Most már nagyon gyorsan körbeérek. Nem tudom pontosan, mióta keringek, talán évmilliók óta. Legalábbis földi idő szerint. Pár óránál nem tűnik többnek. Mielőtt elnémultak a mérőműszereim, a fénysebesség negyedével suhantam. Egyre gyorsulok, érzékektől vakon mindössze egy felfoghatatlan erejű vonzást érzékelek, ami csupán kóstolgat még, mintha nem tudná eldönteni, mit is kezdjen velem. Pedig nincs választása, ahogyan nekem se. Rég elhagytam a pontot, ahonnét volt visszaút.

Az irány egyértelmű, ahogy a sorsom is. Meg fogok halni. Nem tudhatom, mennyi maradt hátra, mert itt bent az idő és a tér türelmetlen közönnyel rázza le magáról az érzékelést. Készülődnöm kellene a végre. Rendszerezni a gondolatokat, bátorságot gyűjteni, elbúcsúzni. Mégis rád gondolok. És arra, hogy a helyzetem nem sokat változott.

Körülötted is így köröztem, lopva melegedből, vigyázva hogy ne térjek le a pályáról, egyensúlyozva égés és fagy határán. Amennyire emlékszem, életemben mindig csak kerülgettem a mennyet és a poklot. És ahogy egy óvatlan manővernél megperzselődtem, úgy lőttem ki egyből a világegyetem legtávolibb zugába a kutatóhajón, ami nem sokkal ezelőttig az otthonom volt. Csak akkor nyitottam magamra az űrt, mikor már biztos voltam, hogy nem menekülhetek. A roncs valahol előttem járhat most, hacsak szét nem hullott atomjaira.

Nem tudom, mit álmodtam az úton. Képekre emlékszem, egymás után jöttek, de nem volt köztük kapcsolat. Képtelen voltam jelentést társítani hozzájuk. A te arcod volt az egyetlen, ami vissza-visszatért, vékony selyemhálót szőve az emlékek közé. Folyton változott, hasztalan próbáltam megérteni, mire gondolhatsz. Szomorú voltál a legutolsó alkalommal, addigra bennem tüzet okádtak a sóhajok.  Utána már nem volt más, csak egy lassú, véget nem érő, rekedt belégzés. Még akkor is éreztem, mikor a cryokamra kidobott magából. Próbáltam ismét keringési pályára állni, de már nem tudtam elérni a szökési sebességet. Túl későn ébresztett a hajó. Végül elhagytam, valamiért úgy éreztem, nagyobb biztonságban vagyok rajta kívül.

Erősödik a vonzás, orrom a szkafander üvegéhez tapad. Valami történik velem. Új érzékeket használok, amelyekre eddig nem volt szükség. Azt hiszem, látom az időt. Ha lehunyom a szemem, akkor is. Gyöngyfüzérként nyúlik előttem a végtelenbe, akárcsak mögöttem, meg se kell fordulnom, hogy tudjam. Szkafanderek sora. Mindegyik én vagyok. Az előttem levő karja bénító lassúsággal emelkedni kezd. Mintha inteni akarna. Mit akarhat közölni? A figyelmeztetéssel már elkésett.

Nehéz rajtam az űrruha, fojtogat a sisak. Egyre jobban zavar, ahogy közém és az ébredező valóság közé ékelődik. Mozdul a kezem, olyan lassan, hogy egy darabig csupán a szándékot érzékelem. A fülem nem hallja az anyag súrlódását, idebent már nincs szükség hangokra. Pár pillanat választhat el a megsemmisüléstől, mégis érzem az esélyt arra, hogy folytathatom az utam. Onnan, ahová megyek, még senki sem tért vissza, a túloldalon már nincs se idő se tér, csak lehetőségek határtalansága. Talán visszakanyarodom az időben és hazatalálok hozzád.  Absztrakt alakzatban öltök  formát egy felsőbb dimenzióban. Feleszmélek saját magzati létem burkában, hogy gyanútlanul végigjátsszam újra ezt a rövidke etűdöt egy másik zongorán. Különös, ezek mintha nem is az én gondolataim lennének, mintha a hátrahagyott világból érkeznének, a szférák zenéjétől kísérve, egy sebesen távolodó entitásból.

Kattan a sisak rögzítő hevedere. Nem érzek hideget. Csak mámorító nyugalmat. Nem  elveszett pont vagyok az örökkévalóságban, hanem egy vele, átölelem, ringatom. Hogyan is gondolhattam halálra… Nem tudom pontosan, mi történik majd, érzem képzeletem teremtő erejét, ahogy rezzenésére véget ér a végtelen, és szétszóródik az újszülött térben. A háborítatlan teljességbe sugárzás reccsen. Nehezen ébredek, nem akarom itthagyni ezt a helyet. Az első gondolatok fájni fognak, és kétely gyötör: vagyok-e, vagy sem. Látom majd napok és bolygók születését ködös csillagbölcsőben. Erdőkét, tengerekét. A tiédet. És a pillanatban, amikor tengeri szélként megsimítom az arcodat kallódó hajódon, bizonyosságá szilárdul bennem a létezés. Mert ha te vagy, minden van.

Dublin, 2017-12-02