Egy süldő lány hevével mosolygott rá, még kapaszkodni is elfelejtett. Pedig a srác járt a tízes évei végén, nem ő. De számít ez? Úgy hántotta le ötvennégy évének kérgét ez a május végi délután, hogy észre sem vette. Ma minden és mindenki fiatal, ők ketten már biztosan. És mikor a fiú végre visszamosolygott rá, tudta, hogy ezt a napot semmi sem ronthatja el.

Ahogy azokat az utolsó órákat sem az osztályteremben, amint épp a „vakáció” v betűjét írják a táblára. Ez a nyár most megint olyan lesz, mint akkoriban, élőbb, vibrálóbb és forróbb, talán véget sem ér soha. A busz ablakain beáramló meleg levegő lassan rászárította a verejtéket az arcára, miközben vadul száguldottak Szentendre felé. Előttük a távolban vihar sötétlett, a Duna nyájasan borult a lábuk elé, meg-megcsillant rajta a nap. Hátul néhány tikkadt utas ült, szinte beleolvadtak az alkonyi fénybe, elöl csak ők ketten voltak.

A fiú az első kerékdobon lévő ülésen ült, mellette az asszony akrobataként egyensúlyozott. Sejtette, hogy időnként komikusnak hathatnak mozdulatai, de képtelen lett volna most leülni. A buszt is szűknek érezte, mint egy gyerekülést, olyan lendületben volt, hogy át bírt volna szaladni a folyón. Hatalmas sóhajt tartogatott mellkasában, megfeszült az ünneplő ruhában, fejében pillangók szabadultak el a minutányi szédülettől. A busz kanyargott, fékezett, rázkódott. Akár el is eshetett volna. De nem fog, ezen a napon már nem érheti baj. Mikor az előbbi kérdésére olyan kedves hangon válaszolt a fiú, valahogy minden a helyére billent. Ez egészen határozottan érezte. Egyszerre volt ez a fejfájás utáni enyhülés első pillanata, és a hangyás képernyőt kora reggel váltó adásjelző szignál. Lebomlottak körüle a falak; mintha a busz csupán átvenné az akaratát, és valójában ő maga szelné a végtelen utakat.

A srác rendezett, szép arcvonásain pihentette a szemét. Milyen nyugodt! Érdekes, azt hihetné hogy mindenki ugyanabban a felfokozott hangulatban távozott a mai rendezvényről, mint ő. De miért is kellene, hogy osztozzon az izgalmában. Hiszen gyerek még. Naponta érik új impulzusok. Szerencséje van, ő már egy jobb világba nő bele. Hogyan is tudhatná, milyen érzés volt neki, és a korban hozzá közelebb állóknak. Persze a világért sem akarná hibáztatni ezért. Milyen fiatal és máris milyen felelősségteljes, tudatos fiatalember. Nehéz elképzelni ahogy a labda után rohan. Néha eltűnődik, van-e ezeknek a mai ifjaknak gyerekkora. Ők annak idején azt se tudták, kik a miniszterek. Ickáztak, rohangáltak, szerelmesek voltak. Ezek meg itt máris a hátukra veszik az világot. Pedig éppúgy néz ki, mint egy átlagos tini, aki randira megy, vagy inni a haverokkal. De nem. Ő is onnan jön! Újabb örömroham, szétszakad a tüdeje. Lám, nem is igaz, hogy nyugodt! Inkább olyan átszellemült az ábrázata. És most felé fordult, és azt kérdezte, a néni is ott volt-e.

Fájt egy picit a néni. Lökött rajta egy egészen aprót, vissza a porba, ahonnét virágként bújt elő nem is olyan régen. De ebben a szédült májusban felolvadt ez is. Mégis mit csináljon? Ha egyszer néni. És amúgy is: Ha szép a lelked, örökre szép maradsz. Hát minek szólítsa ez a pelyhes állú, tán nagyságos asszonynak? A jelenben kell élni, az ékesebb a múltnál, és most már egyre csak szebb lesz. A legszelídebb mosolyával válaszolt, a hangja évtizedek óta nem volt ilyen selymes. Igen, ott volt ő is. A srác mosolygott, belőle pedig hirtelen elkezdett ömleni a szó. Hogyan látta a fiú? Olyan volt-e , mint őneki? Átérzi-e micsoda döntő pillanatok tanúja lehetett? Villant-e össze a nevető tekintete vadidegenekkel? Testvérei voltak-e abban a két és fél órában? Érezte-e hogy soha többé nincs már egyedül, hogy semmi se lesz ugyanaz ezután? Kattant-e a fejében az új időszámítás hangja? Átjárta-e a pillanat kegyelme? Felfogott-e valamit abból a megkönnyebbülésből, abból a feloldozásból, ahogyan megszabadultak a közös bűnöktől? Hallotta-e a dobbanást, ahogy a jelenlévők szinte egyszerre dobták le cipelt terheiket. Melengette-e a visszanyert ártatlanság, lebegett-e képzeletben a hallgatóság tetején? Elfutotta a könny a szemét, közben a fiú, talán tapintatból, az ablakon át a Dunát nézte. Milyen szerencse, hogy az ajka nem bírt el azzal az áradattal, ami benne volt, és néma maradt. Nem akarta a zavarba hozni. Egyik kezével megragadta a felső kapaszkodót, a másikkal villámgyorsan megtörölte az arcát, mielőtt útitársa visszafordult volna. A meleg légáramlat felszárította, ami ottmaradt.

Sikerült kissé lecsillapodni, de még mindig remegett belül. Csodás érzés. Azért jó, hogy végül nem kérdezett semmit. Nincs is mit, nem kellenek ide szavak. Lehetetlen, hogy bárki, aki ott volt,  ki tudná vonni magát a történtek hatása alól. És miért is tenné? Egyáltalán miért ment volna oda? Akit ez a dolog nem érdekel, bőven talál magának más elfoglaltságot. Nem úgy mint az a dupla babakocsis apuka a két vattacukorral, aki olyan hosszan nézte őket a zebrán túl. Csak nézzen, ha akar. Lelke rajta. Látni úgyse lát. Azt elképzelni sem tudta, hogy valaki ártó szándékkal, vagy akár csak hogy kinevesse őket, közibük furakodna. Ki lenne olyan megátalkodott? Arca egyszerre megmerevedett, de aztán észrevette, hogy a srác figyeli, gyorsan ráncba szedte a vonásait. Szegény gyermek, talán nem is sejti még, micsoda dolgok mennek a világban. Hogy oázisukat, amelyben ma olyan kellemesen hűsöltek, minő ordasok kerülgetik. Talán jobb, ha meg se tudja, milyenek. Bárcsak holmi rémtörténetként vesznének a múltba, mint az ősidők sárkányai.

- És őt tetszett hallani? – így a srác, ő pedig csak úgy trillázta, hogy naná, kicsit bánta is, hogy így elragadtatta magát. Még szép, hogy hallotta. Gyönyörű volt! Már amire emlékszik belőle. Magának is vonakodott beismerni, hogy csupán néhány percig kötötte le a szónoklat, aztán bizony elkalandozott. Nemes beszéd volt, de a java részét már ismerte korábbról, inkább a hangulatokra koncentrált. Az öröm hálót font köréjük és ő a tetején ringatózott. Fenséges belső csendjébe lassan szivárgott vissza a beszéd záróakkordja, úgy érezte, mintha épp most ereszkedett volna vissza az Olajfák hegyéről a Getszemáni-kertbe, és a tanítványok megértőn fogadják, hogy kicsit elkóborolt. Tudta, rájuk bízhatja magát, nem engedik el a kezét, nem hagyják messzire menni. Még kifelé menet is úgy érezte, egy halk csermelyben evez lassan a fák alatt, és az evező lágy csobbanásába szinte bele lehet ájulni.

- Én beszéltem is vele! Tökre olyan, mint bárki. Mint én, vagy a néni. – Betelelt néhány másodpercbe, míg visszatalált a patakról, de most jó volt ez is, csak a szín változott, az álom még nem múlt el. Elől, a távolban vihar sötétlett, borzongatóan, izgalmasan, hátulról a megtörő napfény földöntúli színekben fürösztötte a Dunát. – Olyan, mint egy nagy mackó. – Ezt hallva úgy érezte nem bírja tovább, túlcsordul benne az élet, menten megöleli a srácot. Ha az nem ül olyan alacsonyan, tán meg is teszi. Hisz ez még tényleg egy gyerek. Talán csonka családból jön, amiből fájón hiányzik az apafigura. És most talált magának egyet, ott a pulpituson. Mellesleg tényleg olyan mackós alkat, idős már, de még mindig jóképű. Nagy plüssmaci, amin gyerekek ugrálnak. Persze kemény is tud lenni, ha kell. Mostanában sajnos szükség van szigorra. Jobban, mint valaha. A helyzet komoly. Mégsem reménytelen. Itt ül előtte az élő példa. És voltak még más fiatalok is, nem kevesen. Noha az elmúlt évtizedek ellökték egymástól a generációkat, plüssmaci újra összehozza őket!

- Most már minden rendben lesz. – Maga se értette, miért mondta ki hangosan. Talán meg akarta nyugtatni a fiút. A srác kurta igennel felelt, aztán lesütötte a szemét. Biztos zavarba jött. Nincs vele egyedül, érezte, hogy ő is elpirul. Beszél itt butaságokat.  Sebaj, a pozitív gondolkodás is lehet ragadós, nem csak a negatív. A fiatalok még olyan fogékonyak.  Így válik önbeteljesítő jóslattá, amit mondott. Ő csak elindítja a lavinát. Rendbe jönnek a dolgok, ez már biztos, a kérdés csak az, mikor. Tudta, hogy dőreség lenne túl hamar túl nagyot álmodni. Még csak le se rakták az első gyepkockáját az elíziumi mezőknek. Ha a jövőbe kémlelt, zöldebb, falusiasabb képet látott.  Kicsit olyat, mint Szentendre. A nagy tornyok le fognak dőlni, földszintesebb világ jön. Függönyök nélkül, amik mögé el lehetne rejtőzni. Mindenesetre az egyik legfontosabb lépés már megvan. A probléma gyökereit felkutatták, a diagnózist felállították és a dolgokat a nevükön nevezik végre! A következő lépésként fel kell nyitni az emberek szemét. Lassan, módszeresen. Elképesztő a vakság ami körül veszi, bármerre megy, de nem ítélkezik. Egy volt közülük. Csak ő felébredt. Vagy felkeltették. Igazából mindegy is. Most már lát, és hallja végre azokat a hangokat is, amelyek ki voltak éhezve a világos beszédre. Ezek a fiatalok már nem vevők az udvarias mismásolásra, köntörfalazásra. Őket telibe kapta a mai nap, és mihamarabb mozgósítja. Látta a szemükben, legalább is reméli, hogy azt látta. Megtaláltatott a bajok forrása, talán a gyógymód is, de a világot nekik kell majd kifordítani a sarkából.

A srác a fülhallgató zsinórjával játszott, talán szerette volna feltenni a fejére és hallgatni egy kis zenét. Jól van no, semmi gond, emlékszik ő, milyen fiatalnak lenni. Ő is szerette a régi számokat. Meg aztán miért is érdekelné, hogy mi kavarog épp egy vénasszony lelkében. A fiú váratlanul rámosolygott, ekkor valami különös helyről ömlött szét benne a melegség. Meg kell adni, helyre legényke, szűk pólóján átütöttek az izmok, szőrös, tornacipős lábán dagadtak az erek. Bármikor lefut tíz kilométert. Ez nem az az ivós fajta. Azokat túl jól ismeri már. Gyurira gondolt, gyakorlottan hessentette el a képét. Most ne! Mintha belé is vért pumpálnának azok az erek. Atyavilág, hisz az unokája lehetne! Milyen csodálatos lehet neki, erős, tettre kész, előtte a jövő! Ő meg már csukja az ajtót lassan. Nagyon lassan…! Eszébe jutott, amit a szomszédnője posztolt a Facebook-on. „Az igazi szépség belülről fakad!” Régi mondás, de milyen igaz. Mostanában egyébként is megszépült, kivirult. Megtelt gondolatokkal, súlyt kapott, és erős gyökeret eresztett ebbe a szép magyar földbe. Nem játéka már mindenféle szélnek. Újabb idézet villant belé: „A belső világosságot nem gyufa gyújtja!” Hát nem. Az a drága jó ember…hogy zengett a hangja. Tüzet gyújt és szomjat olt egyszerre. Gyakran hallgatja a beszédét a konyhában, youtube-ról. Amikor hallgatja, nem fél. Még akkor sem, amikor arról értekezik, milyen hosszú és meredek lesz az út, csatolják be az öveiket. Hisz megígérte, hogy kitépik a rothadt gyökereket, mind egy szálig. Megtaláljuk őket! – visszhangzott benne a srác hangján, és arra riadt, hogy csakugyan amaz beszél hozzá.

Mosolyogva bólogatott vissza, alig akarta elhinni, hogy ennyire egy rugóra jár az agyuk. Beszélgetőtársa szemében most új, hideg, felnőtt fény villant, pihenő tigrisé. Egész teste belebizsergett, szája magától nyílt szóra: ’endrei vagy? A fiú szeméből azon nyomban eltűnt minden, ami addig ott volt, még tán a pupillája is más színű lett. Tizedmásodpercig ha tartott, de letaglózó volt az a félelemmel teli gyanakvás, amit benne látott. A fiú némi fáziskéséssel, rekedten mondta, hogy ’kalászi. Aztán lassan elfordult, pillantását a habokba mélyesztette, már nem lehetett olvasni belőle.

Mintha ollóval vágták volna el a napot. Teremtőm, hát hogyan is kérdezhetett ilyeneket! De várjunk csak, miért is ne tehetne fel egy ilyen egyszerű, semleges kérdést? Tán csak nem azt gondolja a fiatalúr, hogy ő most kezdeményezett valamit? Na és ugyan mit? Valami fehéren tükröződött az ablaküvegen, ott ahol az arcának kellett lennie. De hát csakugyan nem kezdeményezett?  Csak a Jóisten a megmondhatója... Ugyan, dehogy, csupán egyetlen pillanatra elgyengült. Nem is először ma, a plüssmaci beszédének az elején is… Csak nem képzeli ez a suhanc, hogy a nyakába akarja varrni magát? Hogy azt szeretné, vigye el bulizni? Vagy szobára? Szűzanyám, az a nézés! Ma délután szentül hitte, hogy többé nem lát ilyet, erre egy óra sem telt el, és tessék. Hát nem volnának egyek, őrzői a közös titoknak?

Na nem baj. Ő a felnőtt, most neki kell okosnak lennie, nem fruska már. Át kell ezen is lendülnie, vissza a saját tavaszába. Csak a Gyuri ne legyen ébren. Ahogy a drágaság miatt áttért a kocsmázásról a tescó-s fröccsre, a szépség utolsó morzsája is elporladt a házasságukban. Rossz volt látni, hogy miközben ő kibontja elméjét, a férje a szeme láttára bontja le a sajátját. Gyuri azt mondja, a kettő összefügg. Már csak legyint mindarra, ami neki az életet jelenti az utóbbi időben. Észre sem veszi, hogy közönyével, cinizmusával azon erőket segíti, ami ellen ő olyan ádáz harcot vív. De ez most nem is érdekes. Lopva a srácra nézett, már rajta volt a fülhallgató. Jaj…milyen kölyök még…de sokra viheti. Coelho mondja, hogy a legmagasabb fák is apró magvakból nőnek, vagy ilyesmi. Az a fajta, akit sokadjára vesz észre az ember egy osztálytablón, de ő látta benne az erőt az imént. Ez imponál a nőknek, nem is lesz velük gondja. A külsőségek amúgy is a gyengéknek valók, semmi lenyírt haj, vagy bakancs – az számít egyedül, hogy a szívben mi van. Csak azt az utolsó tekintetet tudná feledni. Mitől ijedt úgy meg?

Úgy megszédült, le kellett ülnie a szemközti ülésre. Nem! Azt végképp nem hiheti! Hogy ő olyasmire vetemedne!! Drága jó istenem, ne hagyd! Attól rémült meg, hogy ő esetleg kémkedik utána?? Hogy adatokat gyűjt? Sőt már a gyűlésre is ezzel a szándékkal ment? Szent ég! Hát nem látta rajta a lelkesedést? És hogy a hazaúton az egész fülke az ő mosolyuktól ragyogott? Hogy az hajtotta úgy a buszt, mint egy részeg kocsis? A tudás, amin elvileg osztoznak. Hát mit tud akkor ez a csimota? És ő meg miféle jövőről álmodozik itt?

Vagy ez lesz? Hogy marni fogják egymást? Már ők is? Mint annak idején az anyjáék az építőtáborban? Azt már nem, kishaver! Ez most egy tiszta dolog, itt mindenki egy irányba tolja az evezőt! Mit is küldött át Terike? „Ha pozitív emberekkel vagy körbevéve, minden lehetséges lesz!” Milyen nagyság, meg erő? Tudja mit? Őbenne van erő! Elszántabb, mint ez a taknyos! Mert mi fog történni? Az, ami mindig. Elmegy dolgozni valami vacak helyre, elvesz egy buta libát, összegürizik egy ócska panelt, és elül, mint a tyúkok. Most már hosszan figyelte. Ez gürizni? Ez beleül a készbe! Íme, egy mintapolgár! Majd amikor pár év múlva tolja a babakocsit, élvezi a langyi napsütést és rég elfelejti már őt is, meg ezt a napot, fel se ismeri majd az utcán, közömbösen néz rá. Vagy ami rosszabb: sajnálkozva. Mintha nála lenne a bölcsek köve! A Gyuri is folyton ilyen arcot vág, pedig nem lát az már semmit! Puhajózsik! Ő akkor is küzdeni fog, nincs is más választása. Átlépett a Rubiconon. Ha már ettél a tudás fájáról, nem teheted félre egy harapás után, le kell tolnod az egészet. Majd legfeljebb kiűzetik a leendő paradicsomból, amit ő is épít ezeknek itt. De nem állhat meg. Ahogy a Terike tegnapi posztja is mondta: „Kövesd az álmod, különben sosem ébredsz belőle!”

De hát nem teljesen mindegy, mi történik ezen a napon? Nem számít a május sem. Hamarosan úgy is eldől, hogy ki hova áll. Eljön az igazság pillanata. Majd amikor a nagy lyukból az Északi-sarkon kiözönlik a rettenet, ami már évmilliók óta lesi az alkalmat, miközben délről támadnak a fekete seregek. Majd akkor megnézi magának ezt a mamlaszt. Pillantását a szőrös lábakra terelte, önkéntelenül is pikkelyeket keresve. Végül elvigyorodott saját balgaságán. Van azért neki önkritikája. Résen kell lenni, de ez akkor is csak egy kölyök,  aprócska játékkatona a hatalmasok asztalán. De az már biztos, hogy nem közéjük való. Csupán vendég lehetett ezen a mai napon. Vagy valami újságíróféle. Megtűrik, csak viselkedjen. A busz még mindig repült, az orgonaillat beleragadt az orrába. Mintha részeg lett volna, felállt, ezúttal kapaszkodott. Majd leül megint, ha a srác leszállt Kalászon. Robog a jövő felé. Hogy is volt a Coelho: „Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.” Csak jönne már az a válság. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne legyél boldog.” Ég áldja Terikét!

Körülnézett, még voltak páran. Ti szerencsétlenek, legyetek boldogok, amíg tudtok! Hát nem aranyosak, ahogy itt ülnek megszeppent fejjel? Hogy is haragudhatna rájuk? Mellében új vitorla dagadt. Most megint megértett valamit. „A legfontosabb lecke: Megtanulni szeretni!” Érezte, hogy ragyog. A gondolatok elengedték, nem maradt más csak az orgonák és a közelgő vihar illata. Észre sem vette, hogy már percek óta a fiút bámulja, egészen pontosan az orra ívét. Mint vécétartályba a víz, lassan, szinte betűként csurrant elméjébe a szó. Nem ijedt meg tőle. Csak a karján állt fel a szőr. Na ne! Ez nem lehet igaz. Hát ez a gyerek meg… Eszébe jutottak azok a bizonyos gyökerek. Apró horkanással szakadt ki belőle a nevetés. Plüssmaci, nebazmeg, ezek tényleg mindenütt ott vannak!

A srác villámgyorsan felugrott, ahogy a busz megállt, ő pedig az ablakon át nézte, hogyan mozog a feneke a szűk sortban. Attól még, hogy az, ami, csinos legényke. A vasat is meglágyítja. Biztos minden nőt megkap, akit csak akar. Még ő is kellene, mi? Bottal se nyúlna hozzá egyfelől, másrészt évek óta nem csiklandozott ilyen kellemesen. Micsoda jellempróba! Újabb lecke! Kár, hogy a végén majd nem ünnepelhetnek együtt. Vagy…nem is kár. Az út hátralevő része jóleső töprengéssel, esőillatban telt. A szentendrei állomáson hatalmasat szippantott a levegőből és felnézett a magasba. Az alkony sötétkékjét terjedelmes, szétfoszló kondenzcsíkok barázdálták. Jaj, ne! Csak ma ne! Hát nem unják még? A szörnyeknek sosincs szabadnapja?

Terike jött szembe, kórházba megy Pestre, hónapok óta mondja. Talán most be is jut. Ha egyáltalán van valami baja. Majdnem odaszólt neki, hogy már megint idekojtolnak az orrunk alá azok a dögök, de eszébe jutott, hogy a szomszédasszony kinevette őt a múltkor. Épp ő röhög rajta, akit évekkel ezelőtt havi rendszerességgel raboltak el az ufók?  Persze most már tagadja. Na igen, majd pont Terikét viszik el. Mondjuk, mindig is furcsa volt, már az iskolában is. El kezdett cseperészni az eső. Végül csupán köszönt, aztán a lámpánál várakozók előtt büszkén teleszívta a tüdejét, csurig töltve két pofazacskóját is, annyi levegővel, ami számításai szerint ki kellett hogy tartson hazáig.

                                                                                                                      2018-04-18, Dublin