- Tibike, legalább egy fejjel magasabb vagy, mióta van a Marcsi. – Ilyet mer nekem mondani ez a nő. - Úgy van, sógorasszony, kivasalta a gerincem rendesen, csak úgy ropog, ha lehajolok. Egész jó a kilátás innen fentről. Legalább végre vízszintes a szemkontaktus, könnyen csúszik, mint a sör. - Persze erre már nem tudott mit mondani.

Csak mert két éve van a bátyámmal, nincs joga beszólni. Idióta barom. Tessék, figyelek én a női egyenjogúságra. Miért kurvázzam le, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy nem az? Azzal csak én maradnék bunkó. Az „idióta” viszont faszán besurran az önbizalom résein, legyen szó nőről vagy férfiról. Remek fegyver. Igaz, ahogy az a francia író mondta – „nem az a lényeg, hogy ki mit mond, hanem, hogy ki hol áll.” Inkább bele se gondolok, hogy én hol állok a sógorasszonynál. Amúgy sose mondanám a szemébe, hogy idióta, mégiscsak a bratyó nője. Én ilyen kerülőutakon alázom, aztán hogy érti-e vagy sem, az már az ő dolga.

De teljesen lényegtelen. A fő, hogy Marcsi remek lány. Akkor is, amikor nincs velem. Olyan, mint egy buborék, légmentes, bombabiztos. Nagybetűs faszagyerek felirat a pólómon. Most nincs itt, de jobb is így, mert látványosan utálom a reptereket és én is utálatos vagyok bennük, amit megint csak utálok. Érzem, ahogy belém szorul az undor. Megint jól felbosszantanak az ellenőrzésnél.  Mindenkivel levetetik a cipőt. Övet, kabátot, kardigánt. Igazuk van, az a a nénike ott bizonyosan terrorista. Na de legyünk praktikusak: Azzal a szöszivel például ott a másik sorban azért még levetethetnének ezt-azt. (Az étlapra ugye még rá lehet pillantani.) A táskámat visszatessékelik a masina alá. Kár a gőzért, a bomba a bőröndömben van, úton a gép rakterébe. Mi lenne ha kimondanám? Még képesek lennének komolyan venni, utána meg magyarázkodhatnék az őrszobán, miközben a gép elszáll Barcelona felé. És közben meg csak nézne rám a sok paraszt.

Azért el-elpattan a buborék, ha nem koncentrálok. A biztonsági őrök úgy irányítgatnak bennünket, mint egy csoport másodikost. Le se szarják, hogy nekem párkapcsolatom van. Végre a belső terminál. Na, a biztosítós csajok. Ezt figyeld! Magyar vagyok? Igen. Itthon élek? Nem. Sose mulasztom el ezt a szívatást. Nem kell nekik tudniuk, hogy én hol élek. Ne bazsalyogj tündérke, akkor sem vennéd észre, hogy férfiból vagyok, ha én lennék az egyetlen. Pattan a buborék, de már fújom is az újat, gyerünk, üljünk le egy sörre, tessék, már kész is van, tűzálló, vízálló, nőálló. A korsómat bámulom. Marcsi egy pajzs, erre én is rájöttem. Még mindig nem vele vagyok erős, hanem nélküle gyenge. Hogy is van ez? Már én se tudom követni. Na ezért rühellem a repteret, mert ilyen baromságokon jár az eszem. Le kell hajolnom. A gyomrom se bírja valamiért ezt a helyet, talán ez a rém sok ember, mehetek megint a slozira, a kávé-sör kombó lehívta az uniós pénzeket. Gondolkodás mostantól beszüntetve!

Visszaérek, asztal sehol. Ilyen nyeszlett kis reptér egy egész országnak… Inkább gondoljak mégis a Marcsira, mert már én is unom ezt a frusztrált fröcsögést. Tegnap este azért…adtam alá a lovat, hehe. Csak semmi álszerénység. Leülök egy közeli ülésre. Kellett nekem a szexre gondolni, legalább a pulcsi lenne rajtam, hogy takarjon. Szétnézek, az összes jó nő itt van, aki csak létezik, Európa színe-java. Még az angolok is szépek, meg kell őrülni. A bárban csivitelő leánybúcsús társaságot vizslatom. Mennek Barcelonába, kirúgni a hámból, legalábbis a tiara meg a kosztüm erre utal. Négy tehén, kettő jó. Ej, de milyen jó! Különösen a szőke. Benne lennék.

Persze egy kiló púder minimum van rajta. Minek ez? Az alakja viszont eszméletlen. Azt a rohadt…ha egyszer… Észbe kapok. Szép, szép, de ugyan mi közünk lehetne nekünk egymáshoz. Meg egyébként is: egy hónapja van csajom, és máris más nőket stírölök? Ahelyett, hogy olvasnék. A táska pántja lehúzza a vállam. Minek hoztam el ezt a féltéglányi Shakespeare-t, ha nem is érdekel. Kinek akarok én annyira művelt lenni? Istenem, miért nem tudok egyszer örülni, megyek Barcelonába! Basszus, hol a Marcsi, miért nincs itt!?

Felállok, elültem a hátsómat. A gép késik, mert miért is ne késne. Körbebaktatok az üzletsoron. Az a nyerészkedés, ami itt megy…pfúj. Veszek két Túró Rudi-t, kint úgyse lesz. A diétám megvár, majd ha hazajövök, koplalok. És egyébként is, nem folyok én azért még szanaszét. Sajnálom, hölgyeim, én úgy voltam nevelve, hogy legyek egy fokkal szebb, mint az ördög, az elég. Még ha ez utoljára talán százötven évvel ezelőtt is volt érvényben. Visszamegyek egy Sport szeletért, el kell lőni a forintot, ne csörögjön itt nekem. Egyébként is, legyünk őszinték: tisztelem, szeretem, becsülöm, de azért a Marcsi se éppen tökéletes. És nem, nem vagyok szararc– nem is kell, hogy tökéletes legyen. Így van rendjén, én se vagyok bradpitt. Nyilván. Mondjuk a narancsbőrrel lehetne azért valamit kezdeni. Jó, tudom, azt rohadt nehéz eltüntetni. De például a hajával is. Na, mindegy, hagyjuk, is, bírom azért a csajt. Meg persze, én vagyok a szemét, hogy ilyenekre gondolok. De most nézd meg azt az ázsiai kiscsajt. Micsoda szexi kis gerezdek, ahh, és nem ér össze a combja, de imádom az ilyet. Nyilván nyalnám. Csak ne nyögnének olyan hülye hangon. Már jönnek is az emlékképek, érzem, hogy elvörösödöm.  Azért azt a javamra kell írni, hogy mióta a Marcsi megvan, nem néztem semmilyen huncutságot a neten. Az embernek legyen tartása. Egy-két jpeg meg nem számít.

Hirtelen eláll a lélegzetem. A bárpultnál egy magas nyúlánk lány áll, trendi kézibőröndje mellette, gondosan lakkozott körmével fogantyúját babrálja. Állj, sztornó az egész, megvan a bálkirálynő! Vörös…! Attól mindig kész vagyok. Igaz ugyan, hogy festett, de ez csaj akkor is eszméletlen. Ez baszki summa cum laude végzett a modellképzőn. Grimaszolnom kell, mellette izompólóban egy srác, olyan, mint az a pumpált gyerek a tévéből. Biztosan a pasija. Így is van rendjén. Ő a bele való gyerek. Idehallani, ahogy két agysejtje ping-pongozik a harmadikkal. Haladjunk, nincs itt semmi látnivaló. Elkapom a hangját. Long Island-et kér, magyarul. Hiába, a mi lányaink a leggyönyörűbbek, hadd legyek már egy kicsit büszke nemzetileg, bár a lengyelektől is jön néha egy megalázóan tökéletes, na de Polak, Wegier dwa bratanki, jézus, de unom magamat. Feltápászkodom. Megyek még egy kört, lehűtöm magam, ott a másik büfében egy százassal olcsóbb az üdítő.

Vajon merre megy? Legalább tíz gép indul az enyémmel közel egy időben. Most tényleg kellett ez a kóla? Visszaindulok az ülésekhez. Vegyek már erőt magamon! Kit érdekel, hogy hová utazik? Még mindig a bárpultnál áll, lassan kortyolgatja a koktélt, a pumpaagyú nincs sehol. Ez a csaj egyedül van. Legalábbis egyedül repül. Ilyen tökélyt tényleg nem sokat látni, hogy dögölne meg. Minden porcikájának tökéletesen kivehető a formája, pedig a ruhája inkább elegáns, mint kihívó. Igaz, az arca egy kicsit olyan, mint egy maszk, de az Oscar-gálán sincs ilyen sminkje senkinek. Ez egy bevehetetlen vártorony, az őrző-védő sárkány is elfárad, mire felér a legfelső szobába. Valami veszettül bejön ez a kunkori, pisze orr, az ilyet direkt az én kedvemért gyártják. A melle közepesen kicsi, és hetyke, a láblelet kiváló… Csak meg ne forduljon, mert a segge lesz az utolsó lökés a szívrohamhoz. Érzem, hogy megint szingli vagyok.

Elküzdöm a tekintetem, előveszem Shakespeare-t. A könyv végénél nyitom ki, pedig még csak az első tíz oldalnál járok. Nem számít, úgyse látom a betűket. Ej, de megleffegtetném - ahogy Ati bácsi mondogatja mindig, a gondűző Kőbányai mellett. Most miért? A szemébe mondani tahóság volna, egyetértek, de gondolni lehet, sőt kötelező! Az ember legalább fejben legyen macsó. Egyébként is, ez nem jelenteni azt, hogy megcsalnám a Marcsit. Ez primér késztetés, nem több, tudniillik, a becses mag szórása szertendő széjjel, na. Ha valami csoda folytán megkapnám ezt az istennőt, egy idő után pontosan ugyanígy méregetném a többit. De úgy se lesz semmi, egyszerűen csak gyönyörködöm saját férfiúi ösztöneimben. Azt csak szabad. Úgyis az ösztönök korát éljük, nem? Alfák, béták, zséták - kasztok, mint a majmoknál. Akkor meg?

Nem hiszem el. Létezik, hogy mehetünk végre? Na induljunk be, mint a rajzszakkör! Jó lesz már innen felkelni, úgy érzem magam, mint egy sárba ragadt kocsikerék, amit feleslegesen túráztatnak. Épp felkapom a táskám, mikor egyszer csak borul a tuja. Tőlem két méterre ér földet, ilyen kis díszfenyő, vagy mi, a cserépből kiszóródik a föld, meg egy csomó száraz gally. Valaki röhög, hirtelen kiürül a placc, mindenki az ingyen show-t nézi, én is. Épp azt figyelem, ahogy a valóság középen kilyukad és amit látok, ezen a lyukon keresztül látom.

A vöröske döntötte fel a tuját, valószínűleg a bőröndje sarka akadt bele valahogy. Ilyet tényleg nem látsz minden nap, én legalábbis nem. Olyan most, mint akit kidobtak a VIP-páholyból, ahol eddig csak nézője lehetett az ilyen jeleneteknek, olyan, mint egy igazi ember, pirul, mint egy tizennégy éves kiscsaj, akit rajtakaptak, hogy puskázik. Érzem, ahogy valószínűleg mindenki más is, hogy ez egy fontosabb pillanat, talán a délután pillanata, hogy most valami igazán érdekes történt. A királynő meztelen, az arcán egzisztenciális válság, anyám, mindjárt sírni fog. Egy francia vígjáték hősnője jut róla az eszembe, esendő, tétova és közben őrülten bájos. Vivien Leigh, basszus, személyesen, még ha ő barna volt is. Meg angol. Egy időben rá voltam kattanva az ilyen vintage macákra. Most meg épp rám néz, a szeme ijedt és titokzatos, és zavarában azt mondja: „Bocs”. Hogy miért, és miért épp nekem? Annyit tudok nyögni, hogy: „Semmi.” Úgy látszik, csodának itt csak én voltam tanúja, hallok néhány gúnyos megjegyzést, a takarító is morog valamit az orra alatt. Közben hívnak a kapuhoz, ideje menni, bár még nem tértem magamhoz - a lyuk a repedésen ott maradt.

Látod, Tibike, ezért nem kell előre beletörődni az erőviszonyokba. Mert az lehet, hogy ez a lány nem az én szintem, legalábbis ő (és kb. az egész világ) így gondolhatja, de abban a pillanatban nem állt felettem egy centivel sem. Ki tudja, talán valóban az a szeretni való, vígjátéki figura, aki ugyanúgy a társadalmi elvárások alatt nyög, és a gondozott külseje csak egy pajzs. Mint nekem a Marcsi. Most mit akarok? Shakespeare ide vagy oda, én is lennék kigyúrt, csak ne lennék olyan lusta. Mennyivel könnyebb lenne. Miért baj, hogy ha valaki érvényesíti a szépségét? Na jó, most fejezzük be! Olyan mocskosul elégedett vagyok a nőmmel, hogy beleszeretek az első jó spinébe a reptéren. Jó is lesz már egy kis friss levegő a gép felé menet.

Te baszd meg, ez itt jön mellettem! Ilyen nincs! És még mindig piros az arca! Hát most mit mondjak – költészet. De hogyhogy egyedül van? Lehet, hogy kint dolgozik a pasija? Talán nem is magyar a faszi. Az ilyen csajok előszeretettel járnak külföldiekkel a csóró magyar helyett. Vagy csak elege van, és le akart lépni egy kicsit. Lehet úgy járt, mint én. Ha anno, három hónapja tudom, hogy lesz Marcsi, őt is befizettem volna. Hiába mondta, hogy nem ér rá, dolgozik. Igaz, hogy fáradtnak is tűnt, mintha nem is lett volna ott egészen, mikor mondtam, de szerintem jött volna, ha van jegy. Csak akkor már rohadt drága volt. Így is rámegy másfél havi fizum. Tudom én, hogy nem akart belehajszolni egy nagyobb költségbe. Marcsi jófej. A méregdrága Henk bőrönd csendesen gurul mellettem. Ennek a bigének lenne pénze két jegyre. Tuti, hogy valami menő helyen szállt meg. De ha ott, ahol én, akkor tökön szúrom magam. Mindegy, úgyis máshol fog ülni a gépem, el is felejtem, mire leszállunk.

Ez most komoly? Most valaki szórakozik velem? Te ott, odafent, már bekészítetted a popcornt, mi? Hát rendben van, szia, bocsika, enyém az ablak melletti. Mekkora állat vagyok, hagyhattam volna, hogy ott maradjon a belső ülésen, legalább a ménkű seggemmel nem kellene átvergődnöm rajta. Remélem a Marcsi kimosta a nadrágomat. Fú, basszus, egész leizzadtam. Van itt olyan, hogy légkondi? De kínos. Jobb lesz belesüppedni az ülésbe, és úgy tenni mintha a világon se lennénk. Rám néz? Ja, nem, csak ki az ablakon. Így most hogy bámuljam? Be lehet rúgni a látványától. Néha sikerül elkapnom egy-egy részletet. Istenem, az a nyak… bár belecsókolhatnék! Egész úton el tudnék nyammogni rajta. Na tessék, most megint gondolhatok a focira. Szerencsére bő a farmerem. Indulunk már. Most gyújtják be a rakétákat. Gyííháá!

Belepréselődünk az ülésbe, az arcom megereszkedik az emelkedéstől. Hoppá! A keze az enyémen landolt! Én hülye meg elrántom! Mint az áramütés, olyan. Megijedt volna, ahogy bedurvult a gép? Most rám néz. És megint pirul. Te jó isten, ilyen arc nincs is! „Bocs” – mondja megint, nem hinném, hogy emlékszik rám, ahogy ugyanígy kért tőlem elnézést a tuja után. Most próbáljak meg mosolyogni. Láss csodát, sikerül! „Semmi” – mondom megint. Berekedtem. Most mintha fürkészne, hogy miért voltam ilyen idióta, hogy elkaptam a kezem. Biztos azt hiszi rólam, hogy valami embergyűlölő lúzer vagyok, vagy autista, vagy mit tudom én. Mondani kéne valamit. Milyen finom az érintése… Nem tudok leállni, elképzelem, ahogy megérinti az arcom. Aztán, mikor senki se látja, mert mindenki alszik, odafordulok, és megcsókolom. Az ajka finomságát le se lehet írni. Belebújok a nyakába, én szívom, szívom, kiszívok belőle mindent, amit eddig elrejtettek előlem.

Miért? Olyan nagy szentségtörés lenne, ha kézen fogva szállnánk le a gépről? Tudom, hogy hülyeség, de miért ne lehetne egyszer nekem is egy álombéli vakációm, mint a filmekben? Olyan gyöngéd volt a keze. Van ebben a lányban valami leírhatatlan melegség. Mint egy pihe-puha, napfényes otthon, ahol sose kell felnőni, ahol nem kellenek szavak, csak érintés és nevetés és tenger. Nem erre vágyik mindenki? Egy hatalmas kagylóhéj, amiben elbújnánk kettesben, vég nélkül ölelve egymást. Hetekig, hónapokig, évekig. Biztos találnék valami munkát a tengernél, ahol nem kell nyelvtudás. Valami kis kalyibában ellaknánk a strandon, egy hálóágyban aludnánk, egy tányérból ennénk. Az esküvőnk is a parton lenne, szavak nélkül, csak biccentenénk az igent, aztán elröhögnénk, és elfutnánk a násznép elől, be a vízbe. Ott bent olyan isteni lehet a szex. Csak élnénk, nem törődve senkivel. Persze majd megöregszünk, de az még ráér - mennyi idős lehet: húsz, huszonkettő? Simán van tizenöt mesés évünk, aztán meg ki tudja, lehet, fel sem áll már negyvenöt után.

Az istenit! Legyen már valami légörvény, vagy mi a rák, hátha megint megfogja a kezem. Nem rántom el, az tuti! És akkor majd valahogy belekezdek. Még nem tudom, hogy mit fogok mondani, de ez egyszer nem leszek nyúl. Fene egy napos idő van, szinte nem is érezni, ahogy megyünk. Na sebaj. Jön a stewardess, hozzák az abrakot. Hátha kér valamit, és akkor talán adódik valami alkalom. Nekem eléggé ki van számítva a pénzem, és rohadt drága itt minden, de neki biztos kelleni fog valami. Az a fajta. Nem. Fel se néz. Akkor mégiscsak nekem kell. Mennyi a sósmogyi? Még szerencse, hogy magyar a nő, nem tudom, angolul hogy van a mogyoró. Megdöglök egy korty kóláért. Csak ki ne boruljon. Forint jó lesz? Na azért.

Rohadt hangosan ropog a fogam közt. Ezt minek kellett? Nem baj, elleszek én bolti kaján egy hétig. A hajós kirándulást, amit a prospektusban néztem, csak nem kéne lemondani. Úgy látom, a rendelésemmel nem arattam sikert a jövendőbelimnél. Most mi legyen? Legalább beszólhattam volna a sztuvinak az ára miatt. És akkor már lenne valami téma. Persze az se jó, mit sírjak itt nyilvánosan ezer forintért. A francba, mi a lófaszt csináljak?!

Mogyorót? – nyújtom a zacskót. Az utolsó két ó-nál elmegy a hangom, nem jön, csak meleg levegő. Berekedtem ebben a kurva nagy agyalásban. Uramjézus, én inkább lemegyek a csomagtérbe a hátralévő két órára. Ennyire nem lehetek gáz! És mégis. A zacskó nincs is felbontva. Most rám néz megint, kis mosoly, valahonnan három egymásra rakott ló magasságából, és már jön is a „nem, köszi”. Semmi gond – mondom, csak azt nem értem, miért ilyen hangosan. Érzem, hogy vörös vagyok, mint a rák, visszafordulok az ablak felé, de a bal arcom szinte lüktet, pedig a lány nem is néz erre, ül egyenesen, a semmibe meredve. Ne fordulj vissza, Tibi, ne merészelj! Ezt a meccset lefújták, üljél a seggeden, és olvassál, legalább csinálj valami hasznosat.

De az a hang… mi volt az a nyávogás? Ilyen magas a hangja? A két „bocs” nem sokat árult el eddig. Ez a kifejezéstelen hangszín… a plázacicák sírva könyörögnének a receptért. Elképzelem, ahogy kimondja, hogy „szeretlek”. Ki veszi azt komolyan? Ennyit a kagylóhéjról. Ha ez a sipítás visszhangozna benne, egy nap alatt megőrülnék. Valamit mégiscsak kéne kérdezni tőle, csak hogy lássam, tényleg így beszél-e. De már elő is vette a mobilját. Mit is vártam. Gúnyosan fújom ki az orromon a levegőt, és egy kis takony is kijön vele. Megfagy bennem a vér, gyorsan megtörlöm az arcom. Jól van, elég már, felfogtam! Egy senki vagyok, hogy is mertem én gondolni bármire! A kelleténél kicsit indulatosabban csapom fel az asztalkát, még szerencse, hogy a kávés pohár már nincs rajta. Hát én nem vagyok normális! Most már mindent tud, és valószínűleg azt gondolja, hogy a szerencsétlen gyerek végre rájött, hol a helye és most duzzog.

Igen!? A szerencsétlen gyereknek csaja van, hülye kurva! Hirtelen a Marcsira gondolok. Jól van, tudom, hogy ezt megérdemeltem. Szemrebbenés nélkül elhagytam volna ezért a nőért, nincs mese ez az igazság. Azon gondolkozom, hogy vajon még most is megtenném-e, miután az imént hallottam megnyilvánulni. Már nem, de azért egy bűnös hetet még eltöltenék vele. Erre vigyorognom kell, úgy látszik a férfiösztön sértetlen. Előveszem Shakespeare-t, Othello, na, az aztán férfi volt a javából! Ez a kis rüfke persze valószínűleg nem is hallott még róla. Pedig valami efféle tagbaszakadt, lomposfarkú mór kellene bele. Menjél csak dugasd meg magad az első latin kandúrral, szopd fel magad valami yachtra! Én meg szépen megnézem a várost, iszom egy koktélt a parton, legfeljebb kihagyok egy étkezést, és Marcsi vár majd a reptéren, amikor hazaérek. És rohadtul nem törődöm semmi ilyesmivel most már. Amúgy nem hiszem, hogy Marcsi bármi rosszra gondolna, ide is milyen könnyen elengedett. Na persze, mert kinek is kellenék én! Jó, most már fejezzük be a nyávogást! Basszus, minek megy még a légkondi, megfagyok. Marcsi…Olyan fáradt szegény mostanában, kár, hogy a reptérre nem tudott kihozni, utálom a 200E-t, de ha már egyszer szabadságon van, hadd pihenje ki magát. Ahh, a fenébe is, menjünk már, legyünk már ott. Olyan lassan telik ez az egész. Öreglány, alig várom, hogy jól megropogtassam a csontjaid, ha egyszer, még ebben az életben valamikor hazavergődöm.

                                                                                                                       2017-09-01, Dublin