Ahogy korszakalkotó ötleteinek nagy része, ez is egy esküvői asztalnál született. Eleve jól indult az este. Még ki sem hozták a levest a pincérek, máris ellopta előlük a show-t, mikor feszes derékkal, szakszerűen töltött muskotályt az asztaltársaságának. Mindenkinek pontosan ugyanannyit, picivel a pohár fele fölött. Magának valamivel többet. Behunyt szemmel is megcsinálja, immár negyedik éve dolgozik a falu határában lévő Nefelejcs étteremben.

Eleinte kétséges volt, maradhat-e. Pontatlan volt, elfelejtette a rendelést, és két tányért tudott csak vinni egyszerre. Az italnevek és árak bebiflázása is nehezen ment. A kollégáknak folyton panaszkodott, hogy unja magát, és büszkélkedett, hogy munka közben a Beethoven- szimfóniákról írott tanulmányán dolgozik, legalábbis fejben. Otthon már csak be kell gépelnie, amit kifundált, szinte magát írja a könyv.

Csak akkor állt le ezzel, mikor egyik ifjú kollégája megkérdezte tőle, homoszexuális-e. Viselt dolgai eljutottak a főnök fülébe is, de az boldog volt, hogy legalább ez a vén maki jelentkezett. Az összes szakképzett pincér külföldön van, és végül is, úgy, ahogy, de elvégzi a dolgát az öreg.

A könyve nem írta meg magát, ő viszont négy év alatt beletanult a vendéglátásba. Az idő végül győzött belső ellenállásán, akaratlanul is nagy rutinra tett szert. Már nem szólt be neki senki. Négy év után új főnök jött, aki egy hónap múlva supervisor pozíciót ajánlott neki.

– A’ baszna be – dörmögte magában. Még csak az kéne, hogy a kelleténél jobban igénybe vegye az agyát ez a borzalom. Hogy a háta mögött sugdolózzanak megint, mint az első két-három évben? Azt már nem.

– Egyszemélyes kis szakszervezet vagyok – fújta állandóan, imádott zsörtölődni, hogy őt kizsákmányolják, és hogy a Széplaki rosszabb, mint egy multi. Ha feljebb lépne, még ez a kis öröme is elveszne, és csak a gyomorfekély jönne helyette.

A főnököknél jobban csak a kollégákat utálta. Tanulatlan bunkók, csak arra jók, hogy életük végéig tányért nyaljanak. Kijöhetnek ide a mélyen tisztelt szociológusok, megnézhetik, hova száműzte őt a társadalom, amely nem kért a kultúrából. Az összes kurva anyjukat!  De mit tegyen? Pénzre van szüksége, a szolfézstanítás semmire sem elég, egyetlen növendéke van. Az anyja pedig már nem húzza soká. Vastagbélrák.

Az esküvői asztalon könyökölve unottan hallgatta a násznagy tósztját, mikor kihozták a levest. A zenészt figyelte, amint a szintetizátorát bütykölte. Nem volt étvágya, a muskotályt forgatta a kezében. Csak nagyobb rendezvényeken, esküvőkön szokott inni, igaz mostanság minden hétre jut egy-két ramazuri. De például sose fogyaszt alkoholt két egymás utáni napon. Már négy-öt pohár bor után is szörnyen másnapos, behúzott függöny mögött fetreng, legfeljebb valami könnyedet hallgat, mondjuk Haydn-t, esetleg olvas, amíg a szeme nem kezd égni. Mire pár nap alatt regenerálódik, jön a következő buli. Valamelyik régi tanítványának mindig eszébe jut, aztán jön a flancos meghívó.

Nem ismert senkit az asztalnál, és mint mindig, amikor zavarban volt, rájött a szófosás. Szomszédja, aki valamikor szintén zenélt, megértően hallgatta, így gyorsan belelendült. Csakhamar a létező és nem létező muzsikákról értekezett.

Hogy tudniillik, a mai dalok csupán egy közmegegyezésen alapuló, mesterségesen képzett fantáziavilágban érvényesek. Mert mi valós? Az akusztika, és az emberi fül. Az kérem, a megfellebbezhetetlen valóság. És van az ember érzésvilága, ami szintén valódi, és amely a megfelelő hangokra rezonál. Gondoljunk csak bele! Az Új Világ szimfónia diadalmas, a Requiem mély, belesüpped az ember, mint egy bőrfotelbe, a Négy évszak pedig egy kellemes, egész éves séta a természetben. 300 éve is az volt, meg most is, és az is lesz, míg el nem felejtik.

Ebben a mostani álvalóságban viszont zörejekbe van kódolva a vidámság, bánat, szerelem, és már fel sem tűnik nekik. Pavlovi kutyaként idomították őket erre.

Szónoklata végén megenyhült, és engedékenyebb hangot ütött meg. Jó-jó, tudja ő, hogy igazából a klasszikus zene is egy többszörös absztrakció végeredménye, ám azért legyünk őszinték (ezt erősen megnyomta), az azért sokkal organikusabban kapcsolódik az eredendő emberi lélekhez.

Beszélgetőpartnere inkább nem kérdezett rá az eredendő lélek mivoltára, hümmögött csak, hogy „hátigen, mondjuk én is szeretem Mozartot, de én amúgy vendéglátózok, ottan nem lehet olyat játszani.” Ő pedig sasként csapott le erre a fonálra, miután az előző nyilvánvaló zsákutcának bizonyult. Töltött még egy pohárral, csak magának.

De hiszen, mióta mondja magának, hogy szereznie kellene felszerelést, szintit meg mikrofont. Így, ahogy ez kontár itt mögöttük, ő is el tudna vinnyogni. Igaz, nem hallgat slágerzenét, de ezeket a régi számokat untig ismeri, húsz-harmincéves mindegyik. És, megengedi, a Kovács Katinak szép hangja van. Nem is érti, miért pocsékolta így el magát az az asszony. Mindenesetre az ötlet tetszik neki. A kényes ízlése miatt nem kezdett csak bele eddig. Mintha tányért hordani, meg rekeszeket, asztalokat pakolni, evőeszközt törölgetni annyival jobb lenne…

Mivel szomszédja közben átpártolt egy idős nénihez, nagy lendülettel felállt és táncolni indult. Szeretett ellötyögni, dúdolva a parkett szélén, úgy, hogy közben a dalok szegényes akkordjaira felfűzte a kedvenc klasszikus részleteit. Persze a modulálásokat már nem tudta követni a popzene, ezért megengedően újabb műveket idézett fel, amik jobban illettek a soron következő hangnemhez. Aztán észbe kapott és körülnézett.

Az egyetlen jó nőt, egy sárga ruhás titkárnőfejűt, akit korábban figyelgetett, épp egy zselézett hajú alak pörgette. A többi vagy öregasszony, vagy csitri. Utóbbiak futottak a zenészhez, hogy kedvenc számaikat kérjék tőle.

Végignézett a teraszon, a pincérek épp a főfogás maradékait takarították, az öregek elszállingóztak, a muzsikus nagyot húzott a söréből. Az iménti ötlet e pillanatban gyökeret eresztett, és erre majd kiugrott a bőréből. Vendéglátózni fog! Fogott egy majdnem teljes üveg muskotályt és sétára indult. Egy istenes falukör rendel… Úgysincs itt túl sok keresnivalója. Az Örömódát fogja hallgatni, amit józan állapotban már un, de most tökéletes lesz. A patak mentén megy, ott nincsenek kutyák, sem autók, hogy belerondítsanak az élménybe.

Hazaérve mégis valami másra vágyott. Jazzt tett fel, ilyet egyáltalán nem szokott, a Miles Davis lemezt harmincvalahány éve csapta a hóna alá néhány klasszikussal együtt egy kiárusításon. Már ki akarta dobni. Nem is hallgatta sokáig, inkább azon töprengett, hogy fogja bírni a háta a jövő hetet a vendéglőben. Egy ideje öten dolgoznak nyolc helyett.

A következő pénteken elugrott régi fuvolatanár ismerőséhez, és kölcsönkérte a szintetizátorát. Amatőr, kísérőautomatikás hangszer volt, de rengeteg dalt el lehetett menteni vele egy kis kártyára. Az viszont drága volt, ezért eladta a pianínóját. Az anyja sírt, átkozódott miatta, pedig évek óta nem játszott rajta senki.

Az erősítőhöz és a mikrofonhoz már hitelt kellett felvennie. Meglepődött, mikor néhány rövid kérdés után elé tolták a papírt. Pár nap alatt mindent beszerzett. Már csak a repertoárt kellett betanulnia.

Ez bizonyult a legnehezebbnek. Folyton elkalandozott. Újabb akkordokat talált ki, jobb keze mindenféle melódiákat rögtönzött. A Petróleumlámpát negyven percig húzta.

A Máté Péter, Demjén Rózsi, Illés, és LGT számokkal még el is volt valahogy, de a képtelen volt abbahagyni a fintorgást, mikor a lakodalmas nótákhoz ért. Hányinger! Ezeket a gagyikat ő ugyan el nem játssza!

Végül talált egy vicces szemüveget a pincében, amihez orr és bajusz is tartozott. Ha az arcára tette és elváltoztatta a hangját, sikerült fuldokló röhögés közepette elénekelnie a legrosszabb tingli-tanglikat is. Hiába, ha lagzizik, nem úszhatja meg őket. A lényeg, hogy memorizáljon mindent annyira, hogy már oda se kelljen figyelnie, mit csinál. Ahogy pincérként is tette. Bárcsak magával vihetné az álarcot is! Sebaj, majd iszik egy kis muskotályt, aztán mehet a móka! Pille pille, pille pille! Szebb a világ rózsaszínbe! Te jó isten!

Gyorsan talált munkát, az egyik szomszédos településen hívták lánybúcsúba. Kisebb gondja is nagyobb volt a fanyalgásnál: remegett a keze, pár akkord elcsúszott, szöveget viszont nem tévesztett. A végén szinte mámoros állapotba került, pedig egész este csak üdítőzött.

Sikerült! Megcsinálta! Viszlát, koszos tányér, ágyő, Nefelejcs! Hétfőn, egy hét felmondási idővel, kilépett. Nem marasztalták. Egy héttel később már egy roma esküvőn játszott odahaza, dupla gázsiért. A vőlegényt még tanította néhány éve, a család pedig mindig csókolommal köszönt neki.

Otthon, a spéci kis álarcában betanult pár hagyományos cigánynótát, a playlist-et viszont figyelmetlenül állította össze. A Hosszú fekete haj-ra beindult a közönség, ám Ákos és a Neoton dalai már komoly ellenállásba ütköztek.

Csesszék meg, ezek legalább hallgathatók valamennyire! Na persze, ennek a társaságnak már a Koncz Zsuzsa is komolyzene, amúgy meg, ki a pék az a Kis Grofó?

Alaposan leizzadt, szerencsére a pálinka oda volt készítve, biztatták, hogy igyon, hátha úgy jobban megy majd. Szót fogadott, eljátszotta még egyszer az összes roma nótát, aztán negyven perc után úgy döntött, vacsorázik egyet. A násznép nyugtalanul mocorgott, táncolni akart. Ahogy kikémlelt a sült csirke-halom mögül, egy idősebb, jól öltözött, felékszerezett cigányember merev, kifejezéstelen tekintetébe ütközött. Kis híján félrenyelt. Jobb lesz, ha visszamegy a szinti mögé.

Belekezdett újra a műsorába. A közönség már úgyis tajtrészeg lassan, nem bánják, ha óránként ugyanazt kapják. Csak ő ilyen válogatós, hogy mindig valami más kell, és ha egy nap kétszer hall valamit, szeresse bármennyire is, fintorog. Ezeknek még az is elég, ha az üres ritmust rajtahagyja a gépen, elugrabugrálnak rá. Tessék, igaza van, már táncolnak is, bár kicsit mintha alábbhagyott volna a lelkesedés. Csak nem unják? Hát jó, akkor ezt kapják ki! A „Hej rigó” második refrénje után ritmusban maradva felszólózta Rimszkij-Korszakov Dongójának főtémáját. Na kérem, ez már lácsó, ugye!

A tánc elhalt, néhány szúrós tekintet maradt csak a parketten. Fülig vörösödött, de nem hagyta abba, sőt újrakezdte, vihogását elnyomta az erősítő. Ez kéz csapódott a vállára, mire felvisított. Az iménti fukszás ember volt, erősen fogta. Jézus Mária, ezek itt helyben kinyírják!

Egy hosszúnak tűnő pillanatig álltak ott egymást nézve, a ritmus ment közben tovább, egyetlen c-moll akkorddal. Aztán a vajda annyit mondott: Elég lesz, köszi. Készséggel kikapcsolta a szintit, mire amaz súgott valamit valakinek, és egy perc múlva már egy hatalmas hifiből szólt az Aranyeső.

Leforrázva kullogott a WC felé, de a vajda megragadta a nyakánál. Vége! Ezek elássák a határban, sose találnak rá! Szegény drága anyja! De az erős kéz lenyomta egy székre, kiszámolta neki a munkadíja felét, és egy üveg pálinkát tolt elé. Másnap nem emlékezett rá, hogyan jutott haza.

A következő három alkalom viszonylag zökkenőmentes volt. Pálinkát nem ivott, csak fehérbort. Az első óra után azonban mindig lefittyedt a szája széle. Mindenütt ugyanazok a fejek, ugyanaz a forgatókönyv, tróger násznagy, mű-jókedv, zabálás, ivás, hányás. A pincérek bagózása odakint unott arccal. És mindig ugyanazok a számok. Piszkosul unta még a rendesebbjét is, mulatóst pedig csak akkor játszott, mikor már nagyon kérték, a szöveget elsziszegte a foga alatt.  Éjfél után néhányszor ének helyett csak a jobb kezével játszotta a dallamot, miközben némán a Siegfried áriáit szavalta. Hajnal táján szinte az összes dalba csempészett valami komolyzenei részt. Kizárólag nevelő célzattal. Legalább egyszer ilyet is halljanak ezek a majmok! Kezdte kiismerni a ritmusokat a gépén – azzal zárta a bulit, hogy hatnyolcados ütemre kapcsolt, és belekezdett a Lacrimosába. Előfordult, hogy már a pincérek is elindultak haza, mikor ő még játszott.

A következő három hétvégére nem jött munkaajánlat. Kezdett híre menni a környéken, hogy leül nála a hangulat, sok a szünet és mindenféle kacifántos melódiák érkeznek a hangszeréből. Feladott egy hirdetést minden Pest-megyei lapban és az interneten is. Egy hét múlva megint esküvőre hívták, ám csak, mint vendéget. A zenét ezúttal egy DJ szolgáltatta.

Panaszkodni kezdett a szomszédjának, közben azon tűnődött, ez most ugyanaz az ember-e, akinek legutóbb magyarázott.

– Nézze csak meg, uram, hát egy ilyen masinával sokkal könnyebb, ehhez már zenélni se kell tudni. Látja, végül a konzervzene győz.

Megette a fene az egészet. Az egész vendéglátózást! Legszívesebben elsírná magát, ahányszor belekezd a „Sej ribizli”-be. Pedig tíz évig tanult zongorázni. Még a konzervatórium is tervbe volt véve. Most meg ez a förmedvény. Így múlik el a világ dicsősége.

– De hát miért hagyta abba? – A kérdés váratlanul érte, megnézte magának a fickót. Ez most beszólt neki?

Hogy miért hagyta abba? Csesszék meg! Azért! Mit tudja ő? Mert elege volt! Ráunt. Minden héten három zongoraóra, hétfő, kedd, csütörtök, a molyszagú Babika néninél. Levegőt alig lehetett venni. Egyszer mert valamit magától kalimpálni, erre a vén csoroszlya nem rácsapott a kezére! Utána évekig nem is hallgatott komolyzenét. Meg semmilyen zenét.

Annyira szabályos volt minden, annyira tervszerű, annyira sima. Ő meg a gimnázium negyedik évében úgy döntött, hogy az irodalom érdekli. Na, bumm! Pedig lehet, hogy felvették volna a konziba. És? Ott is az a merevség, az a szűklátókörűség. Volt bent elégszer, tapasztalta. Mit csináljon, ha világéletében iszonyodott minden szabálytól, minden rendszertől. Rajtuk kívül érezte csak jól magát.

Hülye egy dolog. Akkor él igazán, amikor azt érzi, hogy nincs a helyén. Az örök elvágyódó. Az étteremben is ezért húzta olyan sokáig. Igaz, már majdnem beleőrült az egyhangúságba, de rohadjon meg, ha nem volt jobb mégis. Reggel terítés közben dudorászott, valami jó súlyossal nyitott, mondjuk a Tännhauser nyitánnyal. Napközben számlák hátára jegyzetelt néhány gondolatot, esténként el-elmerengett a fiatal pincérlányok seggén, és közben nem átallott valami léha Strauss-t dúdolgatni fejben. És ha hazament, hiába hogy józan volt, nem nyomasztotta semmi, olyan fáradt volt, hogy néha még zuhanyozni is elfelejtett. Szabad volt.

Most fogoly. Kattan rajta a lakat, ahogy bekapcsolja a szintit. És nem csak a fülére bénul meg. Csak néhány lagzin van túl, mégis, azóta mintha meggörbült volna. Valami eltörött.  Azelőtt néha csak úgy száguldott a tányérokkal, összenevetett a vendégekkel. A felszolgálást, mint szakmát, önmagában becsülte. Tisztes távolból, de becsülte.

Bassza meg az ánti! Ha nem fájt volna annyira a háta a sok túlórától, lehet eszébe se jut ez a lagzilajcsi baromság. Mikor hazamegy egy-egy dínom-dánom után, már csak ezek a nóták üvöltenek a fejében. Amikkel rabokat lehet kínozni! A jó édes anyjukat, azt a bárcás…

Inkább nem iszik többet ma már, nem is csúszik igazán az esküvői tortára, későre jár, hazamegy. A jó csajok amúgy is elkeltek megint, mialatt a pofáját járatta.

Három hét múlva kapott egy ajánlatot a faluban. Felcsillant a szeme. Akkor még sincs veszve minden!

Ellenőrizte a Yamaháját. A napokban feljátszott néhány klasszikus műdalt és áriát, a könnyebbek közül, amihez nem kell Pavarottinak lenni. Hátha Pesten elcsíphet egy-két kiállítás-megnyitót, vagy valami gálaműsort. Pesten minden lehetséges. Ötvenéves múlt, no para, az ötven az új harmincöt, de azért ideje lenne beköltöznie. Persze most még le kell tudni egy újabb mucsaji dáridót a faluban.

Mégis a szép ingét vette fel. Erősítő akadt a helyszínen, csak a hangszert és a mikrofont kellett vinnie. Jóleső várakozás fogta el, ahogy beállt az esti műsorra. A hangszere alá egy jótét lélek betolt egy kis rekesz muskotályt. Négy üveg. Szépen elraktározza, ennyi kitart a hó végéig. Mértéket kell tartson mindenben, aranymetszés, arany középút, és minden rendbe jön, mint a mesében.

Különös erőt érzett magában, egyből a lakodalmas blokkal nyitott. Jöjjön a feketeleves, aztán pár korty után elandalog majd valami Presser-en, utána meg belekeményít egy kis rock-kal, Edda, Piramis, Republic. Utóbbiakkal egyre kevesebb problémája akadt. Fakezű csöves mind, de legalább van ebben a zajongásban egy kis vér, egy kis fájdalom.

Arra a beindulásra azonban nem számított, amit a mulatós váltott ki. Majd’ az egész násznép ropta, pedig a főfogást még ki se hozták. A pincérek tanácstalanul ácsorogtak egy kijjebb eső folyosón, és ellenségesen méregették. Diadalmasan mosolygott vissza. Mi van, mit ácsorogtok? Ezért fizetnek titeket? Hopszihopszá! Csak nem elloptam a bulit? Most ki a buzi, retkek?

„Piros volt a paradicsom, nem sárga”, „Lidi néni”, „Száz forintnak”… Erre már meg kell bontani a második üveget. Már a csecsemők is ezeket a nótákat sírják, annyira belefúrták magukat a magyar génállományba.  Legalább a cigány nótákat nem kell, most nincs itt a Don Koheróne. Nem hozza rá senki a frászt. Atyaég, ezek a tompa arcok mindenütt. Alig várják, hogy tánc legyen, nehogy beszélgetni kelljen. Persze a szavak nem valók mindenkinek.

A búbánatos istenit! Hogy ropja ott az a piros ruhás csaj! Igaz, ez is gangeszparti, ide látszik. De visz mindent, mint a piros hetes!

Percekig le sem vette a szemét a lányról, míg az végre rámosolygott. Melege lett egyből. Aztán elképzelte, hogy leülnek egy italra. Ugyan miről beszélgetnének? Milyen közös témája lehetne vele? Legfeljebb a kötőszavaknál bólogathatnának egymásra vigyorogva. Na meg aztán a meszkalérókra egyébként is csak messziről illik csorgatni a nyált, amúgy bottal se, majd fog itt ebben a kis faluban urológushoz járkálni. De akkor miért játssza most mégis vég nélkül a „Táncolj cigánylány-t? Száz ropiért meg két jó csöcsért eladta magát?

Hogy a fasza verné ki a fogát mindnek, játszana ő mást, ha hagynák! Betanult egy csomó mindent: a Pusztai rózsa Schuberttől még illene is ide. A Pisztráng, vagy a Vágyódás a tavasz után. Esetleg a Mormotás fiú dala, ha már úgyis Beethoven a heppje. Avekkö lá mármóóttö!

Elképzelte magát egy ódon angliai kastély könyvtárában, ahogy Keats-et olvas és a felesége közben valamelyik kedvencét játssza a zongorán: Arca épp olyan, mint a roma szépségé, aki fáradhatatlanul vonaglott előtte. Az a csípő, te jó ég!

No, akkor ideje felülni a Rózsi-vonatra. Elindította az automatára programozott Demjén dalt, töltött a borból, és kiugrott a szinti mögül. Egyenesen a piros ruhás démon mögött csatlakozott be, egyik kezével a mikrofont, másikkal a lány derekát fogta. Ennyi már csak jár. Két sor között nagyokat szippantott a levegőből, a drága parfüm illata a saját borgőzén is áthatolt. Próbálta a kezét a nő feneke felé kormányozni, de belesült a szövegbe.

Nem mindegy a szöveg? Úgyis a vonatozás a lényeg, kit érdekel, mit óbégat közben! Keze már majdnem célba ért, a ritmusra kígyózó test részéről semmilyen ellenállást nem tapasztalt. Lehetséges, hogy szingli a csaj? Ez a sukár gádzsi? Azon ne múljon, úgy megtossza, hogy a könyökén jön ki! Elröhögte magát. Ilyesmit se csinált még, amit most. Köszi, Rózsi!

Rámarkolt a formás hátsóra, mire a lány nagy lendülettel kivágódott a sorból. Egy öreg cigányasszony ordibálva húzta kifelé a karjánál fogva, el is tűntek rögvest az esküvőről.

Mi a isten történt? Az anyja lett volna a vén banya? Te jó ég, remélhetőleg nem a vajda lányát csöcsörészte! Amennyire tudja, az még kiskorú! Heréje összezsugorodott, karja libabőrős lett. Inkább visszaül a billentyűk mögé, kinyitja a harmadik bort és tölt magának. Lófaszt, inkább meghúzza csőről, ma még amúgy se ivott semmit!

Nyomja szépen tovább a műsort. Mit is képzelt? Az „Álomhajó” volt beprogramozva következőnek. Az istenit, de bárgyú! Rohadjanak meg mind! Az egész násznép! Pedig kívülről majdnem normális embereknek tűnnek. Olyan jól szituáltak, közben meg... Elnyammognak az életen, mint tehenek a mezőn. Akkor hadd legyen már farkas egy kicsit! Persze csak a maga módján. Jöhet még egy kis muskotály, bár most már csak óvatosan. Hehe. Belekontárkodik kicsit a jókedvbe. Eddig úgyis az ő nótájukat húzta.

Az Álomhajóból Álommanó, a Szomorú szamurájból Szomorú hamutál lett. Lelkesen énekelte, hogy „Here nélkül mit érek én!”. A közönség egy része döbbenten nézte, itt-ott sugdolóztak, de a legtöbben röhögtek, vagy észre sem vették.

Már két óra is elmúlt, sokan a terasz kerítése előtt beszélgettek. Mikor Cserháti és Csárli nagy slágerénél az Sz-P-Sz helyett SZDSZ-t kurjongatott, a vőlegény odalépett hozzá, és közölte vele, hogy játsszon rendesen, különben egy fillért sem fizet. Ez hatott. A következő egy órában igyekezett összekapni magát. A negyedik üveg muskotály azonban eldöntötte az este sorsát a feje fölött.

Nem fizet, asszonta? Nem is kell, bájgúnár!

Lenyomta a gombot, felkapta a mikrofont és kilépett a porond közepére. A szája elé tartotta az ujját, aztán a gép elkezdte a szimfónikus kíséretet. Készüljetek, murugyák! Meeert… Most pedig vége a szép időknek!

Egész összeszedetten énekelte a Figarót, és közben úgy mozgott és gesztikulált, mint a kabarék sztárjai, mikor sanzonokat énekelnek. A „csókot lopni, meg szíveket zúzni, kis Adoniszom, nem fogsz te már” résznél fürgén az ifjú pár asztalánál termett és a szöveget egyenest a vőlegénynek címezve harsogta. Amaz fülig vörösödött, de a háttérben tapsolni és nevetni kezdtek, néhányan azt hitték, ez is a show része. A siker mámorító volt, a dal végén a szintihez ugrott és átkapcsolta a Mephisto áriájára a Faustból.

Állt a hajsza, állt a bál és a Sátán örült néhány percen át. Dacára az elfogyasztott alkoholnak kiválóan énekelte, olyan regiszterek is felszabadultak a hangjában, amiket eddig nem is használt. A násznép csak állt és nézett. A végén csupán néhányan tapsoltak tétován, aztán csend lett. Végül, kissé rekedten, megszólalt.

– Hölgyeim és uraim! Amit az imént hallottak, azt úgy hívják, hogy zene!

Gúnyos, sajnálkozó kacaj hallatszott, a parketten lévő társaság leült az asztalaihoz, ő pedig lezuhant egy székre és cigit kért az egyik pincértől, noha legalább tizenöt éve nem gyújtott rá. A mai este az igazság pillanata, még akkor is, ha jelen állapotában nem tudta volna megmondani, hogy a falu melyik részén van. A vőlegény ugrott oda hozzá, és megfenyegette, hogy a panzió tulajával rúgatja ki innét. Mély, rekedt hangon válaszolt, lazán fújta ki a füstöt, mint egy gengszter.

– Nyugi haver, most már ti jöttök! Na, örüljél már egy kicsit, most házasodtál, nem rémlik?

 Azzal felpattant és belekezdett egy Dolly Roll számba, csupán a cigijét hagyta a foga között. Erősen dülöngélt, jobb kézzel már csak néha fogott le egy-egy hangot, a többit a kíséretre bízta. Két nóta közt elcsent három hamutál-állványt, és maga köré rakta őket, fel ne boruljon. Az ifjú pár közben inkább csendben nyugovóra tért. Király! Most már mehet a móka kivilágos kivirradtig!

Körülbelül három dal erejéig kibírta, de az „Induljon a banzáj”-ba bele akart szólózni. Ujjai már összegabalyodtak, ám fülében szép dallamív volt, ami egyre csak emelkedett. Aztán egyszer csak elfogytak a billentyűk.

Hogy szopkodja ki a picsáját az a ferdeszemű, amelyik gyártotta ezt a vackot! Miért van ezeken a szarokon csak öt oktáv? Egyszer akar valami jót, és azt se lehet! Itt semmit se lehet!

Nagyot fújtatott, mire a cigarettája kiröpült a szájából és a legközelebbi asztal egyik szalvétáján landolt, ami azon nyomban meg is gyulladt. Nőies sikollyal ugrott oda, és lelocsolta az égő papírt egy két literes kólával.

Kifújta magát és körülnézett. Az asztalnál két idős pár ült, eddig észre se vette őket. Az ifjú pár szülei, ha jól emlékszik. Mindkét nő ruhája csurom kóla. Atya ég! Bocsánat, bocsánat, hadd mutatkozzon be, ő volna itt a zenész, jaj, de szépek voltak a fiatalok, bőséges gyermekáldást kíván, szívből. Ó, még van itt egy kis muskotály! Hadd töltsön már a kedves szülőknek! Ő mellesleg igazából pincér! Így kell… alul kell fogni az üveget, szalvéta az most nincsen. Bocs a kóláért! Így kell szépen tölteni, dugó az üveg mellé. Ej, de hiányzik is neki! Mármint a töltögetés. Tudják, micsoda nemes, tiszta, önzetlen munka! A legcsodásabb! Megnézhetik, mindenkinek ugyanannyit töltött, van centijük? Mérjék csak le!

Egy percig elgyönyörködött az éjszakai égboltban. Aztán észbe kapott. Jaj, ő meg csak itt áll, pedig nem ácsoroghat, valamit tisztogatni kell akkor is, ha nincs semmi tennivaló, a főnök bármikor idenézhet. Be is viszi a koszos edényt, be ő! Az összes asztalról! Hova kell tenni? Mutassa már meg valaki! Tessék, így kell hat tányért fogni. Ezek a maiak jó, ha kettőt kivisznek. Nézzék, még ezt is, így, sótartó a zsebbe, lehetünk kicsit kreatívak. A jó pincér igazi művész! Igen! Csak a zenét… Azt hagyjuk! Jó? Kérem! A zenét ne bántsuk ma már többet! Kislány, nem kerestek felszolgálót? A tulaj mikor lesz bent? Holnap hozok önéletrajzot. Csak frissítem, hallod, meg tudnád adni a tele….

Csak annyit érzett, hogy valami megütötte a karját, és hogy ferdén állnak az asztalok. Pár másodperc múlva rájött, hogy elesett. Pedig olyan jól alakultak a dolgok, már legalább három asztalt lerámolt. A pincérek körbevették. Jól van már, nem kell bámulni, folytassuk, előfordul!

Egy markos legény felkapta, mint egy rongybábut, és vitte kifelé. Elhaladtak egy asztal mellett, ahol egy tizenéves fiú a mobilján gépelt sebesen.

– Hé, te, mit írsz? He? Írd meg a krónikáját ennek az éjszakának!

Nem kell bő lére ereszteni. Kis falu, kis bukás. Itt már úgysem fogják alkalmazni sehol. Se pincérként, se zenészként. De hát, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Majd megy Pestre. Megnyitókra. Megnyit ő bármit. Meg… majd okul. Feltéve hogy ő volt a hibás… Tudja ő, hogy ő a hibás. Mindenért! Meg az anyja! Miért nem verte pálcával, hogy zongorázzon?

A fiú lerakta az utcán a szomszéd kerítés mellett, és abban a pillanatban megszólalt bent a zene. Biztos a jútúbról megy. Az való nekik. Igyanak egyet az ő egészségére is! Tirpákok!

Egyszerre halk morgást hallott, aztán vigyorgó pofa bújt elő az árnyékból a kerítés mögött. Ezt a kutyát ismeri! Ezer közül is…

– Röhögsz? Mindig röhögsz! Hát nem! Én röhögök! Ma még én röhögök!

Sipító fejhangon nevetni kezdett. Odabentről cigánynóta szólt, teljes hangerőn, elnyomta a hangját. Pár perc múlva abbahagyta. A hangszerért vissza kellene menni. Vagyis, igazából ráér. Minden ráér. Majd hány, ha hazaér, fürdik holnap. Gondolkodni is ráér a jövő héten.

Jaj, ne… Az istenit csak ezt ne! El ne kezdje itt a hüppögést! Hülye buzi! Majd ha az anyját felverve álmából felcihelődik a szobájába, és ruhástul beleájul az ágyba… Majd az álmában, ahol se lagzi, se rúzsfoltos poharak… ott majd ráér sírni.

 Derecske, 2018-06-27

A három rész tartalma:

Hetedik: Emberünk a faluban sétál, miközben Beethoven hetedik szimfóniáját hallgatja. Azaz, csak hallgatná, de minduntalan belezajonganak az autók, no és persze, a kutyák. Idegei pattanásig feszülnek, és kis híján teljesen kivetkőzik magából, ahogy zsákutcába jutott élete minden sarkon önmagával szembesíti.

Öt oktáv: Igyekezvén kikerülni e zsákutcából, pincérként dolgozik, de onnan is menekülne. Ekkor jön az ötlet: lakodalmas zenésznek áll. Már csak az a kérdés, bírja-e a kényes ízlése a mulatóst. A válasz persze egyértelmű, ezért mindenféle lehetetlen helyzetbe keveredik az esküvőkön, sorozatban csinál magából bohócot, többnyire néhány üveg muskotály után.

Három megálló: melyben épp hazafelé buszozik a városból, Feldmár András "Életunalom, élettér, életkedv" című könyvével a zsebében. Váratlanul lerobban alatta a busz, de rájön, hogy ennél jobb nem is történhetett volna vele. Révbe ér, megtalálja életkedvét és helyét a világban, igaz, ehhez néhány álmáról le kellett mondania.