Helyben vagyunk, gondoltam. Ezt az arckifejezést jól ismertem: Gyanakvás és egy csipetnyi undor. Épp ilyen virított az anyám képén is, amikor szembesült azzal, hogy milyen típusú nőkre bukom. Kár, hogy nincs ennek megfelelő szmájli, megspórolhattam volna fél óra vezetést, ha Betti a chatben is ilyen őszinte. Nem szabadult még el teljesen az arcán, gondoltam arra vár, hogy a gyanúja beigazolódjék.
– Miért én?
Vártam a kérdést, holott már többször tisztáztuk. Reméltem, hogy nem adja elő megint az ezer-csinosabb-lány-van-nálam számot. Valahogy nem volt kedvem sokadjára is elszavalni, hogy mennyire az esetem.
– Miért kérded?
A mellei majd' kibuggyantak a méretes dekoltázsból, ahogy közelebb csúszott a székkel, a régi fabútor lába olyat sikított, mint Jamie Lee Curtis a Halloween-ben. Ösztönösen behúztam a bokám magam alá, mert minden elragadtatásom ellenére is tisztában voltam vele, hogy hónapokig járóképtelen lennék, ha ez a delikát bőségszaru a lábfejemen landol.

– Picsáért bámulnak – mormogta. Vigasztalni akartam, mondván, hogy mit tudja azt egy székláb, hogy mi az igazi szépség. De úgy tűnt, nem szorul rá.
– Csak azért kérdem, mert olyan flegma fejet vágsz.
Ezen meglepődtem kicsit, mert számomra úgy rémlett, hogy vég nélkül mosolygok.
– Biztosíthatlak, hogy...
– Jó, mindegy. Hé, a szemem itt van fent, kishaver.
Elvörösödtem, pedig emlékezetem szerint tényleg csupán a másodperc töredékrészéig pihentettem a szemem a domborulatain. Már csak az hiányzott, hogy valami szatírnak nézzen.
– Én nem akartam... bocsánat.
– Amúgy szerinted hogy néznénk ki egymás mellett az utcán?
Az esetek felében még az első randin elhangzik a kérdés. Nos, úgy néznénk ki, mint egy fehér csokis Magnum és külön a pálcikája. Tény, hogy az ötvenhét kilómmal nem én vagyok a legjobb szelfipartner, és az is érthető, ha a szívem mindenkori választottja nem a kommentek törölgetésével óhajtja kitölteni azt a szűk időkeretet, ami kettőnknek általában megadatik. Bűnbánó, komoly hangot igyekeztem megütni.
– Gondolom, ha a személyiségünk illik egymáshoz, az ellensúlyozza a külső különbségeket.
– Szóval akkor nem jövök be neked külsőleg, ezt mondod?
Hirtelen eszembe jutott az összes scifi, amiben a szereplők időhurokba kerülnek. Egyiknek sem volt túl jó vége.
– Egyáltalán nem ezt mondom.
– Szerinted te annyival jobb vagy nálam?
– Jézusom, dehogy is! Te nagyon vonzó nő vagy. Tudod, én az égen is a teliholdat szeretem, nem kiflit. Ami másnak zsír, nekem lépesméz – hadartam a szöveget, amit a randi előtt találtam ki.
Hallottam, ahogy megkordult a gyomra.
– Te... ugye nem vagy buzi?
Mindig is kontraproduktívnak tartottam a buzizást, azaz inkább nem értettem, miért kéne, hogy bántson. Ha történetesen az lennék, akkor tényközlés, így meg szimpla tévedés. A férfiak részéről úgyis csupán verbális erőszak meg farokméregetés. Bettitől most mégsem esett jól.
– Gondolom, akkor nem lennék itt.
Elég soványka érvnek hangzott abban a pillanatban, legalábbis úgy éreztem, valamivel még jelezni kéne, hogy ha nem is vagyok macsó, azért helyt állok, ahol kell. De megint elkéstem.
– Az igazi pasik rég kihaltak. Jól van na, nyugi, a jelenlévők mindig kivételek.
Úgy hangzott, mintha inkább bosszantaná a jelenlétem. Nem tudtam mit válaszolni, azt hiszem rögtön az első kanyarban elfáradtam az igazi férfi címért folyó rally–ban. Pedig az esélyeim nem voltak rosszak, legalábbis a haverom, Laci szerint, akinek a kocsiját kölcsönvettem erre a randira.
"Ez egy hatalmas piaci rés, öcsém! A fene egye meg az ízlésedet, de legalább használd ki. Ezek a tehenek örülnek, hogy egyáltalán rájuk néz valaki."
Nem örültem, hogy így beszél róluk, de megértettem, hogy az a valóság a nagyobb, amiben ő él, tehát igaza lehet. Csak hát mit kezdjek az igazával, mikor itt volt előttem a gyönyörök kertje széles vásznon, hasa kibuggyant alul a topból, a striái pajzán nyílként mutattak a bugyija felé, bolyhos köldökének mélye delejezett, torkomban gombóc, a gatyámban meg a koronavírus–járvány eleje óta gyűlő feszültség. Talán anyámnak van igaza, és hozzám hasonló súlycsoportban kéne keresgélnem. A gimiben beadtam a derekam és összejöttem egy csajjal, akit folyton összetévesztettek Megan Fox–szal. Esküszöm, gyufából is össze tudok rakni egy olyan nőt. Folyamatosan azt érezem, hogy mellényúlok az ágyban, néha szabályosan vigyáztam, hogy egy óvatlan mozdulattal fel ne lökjem a plafonig. Hamar szabadultam volna tőle, de jött utánam, mint egy kiskutya. Sosem voltam olyan menő, mint akkor, különösen a focicsapatban, én meg csak szenvedtem. Amikor aztán megtudta, merre húznak az ösztöneim, röhögőgörcsöt kapott, és azzal vége is lett a pünkösdi királyságomnak erre az életre. Időnként még rám–rám ír néhány hasonszőrű piszkafa a társkeresőn, de már nem is válaszolok. Bárcsak meg tudnám játszani az irántuk érzett közönyt ezeknek a tündérfelhőknek a társaságában is, akkor nem kerülnék mindig ilyen szituációkba. Hiába, a kereslet szabja az árat.
– Hogyhogy kocsival jöttél?
Simán hazamentem volna busszal, ha nem hozza szóba, annyira megfeledkeztem a járgányról, ami a kávézó előtt parkolt. Eszembe se jutott volna kölcsönkérni, büszke voltam a környezettudatosságomra, de Betti szerint egy felnőtt autóval jár, akkor is ha háztól házig elviszi a busz, biztosítás, karbonlábnyom ide vagy oda.
– Próbálok igazi férfi lenni. – Magam is meglepődtem a gúnyos felhangon.
– Ne már, még mindig itt tartasz? Csak vicceltem. Azt hiszed, komolyan mondanék ilyesmit? De tényleg, miért hoztad el?
– Gondoltam, hazaviszlek később.
Sejtelmesen mosolygott.
– Figyelj, nem fogunk kefélni, azt jobb, ha tudod.
– Én nem... csak egy fuvar...
– Fuvar? Mi vagyok én, kurva? Ennyire olcsónak nézel?
– Dehogy. Felejtsd el a fuvart.
– Szóval akkor mehetek gyalog. Fasza.
– Nem – sóhajtottam – elviszlek.
– Rendes vagy.
Megcsörrent a mobilja és amíg beszélt, vetettem egy futó pillantást a pincérlányra, aki a szomszéd asztalt szedte le. Fásult arcán látszott, gyakran megcsipkedik a fenekét a vendégek. Én ugyan nem láttam benne csipkedni valót, olyan volt, mint Betti portréjából egy árva puzzle–darab, de szívesen leültem volna vele egy sörre, hogy elsóhajtozzuk egymásnak a nyomorunkat. Nem tartott soká az ábránd, mert Betti melle közének Marianna-árka mágnesként vonzotta tekintetem, le akartam merülni benne, míg csak a nyomás szét nem repeszti a koponyám. Legalább két másodpercig bámultam. De ez már csak eső után volt köpönyeg.
– Tetszik a pincér csaj?
– Mi van?
– Én mondjam meg, hogy mi van?
– Szerinted, miért veled ülök itt?
– Nem tudom. Biztos, mert az ilyen jó nőkhöz kevés vagy. Inkább mész a lepattanókra.
– Nem bukom a hurkapálcikákra.
Gondoltam, ha ez sem lesz elég, akkor semmi sem.
– Hogy beszélsz te a nőkről? Egyébként néztél már tükörbe?
– Figyelj, nekem ebből kezd elegem lenni.
– Tudod mit, nekem is!
Egy percig szótlanul ültünk, aztán elővettem a tárcám, hogy fizessek.
– Ne haragudj. Tudom, hogy egy kicsit kemény voltam veled. Nem is csináltál semmi rosszat. Tök cuki vagy.
Olyan édesen mosolygott, hogy – kelletlenül bár – de elraktam a tárcám.
– Tényleg ne hari. Az utolsó pasim eléggé kikészített. Nem nagyon bízom senkiben.
Valóban panaszkodott korábban, hogy flegma volt, sőt állítólag neki is ment a fickó. "Legalább is megpróbált megütni az a kis gizda."
– Undorodom az erőszaktól, különösen a nőkkel szemben.
– Tudom, hogy te nem vagy ilyen – felelte szinte szánakozva, amit akár úgy is lehetett érteni, hogy egy-két kisebb pofon azért még belefér, sőt férfias.
– Indítsunk tiszta lappal, jó?
– Benne vagyok.
Nem mondtam teljesen igazat. Elment tőle a kedvem. Sajnáltam ugyan, ami vele történt, de már untam, hogy sokadjára vagyok boxzsák valakinek a szociopata exe miatt. Kimentem a mosdóba, hátha oldódik bennem a csömör. Bentről hallottam, mintha beszélne valakivel, mérgesnek tűnt a hangja, de csak annyit tudtam kivenni, hogy "Még ma". Épp lerakta a telefont, mikor visszaértem.
– Mehetünk? – mosolygott, mintha most találkoznánk először.
A kocsiba ülve azért nem átallotta meg megjegyezni:
– Láttam ám, hogy a csöcseimet bámultad.
Gázt adtam és most az egyszer nem visszakoztam.
– Ami szép, azt hadd lássák.
– Biztos, hogy nem valami perverz vagy?
– Miért lennék?
Lemondóan sóhajtott, és erről valamiért eszembe jutott az előző csajom, ahogy kifelé bámul a söröző ablakán, miközben szakít velem.
"Csak azért akartál velem lenni, mert tetszik neked a külsőm."
A város széle felé tartottunk az augusztusi alkonyatban a nagy betonkockák labirintusában. Reménykedtem, hogy visszatalálok.
– Tök nagy mázlid van amúgy – vetette oda nyersen, mikor kiszálltunk a kocsiból – az albérlőm épp ma ment haza a szüleihez. Nem is jön vissza vagy két hétig. De az is lehet, hogy végleg kiköltözik – révedt a semmibe a tekintete.
Magasba emelt karokkal ringatta a testét, mint egy woodstock–i hippilány, lenge ruhája ide–oda csúszkált a testén, kékkel erezett bőre a szélben ezüstösen hullámzott, akár egy hegyi tó tükre. Kiszáradt a szám.
– Na mire vársz, gyere már. Azt akarod, hogy ölben vigyelek be?
Kábultan lépkedtem a bejárat felé. Az agyam ledobta a láncot, egy láthatatlan hurok tekeredett a csípőm köré és vonszolt magával.
– Nagyon megkukultál. Azért ne bízd el magad túlságosan, különben kint alszol a szemétledobónál.
Megráztam a fejem. Már hogy is bíznám el magam. A közeli játszótér libikókája felé pillantottam, és láttam a reményvesztett Bettit az egyik ülőkén, a földön. Tudtam, hogy valahol ott vagyok másik végén a levegőben, de úgy esett a fény, hogy nem láttam senkit. A liftben mindketten lehajtott fejjel hallgattunk, volt rá tíz emeletnyi időnk, hogy meggondoljuk magunkat. A folyosón attól féltem, felken a plafonra a lépcsőházi huzat. Érzékeltem, ahogy a Laci–féle kákabélű valóság feloldja az enyémet, de az ilyesmi végső soron nem számít a percben, amikor rájössz, hogy mindkettőben gizda vagy.

2021–12–30, Derecske

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Mindenestül: A történet főszereplője mázsás súlyt cipel - szó szerint. Mégis találkozik álmai asszonyával, aki elfogadja olyannak, amilyen, aki tejben-vajban füröszti, istennő ágyban és konyhában egyaránt. Ezt az idilli állapotot is ki lehet azonban hízni, hősünk diétán, kocogáson töri a fejét, ám ez váratlan bonyodalmakat okoz a kapcsolatukban, egyre inkább úgy tűnik, ebből a kulináris mennyországból nincs út visszafelé.

Megint nem:   Gábor az éjszakai országúton hazafelé tartva számot vet korábbi kapcsolatáról és a szakítás utáni érzelmeiről. Úgy tűnik, megleli a jó válaszokat, és sikerül felülemelkednie önmagán, ám otthonába érve új kihívásokkal szembesül, melynek során szembesülhet saját érzelmei mélységével.

Bimbó: Melyben arra keresem a választ, hogy milyen hatással van az egyszeri utazóközönségre, ha valaki teljes hangerővel pornót néz a HÉV-en. Teszem ezt egy idősödő, potencia-gondokkal küszködő online szerkesztő szemszögéből. A "Legyen" című írásom folytatása.

Cappuccino: A munkájába belefásult kávézói alkalmazott napjai egyhangúan telnek, ám egy nap betoppan egy doktornő a szomszédos kórházból, és mindent a feje tetejére állít. A barista még egy tisztességes lattét is képtelen elkészíteni a különleges vevőnek, annyira megdelejezi annak szépsége. Ez egyúttal remek alkalom, hogy felmérje, hol tart az élete , és megpróbáljon kitörni a saját korlátai közül azzal, hogy meghívja a nőt valamire. Kérdés, hogy a koffeintől felpörgetett fáradt szíve bírja-e az iramot.

 Az angyalfüggő  "A lányok, a lányok, a lányok angyalok..." - legalábbis a novella főszereplője szerint, aki különcként rengeteget szenved a szerelemtől, miután a piedesztálra emelt nők mind rossz választásnak bizonyulnak. Ezerszeresen megél minden érzelmet, mégis úgy tűnik révbe ér, nem úgy, mint a pragmatikusabb, cinikusabb barátja, akinek az életéből hiányoztak a nagy lángolások.