Béla az első pillanattól szimpatizált ezzel a hellyel. Nagyot szippantott a téglából, ahogy az időbuborék szétpukkant, és a lét otthonos sűrűsége máris oldódni kezdett körülötte. Vakolatdarabok hullottak a fejére.

– Ááááíípőőő! – hallotta maga mögül. Mégis eltévedt volna?

– Göööpfhh – mutatkozott be Mary a félig a falban álló pasasnak.

Béla egy öblös cuppanás kíséretében hátralépett, két jókora téglahenger állt ki a szájából.

– Göööpfhh! – böfögte vissza.

Ha egyszer ugyanaz a nevük.

– Takkmmm… – nyugtázta Mary és vékony takonyszálat eregetett a kényszerzubbonyára.

Egyetértése jeléül Béla is szabad folyást engedett a dolgoknak, a padlót hamarosan csillogó, türkiz matéria borította, ami vidáman cuppogott a lába alatt, míg meg nem kötött.

– Aííppaaa, kla, kla – csettintett Mary a nyelvével, ha már tapsolni nem állt módjában.

Béla, a sikeres kommunikáció felett érzett örömében lenyelte a téglákat, hogy végre mondhasson valamit.

– Eggrreggrreeeeggg – szólalt meg egy betonkeverő hangján, mire a csótány, aki résnyire nyitott ablak párkányán araszolt, úgy érezte, létezése immár nem ér fel az elvárásaihoz, és a mélybe vetette magát. Csupán az énképe sérült.

– Ffffffffp – hintázott előre-hátra Mary, ahogy jókedvében szokta.

Béla ekkor különös melegséget érzett az emésztőrendszerében, amit úgy ezer évnyire tőlük rejtett el egy észak-olasz lápban. Az orgánum felmelegítette maga körül a mocsarat, minek bonyolult folyományaként kétszáz évvel később elterjedt a reneszánsz.

– Kléééé – felelt ugyanabban a tónusban, ahogy az univerzum szokta volt csecsemőkorában, és apró feketelyukakat bocsájtott ki a szájnyílásán, melyek nyomban falatozni kezdték a cella pislákoló fényeit, valamint a szúnyogokat. Semmiség, apró figyelmesség csupán.

– Do-ó – zokogta Mary örömében, ekkor Béla furcsa villanást látott a tekintetében. Úgy döntött, magával viszi a lányt. Kifújta orrán az időbuborékot. Mary szájából patakzott a nyál, olyan erősen koncentrált a látványra.

– Bugyburugy.

Béla a füle tövéig elpirult, olyan hevesen, hogy hallószervei elporladtak a hőtől.

– Bugyburugy – mentegetőzött, mint egy stílfűrész; a hang felszakította a bőrt a kipárnázott falakon. Mary abbahagyta a hintázást.

– Mi…

Béla összehúzta a szemöldökét, végtére is, egy is elég volt belőle. Már tudta, hogy hibázott. Engesztelő mosolya a fülei csonkjáig ért, majd azon is túl, ajkai a tarkója közepén találkoztak. Az ablaküvegen lévő vízcseppben lakó medveállatkák ekkor társadalomba szerveződöttek, és szemet vetettek a harmatra a szanatórium pázsitján.

Béla el akarta ringatni a lányt, és megpörgette a cellát a tengelye körül.  Mary csak nézett rá. Mindenfelől recsegő zajok és kiáltások érkeztek. Véletlenül az épületet sikerült megpörgetni a cella körül. Béla nem értette a felhajtást, a két dolog végtére is majdnem ugyanaz.

– Neee... – nyögte Mary összekuporodva.

– Deee – visszhangzott Béla, akár egy földalatti atomrobbantás. Mary letörölte nyálát a zubbonya vállával.

– Te…ki…?

– Göööpfhh! – vijjogott turmixgépként Béla, mire a cellában lévő oxigénmolekuláknak elege lett, és arra hivatkozva, hogy ők nem erre hivatottak, megpróbáltak kereket oldani. Béla úgy rugdosta őket vissza egyenként törött lelke apró szilánkjaival, miután Mary erősen kezdett levegő után kapkodni.

– Mennyee… Menj…el.

Béla szomorúan lépett a buborékba.

– Ááááíípőőő – verték vissza a falak nosztalgiázó fenyősusogását. Talán a falba visszanéz alkalomadtán. Még hallotta Mary-t, amint a kinti káosz hangzavarában az ajtóhoz vonszolta magát.

– Kérem… Van itt valaki?

Az időbuborék felszívódott, hátrahagyva egy mikroszkopikus méretű kvazárt a sarokban a porcicák közt, ami felköhögött még néhány kósza gammasugarat, aztán elhallgatott. Mary nem láthatta meg Béla szívét, egyébként is el volt foglalva a dörömböléssel; Bélának meg nemigen hiányzott többé.

 2020-04-24, Dublin

A három rész:

'háromság: Répa épp arra kódorog a faluban, ahol Béla, a kissé esetlen félisten (ufó, szellem, démon, félreértés, kinek mi) előbukkan az időbuborékból. Répa igyekszik úrra lenni a helyzeten, noha a "párbeszéd" nem bizonyul gyümölcsözőnek. Ez a dadaista kis szösszenet volt az első novellám, írtam, ami az épp eszembe jutott, de biz'isten, a mai napig az egyik kedvencem: :)

Csája: Ez már egy szándékosabb nekifutás, ám nem kevésbé kattant. Béla Maria Trepljova szalonjában találja magát a századelőn, Oroszországban. A kommunikáció itt is akadozik, de legalább kedélyesen elteázgatnak, miközben lepereg körülöttük az évszázad. Béla barátja egy klasszikus orosz regényből lehet ismerős.

Bugyburugy: melyben Béla szerelmes lesz, miután Maryben, az elmegyógyintézeti ápoltban végre értő lélekre talál. Szinte turbékolnak, ám ez olyan hatással van a lányra, ami egyre kevésbé kedvező Béla számára. A bolondság-mérő persze itt is kiakad, mégis ez talán a leghagyományosabb sztori a három közül, aminek az alján még egy csipetnyi romantika is felcsillan.