Nagykifli vagyok. Ideje volt már. Lassan megbékültem a magánnyal, és onnan már egy merő iszap az út visszafelé. Egy nagyvárosban különösen. De észrevettek. A kiskifli. Most itt szuszog, néha horkant, grimaszol álmában.

– Te is látod, amit én?

– Nos, jelenleg épp nem látok semmit. Úristen, megvakulok!

– Egyáltalán történt már ebben az országban ilyesmi? Micsoda ragyogás!

– Ó, most rólam beszélsz?

– Naná!

– Még a végén el is hiszem. De tényleg, kisütött a nap. Végül is... elméletileg nyár van.

– Le fognak égni a bálnák. Te is hallod? Ahogy serceg a zsír a seggük alatt.

– Kösz. Nagyon érzékletes. De mintha ebédelni hívtál volna, kedves Gábor. Bár úgy valóban olcsóbb, ha elveszed az étvágyamat.

– Dehogyis, drága Eszter! Egyetlen vágyam, hogy falni lássalak. Mmm…. Ahogy lecuppogsz egy méretes cubákot a csontról.

– Mi ez a zsír-fixáció? Egyébként ki kell ábrándítsalak: salátázni fogok. Micsoda tahó, szexista beszólásaid vannak! Hazudnék, ha azt mondanám, nem imádnivalók.

– Bírom, hogy bírod.

(Szeretem ezt a csendet, sehol sincs ilyen máshol. Egyetért, Márton? – „Riasztó, mint a fölmorajló tenger, és mint a végtelen hó, épp olyan.” Csilla, drága. – Mit iszik, Márton? Ez amúgy miből volt?)

Né már, egy őz? Hát te mit keresel itt, józsibogár? Beszemtelenkednek a faluba, itt a szélin, a dudvásban nem félnek. Nem nő itt más se, csak gaz.

Sistereg a tenger, amott nyugszik a felkelő nap. Azért az jó, hogy a hajnalnak itt is ugyanolyan az íze a számban, mint otthon. És még csak öt óra van, enyém az egész utca, az egész plázs. A tenger és a nap. Ritkán járok erre, mindig rohadtul fúj, mint egy szélcsatornában, szünet nélkül. Meg nem is vonz már annyira a látvány, végül is egy vonal az egész a nagy semmi közepén, ami alatt kicsit sötétebb a kék. Jobb szeretem a fákat meg a házakat. Olyanok otthon is vannak. De most be vagyok baszva. Most nagyon költői. Majd nem lesz az két óra múlva, mikor kelnem kell. De ezt hagyjuk most, ne rontsuk el. Jó kis este volt, adtunk a blues-nak rendesen.

Különös, milyen váratlan helyeken és időpontokban jön rá az emberre a gondoskodni vágyás. Milyen bámulatos zárványokat dagonyáz össze a fejben az egyedüllét.  Aztán meg csak néz, hogy ez most mi volt – se előjele, se utóhatása nincs, leszámítva néhány bizsergető, tiszta percet, amikor annak látjuk magunkat, amik valójában vagyunk – egymáshoz fájdalmasan hasonlító, tanácstalanul ődöngő húsgombócok

Életében először szelet érzett az arcán. Tágra nyílt szemmel ült fel a sekély fűben, támaszkodó kezét bársonyos szálak cirógatták. Izgatottan kémlelt körbe, levél se rezzent, mézként folyta körül a mozdulatlanság. A nagy csiga szelíd kérlelhetetlenséggel forgott az fekete égen, ezüstös ragyogásba borítva a rétet egészen a láthatárig. Körülötte szemtelenül ficánkoltak ide-oda a csillagok, holdbéli fénnyel takarva be a három hűséges fasort, melyek közt annyira szeretett oda-vissza rohangálni, míg csak ki nem fogyott a szuszból. Messzebb, ahol a csillagok a földig értek, a feketébe olvadtak a drótkerítés vékony oszlopai, mögöttük pislákoló fények jelölték ki a semmi határát. Minden alkalommal hangosan dobbant a szíve, ha arrafelé pillantott.

Kíváncsisága most a semmiből érkező légmozgásnak szólt, ami olyan gyengédséggel kócolt a hajába, hogy beleborzongott. Mi lehetett ez? Lassan felállt, felnézett az örvénylő égboltra, kinyújtotta a karját, és behunyta a szemét. De nem jött több szellő. Csukott szemmel elindult a fasorok felé, majd már szaladt, nem aggódott, hogy nekiütközik valaminek. Tudta, hogy semmi baja nem eshet, ismer már minden fűszálat a réten. Izgalma fokozódott csak, valahányszor a kerítés felé közeledett.

- Felhő – mutat az ég felé – mögötte van a napocska – és belefeledkezik a látványba. Hatalmas, szürke esőfelhő bitorolja egymagában a délutáni égboltot, karimája élesen, ezüstösen ragyog, ahogy a nap a hátát masszírozza. Léna megbabonázva mered a fényébe, nagyon tetszik neki, aztán felém sandít, jutalma nem marad el: nahát, milyen okos kislány vagy! Mosolyogva teszi a többi a dicséret mellé, és már egy reklámszatyrot tanulmányoz önfeledten, de hazafelé fel-felpillant, ott van-e még az égen. Úttesthez közeledünk, az egyik kezét én fogom, a másikat a húgom. Átellenben játszótér. Négy óra van, márciusi kora nyár, hazafelé tartunk a bölcsődéből. Kellemes szűrt fényt ömlik szét az utcán, meleg van, pulóver is elég lett volna.

Azzal kezdeném, hogy kedvellek téged. Ezt talán sejtetted eddig is, de akkor is: kifejezetten bírlak. Bizony isten. És egyre inkább. Azt nem mondom, hogy ez mindig így volt. Az elején nagyon nem. Bár én sose tartottalak melegnek vagy kettyósnak, mint mások. Nem tartoztál sehova és senkihez, egyedül róttad a fősuli folyosóit, messziről feketéllett keménykalapod, amerre jártál, nagy volt rád apád zakója. Beesett, sápadt borostás arcodhoz, bánatos kutyaszemeidhez már tényleg csak a krumpliorr hiányzott – azt hittem játszod az eszed, különcködsz. Ahogy én is tettem a gimiben; talán ezért idegenkedtem tőled – felejteni akartam azokat az éveket. Más meg még mindig abból élt.