Délceg társai között a félig kidőlt, kopaszocska lucfenyő úgy festett, mintha szándékosan akarná nevetségessé tenni a kórház parkja mögötti látképet. Bal tövénél szemérmetlenül mutogatta csenevész gyökereit, miközben vígan dacolt a fel–feltámadó novemberi széllel.

"Ferde vigyázzban, mint fizetésnapon apánk" – ötlött fel Juliban egy régi Bikini dal. Persze, nem is így szólt, Erdős elvtárséknak gyanús volt ez a sor, így a lemezre már "fizetésnapon a fák" került. Nemrég olvasott csak az eredeti változatról. De lám, közel negyven év után már így is van értelme – grimaszolt egyet a tükörképének az szívsebészet folyosóját bevilágító hangszigetelt ablak előtt. Apja arcát akarta felidézni, helyette a nevelőapja vigyorát sikerült, azt, amivel napokkal a fizetés felvétele után haza méltóztatott jönni. Rég túl van már ezen a vigyoron, ez az egyik előnye, ha az ember megöregszik, de ha az eszébe villan, még mindig elcsodálkozik, hogyan lett neki Ferije, két gyereke, unokája, kertes háza, meg a többi.

Mindegy már ez is, csak Feri jöhessen mihamarabb haza. 

Nem veszi észre az előadás kezdetét, neki még színpad az öltöző is. Ölbe veszik, onnan figyeli a készülődést. A földön szétszóródott kellékek, egy kopott fakard félig becsúszva a szekrény mögé, utána mászik, fejdíszeket, álarcokat zsákmányol, megvágja a kezét, visszakéredzkedik egy ölbe, a nyitott ajtó delejezi, ahonnan behallatszanak a nyitány szólamai. A folyósón barangol, a zárt ajtókon idegen nevek, a zene egyre közelebbről szól, tapsolnak valakinek. Ráncos arcra riad, amit vörös konty keretez; az ügyelő szeme megálljt parancsol neki. Itt, a színpad mögött már egészen sötét van, a magasban láthatatlan alakok lépkednek titkos rámpákon, a nagybőgő megrezgeti a talpa alatt a padlót.

Amióta nem emlékszem sem arra, aki vagyok, sem arra, ahonnan jöttem, szabadabban áramlik a levegő a tüdőm felé és vissza, fut a vér az ereimben, a szemem előtt olajos gördülékenységgel különös képek olvadnak egymásba, felfogni sincs időm őket, csupán gyanítom, hogy ezek röghöz kötött egykori világom utolsó tüneményei. Lehunyom a szemem, mert az elmém nem képes követni őket, és amikor kinyitom, egyenest a napba bámulok, nem vakít, nem igazi, kör alakú darabja az égnek a falevelek között,

Lassan, kövér pelyhekben esik kint a hó, mint valami régi mesefilmben, de persze erről is lemaradok – dohogott magában Gábor, aztán rögtön arra gondolt, hogy Lenka talán mégiscsak jogosan hülyézte le néhány órával korábban. Az időjárás végtére is a legutolsó dolog, ami jelenlegi helyzetében eszébe kellett jusson.
Biztos azért tűnődik ilyen baromságokon, mert nem kap elég oxigént az agya. Vagy mert neki tényleg semmi se jó. A lába és a plafonnak meredő pucér feneke, ami kilógott a takaró alól egyre jobban fázott. Ezen pillanatnyilag nem segíthetett és érthető okokból Lenkát sem kérhette meg, hogy kapcsolja be a fűtőtestet. Már felállt a szőr a hidegtől a hátsóján. De legalább az arca, és főképp a nyelve jó helyen van – a szoba valószínűleg legmelegebb pontján. És ha minden jól megy, hamarosan az alsó traktusa is részesülhet ebből a melegből.

Helyben vagyunk, gondoltam. Ezt az arckifejezést jól ismertem: Gyanakvás és egy csipetnyi undor. Épp ilyen virított az anyám képén is, amikor szembesült azzal, hogy milyen típusú nőkre bukom. Kár, hogy nincs ennek megfelelő szmájli, megspórolhattam volna fél óra vezetést, ha Betti a chatben is ilyen őszinte. Nem szabadult még el teljesen az arcán, gondoltam arra vár, hogy a gyanúja beigazolódjék.
– Miért én?
Vártam a kérdést, holott már többször tisztáztuk. Reméltem, hogy nem adja elő megint az ezer-csinosabb-lány-van-nálam számot. Valahogy nem volt kedvem sokadjára is elszavalni, hogy mennyire az esetem.
– Miért kérded?
A mellei majd' kibuggyantak a méretes dekoltázsból, ahogy közelebb csúszott a székkel, a régi fabútor lába olyat sikított, mint Jamie Lee Curtis a Halloween-ben. Ösztönösen behúztam a bokám magam alá, mert minden elragadtatásom ellenére is tisztában voltam vele, hogy hónapokig járóképtelen lennék, ha ez a delikát bőségszaru a lábfejemen landol.

Azt hittem, soha nem vergődöm el a Victoria Station-ig. Emese nekem hiába mondja, hogy el sem lehet téveszteni. Valóban jóval egyszerűbb lett volna a London Bridge-től indulni, de hát kellett nekem várost nézni. Emese nem érti, hogy annak, aki nem beszéli a nyelvet, olyan érzés egy külföldi nagyvárosban, mintha egy tükörlabirintusban bolyongana, ahol minden sarkon a saját értetlen bambaságával kénytelen szembenézni. Még szerencse, hogy a PCR tesztemet kinyomtattam, abban a nagy kavarodásban a reptéren meg sem találtam volna a telefonomon.

– Kedves közönségünk, éves rendezvénysorozatunk immár a végéhez közeledik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben a nehéz esztendőben is milyen sokan jöttek el, az ország minden szegletéből érkeztek az ügyünket támogató, lelkes honleányok és honfiak. Szeretném ismételten megköszönni mindenkinek a részvételt, és felhívni a figyelmet a hamarosan kezdődő, vacsorával egybekötött bankettre. És természetesen hatalmas köszönet illeti a Szent Izolda Nevelőközpontot, amiért rendelkezésünkre bocsátotta az épületet és a konferencia lebonyolításához szükséges technikai hátteret. Előbb azonban következzen a mai nap utolsó előadója, akit már – biztosra veszem – mindannyian nagyon vártatok. Hölgyeim és uraim: A Fehér Rózsa Szövetség oszlopos tagja, egy igazi veterán, Miss Jolene Turner!
Őszes hajú, magas nő állt fel a hátsó sorok mélyéről és szálfaegyenes derékkal, kimért léptekkel indult a pódium felé. A reflektorok kereszttüzébe érve hófehér ruhája vakítóan verte vissza a fényt. Mindaddig merev arca hirtelen élni kezdett, belemélyült egy titkos dimenzió kiterjedéseibe. Jó néhány másodpercet kivárt, míg szeme bogarában összegyűlt a feléje áramló figyelem. Tudta, hogy a leghalványabb mosoly is nevetésbe, majd kitörő tapsba fulladna, de esze ágában sem volt elengedni a megteremtett feszültséget. Nincs túl sok okuk a vidámságra, és ezt jó, ha a Jog Az Élethez konferencia minden vendége az eszébe vési.

Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. De hát mit keres éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És hogyhogy nem fekete? Bill visszadugta a laposüveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.
– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.