– Egyáltalán nem mindegy – fortyogott magában kedvenc kerti padján, válaszképpen Barney egy héttel ezelőtt foghegyről odavetett mondatára. Mielőtt faképnél hagyta azt a csökönyös vénembert, épp azt magyarázta neki, hogy hiába sertepertél a halál a házuk körül, hiába unják el a végtelen várakozást, amikor bekopog, ünneplőben fogják várni, egy pohár pezsgővel a kézben. Méltóság, Barney! Méltóság! Eugene lepillantott a csíkos pizsamájára. Az ágyékánál hagyott kényelmes lyukon át (aminek nagy hasznát vette a sietős percekben), kellemesen bizsergette az floridai ősz heve. Mégis összehúzta magán a köntöst. A keservit, még ő papol méltóságról?
Kihúzta magát ültében. Akkor sem fogja úgy végezni, mint Chloe Davison, akire a lépcsőfordulóban találtak rá összetörve, félelmetes, mulatságos cirkuszi pózban. Vagy ott volt Joe Fennick, aki utolsó leheletét egy pite közepébe fújta az asztalra borulva. És a bőgőmasina Marta? Aki a vécén dőlt bele az örök nyugalomba?
A szomszéd pad felől szipogást hallott. Szó se róla, a bolond, szélrágta Hettyből is kinézte a színpadias véget. Eugene tudta, hogy egyikük sem ezt érdemelné. Mindegy ki voltál, sem korona, sem bolondsipka nem állhat csálén az előadás végén – mindegy, milyen hangnemben fejezi be a zenekar. Hát senki nem látott itt operákat?
Némán dohogott tovább, és megint maga előtt látta Barneyt, ahogy legyint az egészre. Nem értette ezt a nihilizmust. Kiváltképp Barney részéről, aki majd’ nyolc évvel volt fiatalabb nála, és akihez minden hétvégén jöttek, unokákkal, süteménnyel, fagyival. Pár hete még egy üveg Glenmorangie-t is becsempésztek hozzá.
A nihil az olyanok privilégiuma kellene, hogy legyen, mint Eugene. Hozzá nem jött senki. Ezen persze már rég nem emésztette magát. Barney volt a családja, és még ő is soknak bizonyult olykor. Eugene magának való ember volt, töprengéseit nem szívesen szakította meg, csak ha úgy vélte, a társalgás színvonala felért a gondolataihoz. Mindazonáltal ha a legutóbbi szombaton több figyelmet fordít a külvilágra, észrevehette volna, hogy Barneynak rossz napja van, és a szokottnál jobban idegesíti a fellengzős halandzsa a méltóságról.
Eugene-t azonban lekötötte a gyász. Egy felettébb ostoba baleset során összetört a hallókészüléke, elzárva tőle a legnagyobb kincsét: a lemezgyűjteményét. Ahogy eltűnt a zene, az életet mintha porszívóval szívták volna ki belőle. Féltve őrzött eleganciáját kacatként dobta szemétre, mogorva lett és hisztis, miközben utálta magát érte. Szeptember végén betölti a kilencvenet. Tudta, hogy ha akarná sem úszná meg az ünneplést, Margaret nővér alapos szokott lenni, ha buliról van szó. Néhány kedves szóra számíthat a lakóktól és talán valami ócska bolti tortára. Mintha mi sem történt volna. A kívülállását már nem veszik komolyan ebben a korban, ha egyáltalán észreveszik.
Erősen remélte, hogy addigra megoldódnak a dolgok. Mert ha nem, ki sem mozdul a szobájából a nevezetes napon. Nem dacból, hanem mert fél, hogy elveszíti a maradék méltóságát.
Máris a sírás kerülgette. Volt valami fenyegető a néma udvarban. De bent még rosszabb volt. Az ott már a halál előszobája. Megköszörülte a torkát, legalábbis így érezte, hallani nem hallott semmit. Csinált egy gyors összegzést: A helyzet pocsék, de már jön a felmentő sereg. Ma délután. Nem, Barney, nem a halál. Még nem. Erre a gondolatra majdnem összehozott egy mosolyt, de aztán ellepték a szemét a könnyek.
Már nyolc napja nem hallott egy árva kukkot sem. Régi, analóg hallókészüléke tizenkét éve szolgálta becsülettel. Annyira megijedt, mikor fésülködés közben leverte a füléről, hogy azon nyomban rá is lépett. A hiúságért fizetni kell, akkor is, ha alig maradt haja az embernek. De mégsem meredezhet összevissza az a pár szál, mint a vén Hettynek a szomszéd padon.
Félelem szegődött a nyomába. Sebezhetőbbnek érezte magát, mint bármikor azelőtt, és nehéznek, valahogy mégis alig tapadt a földhöz - ólomruhában járt egy tenger fenekén. Ha így kell átlépnie a nagy bársonyfüggöny mögé, azt különösen rossz ízű tréfaként veszi a Teremtőtől. Néha beszéltek, legfőképp Eugene – hinni persze egyáltalán nem hitt kéretlen üzenetei, szidalmai címzettjében. Egyedül a zene volt számára mindenható. Ez az nyolc napnyi vákuum azonban a belső rádióját is kikezdte, csupán sipító magasak érkeztek, mintha folyton csengett volna a füle.
Pedig ez a rádió más esetben nem fukarkodott a legkiválóbb muzsikákkal. A dj az emlékeiből szerkesztette műsort, abból az időből, mikor a new-yorki szimfónikusok az orra előtt húzták. Karmesterként az összes jelentősebb művet betéve tudta, a legrejtettebb apró futamokat is fel tudta idézni. A legtöbb opera, szonáta, kamaradarab a fülében volt, csak be kellett nyomnia a képzeletbeli start-gombot. A zene állandó társa volt; mikor az előadás után a többiek inkább egy kis csendre vágytak, ő feltett egy Chopin-etűdöt, vagy egy könnyedebb Brahms-táncot, noha nem igazán szívlelte a „konzerv-zenét” ahogy gyakran nevezte. Élete fontosabb pillanatainak is megvolt a maga saját melódiája. A hallása fokozatos elvesztése feletti aggodalmát a kortárs kísérleti zene, a megmásíthatatlanság érzését Wagner súlyos futamai, majd a beletörődés és elfogadás fázisát Bach matematikai tökéletessége kísérte.
Időnként azonban a belső rádiót is fel kell tölteni. Fanyalogva bár, de cd-lejátszót és lemezeket szerzett, idővel gyűjteményének külön könyvespolcot kellett vennie. Az otthonba persze nem hozhatta mindet magával, de így is bőven akadt hallgatnivaló éjszakára, amikor a dj elfáradt. Hallókészüléken keresztül persze elég silány élményt adott, de magában ki tudta egészíteni a hangzást, nem egyszer olyan tökéletesen, mintha a zenekar a szobában játszott volna. Ahogy a teste egyre nehezebb kabát volt a lelkén, úgy csökkent az esélye, hogy még egyszer eljusson egy koncertre, így maradtak az ezüst lemezkék. A hallógép végével azonban nem csak a hifije, de a belső rádió is elnémult.
Mégis, ahogy a parkoló felé ballagott a kavicsos ösvényen, a koncertre készülő zenekar hangolása zsibongott a fülében, mintha kilométerekről fújta volna erre a szél. A felmentő sereg végre megérkezett, egy fekete kombival. A morajlás átadta a helyét a Lohengrin nyitányának, az egyik legszebb kezdetnek a zenetörténetben, ám a fonott hajú lovag helyett Barney fia szállt ki a kocsiból. Az ébenfekete bőrű, tagbaszakadt férfi nem lepődött meg, hogy itt találja a parkolóban. Nem fecsérelte az időt, ezekben a dolgokban jó volt, akár az apja, már nyújtotta is a dobozt Eugene-nak. Aztán mosolyogva ingatta a fejét, mikor az öregember a nadrágzsebében kezdett kotorászni, gyűrött ötvenesét keresve. A „kis” Barney már a kocsi hátsó ajtaját nyitotta, bizonyára megint valami dugi piát hozott az öregének. Eugene nem mert szólni. Nem bízott a hangjában, félt hogy a füle nélkül megcsalja, és csak valami rekedt rikácsolás jön ki a torkán. A dobozt bámulta, aztán szó nélkül megfordult és visszasomfordált a kertbe.
Dobogott a fülében az izgalom, ezért a lehető legóvatosabban bontotta ki a dobozt, nehogy megsérüljön az apró mütyürke. Milyen kicsi! És digitális, ezt még Barney mondta neki, amikor még hallotta a hangját a csibésznek. Percekig csak fogdosta a kezében, mintha így akarna meggyőződni a működőképességéről. Magának is alig merte bevallani, de az utolsó huszonnégy órában szentül hitte, hogy végleg megsüketült, és nincs az a masina, ami ezen változtathatna.
Végül mégiscsak a füle mögé illesztette és megnyomta a bekapcsoló gombot. Amikor semmi sem történt elpárásodott a tekintete, és felnyögött. Mélyeket lélegzett, hogy elkerülje a bőgést. Észre sem vette, hogy hallja, ahogy zihál a tüdeje. Csak a rozsdás fém sírására kapta fel a fejét. Hetty nyikorgatta a hintát a háta mögött és dallamosan hümmögött hozzá.
–Ez az! –hörgött fel, rekedtségét betudta annak, hogy legalább öt napja nem használta a hangszálait. A készülék kifogástalanul működött, hamarosan minden zajt el tudott különíteni egymástól. A madárcsicsergésben percekig elmerült, mintha a rigók a hinta csikorgására válaszolnának, aztán emberi hangokra lett figyelmes. A két Barney a kert túloldalán ült, körülöttük a négy éves Gertie szaladgált és kacarászott. Nevetése újra megkönnyeztette Eugene-t. Örült, hogy a kicsi a világon van és fülébe nevet, örült a Barney és a fia, Hetty és a saját létezésének is. Barney észrevette, hogy őket nézi és biccentett. Euguene visszaintett, és a szobájába sietett. Este úgyis kibékülnek.
Mohón nyúlt a lemezek felé. Egyértelmű volt, hogy a Lohengrint fogja elindítani, ma nem lehet másról szó. Az első taktusok hallatán majd szétfeszítette az öröm. Az előbb a parkolóban csupán foszlányokat tudott felidézni belőle. Néhány perc múlva mégis kikapcsolta a hifit. Délután kettő óra volt és máris teljesen kimerült. Nagy csatán van túl, az igaz. Mégis megtörtént az elképzelhetetlen: fárasztotta, majdhogynem zavarta a zene. Úgy látszik – kuncogott magában – a fület is edzésben kell tartani, különben eltunyul. Később újra megpróbálja, esetleg valami könnyedebbel próbálkozik, egy Figaró vagy egy Cosi fan tutte nem okozhat gondot. Talán még egy kis romantika is belefér, örök kedvencével Rodolfo-val a bohéméletből. Dudorászni kezdett, ám csakhamar beleájult Franco Corelli képzeletbeli előadásába. Több mint hat órát aludt.
Este erősen a kertbe kívánkozott. A csend most valahogy sokkal barátságosabb volt, magányos tücsök adott szerenádot a tiszteletére. A hőség is alábbhagyott, a lombok épp csak annyira mozogtak, hogy a levelek csillogása folyamatos legyen. Nem hiányzott semmi, egy fuvolatrilla is képes lett volna a földbe gyalulni az idillt. Arra gondolt, hogy esetleg kint alszik, a kardigánt magával hozta, és a hidegre, esőre úgyis felriad. Nem mintha aggódott volna bármi miatt. Rég érezte magát ilyen frissnek és ébernek. Ennyire valóságosnak. Összehúzott szemöldökkel az ég egy meghatározott pontjára meredt, ahogy a figyelmét megpróbálta egyetlen dologra összpontosítani, valamire, ami már ébredése óta bizsergette belülről.
Egy hangot érzékelt, mintha mérföldnyi távolságból hozta volna a szél. Ahogy kezét a mellényzsebébe csúsztatta, a súrlódás enyhe zaja rövid időre elnyomta, és feszülten figyelt, mire ismét elkapta. Zene – döbbent rá, noha kívül minden tonalitáson, kívül bármilyen ember készítette hangszer frekvenciáján. Semmilyen motívumot vagy hangnemet nem tudott beazonosítani, ahogy azt sem, vidám-e, vagy szomorú, nyugodt, netán baljós. Ahogy próbált összpontosítani, hogy valamit értelmezni tudjon belőle, homályos alakzatok bontakoztak ki a sötétből. Korábban is tapasztalta már, hogy szinte látja a hangokat, ezúttal azonban biztos volt benne, hogy nem csak a lelki szeme előtt lejtik megfejthetetlen táncukat. Egyszerű, zöldes, pókfonálszerű képződmények voltak, körbelengték minden irányból, fényük a fűszálakon csillogott. A csend mögött szóltak és nem benne, mint a felkelő nap derengése a hegyen túl.
Egyik fonal olykor keresztezte a másikat, és néhány pillanatig úgy maradtak, egymáson lassan csúszva, síkot hoztak létre. Összecsengésük olyan harmóniát eredményezett, hogy Eugene levegőt venni se mert. Sohasem tapasztalt ehhez fogható gyönyörűséget. Más nem létezett ebben a pillanatban, csak ő és a fonalak. Tudta, hogy nemsokára hallani fogja azt is, amikor egyszerre három szál találkozik. Készült rá, hogy a szépség hatványozódni fog, de amikor a fonalak újból összeértek, kis híján felkiáltott: a legegyszerűbb mértani forma; egy gömb jelent meg előtte. A létező összes szimfónia esszenciája – futott át rajta a gondolat. Nem volt kétséges számára, a füle mögötti masinának köszönhetően képes hallani mindezt. Rádió a kozmoszhoz – mosolyodott el. A gömb nőni kezdett, míg már egészen körbevette. Ekkor a csillagok közelebb jöttek. Talán ők is hallani akarják ezt a csodát – gondolta, és ahogy ki akarta nyújtani a kezét feléjük, rájött, hogy már nincs a saját testében.
Alatta békésen terült el a kék bolygó, az Atlanti óceánon éppen egy hatalmas hurrikán hömpölygött át fejedelmien. Furcsa módon magát is látta, ahogy a kertben ül, csukott szemmel, egyenes derékkal. A gömb, amelyben utazott négyszöggé vált, miután a mennyei zene frekvenciája alig észrevehetően nőni kezdett. A Föld eltűnt a szeme elől, már a Nap is csupán egy volt a gigantikus spirálkar fényei között. Az idő is összesűrűsödhetett, mert a Tejút, ha lassan is, de forgott a tengelye körül. Még mindig látta magát „odalent”. Tudta, hogy ott, ahol most tartózkodik nincs szája, mégis megpróbálta kinyitni – friss, meleg floridai levegő csiklandozta belülről – úgy érezte a következő levegővétellel képes lenne beszippantani néhányat a nagy korong legszélén száguldó csillagok közül.
A padon lévő test szája nyitva volt. Kilégzéskor nem jött belőle hallható hang, ám a kertben különös dolgok kezdtek történni. A fű közepéből kibújó automata öntözőből áramló víz bonyolult alakzatba rendeződött. Több száz apró spirál tekeredett az ég felé, egészen magasra, a végükön lágy permetet szórva szerteszét, ahogy a csigavonalból kiszabadultak a vízcseppek. Eugene ádámcsutkája megmoccant, mire a csigák ellentétes irányban, ezúttal a föld felé kezdtek csavarodni, úgy látszott, mintha befúrnák magukat a csőbe, ahonnét kijöttek.
Az űrből figyelő énje gyenge lökést érzett. A nem evilági magnum opus ismét egy kicsit magasabban zengett, a szellemét hordozó „hajó” pedig bonyolultabb sokszögbe rendeződött. Eugene hamarosan egy sokkal nagyobb csillagvárosra látott rá– és asztronómiai ismeretek híján is tudta, hogy a fénylő pontok mindegyike egy-egy galaxist jelentett. Ezzel az újabb ugrással a kert és a padon ülő önmaga elveszett számára. Ekkor megijedt, hogy talán túl messzire ment.
A zene engedelmesen lehalkult, majd teljesen elnémult, újra a padon ült, szája még nyitva volt. Krákogott egyet majd megborzongott, lehűlt odakint a levegő. A fű mindenhol nedvesen csillogott, ott is ahol egyébként nem érte volna el a víz. Az öreg karnagy testéből kiment minden erő, abban sem volt biztos, hogy fel tud állni, de aztán meglepően könnyedén, szinte súlytalanul felugrott, és a szobájába ment. Nem hitte, hogy képes lesz aludni, annyira izgatott volt. Teljesen biztos volt benne, hogy nem álmodott. Azelőtt sosem érdekelte a világűr, a csillagászati műsorokról rendre elkapcsolt. Miért látott volna éppen ilyesmiket. Nem, valamiképpen tényleg odafent járt. A pörgő tejút képével merült álomba.
Negyed nyolckor szinte kipattant az ágyból. Egyenesen a kertbe ment, az éjszaka frissességét még nem nyomta le a forróság. Útközben vidáman biccentett a folyosón szembe jövőknek, de nem nézett rá senkire, oda sem figyelt rájuk. Az otthonban, ahol a legapróbb változás címlapsztori, hamar megkezdődött a sugdosás. Noha megszokták, hogy Eugene el-eltűnik a saját kis világában, frissessége és kamaszos vigyorgása mindenképp figyelmet érdemelt. Ő azonban minderről mit sem tudva, tomboló szívvel ült ki a padjára – ennyi öröm tán el sem fért volna az épületben. Tudta, hogy kilenc körül már erősen fog tűzni a nap, és számított rá, hogy Barney hamarosan integetni fog neki, hogy menjen be. Viszolygott a társalgó leszedált légkörétől, térre volt szüksége, méghozzá minél nagyobbra.
A kerti asztalnál Hetty játszott a marokkó-pálcákkal. Szétálló fehér bozontja, távolba révedő tekintete és fura, féloldalas mosolya felkeltette az emberek figyelmét, bár kommunikálni csak elvétve tudtak vele. Arca szépségét a demencia sem kezdte ki, vonásai fiatalok maradtak a ráncok mögött. Eugene hosszan elnézte, ahogy a pálcikákat bűvöli azokkal a hatalmas szemeivel. Eddig a napig alig vette észre a nőt.. Amaz nem nyúlt a pálcákhoz, Eugene-nak az volt az érzése, hogy csupán gyönyörködik rendezetlenségükben. A káosz az őrültek rendje, és Hetty a legjobb szándékkal sem volt épelméjű. Eugene mégis belátott a gyermekien bámuló arc mögé, és érteni vélte a minőségi különbséget a szemlélődés és a beleavatkozás között. Ahogy a pálcákra nézett, hallani kezdte a hangjukat. Kakofón dallamok kergették egymást, amik egy-egy pillanatra fájó szépséggel összecsendültek. Amikor ez történt, Hetty szemében is megcsillant valami.
Tíz óra is elmúlt, mikor Margaret nővér kijött értük és betessékelte őket az épületbe. Eugene elkedvetlenedett, a fáradtság hamarabb jött, mint várta. Remélte, hogy elkerülheti a délutáni csendes pihenőt, különösen egy ilyen fontos napon. Meg is rémült, mikor ébredéskor az órája öt huszonötöt mutatott. Nem lesz elég ideje. Egyetlen percet sem akart elpocsékolni, ám fogalma sem volt, hogy mit is akar csinálni. Elindította a Varázsfuvolát, de hamar elzárta. Továbbra is értette minden egyes hang miértjét, de nem érdekelte az, amit üzenni akartak.
Ennyi volt. A zene vége, mindennek a vége, mondta régen, és most ez is eljött. Érezte már ezt a kiábrándultságot korábban. Valamikor a negyvenes évei közepén, tehát épp a félidőben. Az ötvenes évek megtépázták a szárnyait, szerelmi kapcsolatait el kellett titkolnia a nyilvánosság előtt, ha nem akarta hogy véget érjen a karrierje. Hát nem vicces. Ma már ő számít intoleránsnak.
Legyintett egyet. Mindezek ellenére sem lett volna fiatal a mai időkben. A zene mindenesetre akkor a hóna alá nyúlt és visszahozta a földi létbe. Valami azonban gyökeresen megváltozott. Egészen addig megszállottan kutatta a zeneirodalmat, kereste a tökéletes hangzást, a tökéletes dallamot. Egyre összetettebb összhangzattani formákat vizsgált, amiket igyekezett a hangszerek nyelvére lefordítani. Néha úgy érezte sikerült elérni a célt, mégis folyton hiányérzete maradt. A nehéz évek és különösen Rudolph – egyetlen igaz társa a hosszú úton – elvesztése után – megbékélt a szerzők gondolataival, inkább igyekezett a helyükbe képzelni magát, a zenén keresztül más embereket, korokat megismerni. Az előző este történtek azonban ismét felkeltették kutató ösztönét, és tudta, ezután a mézesmadzag után e világ hangjai már nem neki szólnak.
Akkor tehát most valami másnak kell kezdődnie. Erősen fülelt, mígnem elkapta a tegnapi hangfonalakat, ide-oda cikáztak körülötte a szobában, játékosan és semmitmondóan. Csupán az lepte meg, hogy nem érzett semmit, se örömet, se csalódást. Lement az étkezőbe és egy szó nélkül letette magát Barney mellé. A vita óta, azaz egy hete nem is beszéltek, igaz, abban a borzalmas süketségben egyedül Margaret nővérhez mert szólni. Barney a szokásos mozdulattal emelte ujját baseball-sapkájához. A teremben néhány szempár kíváncsian méregette őket, de aztán mindenki visszatért a vacsorájához. Barney az ablakon túl, a kertre meredt.
– Nos? – Rövid kis vakkantás volt, de Eugene már ismerte barátja felhangjait, és azok barátságosak voltak, mint legtöbbször.
– Elmegyek, Barnaby McAdams. – Sután vigyorgott, tudta, hogy a kérdés a szerkentyűre vonatkozott. Szemöldökhúzogatásra számított, vagy legalább valami kis meglepődésre, amiért a teljes nevén szólította. Olyasmire például, hogy „most éppen hová, barátom?” Eugene minden évben tervezte, hogy itt hagyja őket, Aspenben voltak még ismerősei, és ki ne akarna Aspenbe menni, főleg egy ilyen hely után, végre az agyvize is lehűlne, régen nem voltak ilyen forrók a nyarak.
Barney azonban nem szólt, ehelyett olyat tett, amit eddig még nem, megveregette a vállát és meghatottan mosolygott rá vissza. Benne volt a pakliban, hogy nem veszi komolyan, amit mondott, de az arca másról árulkodott. Kettejük közül ő járt inkább a földön, idejük nagy részét különböző dimenziókban töltötték, ám tisztelték egymást és élvezték, hogy néhány szóval meg tudják beszélni a legfontosabbakat, és nem kényszerülnek hiábavaló fecsegésre. Fontos dolgok pedig ezen a helyen is akadtak, ami miatt ki lehetett ülni a kertbe, akár a legnagyobb melegbe is, míg csak egy nővérke ki nem szaladt értük mérgelődve.
Eugene azon tűnődött, vajon mennyire sikerült megismernie Barneyt, és sejtette, hogy közel sem annyira, mint a másiknak őt. Barney mindig meglátott, megsejtett olyasmiket, amik számára teljesen rejtve maradtak. Mennyi mindent meg kéne még tudnom róla, meg ezekről itt – nézett körbe. Lett volna ideje. De talán, ha lesz legközelebb, választhatná az embereket hobbijául.
- Jól szuperál a cucc? A fiú azt mondta, valami gyártási hibája van, attól ilyen olcsó, de csak valami mikroszkopikus, szóval attól még mennie kell. Így azért elég jó vásár volt, nem igaz? .
Eugene mosolyogva bólogatott. - Jobb nem is lehetne. Köszönöm.
Hallgattak, Eugene arra gondolt, mondjon-e bármit is a tegnapi élményéről. Egy perc is eltelt, míg Barney újra megszólalt.
– Én sem a klotyón akarom befejezni. – Fáradtnak tűnt, nehezen szedte a levegőt. Vacsora után egyből a szobájába ment, holott este kilencig sosem hagyja el a társalgót. Barátja hosszan nézett utána.
Tízkor Eugene már a kertben volt, fehér inget és fekete lakcipőt húzott. Szekrényéből előhalászta a karmesteri frakkját. Utoljára színházba ment benne, talán hat vagy hét évvel ezelőtt. Egy könnyű pokrócot is a magával vitt. Ez alkalommal nem a szokott padjához igyekezett, hanem a kert másik végében lévő napozóágyakhoz. Lefeküdt, eligazította magán a pokrócot, és várt, hallgatózott. Melege volt a takaró alatt, de tudta, hogy ez már nem sokáig fogja zavarni.
Tizenegykor a hangok ismét összeálltak. A hőség és a remegés a gyomrában elmúlt. Lassan emelkedett a gömbbel, ő szabályozta a sebességet. Nem volt oka sietni, ki akart élvezni minden pillanatot. Óráknak tűnt, míg a Földet bámulta, igyekezett megérteni minden csodáját. Arra gondolt, bárcsak mindenki láthatná és érezhetné, amit ő.
Eljött az ideje, hogy elrugaszkodjon, ám hirtelen meglátta, hogy a csokornyakkendője csálén áll és a pokróc is meggyűrődött. Még ebben az állapotában is enyhe bosszúságot érzett, de már nem fordulhatott meg. Figyelmét az űr felé irányította, és elindult. A csillagok karnyújtásnyira voltak, bármelyiket elérhette volna, de aztán valami eszébe jutott, amit még megtehetne. Visszafelé kémlelt, a kicsiny kék gömb felszínén fekvő betakart teste felé, aztán tovább, be az otthonba, az egyik emeleti szobába. Erőtlen vízcsobogást hallott.
Hetty a mosdó fölé hajolva a csapból áradó vizet bámulta, kezére rászáradt a szappan. Nem fagyott le teljesen, de az igazán fontos dolgoknál percekig lehorgonyzott a figyelme. Onnan nem láthatta, hogy a odakint, a kertben fekvő alak szája résnyire nyílik. A víz egyszerre csigavonalban kezdett áramlani a csapból. Hettynek tágra nyílt a szeme, aztán vihogni és tapsolni kezdett.
- Ugyan már öreglány, ez még semmi. Csak figyelj! – visszhangzott egy gondolat valahol a kisbolygó-övezeten túlról. A nyugágyon az ajak szélesebbre nyílt, mire a vízspirál kikanyarodott a csapból és az ablak felé tartott. Hettynek nem kellett magyarázni, engedelmesen ment a mutatott irányba. Örömében sírva fakadt, ahogy meglátta a táncoló kertet. A locsolófejekből mesés indák formálódtak, folyamatosan kanyarogva, egymásba fonódva a fű felett néhány centivel. Hetty megtörölte a szemét és sírása elcsukló nevetésbe váltott.
A ábrák hamarosan kiléptek a síkjukból és immár az egész kert fölött hullámoztak-kavarogtak, egy idő után már-már követhetetlenül összetett formákban, ám mindvégig tökéletes harmóniában. Hetty valósággal megfiatalodott a látványtól, ha valaki most látta volna, megdöbbent volna arca világosságán, szemének fénylő értelmén. A megtáncoltatott víztömeg egyre magasabbra jutott, míg végül az égbe lendült és finom permetként hullottak alá. Hetty végtelen hálával eltelve, csukott szemmel hagyta, hogy az apró cseppek simogassák felhevült arcát.
Eugene ekkor már rég túl járt a galaxison, közeledett a ponthoz, ahonnan, tudta, már nem fordulhat vissza. Valami le akarta téríteni az útjáról, és gyengéden maga felé húzta. Egy elképesztő nagyságú fekete lyuk volt az, a szélein vakítóan csillogott. Eugene alig bírt szabadulni delejes hatásától. Még a tudat sem menekülhet tőle, ha túl közel merészkedik – gondolta. Érzékeinek tapogató csápjai nem láttak az eseményhorizonton túlra, csupán találgathatta, mi történne, ha hagyná, hogy belezuhanjon a sötétségbe. Talán egy új létformaként születne újjá egy másik univerzumban. Akár a saját embrionális testébe is visszakerülhet; a lehetőségek végtelennek látszottak, semmi sem volt elképzelhetetlen.
Az ő útja azonban másfelé vezetett. Az űrhajó frekvenciája gyorsabban kezdett nőni. Nem tétovázott, amikor meghozta a döntést. Mintha egy szikláról ugrott volna el.
Az őt szállító alakzat több részre bomlott és további geometriai formákká alakult. A hang és látvány eggyé vált, többé nem választották szét őket az érzékelés korlátai. Szépsége leírhatatlan volt – ehhez képest az előző esti harmónia csupán elhangolt gitárszónak tűnt. Már nem szólamokkal, hanem dimenziókkal gazdagodott. Eugene nem tudta, meddig lehet ezt még fokozni. Ha még mindig a testében tartózkodna, a szíve aligha bírná el ezt az extázist.
Körülötte már nem galaxishalmazok, hanem azok miriádjaiből épült őrjítő tornyok álltak, amik távolabbról nézve szövevényes érrendszert alkottak, behálózva a szűkülő teret. A háló egy idő után beláthatatlanul sűrű lett, már nem is háló volt, hanem egy újabb ér, ami hamarosan eltűnt szem elől egy újabb dzsungelben. Így követték egyre csak egymást, mint a Matrjoska babák – mindig volt nagyobb. A labirintusok úgy lüktettek akár egy verőér, ami minden irányban nyújtózkodik és tágul.
Az idő őrületes sebességgel forgott, Eugene –illetve az az entitás, ami egykor erre a névre hallgatott egy beláthatatlanul apró porszembe zárva –sejtette, hogy az ő kora a Földön már eonokkal ezelőtt véget ért. Úgy érezte együtt sóhajt, tüdeje együtt tágul a mindenséggel. Eugene hirtelen oldalirányba lódult, egy különös folyosóban. Az univerzum még mindig előtte lélegzett, ahogy ebben a folyosóban iszonyatos sebességgel kezdett száguldani. Tudta, hogy magát az időt látja, annak a folyamában sodródik. Rég maga mögött hagyta az emberi gondolkodás és érzékelés korlátjait, de a következő történést így sem értette meg a maga teljességében.
Az időfolyam, amiben suhant hirtelen minden irányba szerteágazott. Erei körülfolyták az univerzumot és egy gömböt formáltak körülötte. Legalábbis így tudta volna szavakba foglalni, amit érzékelt, noha tudta, hogy az emberi nyelven nem kifejezhető, ami történik. Olyan volt, mintha minden irányban körülfutna a gömb felszínén, mígnem ismét eljut a kiindulási pontig, újra egy folyamba gyűlik és visszalódul abba az irányba, amelyből érkezett. Képtelenség volt, mégis azt érezte, hogy szédül. De máris visszafelé robogott a titokzatos folyosón.
A mindenség erei pedig vastagodni kezdtek. Mindent látott: atomok, molekulák ütköztek, bolygók tértek meg napjukhoz, galaxisok húzták be spiráljaikat, mint pörgő jégtáncos a karjait. Egyedül a hangok nem változtak, pontosabban a változásuk maradt állandó, frekvenciájuk folyamatosan nőtt. Egy hópehelykristályhoz hasonlatos szerkezetben minden létező közepe felé száguldott a megfordult időben, beszívta a magába hanyatló univerzum ereje.
Eugene arra lett figyelmes, hogy az összes hang, ami valaha létezett, ezzel párhuzamosan kezd összetömörülni és strukturálódni. Befurakodott minden lyukba, kitöltötte az üresen maradt tereket, és mind magasabban zengett. Már semmi sem látszott egymástól külön a térben, egyetlen hatalmas ragyogás vette körül. A hihetetlen finomságú kristály, ami vitte, ezen a anyagból, energiából és rezgésekből gyúrt egyre keskenyedő fényfolyosón siklott előre. Már csupán néhány hang zengett, ami mégis tartalmazta az addigi összeset az univerzum történetéből. Tudatának kapaszkodnia kellett, felfogja őket. A fény egyre vékonyodott, a kristályhajó szétesett, darabjai beleolvadtak a ragyogásba. A száguldás lelassult. Eugene nem érzett már semmit csupán végtelen hálát.
Az utolsó pillanatban már csupán egyetlen cérnavékony fuvolaszó hallatszott. Eugene tudta, mi az. A hang ideája. A folyosó már csupán annyira volt vastag, mint egy tű hegye. Utolsó gondolatával elképzelte, ahogy e tűhegy kipukkasztja azt a láthatatlan pontot valahol előttük, melynek iszonyú robbanása beteríti egy újabb, elképzelhetetlen szimfóniával a mögötte vacogó ürességet. Nem bánta, hogy azt már nem hallhatja, a tökéletes hang után nincs értelme másnak, egyedül a tökéletes csendnek.
De talán még abban a pillanatban is örömet szerzett volna neki, ha látja, amint Barney a halvány reggeli derengésben kimegy hozzá a kertbe, és megigazítja a nyakkendőjét, majd a legnagyobb gonddal kisimít minden ráncot a takaróján, mielőtt elballag a nővérszoba felé.
Dublin, 2017-08-20
Dublin, 2017-08-20
