Mi, akik itt ma egybegyűltünk, alighanem mindannyian ama közmondásos hímtag rosszabbik végén tartózkodunk – próbál humorizálni magában Paul, amikor megpillantja a maszkjukat fel- és lehúzó embereket a Lidl előtt. Nyárias, szeptemberi hétfő este van Dublinban, nincs tömeg, nem kell az üzlet előtt kígyózó sor végére állni, szabad a vásár. Egyszerre ér a bejárathoz egy babakocsit toló kismamával. A nő int neki, hogy menjen előre, de Paul maga elé engedi, még egy mosolyt is kiprésel magából, nem mintha látszana a maszk mögött. Hasztalan keresi a kosarakat az ajtó mellett, át kell verekednie magát két soron, hogy a túlsó végén lévő kassza mellől elcsenhessen egyet. Szólna a pénztáros lánynak, de látva üveges tekintetét és a sor hosszát, inkább nem teszi. A hat kasszából kettő üzemel, a lány, vagy az idősebb kolléganője hamarosan csengetni fog erősítésért.

Roberta eldünnyögte a vásárolandó dolgokat, miközben összeírta őket, de Paul legfeljebb ha három dologra emlékszik, elő kell kotornia a cetlit. A zöldségeknél nem kell időznie, nincs szükségük spanyol almára, vagy francia szőlőre, inkább kibuszozik a piacra szombaton a drágább helyi áruért. Globális bajokra lokális gyógyír, mondogatja mindig Robertának, ő pedig ráhagyja, noha mióta az óvoda, ahol dolgozik bezárt, jobban meg kell fogniuk a pénzt. A mirelit árukkal hasonló a helyzet, de a vega halrudak és kolbászkák kivételt képeznek ez alól. Roberta valamiért ragaszkodik ezekhez a papírízű vackokhoz. Inkább a szárazárut szerzik be innét, rizs, tészta, fűszer, kávé, amiket nehéz elrontani, minden mást a drágább üzletekből, ahol valószínűleg hasonlóan silány a minőség, de legalább az ár-érték arányba vetett hitbe kapaszkodhatnak, ha nagyon akarnak.
Egy csokit azért szívesen megkockáztatna, de a sorokon csak extra nagy kiszerelésben talál és kétli, hogy húsz darab Snickers–t el tudna majszolni, mialatt hazaér. Roberta így is elég háklis a cukorra, mióta Paul home office–ban tanít. Azelőtt legalább járkálhatott a diákok között, lesétálhatott az udvarra, vagy a tanáriba egy kávéra, most viszont szinte belemohásodik a székébe a tanidő végére, egy sétához is fáradt.
Oda se férhetne a kedvenc nasijaihoz, mert egy terebélyes asszony a hasonlóan terebélyes csemetéjével és egy púposra pakolt bevásárlókocsival épp előttük táborozott le. A gyerek rázendít, robbanócukorkát akar (te jó ég, az még létezik?), de nem kap, így is tele a kosaruk mindenféle nyalánksággal. Már a földön fekve vonyít, a haja beleér valami bizonytalan eredetű foltba a padlón. Begyűjt néhány sanda pillantást, ahogy az anyja is, de minden megy tovább. Az egyik alkalmazott tol egy áruval megpakolt trolit feléjük, nagyot fékezve kerüli el a kölyök fejét néhány centivel. Ő sem szól, Paul sejti, hogy miért nem. Az efféle vásárló az olcsó szupermarketek szíve–lelke, a karton kólák, a zsák nagyságú chipsek elsőszámú közönsége, nélkülük csupán döcögne az üzlet. Paul egy pillanatig bámulja őket, e furcsa élővilágot a természetes közegében, de aztán tovább halad, akár egy múzeumban, a következő vitrinhez.
Pár lépésre egy szikár, kék inges férfi, valamivel idősebb Paulnál, egykedvűen pakolja a müzlis zacskókat a kosarába. Paul eljátszik az ötlettel, hogy kikérdi a véleményét a nőről és a gyerekéről, de érzi, hogy a férfi egy vállrándítással elintézné a dolgot. Sejtését igazolódni látja, mikor képzelt beszélgetőtársa jó hangosan megszívja az orrát. Maszk ide vagy oda, nem ördögtől való dolog a zsebkendő. Paul gondolatban legyint, a csuklójában érzi a mozdulatot. Lám, az egyszerű ember, aki büszke is rá, hogy az. Paul sohasem értette, mitől olyan jó dolog ez egy ilyen bonyolult világban. Roberta hangja pirít rá a fejében, hogy ne mással foglalkozzon, hanem a bevásárló cetlivel, de késő, valami megfeszül benne, épp az, amit feloldani remélt a vásárlással egybekötött sétától.
Igazából már vagy fél perce csomósodik benne, és erre akkor jön rá, amikor oldalra néz, a bejárat felé. Egy alaposan nekivetkezett, tetőtől talpig szoláriumozott lány tart felé, a feszültséget azonban nem ő okozza, hanem egy lila, kötött pulóveres, idősebb nő, aki előre-hátra billegve Pault méregeti. Félhosszú, itt–ott őszülő haja csapzott, riadt szeme szinte átlátszóan világoskék. Két maszk is van rajta, ennek ellenére néha ösztönösen a szája elé tartja a szabad kezét. Nem egyenesen Paul-ra néz, hanem valahova a mellkasa mellé, mégis nyilvánvaló, hogy lesi minden mozdulatát.
Azt várja, hogy elmenjek a tejes pulttól. De akkor miért nem szól, vagy valami – méltatlankodik magában, és kelletlenül arrébb megy. Hallja, ahogy a nő erősen kifújja a levegőt, mintha addig visszatartotta volna. Paul erős ellenszenvvel van a vírust tagadók, vagy bagatellizálók iránt, de azért ez mégiscsak túlzás. Ennyire nem kell félni. Az első hónap után úgy tűnt, a józan ész felülkerekedik a pánikon, a felvásárlási láz is megszűnt, mégis egyre több az ilyen futóbolond, önti ki őket a Covid, mint az ürgéket. Megint Roberta szól rá, hogy ne ítélkezzék akkora elánnal.
A nulla százalékos joghurtra pillant, amit egy ideje a kezében szorongat, és csalódva állapítja meg, hogy vaníliás. Roberta csak a natúrt kedveli, a többi túl édes. Sóváran néz vissza, és rögtön meg is látja a megfelelő fajtát, ami előtt most a nő áll és kapkodva válogat. Paul fejében már azelőtt lejátszódik a jelenet, mielőtt valóban megtörténne, de még így is meghökken a mozdulattól, amit újbóli közeledésével kivált. Ahogy a csinibaba is, akinek a nő a hátraugrás közben kis híján nekiütközik. A lány egy ügyes mozdulattal kitér az útjából és gyorsan megy is tovább, vissza-visszapillantva a válla fölött. Paul későn eszmél, hogy végigfuttassa a szemét a lány testén, bosszúsan vágja bele a joghurtot a kosarába. Amint elindul, a nő is mozdul, hogy birtokba vehesse a helyét.
Rosszat sejtve veszi elő a cédulát, és meghűl benne a vér. Két natúr yoghurt kell. Átvillan az agyán, hogy inkább kerül egyet, beszerzi a többi holmit, és visszatér, ha már tiszta a terep. Az igazságérzete azonban máris fúrni kezdi belülről. Az ördögbe is, hát kényszeríti ő ezt a szerencsétlent, hogy itt ugráljon, mint egy hegyi kecske? A nő épp annak a joghurtnak a kalóriaértékét vizsgálja, ami neki is kell, ám mintha a szeme sarkából figyelné. Egész biztosan tudja, hogy megint megyek, talán még várja is – mosolyodik el a maszk alatt Paul.
Lassan megint arrafelé araszol, már a száján van egy morgós "Elnézést", de a nő fürgén lép hátra kettőt, mint egy vacsorája közben megzavart macska, keze megint a szája előtt. Paul hallja, mit sziszeg.
"Ez nem igaz!"
Megtorpan, a megütközést kifejező finom mozdulattal. Már rég nincs megütközve, de ezzel is üzen a nőnek – a normalitás pozíciójából. Majdnem oda is szól – Valami gond van? – ám ehelyett lekapja az árut, és ahogy elfordul, a maszkjába dörmög.
"Idióta."
Aligha hallhatta, de Paul szerint az ilyen pszichopatáknak remek szelektív hallása van, és egy most talán kívánja is, hogy így legyen. Szerencsére több tejtermék nincs a listán, indulhat tovább. A nő is visszatért az iménti helyére. És lőn egy komisz ötlet. Úgyis édességre vágyott, vegyen hát egy tejszeletet. Azt a Kinder izét. Lassan fordul meg, mint a western filmekben szokás és tesz egy óvatos lépést. Noha kívül van a "hatótávolságon" a nő mégis szinte átvetődik a szemközti polcra és hangtalanul remeg. Paul sarkon fordul és úgy dönt, minél hamarabb letudja a vásárlást, nehogy a pénztárnál megint találkozzanak.
Mikor egy lyukas rizses zacskót emel le a polcról, őt is elfogja egy enyhe remegés. Nem igazság, betart minden vírusvédelmi előírást, nem hőbörög a maszk meg a két méter miatt, ahogy azért sem, hogy három hónapja nem volt máshol, csak ehhez hasonló áruházakban, vagy hogy a diákjai fele sem készül fel rendesen az online órákra. Tartja magát, és lám, mégis utoléri az őrület. Érti ő, nagyon is megért ő mindenkit, de legyen már egy minimum, amihez akkor is ragaszkodunk, amikor minden borulni látszik.
Végigfutja a cetlit, és megállapítja, hogy négy dolgot is elfelejtett venni, beleértve a vega kolbászkát is. Esze ágában sincs visszafordulni. Legközelebb jöjjön Roberta, neki úgyis kötélből vannak az idegei, mióta megtalálta a lelki békéjét a jógában, az egészség-podcastjaiban meg a többi new-age marhaságban. Nem is érti ezt az egészet. Valamikor annyit tudtak beszélgetni, szinte mindenben egy követ fújtak. Elfogadták egymás dilijeit, borozgatva röhögtek azon, hogy az asszony ezobolond, ő meg okleveles komcsi. Újabban már alig mernek megpedzegetni komolyabb témákat. Mi a fene történik? Miért kell mindent ennyire komolyan venni?
A fagyasztott spenótfalatokat még éppen eléri. Ez is jó lesz, egészséges. Őneki meg megteszi a vajas kifli is. Hát nem teljesen mindegy. Az egész úgy sem szól másról, csak a hitről. Hinni akarunk a vegetarianizmusban, Buddhában, a saját felsőbb lényünkben, a vírus valótlanságában, a gyíkemberekben, meg az összes többi hasonló baromságban. Valamiben muszáj, ha már Istenben nem tudunk, mert kilöktük őt, egészen az univerzum határán túlra. Azzal úgysem tudunk szembenézni, hogy a létezésünk véletlen, lefolyása mégis törvényszerű, és egyikre sincs ráhatásunk, sem egyénként, sem együtt. Nemzetbe, tradícióba, identitásba kapaszkodunk, de igazából nem létezik más, csak egy csomó riadt, csalódott kis ember, aki próbál a felszínen maradni ebben a szétszabdalt valóságban. A szűkülő élettér és olvadó jéghegyek és a társadalmi olló, ami olyan szélesre nyílt, hogy azt a végítélet sem csukhatja össze. De mondd ezt ennek a sok bambulának itt!
Tessék, tíz perc a Lidl–ben előhozza az összes frusztrációját, és a szólamokat, amiket Roberta már annyira un. Talán jogosan, de mit lehet tenni, Paul ezen a helyen a legmagányosabb. Mindenki más üde természetességgel mozog ebben a kicsi világban idebent, ő meg mintha víz alatt lépkedne. Úgy elmerül az önsajnálatban, hogy későn veszi észre a a lila pulóvert maga előtt, a kasszához közel. Megfordul, hogy átmenjen a szomszédos sorra, nem számít, hogy ott hányan várakoznak, ám közben mögötte is felgyűlt a sor, a kék inges orrszívó, a kövér asszony a kölyökkel, aki most csokifoltos szájjal bambán néz körbe, mögöttük a szolis lány, akiből sajnos most sem látni sokat. Ez egy ilyen nap. Paul túl fáradt ahhoz, hogy áttörjön rajtuk.
Öt méterre meri csak megközelíteni az asszonyt, aki szintén legalább négy lépésre áll az előtte lévőtől. A kosarában egy yoghurt (ezek szerint sikerült választania), néhány fej káposzta, és egy nagyobb fehér csomag. Paul hunyorog, hogy jobban lásson. Valamiféle felnőtteknek való inkontinencia betét. Nem a legkellemesebb dolog ezzel a pénztárhoz menni. Vajon neki kell? Paul végignéz a nő vékony, görbe lábain, lapos fenekén, és nem lát arra utaló nyomot, hogy lenne rajta hasonló a szűk farmer alatt. Nem tűnődhet tovább ezen, mert szólnak hozzá.
– A sorban áll?
A kék inges az, egy teli kocsival, amivel neki–nekimegy Paul sarkának.
– Igen, csak...
Paulnak két lehetősége van. Vagy előre engedi–e Mr. Egyszerűt és várhat újabb hosszú perceket, vagy megkísérel egy újabb, ezúttal igazolhatóbb támadást az ugróbajnok ellen. Végül úgy dönt, hogy ez az egész helyzet nevetséges, a játékszabály két métert ír elő, ha a Ms. Gumibugyinak nem tetszik, legközelebb jöjjön vegyvédelmi ruhában.
Három méter van köztük, mikor a nő hátrafordul. Paul látja, hogy a teste megfeszül, ezért megáll. A kék inges megint nekitolja a kocsit a sarkának, így kénytelen tenni még két lépést. A padlón lévő figyelmeztető jelzések szerinti távolságot egy centivel sem lépi át, de ez sem számít. A nő a magasba tartja a jobb karját és egy "Ilyen nincs!" jellegű, lemondó mozdulattal a combjára csap. Paul nem tágít, mire a földhöz vágja a kosarát. Az egyik káposzta begurul a polcok alá.
– Maga féreg! – hörgi, nem épp fennhangon, de Paul és a körülöttük állók remekül hallhatják. Majd hirtelen oldalra néz és gyorsan felveszi a földről a kosarat.
– Mi történt? – hall Paul egy közeledő hangot. Valami boltmenedzser jön, ócska öltönye piszkos a zsebénél. A nő nem válaszol, csak fújtat, mintha egy hajtincset akarna arrébb fújni bosszúsan. Paul arra gondolt, hogy ezt ő is gyakran csinálta, amíg el nem kezdett kopaszodni. Utána már nem volt hatásos, ahogy a nőnél sem az most a maszk miatt. A menedzser Paulra néz választ várva, ő pedig örül, hogy a maszk elfedi a vigyort a szája szegletében. Megnyugszik, vége a meccsnek. Nem bosszút akar, csak az igazát.
– A hölgy az imént férgezett le. – Paul azt a felső középosztálybeli szelíd tónust használja, amit Roberta szokott, így pontosan tudja, milyen lefegyverző hatású. De ahogy kimondta, már meg is bánta.
– Már megint maga?
Egy pillanatra azt hiszi, hogy neki szól a kérdés, de aztán a menedzser közéjük áll, arca alig harminc centire van a nőéhez.
– A múltkor már megmondtam, hogy így nem leszünk jóban, nem?
A nő lehajtott fejjel tűr, zihál, mintha marathont futott volna.
– Hagyja itt a kosarát és távozzon, legyen szíves!
Paulnak a nyelvén van, hogy ez igazán nem szükséges, megelégszik egy bocsánatkéréssel, de a kék inges a háta mögött megelőzi.
– Nyugi Marge, majd én összeszedem és kiviszem. Várj meg kint.
– Nekem mindegy, de most menjen! – próbálja megragadni a boltos a nő karját, ám az valósággal kitépi magát a kezéből, és csaknem futva teszi meg az utat a kijáratig.
Paul hirtelen elvörösödik, és mikor látja, hogy a kék inges nem vette észre a elgurult káposztafejet, gyorsan kipiszkálja a polc alól és oda nyújtja neki. A sorból pusmogás hallatszik, és a miután a ő már sehol, minden szem rászegeződött. Jól kivehetők a "fogyatékos" és "balhé" szavak. Egész életében csupán egyszer érezte ugyanezt, amikor nyolcadikos korában egy csíny miatt behívatták az igazgatói irodába. A kék inges átveszi tőle a káposztát, de nem néz a szemébe.
– Marge nem őrült, csak... mostanában eléggé... – A magyarázkodás inkább mintha a többieknek szólna.
– Én nem akartam kidobatni. – Nem jön válasz.
– De hát mégse járja, hogy csak így leférgez mindenki előtt. – Újabb csend, aztán a kék inges végre ránéz.
– Miért, maga szerint maga egy féreg?
Paul kicsit később felel, mint szeretne.
– Nem, de hát...
A férfi megvonja a vállát. Paulnak egyszerre tolul az ajkára az összes gondolat, képtelen megmondani, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy a társas lét szabályai... hogy van egy minimum...
Megáll,érzi, mennyire hamisan cseng, és hogy hasonlóan néhány vitájához Robertával, most sem tudna az arcizmain uralkodni, ha belekezdene, mosolygó szájszéle a maszk mögött is zavarná.
Többre nem marad idő, az előtte lévő már fizetett. Amíg az áru lassan átvándorol Paul birtokába, a nőt látja maga előtt, izzadt homlokát, zavaros, pislogó szemeit. Nem volt azokban remény egy szál se. Mikor végre kilép az ajtón és leveszi a maszkot, akkorát sóhajt, hogy ha az üzlettel szemben áll, talán el is fújja az egészet a levegőbe, mint a mesében a farkas. Ide többet nem jön, az biztos, nem érdekli, hogy a Supervalu vagy a Dunnes mennyivel drágább. Tekintete a nőt kereste, noha fogalma se volt, mit tenne, ha meglátná. Kérjen bocsánatot? Miután őt férgezték le? De valamit mégis...
Egy ezeréves Fiat Panda (ilyenek még gurulnak?) volánja mögött pillantja meg. Az egyik maszk még mindig rajta van. A szeme vörös, a semmibe mered. Paul félszegen int neki, de ezzel csak annyit ér el, hogy a nő feltekeri az ablakot. Míg Paul kisétál a parkolóból, nem hallja, hogy felbőgne annak a csotrogánynak a motorja.
A húsz percnyi séta alatt hazáig visszatér a boltban elkezdett gondolatmenethez, a mesterségesen kreált képzetekhez. Ha másra nem is, a mai nap arra jó volt, hogy belássa, az a bizonyos emberi minimum, amihez ő úgy ragaszkodik, szintén ezen dolgok körébe tartozik. Elég elolvasni a napi híreket, hogy tudja, fog ez a minimum még lejjebb is menni. Hogy közel az idő, mikor ama közmondásos bránernek már csak rosszabbik vége lesz. Aztán a Robertával eltöltött évtizedekre gondol, a kertes házukra, a diákokra, akikkel a születésnapján iddogált és legszívesebben visszafordulna az áruház felé, de tudja, hogy már úgysem találná ott a nőt. Ha hazaér, leülteti az asszonyt az asztalhoz, és megbeszéli vele a történteket – határoz, de már a kapuban meghallja az egészségguru csicsergését. Úgy dönt, hogy néhány percre még kint marad a teraszon, és megeszi a dugi csokiját, mert szerencsére azt nem felejtett el venni.

2021.09.05, Dublin