Nem hitt a szemének, amikor meglátta a Szörnyeteget az úttest közepén. Úgy állt ott korallzölden ragyogva a dugóban veszteglő kocsik között, mintha odamontírozták volna egy reklámból. De hát mit keres éppen itt, az Adam Clayton Boulevardon? És hogyhogy nem fekete? Bill visszadugta a laposüveget a belső zsebébe és a mankóját hátrahagyva botorkált feléje. Muszáj közelebbről is szemügyre vennie ezt az isteni csodát.
– Gyere már, töki, befagy a seggem – hallotta Mike hangját a háta mögül, de rá se hederített. Mike tehet egy szívességet. Az a vén csavargó nem is sejti, mi pottyant az orruk elé.

– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az "Öntözz okosan" volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem letörlitek a nyomait magatok után.
Zalán bizonytalanul bólintott, aztán belekezdett.

 Mi, akik itt ma egybegyűltünk, alighanem mindannyian ama bizonyos hímtag rosszabbik végén tartózkodunk.

András a maszkjukat fel- és lehúzó embereket nézi a Sibrik Miklós úti Lidl előtt. Kellemesen enyhe vasárnap este van Kőbányán, nincs tömeg, nem kell az üzlet előtt kígyózó sor végére állni. Egyszerre ér a bejárathoz egy babakocsit toló kismamával. A nő int neki, hogy menjen előre, de András maga elé engedi, még egy mosolyt is kiprésel magából, nem mintha látszana a maszk mögött.

Nincs kosár az ajtó mellett, át kell verekednie magát két soron, hogy az egyik kassza mellől elcsenhessen egyet. Szólna a pénztáros lánynak, de meggondolja magát. Odabent pár vásárló lézeng, így csak egy kassza üzemel, a lány egyedül tartja a frontot.

Megboldogult legénykoromban, amikor a szabadságba vetett hitem ideig-óráig valóban szabaddá tett, egy nap öles léptekkel ballagtam a Könyves Kálmán körúton a Lurdy-ház felé. Fülledt május este volt, az utolsó vásárlók szállingóztak kifelé az épületből. A forgóajtóban ugyan megkörnyékezett egy ellenirányú erő, hogy szabadulnék vissza inkább a forgalom füstjébe, de a mozgólépcsőn már bizakodva figyeltem megnyúló árnyékomat, hangtalanul emelkedve a lenti zsivaj, és iménti önmagam fölé. Szorosabbra húztam a nyakkendőmet és végigsimítottam a légkonditól lúdbőrös tarkómon. Ha ez most sikerül, végre ledobhatom a horgonyt Budapesten.

 A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O'Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt. Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.

Minden rendben volt, nem hiányzott semmi. A súlytalanság pillanatában Tomi lehunyta a szemét, a hinta lánca meglazult, ahogy odafent megállt a levegőben, és megfeszült, mikor zuhanni kezdett hátrafelé.

– Juhúú!

Egy másodperc múlva Rebeka is együtt kurjongatott a bátyjával, miközben próbált minél magasabbra lendülni. A hatalmas tízemeletesek visszaverték a hangjukat; övék volt az egész játszótér. Ugyanilyen jó volt később ernyedten lengedezni, a lábukkal alig hajtva magukat. Tomi úgy érezte, hogy el is tudna így aludni. Szerette az ilyen csendes kora estéket, különösen azt, ahogy a lemenő nap ragyogásba öltöztette a panelházakat, amik így még nagyobbnak tűntek.

Az eső hátulról támadott, nem felülről, így mire beértem az üzletbe a pulóverem és a pólóm teljesen átázott, mintha belefeküdtem volna egy pocsolyába. Szentül hittem, hogy csak operációval távolíthatók el a hátamról. Azt reméltem, hogy az időjárásban lesz annyi betyárbecsület, hogy ha már úgyis globalement melegszünk, lesz szíves szeptemberben bepótolni az elmaradt nyarat. Az elemek azonban szemlátomást azon dolgoztak, hogy az egész várost belefújják a tengerbe. Elugrottam egy felém száguldó kerítésfoszlány elől és kinyitottam az ajtót. Idebent biztonságos, a generátor több napig is elpöfög, ha kell, de azért az utcai redőnyöket lehúzva hagytam, csak a kirakat fölötti neont kapcsoltam be, egy kis film-noiros hangulatot kölcsönözve az apokalipszisnek odakint.

A tuják úgy szuszogtak, mint egy öregember hat emeletnyi lépcsőzés után, és ez zavarta Celeste-t a koncentrálásban. Nem mintha azért fizetnék, hogy jól érezze magát, de ami sok, az sok. Nem elég, hogy az alkalmazottainak mindent legalább kétszer kellett elmondania, a kerti székekre a huzat még mindig nem érkezett meg, az esküvői tortához meg áfonya helyett rebarbara szirupot csináltak azok a kétbalkezesek odabent a konyhában. A legrosszabb dolog ezen a fülledt délutánon azonban kétségkívül az "udvarhölgyek" csoportja volt. Celeste így nevezte magában azokat a majd' minden esküvőn felbukkanó, javarészt középkorú nőket, akik mindenbe beleszóltak, mindent jobban tudtak, és soha semmivel nem voltak elégedettek. Néhányukat már arcról ismerte; a városi elit meglehetősen szűk körű, bennfentes társaság volt, akik egymás közt intézték sarjaik és a vagyonok összeboronálását.