K nem az a fajta volt, aki Párizsba utazik kiállítást nézni. Ami azt illeti, szülővárosa határát sem lépte át legalább tizenöt éve. Nem érezte különösebb szükségét. Ami kellett, mind megtalálta B-ben a városi rangra emelt kisközségben, mélyen beágyazva az Alföld porába. A P-né által hőn óhajtott zsírégető csodaszert pedig az interneten rendelte meg Nepálból. Előtte azért leellenőrizte mindkét patikát, nem bújt-e meg valahol a sok kis doboz között.

A cégnél, ahol dolgozott persze mit sem tudtak minderről, így aztán harminc éves megbízható munkájának, valamint egy az irodában véletlenül ottfelejtett festmény-albumnak köszönhetően most egy vonaton robogott a DeGaulle reptérről a francia főváros szívébe. K őszinte volt magához, tudta, ennyi erővel akár egy idegen bolygóra is küldhették volna. Nem ejtették a feje lágyára, minden átszállást, minden utcát gondosan feljegyzett a noteszébe

Feszülten figyelte a tájat odakint. Már negyedórája száguldanak és még mindig csak a külvárosban járnak. Óhatatlanul el fog tévedni egy ekkora metropoliszban. Ennyit nem ér meg egyetlen Monet-tárlat sem.

Maga sem értette, hogyan került Párizsba. Meglehetősen távol állt tőle az impresszionizmus. Első benyomásait a legritkább esetben sem tartotta megjegyzésre érdemesnek. Ha jobban belegondol, a másodikat és következőket sem. A leülepedett, megszilárdult, ténnyé nemesült dolgok között mozgott otthonosan, az se zavarta, hogyha mások által már keményre taposott úton jutott el hozzájuk. K büszke volt arra, hogy ésszerűen gondolkodik. Egy könyvelőnek erre van leginkább szüksége. A számok és számlák világa amúgy sem hemzseg a váratlan impulzusoktól. Az első benyomás azonos az utolsóval, és ez nagyszerűen működött, biztonságos volt, mint egy anyaöl.

Monet-val lázadt csak kicsit: A nyárfák, tavirózsák és a reggeli Szajna titkos kapcsok voltak a bizonylatokon túli bizonytalan világgal. Jól tudta, hisz utánanézett többször is, hogy a mester már az absztrakt festészet előfutára volt, melyből ugyan mit sem értett, mégis valami jól eső borzongást keltett benne, mint gyermekként a benzinkút fényei alól kikémlelni a vaksötét tájba.

K-nak megvolt az a különös képessége, hogy amint kikerült jól megszokott világából, egyfajta burkot növesztett maga köré, mint valami szkafandert, tartósított otthoni levegővel, és persze elegendő keresztrejtvénnyel. Még nem sejtette, hogy hamarosan kirángatják belőle. Valami már mocorgott, zsizsegett benne egy ideje, sóhajtott hát, kiegyenesedett, nyugalmat parancsolt magára. Majd konstatálta, hogy talán kissé szigorú volt magához, ugyanis a szomszédos ülés mozgott, jobban mondva a rajta ülő alak. Lopva ránézett, a pasas arca jóformán nem is volt látható, csupán a tekintélyes orr és a szilaj tekintet látszott ki a dús arcszőrzetből.

K homlokát ráncolva fordult vissza. Ő igazán nem akar ítélkezni, de pontosan tudja, hogy miféle ez a jóember. P-né, a titkárságról is folyton róluk papol. Ezek az arabeusok nem nyughatnak. Folyton fel akarnak robbantani valamit. A szakállas a táskájában matatott. K agya komótosan kapcsolta össze az eddig szerzett információit, és amint a művelet sikerült, egyszeriben kimelegedett. Szomszédja nyilván kést, géppisztolyt vagy bombát rejteget. Menten elő is húzza! Egészen elgyengült a lába, kis híján elkerülte a figyelmét, hogy a vonat megállt. Tanakodott, mitévő legyen, végül úgy érezte, nevetséges lenne leszállnia. Ahogy továbbindultak, már bánta, hogy nem tette meg.

Körbekémlelt, alig néhányan maradtak a szerelvényen, mindnyájuk arca szürke és beesett volt. A nagyvárosi levegő – töprengett K, aztán figyelme visszatért a mellette ülő veszélyforráshoz. A számokhoz fordult kapaszkodóért, latolgatta, hogy a város melyik pontján érdemes robbantani. Nyilván minél beljebb, legalábbis az Eiffel torony mindenképp látszódjon. Azt ezek is biztos ismerik. Persze lövöldözéshez bárhol alkalmas. Lassan megnyugodott, szokatlan gondolatok formálódtak fejében, a halálon merengett, napfény csiklandozta a szemhéját. Egy érzés bontakozott benne, mintha először találkozna saját magával.

Az arab férfi előhúzta a jegyzeteit a hátizsákjából. A spirálfüzetek láttán K-t enyhe csalódottság kaparászta. Már épp megértett volna valamit, amikor ez a nagyra nőtt majom elrontotta az egészet. Mi ez a füzet? Ezek járnak iskolába? Látott már róluk képet. Mindig gépfegyvert tartottak a kezükben. Érdekes. Ha ezt otthon, az irodában elmeséli…

A következő megállót észre sem vette. Nyakkendők lebegtek a szeme előtt. Melyik illene ehhez a sztorihoz? Kissé elpirult. Hisz nem is történt semmi. Hacsak ki nem színezi az elbeszélést. K elcsüggedt, tudta, a fantázia nem erős oldala. Mégis eszébe jutott valami: a spirálfüzet rejthetné egy plasztikbomba receptjét, vagy egy terrortámadás forgatókönyvét.

Hirtelen elvörösödött a szégyentől. Szegény áldozatok… ennyire érzéketlenné vált volna? Az elképzelt anekdotázásából így is feltűnően hiányzott valami. A hallgatóság. K nem álltatta magát, ugyanaz az elnéző félmosoly fogadná ezt is, mint általában azokat az alkalmakat, mikor néhány mondatnál messzebbre merészkedett. És valljuk be, a kollégák színesebben meséltek. Velük alighanem szokott történni valami. K nem irigykedett rájuk ezért. Az improvizálás viszont megint csak nem az ő terepe, felesleges hát kitalálni efféle regényes kémhistóriákat. P-né persze meghallgatja, és mindig jókor hümmög, tehát akár még figyelhet is.

Az is igaz, hogy P-nének hiányzik a társaság P halála óta. K-t cserébe nem zavarja, hogy P-né épp elrugaszkodóban volt száz kilogrammról, akár egy toronyugró. Eddig is mindig ő volt felül. Legényes mosoly ült az arcára, és úgy pirult, mint egy kamasz, mintha nem az a jól vasalt középkorú ürge lenne, akinek bőséggel elég a havi egyszeri légyott. Arra riadt, hogy egyedül ül, a terrorista-egyetemista eltűnt, csak hideg verejték szaga maradt utána.

A vonat fényben és csendben ázott, mintha nem is síneken, hanem légpárnákon haladnának. Odakint bágyasztó tavaszi napsütés. Egészen elmerült az ablakban halványan tükröződő képmása tanulmányozásában. Senki sem mondaná, hogy már ötvenöt éves. Az anyja szerint nem történt semmi, ami barázdákat nyesett volna az arcára. Miért, tán innia, bagóznia kellett volna? A mama erre csak legyintene, aztán szótlanul visszafordulna a sparhelt felé.

Varázslatos, szűrt fény áradt be, felhők szálltak a magasban. Milyen gyorsak! Nem is egy irányban haladnak, mintha csak szétrebbennének, mint kutya elől a libák. Innen már nincs annyira messze az óceán, emlékezett vissza az iskolai tananyagra. Erre fúj a passzát szél, attól olyan bolondosak a fellegek.

Nyers női hang kiabált bele a tűnődésébe a hangszóróból. Megint megálló jön. Várta, hogy egy kis szellő beszökik az ajtón, de egyik se nyílt ki, senki sem szállt fel. Csak néhány utas tartózkodott a fülkében rajta kívül. Mintha nem is Párizs belvárosa felé igyekeznének, hanem ki az apja régi tanyájára B. szélén. Az állomás is üres volt, csak egy padon ültek, két diák, fiú és lány, egymást átölelve, az arcuk nem látszott. Degeszre tömött iskolatáskájukat le se vették a hátukról. P azt latolgatta, mit keresnek ott. Tanulmányi kirándulásra mennek? Vagy lógnak a suliból? Efféle titkoknak ritkán volt tanúja. Mikor a vonat elindult, azt is megfigyelte, hogy a gyerekek válla rázkódik. Nahát, milyen megható! Búcsúznak.

Elmélázott. Egy másik gyermekpár állt a napfényben valami út mentén a nyárfák alatt, vállikon iskolatáska. Emlékei közt kutatott, de rájött, hogy csak egy régi zeneszám szövege elevenedett meg. Jó lett volna egyszer valakitől így elbúcsúzni. Legalább gyerekként. Nagyon szívott a fülke levegőjéből. Micsoda képeket, gondolatokat ki nem hoz belőle ez a kirándulás! Lehet, hogy gyakrabban kellene kimozdulnia.

A vonat lomhán vonszolta magát, mintha minden energia elszállt volna belőle. Ahogy áthaladt egy vasúti átjárón, K-nak volt ideje megbámulni egy anyukát a sorompó mögött. A fiatalasszony a telefonját szorosan a füléhez tartva meredt a távolba, miközben a babakocsi, amit másik keze eleresztett, az enyhe lejtőn lassan a haladó szerelvény felé csúszott. A nő tekintete egy láthatatlan pontra tapadt a távolban. Észre sem vette, hogy mi történik. K. kiáltani akart, de tudta, hogy hiábavaló, arcát az ablakhoz préselve integetett kifelé, míg csak el nem tűntek a szeme elől. Fülelni kezdett, hátha hall valami csattanást, miközben agya sebesen számolt: végül arra jutott, hogy a mögötte lévő két szerelvény még épp átsurrant az átjárón a sodródó baba előtt.

Fújtatva engedte ki a benne rekedt levegőt. Ezek a gallok! Tessék, íme a jóléti állam. "Ezek se tudják már, hogy mit csináljanak jó dó’gukban!", hallotta az anyja hangját. És ez a telefon dolog? Egyfolytában azt babrálják, ki se látszanak belőle. Igaz, otthon is ez megy már.

Körülnézett, hátha más is látta a babakocsis incidenst, de az a néhány utas, aki maradt, csakugyan a mobiljába feledkezett. Vele átellenben egy tinédzser ült, fura sapka volt a fején, szinte elbújt az ülésben a készülékével, a halk csipogásből ítélve valami videojátékkal játszott.

Távolabb egy K-nál úgy tíz évvel idősebb, magas, ősz férfi könnybe lábadt szemmel tapad az iPhone-jára. Mikor felnézett, K pirulva kapta el a tekintetét. Hihetetlen ez a nap.  Micsoda sírós népek ezek a franciák! Mégiscsak hallatlan! Meglett ember, biztos unokái vannak, akik várják, szedje már össze magát!

K igyekezett a lehető legkevésbé jelen lenni hasonló érzelmi megnyilvánulások láttán, most mégis kíváncsi volt. Elképzelte, hogy átül hozzá, és megkérdi, mi a baja. Gondolatban már egész kedélyesen cseverésztek, mikor ráébredt, hogy a valóságban egy szót sem értenének egymásból. Remélte, hogy lesz azért, aki megvigasztalja az öreget.

Hátrasandított, van-e még más is a kocsiban. A túlsó végén egy nő ült, azaz leginkább feküdt az ülésen, bal keze, és lába kilógott a folyosóra, szeme csukva, szája tárva nyitva. Még K-nak is nyilvánvaló volt, hogy teljesen ki van ütve. Korán kezdi, ráncolta össze a homlokát. Ennyire egyetlen élet sem lehet nehéz.

Ahogy előrefordult, azon merengve, nem téved-e az utóbbi megállapítást illetően, egy diadalmas pillantásba ütközött. Hátrahőkölt, és fülig elvörösödött. A kamasz srác mögötti ülésen egy vele nagyjából egykorú férfi éppen egy kis üveges pezsgő kinyitásán ügyködött, miközben mereven nézte K-t. Mikor sikerült megszabadulnia a dugótól, rávigyorgott, és megemelte az üveget. – Salute. – mondta magas, sipító hangon, aztán meghúzta az üveget. Ezt még K is értette.

Az én istenem tegyen oda, ahová gondolom – mondta mindig az ilyen fickókra K apja. Egy gyereknapi zsúr villant fel hirtelen előtte, ahol majd’ az összes szülőnek meg lett címezve ez a mondat, persze csak a hátuk mögött, a hátsó kert végében, ahová a papa szívesen menekült a társaság elől. Ha jó emlékszik ez volt az utolsó zsúr, amit náluk tartottak, az öreget pár hétre rá elvitte egy szívroham, az anyja pedig még annyira se szerette az összejöveteleket, mint az apja.

Most hirtelen hiányozni kezdtek az elmaradt zsúrok. A fenébe is, miért volt az anyja olyan engesztelhetetlen? Nem mintha bármikor engesztelni próbálta volna. K dacosan felkapta a fejét, arra gondolt, hogy iszik egy kortyot ezzel a megátalkodott alakkal. Az állta a tekintetét, szemében megvetés csillant. K lesütötte a szemét. Mindjárt kiveszi a termoszt a táskájából és ő is megemeli, úgy, ahogy a másik tette. Miért is ne engedhetne meg magának ennyi pimaszságot? Ám lelkesedése hamar elillant. Mégis minek? Ő nem ide tartozik, csak a kiállításra jött, aztán soha többé nem tér vissza. Elnyomta a hangot, ami azt suttogta, hogy pont ezért kellett volna megtennie.

Valami egyébként sem stimmel ezekkel a népekkel itt.  Ami azt illeti, nem csak velük. Odakint valahogy üresek voltak az utcák, néhány alak ácsorgott csupán saját maga árnyaként. Mintha ott se lennének igazán. Egy összetört autó, egy felborult bicikli, és vakító napsütés.

Miért nem sétálgat senki ebben a pompás tavaszi időben?

Honvágy lepte meg. Eszébe jutott a saját kertje, hátuljában a kúttal, melynek káváján úgy szeretett ücsörögni és bámulni le a sötétbe. Mindentől távol. Ezen a vonaton se volt másképp, ugyanolyan távol volt a világtól, csak épp a másik irányban. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy túl messzire került otthonról, és nincs repülő, ami visszavihetné. Hogy többé nem látja a kútját. Fancsali képet vágott. Lehet, hogy nem vitte túl sokra, de az legalább az ő hátsó kertje és nem az apjáé.

Egy repülő mobiltelefon szakította félbe a gondolatot. Nem értett túl sokat hozzájuk, de tudta, hogy nem ez a rendeltetésszerű használatuk. Látta, hogy a vigyorgó fickó megpróbál elhajolni előle, de nem sikerült teljesen, oldalról érte az arcát. A mosoly mégsem tűnt el róla, sőt még arra is ügyelt, hogy nehogy a pezsgő kiömöljön. Ekkor felgyorsultak az események. A vigyori sebesen meghúzta az üveget, mire a másik oldalon az öreg sírva kiabált rá. K feje szinte lángolt, nem is emlékezett, mikor került hasonló helyzetbe. A vonat ekkor fülsiketítő csikorgással fékezni kezdett.

Te jóságos ég! Csak nem ütöttek el valakit? A babakocsira gondolt. Nem, ez valami más, hiszen azt már rég elhagyták. Ahogy a vonat megállt, valami püffenést hallott a háta mögül. A nő volt az a kocsi végéből. A folyosó közepén feküdt, furcsán kitekeredve, mozdulatlanul. Szeme csukva, szája nyitva még mindig. K tátott szájjal nézte. A test körül a folyosón pirulák sorakoztak. A nő nyilvánvalóan halott volt. Az első holttest K életében. Mármint igazi, nem valami szürkére festett színész a tévéből. Meglepte, mennyire nem fél tőle. Ez már nem tudja bántani, az szent igaz.

De máris történt valami megint. Az ablakon túl mozgást érzékelt a szeme sarkából. A mozdonyvezető volt, legalábbis a ruhájából ítélve. Úgy sprintelt a vonat hátulja felé, mint a százméteres síkfutás versenyzői. Száját csücsörítette, nyakán kidagadtak az erek, szemében ugyanaz a tekintet, mint a babakocsis anyukájáéban.

Most hogyan tovább? K végignézett a kocsiban veszteglő gyér kompánián. A sírós a tenyerébe temette az arcát. A vigyori tágra meredt szemmel, hangtalanul röhögött. A kölyök a telefonját nyüstölte, alig látszott ki az ülésből. A nő változatlanul hulla volt.

K azon töprengett, hogy a fiú észrevette-e egyáltalán a körülötte zajló eseményeket. Ő már a Zs-generáció lehetett, vagy valami ilyesmi. Egy teljesen más faj, ami véletlenül egy időben tartózkodik vele ezen a bolygón.

Talán ismét megkérdőjelezi eme végkövetkeztetését, de nem maradt rá idő, mert a vonat egy hirtelen lökéssel megindult az ellenkező irányba, és észvesztő iramban gyorsulni kezdett. K egészen az ülésbe préselődött, mint a repülőn idefelé. Valakinek nagyon sürgős. Most már kifejezetten gyanította, hogy valami disznóság történik.

Erősen kapaszkodva a karfába, igyekezett kikémlelni az ablakon. Az emberek most már feltűnően hiányoztak az utcákról. Igaz, hogy külváros, de azért mégis. Aztán egy autópálya fölött haladtak és K látta az autók irdatlan tömegét, ahogy ott vesztegeltek a sztrádán. Egy sem tudott mozdulni. A szembejövő szakasz úgyszintén eldugult, a kocsik ugyanabba az irányba próbáltak haladni ott is, de hiába. Ez a metropoliszok átka, sóhajtott. Ezért nem lakna Budapesten sem soha. K tudta, hogy az utóbbi gondolatok a készülő pániktól próbálják meg eltéríteni. Ez nem sima dugó. Valami történt. De micsoda? Eddig nem érezte a hiányát, most azonban átkozta magát, amiért ennyire nincs fantáziája.

Filmeket, híradót nem nézett régóta. Időpocsékolásnak tartotta. Náluk a családban nem volt divat a politizálás, a közélet is csupán B határáig volt számukra követendő. Az irodalom persze más, a klasszikusok ott porosodtak a polcon. De manapság már csak hülyeségekről írnak könyvet. Mi ér többet annál, mint kiülni a kertbe, limonádéval és egy Monet-albummal. A Tavirózsák-sorozattal nem lehet betelni.

Az ember szinte feloldódik a tengernyi információban, és neki épp elég az a sok adat, amivel dolgozik. Amúgy is mindenki hazudik, és a világ sorsa úgyis a feje fölött dől el. Csak azért nem fogja az internetet bújni, hogy tájékozottabb beszélgetőpartner legyen. Nem kell annyit fecsegni. "Itt és most kell élni, úgy sose fogsz eltévedni”, mondta mindig az anyja.

Igaz, az utóbbi időben ez az „itt és most” mégiscsak unalmas lehetett idősebb K-né számára, néha hírműsor szólt a konyhából, mikor látogatóba ment hozzá. Sőt, az elmúlt hetekben szinte mindig, csupán akkor kapcsolt át a Bartókra az asszony, amikor K bement hozzá a konyhába.  

K úgy érezte magát, mintha épp kihúzná a fejét a kerti kútból. Az irodában sem csevegtek annyit mostanában, sőt elég sok hiányzó akadt. Mielőtt eljött otthonról, ugyanazokat a lézengő alakokat látta a ferihegyi buszon, mint itt is néhány perce. Felettébb különös volt P-né váratlan hevessége is legutóbb, ahogy hullámzott alatta, kétszer is ráadást követelt, mintha ki akarna szippantani belőle mindent, amit még utoljára lehet. Még szokatlanabb volt az, ahogy a légyottjuk után szótlanul távozott. Valami órát emlegetett, ahogy mások is –jutott most eszébe, amit valakik folyton állítgattak, és azt számolgatták, mennyi maradt éjfélig. Valamit tőle is kérdeztek, de ő köszönte szépen, amíg ő órája kifogástalanul működik, addig nemigen foglalkozik vele.

A vonat még mindig gyorsult, hamarosan már nem is lehetett kivenni, hogy mi van odakint. K-nak eszébe jutott a kiállítás. Végtére is ezért van itt. Most akkor mégis mi van? Visszamennek a reptérre? Buszozhat majd egy csomót, ha ennek az őrületnek vége, hogy még ma odaérjen. És azt se tudja, melyikkel kell menni. Ez nincs rajta a cetlijén. Most jól jönne egy olyan okosizé.

Állomások suhantak el nesztelenül. Majd valami nekicsapódott a vonatnak. Aztán újra. És még legalább négyszer. Megint a babakocsira gondolt, és nagyon megijedt. Felvihogott, a magas, fémes hang nem csengett ismerősen. Segítségkérően nézett körbe. A sírós még mindig eltakarta a szemét, de a szája most látszott, hangtalanul mormolt valamit. K régebben eljárt a templomba az anyjával, így tudta, hogy az öreg imádkozik.

A vigyori közben felállt, letette a pezsgőt, lehunyta a szemét és kitárta mindkét karját. K nem tudta róla levenni szemét, olyan erősen nézte, hogy belekönnyezett. Össze kell szednie magát, ennyire nem lehet gyenge. Legalább ezt az idegesítő nyávogást hagyja abba. Ez az egész talán csak egy rossz álom.

Kisvártatva rájött, hogy a vinnyogó hang mellőle érkezik. A srác abbahagyta a játékot, szeme vörös volt, mintha egy órája dörzsölné. A játékot abbahagyta, de még mindig a telefonjára tapadt, úgy szorította, hogy K azt várta, menten széttörik. Mintha valakihez beszélt volna, K most vette csak észre a fiú lenőtt hajában megbújó fülhallgatót. Beszéde egyre gyorsult, és ezzel együtt halkult, vékonyodott: Mama, mama, Je taime! Nem tovább nézni, elkapta a fejét, és a padlóra meredt.

De már ott sem volt rendben semmi. Az asszony eltűnt! A történtek tükrében már az sem lett volna meglepő, ha a holtak felkelnek és elsétálnak. K azonban pragmatikusabb volt ennél. A nő becsúszhatott valamelyik ülés alá, mikor felgyorsultak. Önkéntelenül is felkapta a lábát a padlóról, úgy gubbasztott az ülésen guggolva, remegő szájjal. Begörcsölt a nyaka, legalábbis úgy érezte, óriási erőfeszítéssel fordította az ablak felé. Monet „Felkelő nap-ját” képzelte maga elé, holott ez még egyszer sem sikerült, nem volt vizuális típus. Bár láthatná még egyszer!

És láss csodát, a vonat rövid ideig vízparton haladt, a nap a híres képen láthatóhoz hasonló bágyadtsággal tükröződött a vízen. Utoljára mintha tavirózsák lebegtek volna a vízen lebegve, bár a nagy száguldásban már elmosódtak a dolgok. Mégis látta őket, fenségesek voltak. Ez lehetett volna a sorozat legszebb darabja, és ahogy erre gondolt a virágok eltűntek a szeme elől, egyetlen hatalmas izzásba olvadtak. K arca lángolt. Megértette, hogy mi történik. 

Utoljára gyermekként szégyellte magát ennyire. Hogy lehetett ennyire naiv és közönyös? Épp most kellett egy nagyvárosba utaznia? Átkozta magát, az anyját, az apját, P-nét, de leginkább azt a nyomorult kutat a hátsó kertben. Miért nem szóltak neki? Vagy szóltak, csak nem figyelt? A vakító fehérség rohanni kezdett felé. Nézte, ameddig volt mivel, és már nem bánt semmit. Legalább ettől a kínzó szégyentől megszabadul örökre. Sajnos ezúttal sem maradt több ideje revideálni az álláspontját, pedig talán rájött volna, hogy azok helyett ég az arca, akiknek okuk is lenne pirulni.

2018. március 7, Dublin