Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Olyan szél fújt, hogy az étterem előtti cserepes műtuják egymás után dőltek fel. Somonkai professzor a part felé nézett és arra gondolt, az orkán menten kifújja a Dunát a medréből. Ő és az asztaltársasága mit sem érezhetett az elemek tombolásából odakint, a levegő se rezzent, a kandalló pattogását nem nyomta el a terem túlsó végéből átszűrődő lakodalmas zene. Tanítványai követték pillantását és egy darabig mind a vihart bámulták. Aztán újra egymás felé fordultak. A lány, aki évfolyamelsőként végezte a második évét, és a professzor egyik kedvenc diákja volt megborzongott és összehúzta magán a szvettert. A mellette ülő fiatalember a kandalló népies mintázatát tanulmányozta. A lány, kihasználva a csendet, bizonytalanul felvetette:

–Talán szólhatnánk neki, vagy még ne?

Gábor már megint nincs jól. Feje még nem tisztult ki az előző éjjel után, rosszkedvének mégsem a másnaposság az oka. Az anyósülésen élettelenül heverő telefonjára pillant. A sötét képernyő mögött is látja Virág új fényképét és a "Kapcsolatban" címkét a lány profilján. Arra gondol, miközben a kötelező sebességet betartva hazafelé tart az éjszakai országúton, hogy az olyanoknak, mint ő, nem való a Facebook. Azelőtt napjában, ha egyszer ránézett. Valamikor régen, békeidőben. Most szükségállapot van, legalább négy hónapja már.

Nem mondod, hogy te ismered ezt a számot, kölyök voltál te még akkor, ne hülyíts, te nem vagy harminchat, jó a genetikád, apám ilyen, én harminckilenc vagyok, ilyenkor mondhatsz azért te is valami kedveset, igen, jó a buli, imádom a retrót, na és mivel foglalkozol, ja hogy nincs melód, akkor ezért nem öregszel, ó, szóval külföldön dolgoztál, gondolom megszedted magad, hazavágytál, szerintem is, mindenütt jó, de a legjobb..., á a normális pasik már rég elhúztak az országból, látod, máris megelőlegeztem neked a normális jelzőt, szóval nem tudod, hogy maradsz-e vagy megint kimész, elég bizonytalannak tűnsz, remélem a csajokkal határozottabb vagy, csak ugratlak, tudod, hogy mi csajok mind őrültek vagyunk, csak gondoltam, legalább egy férfi tudja, hogy mit akar, például elkérhetnéd a számom, aha, a vasárnap jó, nem baj, ugye nem baj, ha nem adok puszit itt mindenki előtt.

Hiába, na. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen – pillantott ki lopva az ablakon a Körút pezsgése felé, de rögtön meg is bánta, amint a hang, amely negyedórája karistolta az agyát egy rozsdás szeggel, rászólt.

– Lesz szíves. – Viki vonakodva nézett bele újra a dioptriákkal rögzített apró gombszemekbe, és próbált belőlük kiolvasni valamit, reménytelenül. A férfinak nem élt az arca a himlőhelyek és a pattanások alatt, a száját is mintha csak a szél fodrozta volna. A lány szeretett volna máshova nézni, de nem volt választása.

Meztelen nőkkel álmodtam. Egyedül az utolsóra emlékszem, pedig tudom, hogy több is megkörnyékezett az éjszaka. Szőke volt, és egy üres úszómedence mellett szárítkozott falatnyi törülközőjével. Ruhátlansága cseppet sem feszélyezte, lehunyt szemmel nyújtotta arcát a nap utolsó sugaraiba, mellbimbója peckesen dacolt a csípős áprilissal. Nem Gabrielle volt, ez biztos. Neki kisebb a cicije. Az övé is gyönyörű persze, de ez felért egy mélyütéssel. Nem vagyok vallásos, de úgy tartom, az ilyen álmokat illik megköszönni a főnöknek. Mégsem a hála volt, amit ébredés után éreztem – a farkam a legteljesebb közönnyel, álomtalanul aludt tovább. Hát igen. Egy ideje már csak én nyújtózkodom reggelente. Azt mondják, ez a dolgok rendje. A kávémat azóta mindenesetre nem az erkélyen iszom, nincs dudor a pizsamámon, amit büszkén meglevegőztetnék. Meg egyébként is hideg van. Öröm az ürömben, hogy legalább Gabrielle sem láthatja az ötvenegy éves, kókadt virslimet, mialatt elcsoszogok a fürdőszobába.

Azt az egyet meg kell hagyni, nem sajnálták tőle a pisztáciát. A mogorva, verejtékező árus úgy belecsapta a gombócot a rozoga tölcsérbe, hogy Ilon csodálkozott, amiért nem robbant szét az egész. Nyilván majd az ő kezében fog. Nem lepné meg. Habár Rozi azt mondta, itt mérik a legjobb fagyit az egész déli parton, még valami érmet is nyert, volt róla cikk a Nők Lapjában. Hát legyen is jó, ha már eddig eljött érte. Az ingyenes strand, ahonnét átcaplatott ide, csaknem egy kilométerre volt, a szállásuk meg legalább két és félre. Közelebb nem kaptak semmit. SZOT üdülőről természetesen nem is álmodhattak, de még vállalatiról sem, pedig azokba Rozi kollégái mind kaptak beutalót. Úgy látszik, nem felejtenek olyan könnyen. Vagy csak egyszerűen Rozi nem fekszik jól valakinél odafönt.

(coda: záradék, függelék, valamely zenei kompozíció vagy tétel végére illesztett rövidebb-hosszabb utójáték, epilógus)

Egyik este elalvás előtt valahogyan eszembe jutott Márti néni. Ezer éve nem gondoltam rá, most viszont meglepő élességgel jelent meg előttem, ahogy magas, kissé hajlott madáralkatával fölibém hajolva lesi, amint a billentyűket verem. Emlékének felbukkanását különösnek találtam, alig tudtam elaludni. Márti néni az általános második osztályától a negyedikig volt a zongoratanárnőm. Ha van kevéssé emlékezetes időszaka annak nyolc évemnek, hát ez a néhány év az. Az iskolakezdés sokkja már felszívódott, a tábla, a diavetítő, a szám- és betűkártyák már régi jó ismerősök. Megvoltak a haverjaim, mindről tudtam kicsoda, hol lakik, és legfőképp, hogy milyen játékai vannak. Másfelől még messze volt az ötödik osztály, mikor testnevelés órán a lányok pólót vettek a tornadresszre, mert gömbölyödni kezdtek, és mi éreztük, hogy többé már nem ugyanaz a kidobós, mert bizonyos lányokat nem tettünk ki a gumilabda csípésének.