– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai.

Ne menj még Annie, ülj le ide mellém egy percre! Olyan ritkán beszélgetünk. Nem mintha te tehetnél róla. Mit csináljak, ha egyszer ki se látszom a munkából. Anya? Anya már lefeküdt, ne zavard, hadd pihenjen. Nehéz időszakon ment keresztül mostanában, de hátha most már vele is rendben lesz minden. És végre véget ér ez a féléve tartó hidegháború. Tudod jól, miről beszélek. Nem kell ahhoz veszekedni, hogy megfagyjon a levegő.

Dehogy is akarok én veszekedni, nem azért mondtam! Csak beszélgetünk. Mint felnőtt a felnőttel. Mutasd csak az arcod! Gyönyörűen begyógyult a heg, nem is látszik már, csak ha nagyon közelről nézed. Ez már igazi háborús sérülés. Nevess már egy kicsit, ne vágj már pofákat folyton. Tudod mit? Látnod kellett volna anyád arcát ma, miközben délután a barátaiddal játszottatok. Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül, ahogy legördülnek róla a mázsás kövek. Tudom, mit gondolsz erről, és nem is akarok felróni neked semmit, különösen a mai nap után. Olyan büszke vagyok rád, és anyád is az, hidd el! És ha a nagyanyád még élne, ő lenne a legbüszkébb.

Béla az első pillanattól szimpatizált ezzel a hellyel. Nagyot szippantott a téglából, ahogy az időbuborék szétpukkant, és a lét otthonos sűrűsége máris oldódni kezdett körülötte. Vakolatdarabok hullottak a fejére.

– Ááááíípőőő! – hallotta maga mögül. Mégis eltévedt volna?

– Göööpfhh – mutatkozott be Mary a félig a falban álló pasasnak.

Béla egy öblös cuppanás kíséretében hátralépett, két jókora téglahenger állt ki a szájából.

– Göööpfhh! – böfögte vissza.

Ha egyszer ugyanaz a nevük.

– Hallod őket?

Tamás lehunyta a szemét, érezte a hegy irdatlan tömegét lába alatt, amint az ég felé emeli, dobja őt. 

– Hallod a dallamot?

És akkor meghallotta a csillagokat; sűrűn font, hangtalan szólamok miriádját, messze a tücskökön és a fenyves susogásán túl. Bólintott. Gábor bácsi hátba veregette, aztán megköszörülte a torkát.

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.

Itt olvasható az első és a második rész.

Az ilyen időt utálja nagyon. Árnyékban is harmincöt fok, a nap még sincs sehol, az ég egy értelmezhetetlen piszkosfehér lepedő. Az ördög segge is bepállik ebben a szaunában. A távolsági busz első ajtaja előtt izzadhat a tömegben. Legalább a bérletesek felszállhatnának hátul. De persze, nehogy véletlen valaki fellógjon jegy nélkül, még csődbe megy a Volánbusz. Hagyja magát sodorni az árral, tudja, elég, ha annyira megemeli a kezét, hogy a sofőr lássa az okmányt. Ma csak azért sem fog bosszankodni semmit, megvárja, míg a jármű kiringatja a külvilágból.

Megindul a nyálam, ahogy a fogaim közt a számba csordul az alma leve. Kiakadt állkapcsom tompán sajog, korog a gyomrom, pedig tegnap alaposan bevacsoráztam. Szellő kerekedik, kigyúlnak a fények. Jó lenne, ha meg tudnék fordulni, hogy lássam, ott áll-e mögöttem a nő, aki talán szeretett egykor, de hiába is erőlködnék ekkora testtel. Csoda-e? Hiszen még itt is csak zabálok. Homlokomon végigpereg az első izzadságcsepp, erősen koncentrálnom kell, hogy kitaláljam, hogyan kerültem ide, és hogyan fogok kijutni innét. Milyen ironikus, hogy ott kezdek olvadni, ahol a legkevesebb a zsírom. Egy újabb csepp a hátam közepét csiklandozza. Vajon elpárolog-e, mielőtt el tudna rejtőzni a farpofáim között? Ismerős a helyzet valahonnan, nem de-ja-vu ez, inkább csak a primér érzelmeim bukkannak rá az arra a napra, amivel az egész elkezdődött.

Mulligan hadnagy bezárta a dokumentumot a számítógépén, majd néhány másodpercig a képernyőn mosolygó Molly-ra meredt. Talán ideje lenne más háttérképet választania a volt felesége helyett, gondolta, miközben lehajtotta a notepad-ja tetejét. A queens-i kapitányság második emeleti ablakai előtt sűrű köd gomolygott. A hadnagy megborzongott, ahogy végigpillantott az üres irodán. Voltaképp maga sem tudta, mit keresett ezen az estén odabent az őrsön. Többször is átfutotta egy néhány hónappal korábbi jelentését, egy bizonyos Natasha Svetlova nevű nő halálával kapcsolatban, de most sem talált semmi különöset. Az asszonnyal szívroham végzett a Queens-ben lévő Trinity munkásszálón. Mulligan azt kereste, vajon megemlítette-e jelentésben Anthony Kinslow nevét. De nem talált rá vonatkozó utalást. Miért is talált volna? Noha emlékezett, hogy Kinslow meglehetősen zaklatott idegállapotban került elő, épp mikor a nő holtestét elszállították, a neki feltett kérdésekre nem volt hajlandó válaszolni, és a szobáját sem engedte megvizsgálni, a későbbiekben a vizsgálatok egyértelműen kizárták az idegenkezűséget. További nyomozásra nem volt szükség.