Megboldogult legénykoromban, amikor a szabadságba vetett hitem ideig-óráig valóban szabaddá tett, egy nap öles léptekkel ballagtam a Könyves Kálmán körúton a Lurdy-ház felé. Fülledt május este volt, az utolsó vásárlók szállingóztak kifelé az épületből. A forgóajtóban ugyan megkörnyékezett egy ellenirányú erő, hogy szabadulnék vissza inkább a forgalom füstjébe, de a mozgólépcsőn már bizakodva figyeltem megnyúló árnyékomat, hangtalanul emelkedve a lenti zsivaj, és iménti önmagam fölé. Szorosabbra húztam a nyakkendőmet és végigsimítottam a légkonditól lúdbőrös tarkómon. Ha ez most sikerül, végre ledobhatom a horgonyt Budapesten.

Igyekezvén elterelni a figyelmemet az előttem álló állásinterjúról, elképzeltem, ahogy egy óceánjáró tonnás vasmacskájával átszakítom az emelet, majd a földszint márványpadlóját is, hogy az egész épület összeomoljon belé. Micsoda marhaság! Nem egy nyüves bevásárlóközpontot értettem Budapest alatt. Inkább a Deák teret, a fűben ücsörgő, gitározó, füvező fiatalokkal. Csak pár metrómegálló innen. Ha hétkor végzek, épp jó időben érek oda. Már a lányok évődő hangját is hallottam, ahogy egy szombat este, félrészegen a munkahelyemet firtatják az egyenruha láttán. Tudtam, hogy ez az utolsó próbálkozásaim egyike, hogy valami épkézláb munkát találjak a fővárosban. Sikerülnie kell.

És miért is ne sikerülne? A szeptemberi nap telepumpált D-vitaminnal, a diplomám frissen ropog a zsebemben (biztos, ami biztos, magammal hoztam.) Egy háromszólamú kórusművet csukott szemmel is elvezényelek, néhány gombóc fagyi, pár expresso nem jelenthet túl nagy kihívást.

–  Tóth Endre – rázta meg a kezemet a főnök, miután beléptem a kávézóba. Már csak mi ketten voltunk az egész második emeleten. A drága öltönye és a Rolexe után menőbb vezetéknevet vártam, közvetlen, barátságos modora azonban az üzleti arisztokrácia legfelsőbb szintjeiről sugárzott, ahol már megengedhető a kedvesség az alattvalókkal szemben. Világos volt, hogy nem jelentünk fenyegetést egymás számára, tökéletesen más létközegben mozgunk, talán nem is tartozunk ugyanahhoz a fajhoz. Zavart kissé ez a távolság; az elittel szemben érzett undorom nem találta a címzettet, és rögvest visszatért a feladóhoz.

– ...Persze nem túl nagy, de minden van benne, ami kell.

Szakértői bólogatással néztem körül, mint aki épp megbékélni készül a helyiség paramétereivel.

– Hozzátartozik még a raktár, amiből a személyzeti mosdó nyílik, mögöttük pedig a kantin van.

Tessék, még kantin is van, micsoda kényelem. Ez a fickó láthatóan nem a szokásos újgazdag kultúrtahó. Ez megbecsüli a munkásait, lám, nekem is milyen alaposan elmagyaráz mindent, amire nem is gondoltam, hogy kíváncsi vagyok. Hát nem ez a jó üzletpolitika? Szinte máris várom, hogy kezdjek, én, aki még mosogatni is utálok.

– A hasznos alapterület ötvennyolc négyzetméter, de akár harminc vendég kényelmesen elfér, és az üzlet előtti részt is használhatjuk terasznak, ha a forgalom indokolja.

– Milyen gyakran indokolja? – kérdeztem, és rögtön meg is bántam. Olyan kellemesen andalító volt a hely így üresen, gondolni is rossz volt a követelőző, zsibongó tömegre. A főnök méregetni kezdett, és már a számon volt, hogy én persze bírom a hajtást, amikor azt felelte, nem lesz okom panaszra. Áhhá! Tehát megelőlegezi nekem a working class hero titulust. Mint abban a pszichológiai kísérletben, ahol azok a gyerekek, akiknek a tanárai több bizalmat szavaztak, valóban jobban teljesítettek. Progresszív a csávó, nem vitás.

Pár méternyire tőlünk valami zümmögni kezdett a pulton.

– A Szandra itt hagyta a mobilját – mondja legyintve, majd hozzátette – az egyik felszolgáló.

Máris a nevet ízlelgettem. Szandra... A nevéből ítélve fiatal lehet. Talán kissé hanyag. És fekete, hollófekete hajú; egy csinos kis tincs kilóg a céglogós sapka alól. Először türelmetlenül magyarázza majd, mit hol találok, átnéz rajtam, aztán párszor kinevet, ahogy csetlek-botlok, mígnem rájön, hogy mégsem egy másik bolygóról jöttem, és onnantól már bármi megtörténhet.

– ...ISA-Millenium fagylaltpult, huszonnégy tégelyes, hajlított üveg, digitális vezérlés, háromféle belső fény. Használt, de kifogástalan állapotban van. – Az remek, ha nem rohad le alattunk, gondoltam, miközben megpróbáltam visszakapcsolódni a beszélgetésbe, de alig bírtam követni a sok megjegyzendő adatot. Ugyanakkor megnyugtató volt ez a közlésvágy, hogy partnernek tekint, akkor is, ha még nem szolgáltam rá. Innentől csak rajtam múlik minden. A Deák-tér, egy jobb albérlet, továbbtanulás. Vagy akár a Szandra. Na tessék, már én is kiteszem a névelőt.

– egy eredeti háromfejes San Remo Napoli, most lett felújítva. Isteni kávét csinál. Jaj, de kínos, meg se kínáltam. Kér egyet? Espresso, capuccino?

Késő volt már a koffeinhez, de erre mégiscsak inni kellett egyet. A főnök lelkesedése rám is átragadt. Legyen. Beverek egy lattét, elcsevegünk még egy kicsit, aztán irány a belváros, másnap valószínűleg nem kezdek még, akkor sem, ha egyből felvesz. Jó előérzetem volt. Ilyen viselkedést sosem tapasztaltam még interjún. A legszínvonaltalanabb helyeken is olyan gyanakodva néztek rám, mint Rózsa tanár úr félévkor a főiskolán: Tudom én, hogy nem tudsz szart se, és ezt mindjárt be is bizonyítom neked. Ez a jóember meg éppen buzgón hinti a csokireszeléket a italom habjára.

Lassan szürcsölgettem a forró nedűt, szusszanásnyi időhöz jutva ezáltal, hogy leülepedjenek a benyomásaim. Vicces, hogy egy plázában fogok dolgozni. Jó, ha életemben háromszor jártam ilyen helyen. Körbefuttattam a tekintetem. Ettől viszolyogtam annyira?

– Tudja, kedves Tót – fontam tovább magamban a beszélgetés fonalát Latinovits hangján, ahogy hátradőltem a lattémat kavargatva – én tinédzser korom óta büszke kívülálló vagyok. De be kell látnom, hogy a kívülállás sem lehet meg a bent nélkül. Anélkül az ember nem is kint van, hanem csak lebeg a seholban.

– Még a feltétvitrint akartam említeni. Vadonatúj, párásodás- és rozsdamentes, automata leolvasztással... de nem is akarnám tovább untatni, ott van a használati utasítás az összes géphez, a pulton.

Nyeltem egyet. Ezeket nekem most mind meg kell tanulnom?

Valami nincs itt rendben.

– Még csak annyit, hogy a hangtechnika is most lett cserélve, ott van a pult alatt, a hifi még ezt az mp3 micsodát is le tudja játszani. Csak az ön ízlése szab határt a zenei választéknak.

Elhűlve hallgattam. Ha valóban az én ízlésemre hagyatkozunk, itt bizony nem lesz forgalom. Ezt persze nem akadályozott meg abban, hogy egy pillanatra ne lássam magam, ahogy a teli asztalok között cikázok, jobb kezemmel a piszkos tányérokat egyensúlyozva, ballal meg a Fölszállott a pávát vezényelve.

– Nos? – riasztott fel Tóth úr.

Az a gondolatcsíra, amelyet eddig sikeresen elfojtottam azzal, hogy ennyire még én sem lehetek cinikus, e pillanatban gyökeret eresztett.

Egy tizedmásodpercre oldalra pislantott, mintha lenne ott valahol egy a késő válasz miatt fészkelődő közönség.

– Mennyire gondol?

Mármint a bért illetően? Én mondjam meg? Atyaég, ennél a fazonnál még én is nagyobb kapitalista vagyok, röhögtem magamban, pedig már leesett a tantusz, még ha nem is ért teljesen földet. Gyorsan felhajtottam a maradék kávém, megállapítottam, hogy jobbat még nem ittam, mióta Pesten vagyok, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mondjon még valami végszót, noha rég az én szövegem következett. Egyedül azt tudtam, hogy az éjjel-nappaliban némi sört fogok vételezni, leöblítendő azt, ami következik.

Szívesen mondtam volna, hogy nettó kilencven, de már tudtam, hogy az ide kevés lesz. A nettó százhúsz is.

Letettem a poharamat az asztalra, olyan finom eleganciával, hogy olyat még nem látott a pláza úri közönsége. Mivel kissé elzsibbadtam ebben a nyegle hátradőlésben, előre hajoltam, visszatérve a vizsgákon használt félmagzati pózba. Tóth úr kopaszodó feje búbjára immár nem láthattam rá. Szemében kaján várakozás váltakozott némi kétségbeeséssel. Lehet, hogy neki még nálam is jobban kell a pénz?

Noha legalább kétszer annyi idős volt, mint én, egy másodpercig öregebbnek éreztem magam nála.

– Inkább mondjon maga egy összeget – hárítottam mosolyogva.

– Nos, mindennel együtt a hetvenötmilliót érzem reálisnak, de magának odaadom hetvenkettőért.

Akaratom ellenére benne maradtam egy kicsit a vigyorgásban, mintha mellényzsebből ki tudnám fizetni. Jöhetett a színészkedés. Igyekeztem elsápadni de ehhez nem volt elég a tehetségem, így maradt a leesett áll és a kitágult pupilla.

– Eheh... – tettem ki egy szmájlit puhításként – Ajjaj, de röstellem... Azt hiszem, itt lesz némi félreértés. Én ugyanis az álláshirdetésre... a pultos állásra, ami az Extrában volt.

– Ó – szólalt meg hosszú másodpercek után, majd miután nem akaródzott folytatnia, kénytelen voltam tovább tolni a defektet kapott társalgást.

– Elnézést kérek – mondtam lesütött szemmel, azon mérgelődve magamban, hogy ha eladja a kócerájt, minek keres pultost.

– De az még a múlt heti Extrában volt benne – szakadt ki belőle egy újabb kínos csend után. Kihallottam belőle a rosszallást. Hétfőn valahogy nem hiányzott a munkakereséssel járó stressz, csak egy kis nyugalomra vágytam a Margit szigeten, ezért nem voltam az újságosnál. Inkább este áttúrtam még egyszer a régebbi számokat. Ez persze nem tartozik rá.

– Sajnálom.

A fenébe is, mondjon már valamit! Röhögjön, vagy küldjön el melegebb éghajlatra, de gyorsan, mielőtt még olyanokat mondanék, hogy nem akartam feleslegesen rabolni az idejét. Tényleg azt akarja nekem bemesélni, hogy néhány napon múlik az ilyesmi?

– Nem akartam felesle...

– Hát, ha állást keres, akkor bizony nem árt naprakésznek lennie, feltéve, hogy valóban akar dolgozni – válaszolta meg rögtön a kérdésemet, a hangja már tisztára a Rózsa tanár úré volt. Igen, elcsesztem, igaza van. Nem ilyennek kéne lennem. Most mit csináljak? Az, aki lenni szeretnék unalmasabb, mint aki vagyok.

De ha kell fél kézzel elvezénylem a Psalmus Hungaricust. Tud maga ilyet, hapsikám?

– Tudom, és még egyszer elnézést kérek.

– Nem tesz semmit – válaszolta egykedvűen, a Rolexére pillantva – ízlett a kávé?

–Csuda finom volt.

– Örülök.

Mindketten sóhajtottunk, mint két hajótörött, mikor végre vitorlát lát.

– Hát akkor... - tápászkodott fel. Meg akartam kérdezni, mennyivel tartozom a kávéért, de beláttam, hogy inkább szánalmas lennék vele, mintsem büszke proletár.

Az ajtóban kezet nyújtok neki, úgy fordul vissza kelletlenül.

– Csak ügyesen – és már el is viharzott.

Előbányásztam a walkmant a táskámból. Az emeleten félhomály uralkodott, a korlátnál lenéztem a tátongó ürességbe.

Tisztára, mint az Operaház fantomja – borzongtam meg, én jobbnak láttam mihamarabb odébb állni.

A Deák téren bársonyosan langyos volt az este. Kisebb-nagyobb társaságok ültek a gyepen, az Egyszerű dal foszlányai néha átszűrődtek a gondolataim falán. Tudtam, ezen az éjszakán jóval többet kéne innom ahhoz, hogy valakikhez odacsapódjak, mint általában. De nem voltam szomjas, ettem inkább egy hamburgert a közelben, majd némi pénzszámolgatás után egy három gombócos fagyit is letoltam. A 9-es buszon, úton a kőbányai szállásom és egy gyomorrontás felé hagytam, hogy a menetszél az arcomba süvítsen, és azon tanakodtam, mit mondok majd a régi haveroknak, ha haza kényszerülök anyámékhoz. Végül arra jutottam, elég lesz ez a történet. Annyi időm még maradt, hogy betanuljam blazírt pofával, ironikus távolságtartással elmesélni.

Dublin, 2021-06-13

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek

Vikinek igényei vannak: Képzeld el, hogy végre álmaid városába költözöl, munka is akad, szívedet sarkig tárja a remény. Egyedül a főbérlővel nem jössz ki. Nem véletlen, hogy nem találod vele a közös hangot, olyan ugyanis csak egy van: a síri csend. Főleg este nyolc után. De akkor aztán egy pisszenést se! A kérdés már csak az, meddig bírod cérnával.

Cappuccino: A kávézóba betoppanó doktornő olyan hatással van a baristára, amit az sehogy sem tud feldolgozni.

Coda: Egykori zongoratanárnőmmel való találkozásomról mesélek, a gyermekkor végéről, az öregedésről, a mókuskerékről. Régen volt mágikus zenedoboz utáni kutatás ez az írás - néhányaknak biztosan ismerős lesz egy-két dolog a rendszerváltás környékéről. https://taleteller.blog.hu/2019/06/24/coda_649