Az ablakon csorogni kezdett a barna lé és Maria Trepljova feltette a szamovárt az asztalra. Még messze volt a nyár. A vendégek surmogtak, mint az ócska gramofonok, egyikük egyenesen a széke fölött lebegett. A másik, nagy darab fekete, sunyi macskaképpel vigyorgott. – Üljék rendesen! – tette a teázóasztalra a csajnyikot és a két sztakant a fiatalasszony. Béla leereszkedett a székre, mire egy légy megállt a levegőben.

– Tévedni méltóztatik! - mondta a nőnek a sunyi képű, de Maria Trepljova már a pirogot szárította. – Nem láthatta Ivan Petrovicsot tegnap az utcán. Ivan Petrovics nagyon messziről érkezett hozzánk, nemde? – Bélából kiszakadt egy öblös, delfinhangú sóhaj és az elmosódott várost nézte az ablakon túl. – Szalvétába, ha kérhetem. – szólt rá Maria Trepljova, miközben eléjük rakta a borscsot és megtöltötte a csajnyikot. – Hogy úgy mondjam, sorsdöntő lehet a jelenléte itt minálunk– szónokolt a fekete ember, ám Maria Trepljova egy pók után szaladt. Béla a levest kavargatta a szemével, eközben odakint kitört a forradalom. Már delet kongattak az Auróra ágyúi, mire az asszony visszatért, egy koszos arcú gyerekkel. Adott neki egy taslit, majd a szobájába küldte. Béla eddigre a fejére locsolta az összes teát a kancsóból. – Ügyetlen. – ült le Maria Trepljova sajgó derékkal.  – Engedelmet, ez nem tűrhet halasztást, ki tudja, meddig tart a német blokád! – vigyorgott a macskaképű. – Jól mondom, Ivan Petrovics? Béla mosolyra húzta a lábfejét, de az asszony már a szputnyikokat leste az égen. – Esni fog. – bekapcsolta az elemes porszívót, és énekelni kezdett. Béla kissé áttetszővé vált, a másik a tejet figyelte. Maria Trepljova kikapcsolta a turmixgépet, és eléjük tette a pirogot. Béla kihúzta a nyelőcsövét és a sütemény mellé tette. Ezt a részét még mindig nem értette pontosan. – Minálunk ez nem szokás. – tette helyre a dolgokat Maria Trepljova. Elfáradt, elnehezült. – Hát nem érti, Maria Trepljova? Most mindent megtudhat, amit csak valaha akart! – a nő visszadugta a vodkásüveget a szekrénybe. – Nem túl olajos a desszert? – A macskaképű hellyel kínálta. Béla visszatette a nyelőcsövét, mialatt a légy betűket formálva imbolygott a sötét lámpabúra alatt.  – Elromlik a szemed, kicsi! – kapcsolt fényt a rovarra Maria, de a fekete ember közbevágott. – Kinyílt a világ! Tárja ki az elméjét! – A nő szórakozottan törölgette ősz hajával az asztalon száradó teát és felsóhajtott. – Na jó. – A macskaképű majd’ lángra lobbant. – Ivan Petrovics mindent tud, ami ezen a Földön valaha történt. Lepkeszárnyrebbenéstől a világfordító eseményekig! Mindezt átszűrte szelleme aranyló pókhálóján, kristályba tömörítette, és most melegen felszolgálja teasüteményként! Hát nem ragyogó, asszonyom!? Kérem, örvendjen! – Majd a barátjához fordult. - Ivan Petrovics! Itt az idő! – Béla szégyenlősen elmosolyodott, összegörnyedt és kiadta magából ama végtelen gondolatfolyamot, amit magában őrzött felgombolyítva. Néhány percre csend lehet, addig Béla áttette a legyet a hetvenkilencedik dimenzióba, ahol később díjjakkal halmozták el, amiket átvett, de kezet nem fogott. Maria Trepljova addigra nagyjából letisztogatta magát. Az egész szoba teában ázott. Felnézett, majd lassú mozdulattal pofon ütötte Bélát. – Menjen Helsinkibe böfögni! - A macskaképű erre panaszosan felnyávogott. Ahogy Maria Trepljova jobban megnézte, valóban csupán egy nagyra nőtt macska volt. – Sicc! Begemot! – sziszegte. Béla ugrott a szóra. Ki az ablakon. Zuhantában végre először belekóstolt az égből zuhogó nedűbe. Fenséges íze volt, habár egy kis citrom kéne még bele, vélte, de így is boldog volt és könnyű. Hiába, minden a közönségen múlik. - Poljusko polje! – énekelte ezúttal szabatos orosz akcentussal, majd felszívódott az időbuborékban, mielőtt a földre esett volna. A szobában Maria Trepljova és Behemót egymást nézte, utóbbi vigyorgott. – Azt hittem villamossal megyünk. - Majd az ajtóhoz ugrott és már ott sem volt. Az öregasszony utánacsoszogott. – Egy kis szirnyik-et nem visznek? Mindjárt kész. - Néhány órával később azon töprengett, ki volt ez a két alak. A szoljanát meg se kóstolták. Még maradt néhány perce, majd utánuk néz az interneten, az tényleg mindent tud, ami valaha volt.

Dublin, 2018-05-0

A három rész:

'háromság: Répa épp arra kódorog a faluban, ahol Béla, a kissé esetlen félisten (ufó, szellem, démon, félreértés, kinek mi) előbukkan az időbuborékból. Répa igyekszik úrra lenni a helyzeten, noha a "párbeszéd" nem bizonyul gyümölcsözőnek. Ez a dadaista kis szösszenet volt az első novellám, írtam, ami az épp eszembe jutott, de biz'isten, a mai napig az egyik kedvencem: :)

Csája: Ez már egy szándékosabb nekifutás, ám nem kevésbé kattant. Béla Maria Trepljova szalonjában találja magát a századelőn, Oroszországban. A kommunikáció itt is akadozik, de legalább kedélyesen elteázgatnak, miközben lepereg körülöttük az évszázad. Béla barátja egy klasszikus orosz regényből lehet ismerős.

Bugyburugy: melyben Béla szerelmes lesz, miután Maryben, az elmegyógyintézeti ápoltban végre értő lélekre talál. Szinte turbékolnak, ám ez olyan hatással van a lányra, ami egyre kevésbé kedvező Béla számára. A bolondság-mérő persze itt is kiakad, mégis ez talán a leghagyományosabb sztori a három közül, aminek az alján még egy csipetnyi romantika is felcsillan.