy ideje ültek így csendben, mikor megint odafordult, és látta, hogy az asszony szeme fátyolos, szája lebiggyedt, ahogy a monitorra meredt. Az a rohadt meteorológus program! Gondolatban jól beolvasott Erzsó kisebbik lányának, amiért rátette a gépre azt az istenverte programot.
– Mi van? – Bosszúsabbnak hangzott, mint amilyennek szánta.
– Ilyen nincs! – kezdte megint kaparni a kijelzőt – Ez legalább egy négyes! És pont Miami-nál.
– Nem kell izgulni, mondtam. – Szava elveszett a körmök sercegésében.
– 230 kilométer per óra? Az egy kurva ötös! Jó, hogy nem már egy tornádó!
Bozsó a hátradőlt, hogy lássa, mi van a képernyőn.
– Milyen nagy a szeme – suttogta az asszony – ott, a magban nagy a csend. Nézd a karjait, legalább három bicepsze van.
Bozsó a hurrikánra meredt, ahogy az előrejelzés szerint lassan elhagyja az Államok dél-keleti partjait. Hatalmas volt, ekkorát még nem is látott, egy pillanatra ráragadt az asszony ijedtsége. – Nyugi! Nem hülyék azok. Ők is látják. Majd biztosan…
– Most hogy hívnak, te szemét? Milyen tetves ribanc nevet adtak neked? Szendi? Vagy Rita? Bozsó önkéntelenül is a szomszéd kerítés felé lesett. Csupán egy kalapot látott mögötte, ám az hirtelen megállt. Csitító mozdulatot akart tenni, de már nem volt rá szükség. Ma talán megússzák ennyivel. Tanácstalanul kivett egy nagyobb darab szilvát.
– Mondtam, hogy ne zabáld fel mindet! – csattant fel Erzsó, majd a tenyerébe temette az arcát –Nem bírom én ezt már.
Bozsó sokáig nem törte meg a csendet
– Mondom, nem hülyék azok. Majd kikerülik. – A nő kikukucskált az ujjai közt.
– Egész New Yorkig kerülnek? – cincogta, de hallatszott, hogy már túl volt a nehezén.
– Lehet, el se indulnak. Csak nem olyan hülyék. – Erzsó váratlanul megrázta magát, és megtörölte az arcát.
– Jól van már! Volt már ilyen. A múltkori nagyobb volt! Aztán meg majd jön a telefon, meg a szöveg, hogy mit izgulok annyit. Úgyhogy nyugi!
Bozsó kihúzta magát.
– Én nem izgultam.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek. Öregnek, elnyűttnek látták egymást. Odaát a kalap ment dolgára.
– Egyél még szilvát. Csak hagyjál egy párat.
– Bevigyelek?
– Nem kell. Menj csak nyugodtan. Még megszólnak.
Bozsó morgott valamit, nehezen viselte a Erzsó cinizmusát, de alkonyatig maradt. Estefelé bevitte a karjában, könnyűnek tűnt, mint a pehely. Persze mert nem eszik rendesen, csak fagyit, a szilvához se nyúlt. A lekvár is minek? Úgyse jönnek haza a lányok a hétvégén. Talán egész nyáron nem.
Nem bírnak megülni a sejhajukon, sírta gyakran Erzsó, csak repkednek Angliába, meg Amerikába, meg a csuda tudja hova. Utána meg panaszkodtak, hogy így meg úgy a hülye utasok, meg hogy megfogdossák őket, meg hogy a viharban rájuk gyön a halálfélelem. És tudják jól, mennyire aggódós, mégse hívják fel, mikor földet ért a gép. Legalábbis mostanában már nem. Nézheti a tévét éjfélig, be ne mondjon valami légikatasztrófát a hírolvasó.
Bozsó betette a fonott székbe. Nem szívesen hagyta magára. Holnap délután átjön, hoz egy kis festéket, megnézni azt a lócát. A kerti asztalt pedig közelebb tolja a házhoz. Tudta, hogy az asszony nem színleli a félelmet, de azt is értette, hogy e nélkül az aggódás nélkül sokkal nehezebben bírná. Megenné a semmi. Bozsó sok mindent megértett, mióta egyedül maradt. De hogy hogy az ördögbe ment mindkét lány fel az égbe dolgozni?
– Elzárhatom? - nyúl a laptop felé óvatosan.
– El, persze – mondta lesütött szemmel – vidd el a szilvát nyugodtan, bejönnek rá a darazsak.
Nem kapcsolta rögtön be a tévét, miután Bozsó elment. Kitámolygott a teraszra, a tücsökzenébe. Anglia rendben lesz, az amerikai hurrikán azonban nem hagyta nyugodni. Bár inkább itt lenne vihar! Neki ugyan mit árthatna? Lánykorában olvasott sámánokról, esőcsinálókról, de nem ismerte az igéket, a dallamokat, amivel idevonzhatná a felhőket. Helyettük eszébe jutott egy régi gyermekdal, amit valamikor az iskolában tanult. Megköszörülte a torkát. A szomszéd kertben már nem mozdult semmi, nem mintha érdekelte volna. Tudta jó, mit gondolnak róla a faluban. Egy dal már nem oszt, nem szoroz.
– Ess eső ess, holnap délig ess… – remegve, de tisztán csengett a hangja. Mámorító érzés volt énekelni, észre se vette és elbotorkált egészen a kertkapuig, a rózsalugashoz.
– Zab szaporodjék, búza bokrosodjék…
Egy percre abbahagyta az éneklést. Várakozás égette, mint hajdan bálok előtt. Várni viharra, repülőre, telefonhívásra – a következő strófára. A távolban öszvér nyerített. Bőg a szamár, vihar lesz! Ez az! Nyakunkon az évszázad vihara! Idehívja az összes felhőt a világon! Most már fennhangon folytatta
– Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka....
Talán ickáztak épp, mikor ezt dalolták. Könny lepte el a szemét. A lányoknak is énekelte ezt, amikor még itt szaladgáltak a kertben, lent a puha földön. Vajon emlékeznek még? Már ő is csaknem elfeledte. A futórózsa teljesen benőtte a léceket, alig lehetett belátni. Ha akkor valaki jár a faluszéli kis utcán, csak a boldog, el-elcsukló éneket hallotta volna a tekergőző indák mögül.
2017-08-01, Derecske
