Itt olvasható az első és a második rész.

Az ilyen időt utálja nagyon. Árnyékban is harmincöt fok, a nap még sincs sehol, az ég egy értelmezhetetlen piszkosfehér lepedő. Az ördög segge is bepállik ebben a szaunában. A távolsági busz első ajtaja előtt izzadhat a tömegben. Legalább a bérletesek felszállhatnának hátul. De persze, nehogy véletlen valaki fellógjon jegy nélkül, még csődbe megy a Volánbusz. Hagyja magát sodorni az árral, tudja, elég, ha annyira megemeli a kezét, hogy a sofőr lássa az okmányt. Ma csak azért sem fog bosszankodni semmit, megvárja, míg a jármű kiringatja a külvilágból.

Naná, hogy nincs ülőhely. A fenébe is, pedig olvasni akar. Előkotorja a vékony kötetet a szatyrából. "Életunalom, élettér, életkedv". Írta Feldmár András. Hozzá eddig még nem volt szerencséje. Úgy látszik, vénségére rákap az önsegítő könyvekre. Ez sem szánalmasabb, mint az évtizedeken át tervezgetett Beethoven-kötete, a "Mit is mondott Ludwig? – Beethoven üzenete a mai kor emberének kilenc szimfónián keresztül". Kielemezte ő töviről hegyire mind a kilencet, de hogy mit is üzen Ludwig ennek a sok buzinak, arra nem talált válaszokat.

Tessék, megint káromkodik. Pedig épp leszokóban van. Egy százas utalva Lacika perselyébe – kiveszi az érmét a tárcájából és az ingzsebébe rakja. Tubára gyűjt az a kis fattyú, legalább nem hülyeségekre költi a pénzt a tanítványa.

Morogva rakja el a könyvet, miközben egyensúlyozni próbál a zötyögő buszon. Mégis mit akarnak még tőle? Leállt a piával, a kávéval, a káromkodással – legalább olvasni hadd olvasson. Elég a zenetörténetből, inkább megpróbálja értelmezni, némi segítséggel azt a borzalmat, amiben él. Ehhez sosincs késő, egyébként is az ötvenöt az új negyven.  Ezt a faszságot persze próbálják meg beadni a csípőizületeinek! A picsába, már megint káromkodik. Nincs kedve még egyszer elővenni a tárcáját, de számon van tartva, nyugodjon meg Lacika. Inkább körbenéz: a 2.30-as busz egyetlen pozitívuma: a látvány.

A Tuba utcán néhány gimnazista lány száll fel. Te jó ég, a mai termés jobb, mint a sokévi átlag! Mi volt itten máma? Diplomaosztó a modellképzőn? Egy szőke különösen a kedvére való. Mi tagadás, nyakig benne lenne, ha élhet némi képzavarral. A lány a barátnőjével beszélget, ő pedig hallja minden szavukat. Lohasztóan hat rá a hang és a tartalom. Hej, micsoda elpocsékolt matéria! És ugyan miért ő-zik annyit a kis drága? Csak nem szegedi? Azok a legjobb csajok. Szex után nem azt nyögik, hogy még egyszer, hanem, hogy még ötször. Hehe.

Inkább az lesz a legjobb, ha kifelé bámul. Vénember létére ilyeneket gondol, mikor az unokája lehetne a kislány. Persze sose szólítaná le, vagy ilyesmi. De gondolni se kell rá. Jó, akkor mégis mi a faszra gondoljon? Na, megint oda egy százas. Egyébként meg miért is lehetne nála esélye. Illenek egymáshoz. A csajnak az alteste jó, neki meg az altesti humora. Nesze, még össze is súg a kicsike a barátnőjével, és őt méregetik. Ugyan mit sugdolóznak? Egész biztosan nem az ő megdöntésére szervezkednek. Legyen őszinte magához: a szőke még csak-csak menne, de a barnát már nem bírná szusszal. Öreg űrhajó ő már, szökik az oxigén, lassan leállnak a fajfenntartó rendszerek. Egyébként is csak azért hergeli magát, hogy valamivel elszórakozzon, hogy ne az unalomig ismert utcákat, mezőket bámulja. Úgyhogy jobb is, ha szépen lehiggad.

Sokáig már úgysem figyelheti a lányokat. A piacnál mindig rengetegen felszállnak, hamarosan tömeg lesz, jó, ha nem szívják el előle az összes levegőt. Ilyenkor megy haza az összes vénasszony péntek délután. Jézus Mária! Tudta, hogy sokan lesznek, de hogy ennyire? Már a piacon is Black Friday van? Tessék, az egyik koca egyből megtalálja a lábát, amin taposhat. Ráadásul valaki megint nem fürdött gyerekkora óta. Bár a helyközi járat ebből a szempontból jobb, mint a 9-es városi busz, de azért majd' mindig akad valaki, aki be van oltva szappan ellen. Vajon erről az élettérről ír a kedves Feldmár úr?

Egyre csak fogy az a tér. A nagyapjának még hét holdja volt, a szüleinek egy családi házra futotta Kádár idejében, neki pedig kábé egy negyed garzon jutna Budapesten, Orbán alatt. Húsz éve kergeti a lakásárakat.  Néhány éve úgy tűnt, vége a hajszának, aztán a négyzetméterárak, amik addig csak incselkedtek vele, úgy tűnik megunták a fogócskát, azt mondták bip-bip, és kilőttek, mint a kengyelfutó gyalogkakukk. Sajnos már csak akkor döbbent rá a helyzet súlyosságára, miután kijött az elvonóról. Hát, akkor itt fogunk élni, röhögött a szilvafa alatt, anyja gazos kertjében, a falu szélén.

Mindenki bejut Pestre, csak ő nem. Ahogy városok duzzadnak, úgy nő a gravitációjuk – hamarosan nem lesz már köztük semmi, csak űr. A faluban mára két kocsma maradt talpon és konganak az ürességtől. Persze, térnek tér az ugar is, habár az meg tele van mostanság hatalmas reklámtáblákkal. Ezekkel a szép kékekkel, ni. Nőnek, mint a bolondgomba. Ő ugyan nem politizál, de már engedelmet, nem fonák ez a brüsszelezés egy kicsit? Végtére is, az asszonynak se kívánja az ember szopás közben, hogy akadjon a torkán. Mindegy, húsz év múlva már ez is csak emlék lesz, olyan idők jönnek, hogy már annak is örülhet, ha a föld nem veti ki magából.

– Bizony, szöszi, egyem a habtested, szar világ jön rád, úgyhogy addig örülj, meg sugdolózz, amíg teheted!

Élettér, mi? Kevesek kiváltsága az. Neki csak a tömeg jut az utcán, a buszon, a Tesco-ban, kígyózó sorok a pénztár, bárpult előtt. Egy nőért húsz másik hímmel kell közelharcot vívni, egy állásért húszszor húsz versenyzőt kell legyűrni. Mire megtanul írni egy jó önéletrajzot, már másmilyen formátum aktuális. Mintha nem lenne teljesen mindegy. Ha csak egyet mozdul, máris egy könyököt érez a bordájában. Ha csak rosszul pisszen, szó nélkül tűnnek el mellőle. Egyszer egy kedves kislánnyal levelezett egy zenei kiadótól, aki csodával határos módon látott fantáziát a Beethoven könyvben. Utoljára egy ártatlan poénnal zárta a levelét, még szmájlit is tett a biztonság kedvéért. Azóta se hallott a lány felől, noha két engesztelő levelet is írt. Végül is, nem őriztek együtt libát, mit bizalmaskodott?

Lassan alig maradnak az országban munkaképes egyedek. Még sincs hely mindenkinek. Neki se volt igazán soha. És miért? Csak mert nem volt tisztában… mivel is? Nem találta meg a titkos ajtókat? Vagy ha megtalálta, nem tudta a jelszót? Azért mégis kiharcolta magának azt a zsebkendőnyi helyet, amivel már ellesz haláláig. Ennél több, már nemigen lesz, ezen a szinten rekedt meg, szerencsére nem a lépcsőfok szélén billeg, innen már se előre…

A szíve nyilallni kezd, lába alatt valami pukkan, erősen dőlni kezd oldalra. Úristen, csak nem megint egy infarktus? A múltkori nem jött ilyen hirtelen. De csak a busz fékez, aztán lehúzódik az út szélére és a motor köhögve leáll.

Azonnal rámelegszik a zakója, amint a menetszél nem hűti tovább. Miért is nem vette le, akár a derekára is köthette volna, ugyan ki nézi azt? Persze sejti, hogy nem csak a meleg miatt izzad. Mintha a busz a testévé vált volna, ő érzi, hogy innen nincs tovább. Valahogy le kell jutnia a buszról, mert még tényleg stroke-ot kap.

Hangos "elnézést"–ek közepette előreverekszi magát a sofőrig, és kéri, hogy leszállhasson. Amaz grimaszol egyet, majd vállat von és kinyitja az ajtót.

Miután leszáll, olyan sebesen indul meg előre, ahogyan csak a lába bírja. Ő ugyan nem fog ott aszalódni a többi barommal. Az ég kitisztult és kéken ragyog, némi szellő is érkezik, de a napnak még így is van ereje. Ez már alighanem a globális felmelegedés lesz. Vagy csak a hőhullámok. Mégis csak elmúlt ötvenöt. Mondta már, hogy az ötvenöt az új… Mondta.

Forró mézként áradt a tüdejébe a levegő. Ez valami csoda! Van–e bármi csodálatosabb a magyar nyárnál a pusztában? A lábait mintha elvarázsolták volna, úgy kellett vigyáznia, nehogy kifussanak alóla. Mikor dudálást hallott a háta mögül, meg sem fordult, lehúzódott egészen az árokig. hogy a busznak ne kelljen nagy ívben kikerülnie. Oda se nézett, pedig biztosan sokan megbámulták. Talán a szöszi is.

Csak hadd menjen. Egy ilyen bővérű kancamancit amúgy se igen érdeklődne az ondandója iránt. Pláne, hogy csak ilyen gagyi szóviccekre futná. És egyébként is kit érdekel, mikor az út és Nap most egyedül az övé!

Mégis miről marad le? A busz beér a faluba, megáll a Spar-nál, onnan le jobbra, tizenöt perc séta hazáig, és nagyjából vége is a napnak. Úgyhogy nem kell sietni. Egy óra alatt így is otthon van. De ha épp úgy tartja úri kedve, megáll minden bokornál és ökörhugyozásnál, mint a személyvonatok. Esetleg fényképez, ha van mit.

Még ennek is sokkal több értelme van, mint Beethovennek. Ki a fene olvasná azt el egyébként is? A múltkor tanúja volt, mikre gerjednek a mai fiatalok. Lacika csillogó szemmel nézte, ahogy a Youtube-on egy ürge azt kommentálta, ahogy egy másik ürge egy videojátékkal játszott. Mintha maga a Föld mozdult volna ki alóla és száguldott volna tova az űrben, otthagyva őt a semmiben. Akkor engedte el végleg a könyvírást, és a váratlan megkönnyebbüléstől nem győzött szégyenkezni.

Azóta titkos szokásává vált, hogy néha csak úgy elenged dolgokat. Kávé, lottó, hajnalig tévézés. Az utolsó szó vagy akár az erkölcsi fölény egy-egy veszekedésben. Vagy éppen a busz, ami már rég eltűnt a kanyarban.

Aztán mégis gyorsítani kezd a léptein. Fasírt lesz vacsorára, azzal az isteni krokettel, amit úgy szeret. Amúgy is jobb, ha még Ilus előtt hazaér. Lacikának van ugyan kulcsa, és kaját is be tudja tenni egyedül a mikróba, mégse akarná a gyereket sokáig egyedül hagyni. A lakótársa esti műszakban dolgozik a Penny-ben, biztos, hogy estére kimerült lesz, ő meg itt nekiáll csavarogni.

– Lakótárs – vigyorodott el. Jaj, de nagyon udvarias valaki. Igaz, valóban nincsenek együtt, legalábbis hivatalosan nem, bár tudta, hogy a falu eszén úgysem járhat túl. Ilus, aki hat éve elvált, és egyedül neveli az örökbefogadott roma kisfiút, akkor toppant be hozzá, mikor a nőket is sikerült végleg elengednie. Nem is állt egykönnyen kötélnek, ugyanakkor el kell ismernie, hogy az anyja halála után képtelen lett volna egyedül meglenni az üres házban. Ennyire, úgy látszik, mégsem volt magányos farkas. Ilus tíz évvel fiatalabb és másfélszer nehezebb volt nála, de dögöljön meg, ha nem jó érzés, ahogy az a nagy test ott szortyog mellette az ágyban.

A műveltségük közti szakadék ellenére is egész jól megértik egymást. Kész csoda ebben a fene nagy egyéniségekkel teli világban, ahol elég egyetlen hibás illeszték, és úgy rebbennek szét a párok, mintha sose ismerték volna egymást. Vajon régen is ez volt, csak a megszépítő idő miatt tűnk úgy, hogy abban a "lélekkolhozban" nem voltak ekkora távolságok az emberek közt? Ez a baszott nagy tolerancia sem olyan új dolog (melléknév volt, Lacika, egy ötvenes elég lesz.) Régen písz-nek hívták, most meg píszínek. Nagy ügy.

Hogy felfrissül így kora estére a levegő. Kiülhetne néha a kerti padra, nem is érti, miért gubbaszt mindig odabent. Olyan, mint akit kihipóztak. Akár szegény jó anyja. A városi polgárlány, akit falura adtak férjhez, és aki nem vegyült a pórnéppel, helyette a zenébe, irodalomba menekült az ura halála után, és a fiát is maga után rángatta.

– Legalább a pianínót visszavásároltam, anyuka.

Eszébe jut, hogy az anyja aligha tűrte volna meg Ilust és Lacikát a házban, alighanem bele is betegedett volna, hogy avatatlan, piszkos kis kezek maszatolják össze a régi családi hangszert.

– Ez van, drága anyám, te lehet, hogy polgár voltál, de én már csak egy proli vagyok – kiáltja bele az út menti nyárfák susogásába. Ezer éve nem érezte ilyen jól magát.

Mit akar ő úgy attól a zsúfolt, szmogos nagyvárostól a háta mögött? Arról már rég lekésett, hogy az élet császára legyen a belvárosi romkocsmákban. A pesti kultúr-elitbe akar ötven-plusz évesen bekerülni?  Egyszer elment egy Beethoven-gálára, hátha szóba elegyedik valakivel, és beszámolhat a könyvéről. De úgy érezte magát, mint Gulliver az óriások földjén, és végül egyedül a büfés nővel cseverészett. Öt évig vendéglátózott, volt miről.

– Ha lennék valaki, az már nem én lennék.

Tisztában van vele, hogy savanyú neki a szőlő. De legalább igyekszik a jó oldalát nézni. Biztos állása van egy pesti zeneiskolánál, ha szűkösen is, de kijönnek kettőjük fizetéséből. Már csak tíz év és ingyen buszozhat. És hála Lacikának, aki beavatta a blogolás rejtelmeibe, végül mégiscsak napvilágot láthat néhány jobban sikerült részlet a könyvből. Az egyiket már harmincnégyen látták a számláló szerint.

– Jó úton vagyok, hogy élő klasszikussá váljak. Az élő meg is van.

Már látja a falut. Micsoda szarfészek, röhög magában. Lacikám, hamar meglesz az a tuba. Nem is baj, öröm látni, ahogy gyakorol a kis purdé. Talán még a Száztagúékhoz is bekerülhet. Csak legyen még addig élet ezen a bolygón. Életében először szurkol egy kicsit az emberiségnek. Bassza meg, micsoda ratyi tempó ez, már csak a naplemente hiányzik, amibe belegyalogolhat!  

De jó volt ez a séta, megjött a kedve, hogy megforgassa kicsit Ilust az este. Többet fog sétálni, egy-egy istenes falukört megtesz esténként, mint a régi szép időben. Meg is van a Feldmár úr életkedve. Mi is volt a másik kettő?

Az Örömóda zeng a fejében, ahogy lefordul a Spar után az utcájukba. Olyan hangosan, hogy elnyomja a kutyák ugatását. Túlharsogja a szomszéd bernáthegyit, akivel annyit perlekedett azokban a régi zavaros időkben. Most észre sem veszi a dögöt. Tanulni sosincs késő, még olyan egyszerű dolgokat sem, amik Lacika számára már hatévesen is nyilvánvalóak voltak: ezek csak kutyák.

2020-02-25