Mulligan hadnagy bezárta a dokumentumot a számítógépén, majd néhány másodpercig a képernyőn mosolygó Molly-ra meredt. Talán ideje lenne más háttérképet választania a volt felesége helyett, gondolta, miközben lehajtotta a notepad-ja tetejét. A queens-i kapitányság második emeleti ablakai előtt sűrű köd gomolygott. A hadnagy megborzongott, ahogy végigpillantott az üres irodán. Voltaképp maga sem tudta, mit keresett ezen az estén odabent az őrsön. Többször is átfutotta egy néhány hónappal korábbi jelentését, egy bizonyos Natasha Svetlova nevű nő halálával kapcsolatban, de most sem talált semmi különöset. Az asszonnyal szívroham végzett a Queens-ben lévő Trinity munkásszálón. Mulligan azt kereste, vajon megemlítette-e jelentésben Anthony Kinslow nevét. De nem talált rá vonatkozó utalást. Miért is talált volna? Noha emlékezett, hogy Kinslow meglehetősen zaklatott idegállapotban került elő, épp mikor a nő holtestét elszállították, a neki feltett kérdésekre nem volt hajlandó válaszolni, és a szobáját sem engedte megvizsgálni, a későbbiekben a vizsgálatok egyértelműen kizárták az idegenkezűséget. További nyomozásra nem volt szükség.

A mai napon történtek fényében azonban nyilvánvaló volt, hogy Kinslow-nak nem elhanyagolható szerepe van Natasha halálában. Persze nem az a baromság, amit délután három és négy óra között volt szíves elregélni neki a Long Island-i Pilgrim Pszichiátriai Központ kantinjában.

Mulligan arra eszmélt, hogy mindkét kezével az íróasztala peremébe kapaszkodik. Az utóbbi hetekben egyre sűrűbben érezte, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok. Sokkal rosszabbul viselte a válást, mint várta. Indulatai, amelyek miatt nem egyszer került összetűzésbe a feletteseivel, kontrollálhatatlanná váltak. Miután egy razzia során – piti kokain-dílereken ütöttek rajta egy bérházban a 108. utcában – két embert is életveszélyes sérülésekkel szállítottak kórházba 45-ös szolgálati fegyverének jóvoltából, alá kellett vetnie magát egy sor pszichológiai vizsgálatnak, amelyekre egyenesen a Pilgrim-ben került sor. Végül is, Molly nem egyszer mondta neki, hogy ha így folytatja, előbb-utóbb a diliházban végzi. A vizsgálatok szünetében máris szokhatta a légkört, amikor együtt étkezhetett a kantinban a Központ állandó betegeivel.

Valószínűleg észre sem vette volna az orosz nő egykori folyosószomszédját, ha nem a többiektől távol, külön ücsörög egy asztalnál. Nem volt igazán meglepve, hogy ide került a fickó. Egy hirtelen sugallatra fogta magát és átült hozzá. A férfi pontosan emlékezett rá, ráadásul ő sem látszott csodálkozni, hogy itt látja viszont Mulligant. A hadnagynak nem kellett különösebben faggatóznia. Néhány kérdés után Kinslow-ból dőlni kezdtek a szavak. A meséje nem tartott tovább egy fél óránál, Mulligannak mégis úgy tűnt, hogy egész délután ott ültek a kihűlt főzelék mellett.

Már tíz óra is elmúlt, mikor a hadnagy feltápászkodott az íróasztalától. A takarítók rég elmentek, csak a földszintről hallatszott olykor valami zaj. Valószínűleg az ügyeleten néztek valami buta vetélkedőt. Mulligannak aznap valahogy nem akaródzott kimennie az épületből, arra gondolt, talán leugrik Mitch-hez, vagy ahhoz, aki épp szolgálatban van és megnézi vele a szóban forgó műsort. A földszintre leérve mégis úgy döntött, hogy inkább hazasétál a szemerkélő esőben a hat tömbnyire lévő otthonába. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mert a délután hallott történet úgy lötyögött az agytekervényeiben, mint egy adag romlott káposztafőzelék.

Ez az istenverte Kinslow! Micsoda hagymázas história. Vajon az orvosoknak is előadta ezt a marhaságot? Valószínűleg. Díjnyertes sztori; ezért már jár a koszt és kvártély a Pilgrimben. És mindez csupán néhány héttel azelőtt, hogy az utcára került volna. Ügyes a fickó.

Mulligan úgy vélte, hogy Kinslow nagyon is beszámítható. Egyetlen logikai bukfenc sem volt a meséjében. Sőt, minél mélyebbre merült benne, annál magabiztosabbnak tűnt. És az az alig palástolt megvetés a szemében... Mulligan sokszor találkozott ezzel a burkolt ellenségességgel a perifériára szorultaknál. De ezek a Kinslow-félék kifejezetten irritálták. Az ország önjelölt páriái, a kegyetlen társadalom önkéntes száműzöttjei. Na hiszen. Mulligan olyanokat tudott volna mesélni a kegyetlenségekről, amikkel naponta volt szerencséje találkozni, hogy ez a pipogya Kinslow belesápadt volna. A világ sokkal veszélyesebb, mint ennek a szerencsétlennek a lidércei. A jó életbe, micsoda beteges képzelődések fészkelnek ennek az embernek az agyában. És egyre több az ilyen alak, mi több, a nagy részük még javában szabadon rohangál az éjszakában.

Egyfolytában a Kinslow-féle mese járt az eszében. Már a saját tömbjének a sarkán járt, mikor elhatározta, hogy ezt az éjjelt nem fogja az üres lakásban tölteni. Inkább tovább sétál a Finnigans-ig. Ami azt illeti, egészen záróráig ott tartózkodik majd. Valószínűleg legurít pár italt is, az se tragédia, ha berúg. Remélte, hogy a zene és a közönség túlharsogja a gondolatait.

A bár ajtajában megállt és az utcasarkon lévő épület legszélére esett a tekintete. A köd körbefolyta a fal függőleges, fekete egyenesét, ennek köszönhetően a vonal néha eltűnt, néha pedig mintha kidudorodott volna. Mulligan, ha kellett, egymaga szembeszállt tucatnyi bűnözővel, de e percben pontosan tudta, hogy soha, semmi pénzért nem sétálná le azt a húsz lépést addig a sarokig. Lábát, mintha a mocsárból húzta volna ki, ahogy belépett a mulatóhelyiségbe. Az első whiskey-t észre sem vette, csupán a másodiknál vette fel szokásos töprengő arckifejezését, amint a pultra könyökölve kibámult a kinti homályba. Talán másnap felhívja Mollyt, hátha ez egyszer felveszi a telefont. Az ördögbe is, ez a kurafi jól elintézte a következő néhány estéjét. Kinslowt valószínűleg a saját rémálmai fogják megölni az intézet falai közt. De ha, esetleg…Esetleg! … mégis igazat mondott volna – mormogta bele hangtalanul a kocsmazajba az ötödik itala után – akkor úgyis a pokolban fog megrohadni.

***

Azt nézi, ahogy esznek? Elsőre valóban zavarba ejtő. Látom az arcán. Nos, Mulligan hadnagy, ne szégyellje, nincs vele egyedül. Ez az egyetlen dolog, amit képtelen voltam megszokni az itt töltött négy hónap alatt. Azért is ültem a fal mellé. Innen nem látok rájuk. Sose jövök az ebédlőbe, csupán a maga kedvéért vagyok most itt, a szobámban sajnos nem fogadhatok vendéget. Meg kell mondjam, még az ebéd hangjaitól is libabőrös leszek, látja? Az a nyammogás…

Máskülönben nem zavarnak az őrültek. Talán még meg is nyugtatnak egy kicsit. Nincs semmi félnivalóm idebent. Valahogy minden olyan egyértelmű itt. Mint egy kibogozott csomó. Néha az az érzésem, hogy ezek a szerencsétlenek a mai ember számára elérhető legőszintébb állapotban leledznek. Mintha minden tudás ide vezetne végül. A jó öreg Long Island-i Pilgrim State Kórházba. Még mindig menő hely, bár már közel sem olyan népszerű, mint az ötvenes években. Tudta, hogy akkoriban ez volt a világ legnagyobb kórháza? Tizennégyezer beteg, négyezer fős személyzet, elektrosokk, lobotómia… hát igen, akkoriban nagy élet volt itt. Ha kíváncsi rá, menjen át a campus-ra, a múzeumhoz, merthogy olyanunk is van.

Szóval a bölcsekkel, ahogy én hívom őket itt, minden rendben. De igazán azokkal sincs bajom, akik ennek a tudásnak a másik végén vannak, odakint. Tudja, a látványosan idiótákkal. Analfabétákkal, tengerbe vesző szelfizőkkel, a meggárgyult nacionalistákkal, celebekkel, politikusokkal, elnökökkel és egyéb állatfajtákkal. Azokkal, akiket nem tűrtek volna meg a Tajgetosz tetején. Onnan nagy valószínűséggel mellém estek volna, én pedig jó társaság vagyok, ha igyekszem. Akit sajnálni, megvetni vagy gyűlölni lehet, attól nem tartok. Persze undorodom a kegyetlenségtől, az erőszaktól, mégsem a tömeggyilkosok, vagy diktátorok miatt alszom rosszul.

Én az úgynevezett normális emberektől tartok. Az persze koronként változik, ki számít épp normálisnak. Egyet azonban világosan érzek: ezek a normálisak… ezek összezárnak. Sőt. Összesűrűsödnek, míg már olyan masszívak, mint egy betonfal. Megszűnnek egyénnek lenni, intézményesülnek és olyan furcsa, beteges kinövéseket eredményeznek a Föld felszínén, mint például New York. És bár e betonfal veszélyesen vékony, mint egy tojáshéj, annyira, hogy itt-ott szinte már nincs is, képtelenség áttörni, mert a vákuum mögötte nem engedi. A fal túloldalán, a feketeségben pedig szabadon portyázhat az összes pszicho- és szociopata, meg mindenféle szörny a mintapolgár maszk mögött. Táplálja őket a belső falon nyálkásan megtelepedő önzés és tudatlanság. Csupán akkor vettetnek ki onnét, mikor már a fal szilárdságát veszélyeztetik. A sors fintora, hogy a dolgok jelen állása szerint elképzelhető, hogy rosszabb vagyok náluk. Persze, nekik könnyű. Ők nem találkoztak… velük.

Nagyon furcsán néz rám. Mostanában szeretek ilyen képletesen fogalmazni. Túl sok szórakozásom nincs idebent. Hogy kik azok az ők? Nos, Mulligan hadnagy, el fogom mesélni, habár szerény meglátásom szerint addig jó magának, míg nem tud róluk. Egyébként úgy sem fogja elhinni. Mindenesetre Dr. Stephens azt mondta, hogy legalább magamnak ne hazudjak. Az őszinteség fontos dolog a gyógyuláshoz és a kinti léthez vezető úton. Hát őszintén bevallom magának, hogy eszem ágában sincs meggyógyulni és kikerülni innen. Én ugyanis őrült vagyok, és ehhez ragaszkodom. Innentől akár ki is kapcsolhatja a magnót. A nyomozást ez a történet nem fogja segíteni. Hogy miért nem mondtam el az eddigi kihallgatások alkalmával? Azért, mert amit most el fogok mesélni, azt magam sem vagyok hajlandó elhinni.  

Eredetileg persze én sem tartottam magam őrültnek. Egész sokáig nem. Csak olyan… másmilyennek. Persze bizonyos körökben a kettő egy és ugyanaz. Mivel ilyesfajta körökben töltöttem életem nagy részét, nem volt túl nehéz eljutnom a felismeréshez, hogy valami rosszul van nálam bekötve. Meg lehet szokni, sőt könnyebb, mint gondolnák. Most talán legyint egyet és afféle úri hóbortnak tudja be, ha azt mondom: nagyon nem szeretném, ha kiderülne, hogy esetleg mégsem vagyok beteg. Ami azt illeti, ettől félek a legjobban. Nemsokára megérti, miért. Mert ha esetleg… Esetleg! ... mégis egészséges vagyok, akkor olyasmivel kellene szembenéznem, amibe beleőrülnék. Hát nem vicces? Így is, úgy is a bedilizés a végállomás, hahaha!

A helyzet az, hogy már kicsi koromtól hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy velem „van valami”. Pedig egész pofás gyermekkorom volt. Voltak játékaim, barátaim, és a szüleim se voltak lököttebbek az átlagnál. Aztán jött a csend. Most biztos arra gondol, hogy valamiféle belső némaságról beszélek, amit egy fel nem dolgozott tragédia okozott. Ki kell, hogy ábrándítsam. Nem történt velem semmi igazán rossz, nem nyúlkált az alsómban a nagybátyám, nem vertek a nagyobb kölykök, az őseim se piáltak. A csend mindentől függetlenül érkezett. Tudja, annyiszor megpróbáltam már megfogalmazni, mi is volt ez a… jelenség, de a mai napig nem jutottam közelebb ahhoz, hogy definiáljam.

Bizonyos időközönként, mikor hosszabban elidőztem valamilyen cselekvéssel, belefeledkezve a rutinszerű ismétlésekbe, egyszerre minden elcsendesült bennem és körülöttem. Most talán arra gondol, hogy ez valamiféle korai, öntudatlan meditáció volt, a gyermeki agyam ösztönösen megtalálta az utat a belső békéhez, meg effélékhez. Csakhogy egyáltalán nem béke töltött el. Felnőtt fejjel, később kipróbáltam néhány meditációs gyakorlatot, melyek során néha sikerült elhallgattatni a gondolataimat. De az a gyerekkori dolog, az egész más volt. Mintha a valóságnak a tér és idő mellett lett volna még egy kiterjedése. És ebben az extra dimenzióban, mintha egy milliméternyire elmozdultam volna, épp csak annyira, hogy valami jeges hidegséget és az érzékek tompulását érezzem, úgy, hogy közben ugyanúgy érzékeltem mindent, félig az eredeti helyen maradva. Mint amikor bedugul az ember füle, és sípol – csak épp nem a füled, hanem a kapcsolat azzal a világgal, amiben addig éltél. Nem hulltam alá semmilyen feketeségbe, nem süppedt be velem a padló, nem láttam, hallottam, szagoltam semmi szokatlant. De ott volt. Csend, vákuum, felejtés. És húzott befelé, valami új emlékezés felé.

Hullámokban jött, mint a hányinger. Nagyon féltem. Nyögdöstem, igyekeztem hangosan beszélni, és akkor elmúlt. Paramm-paramm!! – ezt kiabáltam, emlékszem. Úgy éreztem, ha hagynám magam, ez a némulás képes lenne elragadni, és talán sohasem térnék vissza. Ha mégis, egész biztosan nem ugyanabban az állapotban. A szüleimnek persze szóltam, de annyi idősen nyilván nem találtam meg a megfelelő szavakat, hogy leírjam, ami velem történik. Ahogy az előbbiek sem adják vissza szintre egyáltalán. Nincsenek rá kifejezések az emberi nyelvben, az angolban legalábbis. Más nyelven meg nem tudok. Esetleg érdeklődjön a franciáknál.

Később ritkulni kezdett a dolog, és mikor iskolába kezdtem járni, már inkább csak ingerültséget váltott ki belőlem, tudtam jól, hogyan űzzem el. Paramm-paramm!! Hét éves koromra teljesen elmúlt, mindent elsöpört a realitás, amibe a szüleimet is meglepő lelkesedéssel vetettem bele magamat. Nem is tért vissza – nagyon sokáig.

Később, ahogy felettébb ostoba kamaszkorom kimúlt és a világról lehámlott néhány réteg színes festék, megpróbáltam a dolgok mögé nézni. Ekkor jutott csak újra eszembe a régi gyermekkori süketségem és teljesen belelkesültem tőle. Elkezdtem falni az ezoterikus irodalom krémjét, még azelőtt, hogy divatba jöttek volna. Hermes Trismegistost... Maria Szepest, meg persze néhány borzalmas new-age zagyvaságot. A szakdolgozatomat a reinkarnáció vonatkozásában írtam meg az egyetemen, igaz, ekkor már meglehetős szkepszissel viseltettem a téma iránt. A halál előtti élet egyszerűen jobban érdekelt.

Sajnos ekkorra már nem csak az újjászületésben kételkedtem, hanem nagyjából mindenben. Már fiatalon mellbe vágott a lét véletlenszerűsége. Csodáltam, de csak ha minden emberi tényezőtől meg tudtam szabadítani. Ha bármilyen általunk létrehozott fogalmat ráengedtem, rögtön értelmetlenné, hiábavalóvá vált. Biztos voltam benne, hogy a létezést eredetileg nem ránk tervezték. Nem is lett volna ezzel semmi baj, hamar átlendültem volna ezen az aprócska egzisztenciális válságon, ha nem kezdem el mindenfelé hangoztatni a "tanaimat". Az emberek udvariasan végighallgattak, aztán kezdtek elmaradozni mellőlem. A lét körülöttem megtalálni látszott az értelmét, én pedig még jobban magamba fordultam ettől az ellentmondástól. Senki sem tudott mit kezdeni a bennem lakozó kettősségről. Társasági lény voltam, kocsmáztam, duhajkodtam, aztán hetekre eltűntem azon rágódva, hogy mit keresek itt, ebben a világban, és meddig fog ez még tartani.

Az italfogyasztásom először csak az egyik életsíkomon, aztán a másikon is átlibbent az egészségügyi határértéken. Józanul kaptam, részegen adtam a pofonokat az energiamegmaradás törvénye szerint. Egyre rosszabbul éreztem magam az emberiség nevű klub tagjaként. Nem tudtam beilleszkedni sehova. Ahol értő fülekre találtam, onnan én akartam kilógni. Néhány a kultúra területén folytatott kísérletezés és kudarc után egy irodában húztam meg magam. Nem mintha élveztem volna. Átmenetnek szántam csupán, de végül hét évre ott ragadtam, ugyanabban a pozícióban. Pedig igyekeztem, becsületszavamra. Nem féltem a munkától, egész életemben nyomtam a gázt, csak valahogy sebességet nem tudtam sose váltani. Egy idő után megőrjített a monotonitás, a nap végére összefolytak számok-betűk, sok hibát vétettem. És persze mindig akadt egy két túlbuzgó figura, aki megtalálta értelmét az aktatologatásban és személyes sértésnek vette, ha nem osztoztál a lelkesedésében. A konfliktus feloldhatatlan. Övék az iroda igazsága, enyém az emberi pszichéjé. Pia nélkül mindenesetre fele annyi ideig se bírtam volna.

Lassan teljesen megundorodtam a saját fajtámtól, noha tisztában voltam vele, hogy ez olyan, mintha egy darab fekália panaszkodna a szennyvízcsatornában. Különösen a tömeg, a zsúfoltság zavart. Hogy nem lehet lépni se az utcán, annyian vannak. És a forgalom… Látta már a városi bevezető utakon veszteglő milliónyi autót? Engem az egész kérlelhetetlensége lep meg folyton. Ha kell, ha nem, ott vannak. Nincs más választásuk. Épp úgy, ahogy a dögöket ellepő legyeknek nincs. Előfordult, hogy fennhangon káromkodtam az utcán, mert már nem bírtam a gázt és a motorzajt.

Addig mérgelődtem, mígnem harmincöt évesen kevés híján elvitt egy szívroham. Akkor azért megijedtem kicsit. Legalább annyira, hogy két évig hozzá sem nyúltam a pohárhoz. De ettől csak rosszabb lett. A személyiségem elfojtott, korhely része ráakaszkodott a csendesebb, töprengő énemre és ez mindkettőből a legrosszabbat hozta ki. Laza akartam lenni, lesajnálni mindent és mindenkit, de józanul nem ment, a felgyülemlett feszültségtől az elmélkedéseim is felszínesebbé és gyűlölettől terhesebbé váltak. Telehabzsoltam magam süteménnyel, chips-szel és tömegkultúrával. Sírtam, ha egy reklámnak szép volt a zenéje. Felszedtem huszonnyolc kilót, miközben, ha néhanapján randiztam, alig tudtam kinyögni valamit, annyira elszoktam az élőbeszédtől. Kudarcot kudarcra halmoztam, a nők egy idő után szóba se álltak velem. Az olló, egyik ágán velem, másikon a normálisakkal, szétnyílt és beragadt, lehetetlen volt összecsukni.

Ne aggódjon, mindjárt rátérek arra, amire igazából kíváncsi. Elvégre nem az életrajzom végett van itt, úgy sejtem. Bocsásson meg, de képtelen vagyok csak úgy egyszerűen belecsapni a közepébe. Mindössze annyit érnék el vele, hogy felpattanjon a székből és dühösen elvágtasson. Még így sem lesz könnyű. Ha egyáltalán szavakba tudom önteni a mondandóm, az azt jelenti, hogy valamennyire sikerült felfognom a felfoghatatlant. Hogy aztán maga ezzel mit fog tudni kezdeni, az már más kérdés. Gyanítom, nem sokat.

Tehát, ott tartottunk, hogy már nyakig ért a szar. Miután a jelenlegi gazdasági-társadalmi berendezkedés nem kedvez annak, aki hozzám hasonló alapossággal, minden csapdát, és vakvágányt kipróbálva igyekszik megtalálni az útját – mindent alárendelve ennek a meglehetősen bizonytalan folyamatnak – a karrier ívem hamarosan lefelé görbült. Hét évnyi szolgálat után egy ifjú, küldetéstudatos supervisor különösen csálénak találta a nyakkendőmet. Hihetetlen, mennyi embert tud elraktározni a rendszer az övéhez hasonló kamu állásokban. Olyanokat, akik igazán nem jók semmire. Legyünk őszinték: az emberiség nagyobbik fele csupán azért él, hogy kilegyen a létszám. Az én szánalmas kis tragédiám, hogy nem tudtam soha a másik felébe tartozni.

A végkielégítésem szinte a nullával volt egyenértékű. Az állásomat nem sajnáltam, a státuszom romlása azonban még így is érzékenyen érintett. Negyvenéves koromra leküzdöttem magam raktári melóssá. Az aprócska, dohos albérletemet sem tudtam fenntartani. Másfél évnyi szakadatlan költözködés után végül a queens-i Szentháromság nevű munkásszállón kötöttem ki, ahol maga és a kollégái is jártak már, ha jól tudom.

Nem is gondoltam, hogy vannak még ilyen intézmények. Persze ez nem olyasfajta dologház, mint amik a múlt század húszas éveiben zártak be végleg, de a hangulata azért erősen emlékeztetett rá. Egyesek hajléktalanszállónak is nevezték, a vendégkörből nehezen lehetett megítélni, igazuk volt-e. A szobám egy sötét és büdös folyosó végén, mindössze kétszer három és fél méter nagyságú volt, a holmim, ami még megmaradt, a plafonig fel volt stócolva. A többi helyiség sem lehetett nagyobb, a köztük lévő fal hártyavékonyságú volt, ami elég sok bosszúságot okozott. Igen, Natasáról beszélek. Natasáról, és az éjfélekbe nyúló telefonbeszélgetéseiről.

Legalább nem voltam otthon túl sokat. Egyelőre még hasznomat vehette a világ. Napközben nem csináltam egyebet, mint tologattam fel-alá egy dobozokkal teli targoncát, amibe ruhaneműket gyűjtöttem a polcok végtelenbe nyúló sorairól. Amikor a dobozok megteltek, felpakoltam őket a futószalagra, aztán, hogy mi lett velük a továbbiakban az már nem az én gondom volt, kivéve persze, ha hiányzott belőlük valami. Akkor nagyon is az én gondom lett. Ezt leszámítva nem volt sok stressz, a napi tíz-tizenöt kilométer séta bőven megvolt, lefogytam, és lesétáltam minden rossz gondolatot, amit az előző este gyűjtöttem össze a kocsmában. Csak mentem, toltam azt a szart, és a nap végére már nem gondoltam semmire.

Nem tudom, talán ez a repetatív munka, talán az unalom, talán a polcokon felgyűlt por hozta vissza a csendet. Épp egy korty whiskeyt ropogtattam a fogaim között a pultnál egy este, nem messze a szállótól, mikor a kocsma leheletnyire elmozdult mellőlem abban a bizonyos dimenzióban. Meglepetésemben majdnem kiköptem az italt. Hangosan felnevettem, amitől rögtön el is múlt. Na, mi van, nosztalgiázunk? – kérdeztem magamtól, aztán rendeltem még egy Chivast. Az alkoholnak tudtam be a dolgot, ám másnap éjszaka, az ágyban forgolódva megismétlődött. Ezúttal a régi kellemetlen mellékízt is hozta magával. Hideg volt és feneketlen. Bekapcsoltam a tévét, valami bugyuta vetélkedő ment, azt néztem egész hajnalig.

Hetekig nem történt semmi, el is felejtkeztem róla, különösen miután, hogy is mondjam, afférom lett egy nővel. Néhány napig tartott csak. Régi kocsmabútor volt, ugyanoda járt, ahova én, megitta a magáét, aztán távozott. Még csak nem is biccentettünk soha egymásnak. Fogalmam sincs, miért szólítottam meg a bárpultnál. Félelmetes rutinnal tüntetett el néhány felest, ami után nem kellett sokat győzködnöm, hogy feljöjjön a szobámba. Olcsó dezodorján átütött verejtékszaga, de teste legalább meleget, és ami a fő, horkolása zajt adott. Hihetetlenül jó alvókája volt. Fel sem tűnt neki a szomszédos szobából jövő hangos beszéd, csak én téptem a hajam miatta.

Pár este után nyom nélkül eltűnt, a kocsmában sem láttam többet. Nem állítom, hogy túl sokat töprengtem rajta. Jönnek a dolgos hétköznapok, ironizáltam magamban. A cipős dobozokkal kínlódtam délelőtt, aztán egy simább kör jött, csupa selymes tapintású női holmival. A napfény besütött a tetőablakon, az idő mézként csordogált, a dobozok megteltek – aztán hirtelen mindebből semmi se maradt. Csak a csend. Húzott magával és azt hiszem, egy kicsit hagytam is magam. Nem kellett volna.

A tüdőm szabályosan összement, úgy éreztem, percek óta nem használtam. A hangosbemondó térített magamhoz. Valakit hívattak az irodába, a szerencsétlent alighanem már várta a felmondólevele. Az első korty levegő, amihez hozzájutottam, szinte égetett és úgy megszédültem, hogy le kellett ülnöm úgy tizenöt percre. Tudtam, hogy a napi százalékom meg fogja érezni a szünetet, és ha 73 alá zuhan, engem is kirúgnak. Ilyen egyszerű az élet a raktárban.

Persze beteget is jelenthettem volna, de azt csak orvosi igazolás ellenében fogadják el. Én pedig egészséges voltam, mint a makk, legfeljebb a fejem fájt a másnaposságtól. Azért aligha kapok felmentést, mert valami gyerekkori kapcsolatom egy furcsa antivilággal hirtelen újra élni kezdett. Egyébként se volt szükségem doktorra, megvolt a saját diagnózisom: egyszerűen elvesztettem az érdeklődésemet a valóság iránt, amibe iskolásként oly nagy hévvel vetettem bele magam. Ezért nem tudtam olyan dolgokat sem élvezni, mint az alkohol, noha azért persze fogyasztottam rendesen. De nem maradt sok időm ezen töprengeni, azon az éjszakán ugyanis megkezdődtek a látogatások.

Nehezen aludtam el, részben az álmatlanságnak, részben a szomszédasszonyomnak köszönhetően. Pár hónappal utánam költözött be a szállóba, keveset tudtam róla, azt is Arthurtól, a portástól. Például, hogy Natasha Svetlovának hívják, Oroszországból jött, a családjával együtt, akiket útközben valamilyen módon sikerült elveszítenie. Jól menő ügyvéd férj – amerikai a pasas – valamint két kicsi gyerek, akikhez – állítólag – száz méternél nem mehet közelebb. De ezt maga biztos jobban tudja. Rejtély volt számomra a nő, ritkán futottam össze vele a folyosón, amint munkába vagy isten tudja hová ment. Sovány, beesett szemű, sápadt, ám fiatalkori szépségét őrző asszony volt. Egy ízben elkaptam pillantását, ahogy a zsebemből kikandikáló üveget fürkészte. Tudtam, hogy nem iszik, Arthur ezt furán kihangsúlyozta, mikor róla beszéltünk. Hogy még vagy már nem, azt akkor még nem tudhattam.

Telefonálni viszont nagyon szeretett, különösen hajnaltájt. Általában az anyjával beszélt oroszul, a „mama” szóhoz legalábbis nem volt szükségem tolmácsra. Néha meg valami itteni barátnőjével angolul, szörnyű akcentussal. Jobbára ugyanarról mindig: a szemét férjéről, aki elszakította őt a gyerekeitől és a normális élettől. Nem tudtam, miket követhetett el a nő, de rögtön tudtam, hogy férjuram megtalálta a módját ügyvédként, hogy a kölykök nála maradhassanak. Natasha fogadkozott, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy visszakaphassa őket. Beszédje gyorsaságából, vehemenciájából is tudhattam, hogy nincs szoros kapcsolata az etilénszármazékokkal. Sosem beszélt összefüggéstelenül, olykor egész elmés filozofálgatásokba bocsájtkozott életről, sorsról, bűnhődésről.

Igen ám, csakhogy hajnali háromkor a legkevésbé sem hiányoztak az eszmefuttatásai. Mindig olyankor zendített rá, mikor az álom végre elkapta volna a grabancom. A papírvékony falakon át még egy kisebb sóhaj is simán áthallatszott, nemhogy az a panaszos, sírós szózuhatag, amit ilyenkor megeresztett. Tehetetlenül forgolódtam, és veszettül káromkodtam, félig hangosan, tudtam, hogy a saját hangjától úgysem hallja.

Azon az estén, mikor a látogatások elkezdődtek, különösen hangosnak tűnt a nyafogása. Fél négy körül nem bírtam tovább. A lábamat feltoltam a tapéta mentén, majd meglendítve jókorát dobbantottam vele a falon. Azt hittem, menten ránk omlik az egész hóbelevanc, de mégsem, a hang viszont egy menydörgéssel ért fel, belereccsentek a bútorok, odaát valószínűleg szintúgy.

Egyből csend lett. Elégedetten mosolyogtam, és visszarendeződtem az alvó pozíciómba. Örömöm azonban nem tartott sokáig - a világ ugyanis tovább halkult. A hőmérséklet másodpercek alatt több fokot zuhant, legalább is úgy érzékeltem. Elemi erővel tört rám a roham, és tudtam, hogy ezúttal nem fogok tudni ellenállni neki. Nyitottam a szám, hogy valami hangos halandzsával felvegyem ellene a harcot, de egy hang sem fért ki a torkomon, csupán a taknyomat lökte ki az orromból a reszketeg lélegzet. Aztán a tüdőm egyszerűen leállt.

Zuhantam valahová ahová se hang, se levegő nem juthatott el. A szoba ugyanakkor továbbra is körbevett, statikusan, mint egy kimerevített videofelvétel. A levegőm egyre fogyott, de a testem alig akart tudomást venni róla, az utazás egyetlen hosszú kilégzés alatt zajlott. Nem volt okom kételkedni abban, hogy meghaltam, vagy legalábbis úton vagyok a másvilágra.

A pánik azonban mindaddig elkerült, amíg az ágyam végébe nem pillantottam. Először inkább csupán sejtelem volt, mintsem tényleges látvány. Valami sötét dolog dudorodott ki a takaró vízszintjéből. Olyan fekete volt, hogy élesen elütött a szoba homályától, pedig be volt húzva a vastag sötétítő függöny. Szinte világított, annyira. Eleinte mozdulatlannak látszott, de aztán észrevettem, hogy nagyon lassan növekszik. Számoltam a millimétereket, miközben, levegőm nem lévén hangtalanul szűköltem, vonyítottam a félelemtől. Olyan volt, mint a kelő nap negatívja. Nem akartam látni, hogy mi lesz belőle, ha teljesen előbújik az ágy mögül. A testem mintha már nem tartozott volna az elmémhez, furcsa mód a derekamat mégis éreztem, mintha felfekvésem lett volna, eleven fájdalom lüktetett benne. Megpróbáltam a csípőmet fellökni és – talán az adrenalintól – sikerült megmozdulnom. Dobálni kezdtem magam az ágyon, amennyire a takaró és a bénultságom engedte. Mint akit ördög szállt meg. Fülem akkorát pukkant, hogy szinte belesüketültem, mire a következő pillanatban megszűnt a levegő-embargó. Olyan erővel szívtam be az oxigént, hogy félő volt, megreped a tüdőfalam.

Kifelé már fülrepesztő üvöltés kíséretében távozott belőlem. Mindenesetre működött, mind a csend, mind az iszonyú dudor elmúlt. Minden ízemben remegtem, az ágyneműm verejtéktől volt lucskos. A pizsamám mástól is. Be kell valljam férfiasan, összehugyoztam magam. Egyáltalán nem emlékeztem, mikor engedett ki a hólyagom.

Odaátról egy hang sem hallatszott.

Mikor végre meg tudtam magam győzni, hogy már megmozdulhatok, kicseréltem az ágyneműmet, hogy ne a saját vizeletemben pácolódva töltsem azt a keveset, ami az éjszakából maradt. Az első lépésnél elvágódtam. Nem bírt el a lábam. A földön még sebezhetőbbnek éreztem magam. Tíz szörnyűséges másodpercig látni véltem, ahogy a sötét nap kibújik a padlóból. De már nem történt semmi.

Most is úgy emlékszem, mintha órák teltek el volna el, amíg kikecmeregtem a fürdőszobába. A szennyes ágyneműt a sarokba hajítottam, gondoltam, majd másnap délután leviszem az alagsori mosodába – amennyiben lesz egyáltalán másnap. Bevettem néhány nyugtatót – ezt a műveletet a kád szélére görnyedve kellett végeznem, nem bírtam ugyanis a számhoz emelni a kezem. Képtelen lettem volna új huzatot cserélni, szerencsére volt egy vastag plédem a szekrényben. Odakint már hajnalodott. Kinyitottam az ablakot, hogy kimenjen a húgyszag, majd belecsavartam magam a pokrócba és hihetetlen gyorsasággal elaludtam. Utoljára még mintha a Natasha hangját hallottam volna, amint valakivel beszél. A „szomszéd” és az „alkoholista” szavakra is rémlenek, bár könnyen lehet, hogy ezt már csupán álmodtam.

Másnap este nem mertem otthon aludni. Elballagtam a Cunningham Park felé, és egy Non-Stop Bárban töltöttem az éjszakát. Jack kapitánnyal együtt győzködtem magam, hogy megbuggyant az agyam. Előbb vagy utóbb úgyis elkerülhetetlen volt. Nem nagy ügy, gyakori eset a társadalom eme szegmensében. Kikészültem a melótól, az egyhangúság végre legyőzött, és az italozást is túlzásba vittem. Elhatároztam, hogy következő néhány hónap egy kicsit szárazabb lesz. Egy ér biztosan elpattant az agyamban, vagy akár kettő is és máris szellemeket látok. A kiindulópont egy szimpla alvási paralízis, a többi meg az utóbbi években felgyűlt mocsok traktornyoma.

A következő estét már engedte a pénztárcám a városban tölteni. A rádión beszélgetős műsorra kapcsoltam és a telefonomon zenét játszottam le. Nem mertem elaludni, pedig valószínűnek tűnt, hogy az álmomban nem jön rám a bolondóra. A lámpát sem mertem lekapcsolni, ha egy pillanatra sötétben maradtam volna, meghalok ijedtemben. Még gyertyát is gyújtottam, áramszünet esetére.

Natasha folyamatosan dumált, ezúttal is az itteni barátnőjével, de rólam nem esett szó. Gyorsan lerendezhetett magában – gyogyós alkesz a fickó, nem vitás, hamarosan az utcán végzi. Mindazonáltal halkabbra fogta, nem mintha ettől nem hallottam volna ugyanúgy mindent.

Hétfőn délutános voltam, de már hajnalban elindultam a közeli orvosi rendelő felé. Tudtam, hogy még sokat kell várnom a nyitásig, de a séta a friss levegőn nagyon jólesett. A váróterem rideg, fertőtlenítőszagú fehérsége is nyugtatólag hatott, mintha máris igazolná, hogy beteg vagyok. Az orvos közönye némiképp kibillentett ebből a nyugalomból, nem palástolta túlságosan, hogy szimulánsnak tart. Végül mégis kicsikartam egy receptet, miután elárultam néhány dolgot abból, amit látni véltem két éjszakával korábban. A doki rákérdezett az italozási szokásaimra, majd azt mondta, valószínűleg a skizofrénia egy nem túl gyakori fajtájáról van szó, de nem veszélyes, csak rendesen szednem kell a bogyókat. Szerintem egyszerűen le akart rázni. Mehettem vissza dolgozni.

Nem nyugtatott meg teljesen az eredmény, mégis jobban éreztem magam, kezemben a gyógyszeres dobozokkal be is ültem a legelső kocsmába. Sütött a nap, egész meleg novemberi délelőttre ébredt a város. Az élet gyönyörű volt. Unalmas, sivár, értelmetlen, de gyönyörű. Kiderült, hogy egyetlen elcseszett dimenzió sem pályázik a lelkemre.

Néhány nyugodtabb nap következett. A raktárban szinte kitavaszodott, sütött a nap a tetőablakon át, a por csodásan vonaglott a fénypászmákban. A százalékom is rendben volt. Innen visszatekintve egy kis aranykornak tűnik az az időszak, az a reménykedő, zsongító unalom vett elő, ami után olyan könnyű nosztalgiát érezni később, mikor beüt a ménkű.

Egyedül szomszédasszonyom éji karattyolása zavart bele az idillbe. A füldugó sem segített, ebben a fülem kissé amorf mivolta a ludas. Mégis el tudtam aludni, úgy éreztem, évek óta nem voltam ilyen fáradt. Leengedtem, mint egy lufi vásár után. Ha jobban utánagondolok, alig ittam ebben a pár napban, talán ha két-három korsó sört. Kezdtem elkapni a fonalát valaminek. Azt terveztem, hogy elmegyek valamilyen tanfolyamra, hogy milyenre, az teljesen lényegtelennek tűnt.

Egyik délután valahol a raktár hátuljában kóboroltam a targoncával, a kiegészítők és egyéb apró mütyürök részlegén, ahol vastagon áll a penész a terem falain és ahol gyéren pislákol a világítás. Itt mindig valami furcsa karácsonyi hangulat szállt meg, hajnalban még csillagok is voltak hozzá a tetőablakok mögött. Emellett volt benne valami félelmetes is, mint mikor a benzinkút fényei alól a sötét pusztába bámulunk. Tudtam, hogy nincs mitől félnem, ráadásul a kollegák a szomszédos sort dézsmálták, mégis volt valami szokatlan a polcok ismerős mozdulatlanságában. Minden a helyén volt, hajpántok, csatok, övek és ennyi, vége a sornak. Az utolsó polc után a merőleges folyosó a fal mentén mindkét irányba járható, de ha pontosan dolgoztál, akkor nem kellett eltérned a betonpadlóra rajzolt nyíltól.

Azon kaptam magam, hogy már percek óta állok néhány lépésnyire a sorvégtől és az utolsó polcot bámulom. Minden rendben volt vele, legalábbis első ránézésre. Valami nem stimmelt a szélével, a körvonalai erősebbek lettek, mintha valaki egy kis darabon, úgy fejmagasságban egy fekete gumicsíkot ragasztott volna rá, ami élesen elkülönült a sor végén lévő fal penészfoltjaitól. Észre sem vettem, hogy megsüketült körülöttem a világ. Nyakig benne voltam a csendben, hiába is kapálóztam, énekeltem, sikítottam volna. A fekete csík egyre vastagodott, szédítően lassan, mintha a raktárnak azon a végén máshogy telt volna az idő. Talán csakugyan úgy volt. A növekvő duzzanat mellett közvetlenül egy játékbaba mosolygott a polcon az áttetsző dobozában, én azonban azt hallottam, hogy sikolt a műanyag merevség mögött. Valakinek legalábbis muszáj volt, mivel én már nem tudtam kinyitni a számat.

A dudor már legalább hét-nyolc centiméterre előbújt, mikor a közepén halványodni kezdett az az üvöltő feketeség. Valami sötétbarna, nyirkos, pergamen-szerű anyag volt belül, amit szürkés penészféle foltozott helyenként. Aztán egy kisebb kör jelent meg benne, zavaros-vörös, halvány vérerek hálózták be. Aztán egy még kisebb kör következett ugyanazzal a vakító feketeséggel, mint a jelenés külső széle. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, lassan tudatosult bennem, hogy valami felfoghatatlan iszonyat szeme bogarába nézek éppen. Bizonyára csak képzeltem, de mintha a baba doboza is a szemek felé fordult volna. Éreztem, hogy a talpam súrolni kezdi a padlót, mintha egy fekete lyuk húzott volna maga felé.

Ebben a pillanatban ért mögém az egyik kollégám a targoncájával és rám rivallt, hogy álljak félre. A buborék, amiben épp tartózkodtam kipukkant, olyan üvöltés töltötte be a termet, amit egy Hieronymus Bosch festmény adna, ha képes lenne rá. Lábamra jól láthatóan ráázott a nadrág. A szem és ami körülvette, már nem volt sehol, csak a baba sikított velem együtt a dobozban, mintha nyúznák.

Az lett volna csoda, ha nem rúgnak ki. A főnököm – talán néhány kollégámtól – tudomást szerzett az italozási szokásaimról, így betegszabadságról szó sem lehetett. Nem hiszem, hogy kapott a raktárban bárki olyat valaha is. Legalább húsz ember pályázott a helyemre. Közülük most majd valakinek az első napon elmondják, hogy mihez tartsa magát és egyébként nyugodtan legyen büszke, amiért végre nem az állam csecsét szopja; ha pedig nem tetszik, el lehet menni – mintha bárki is szívesen végezné ezt a melót.

Nem állítom, hogy a munkám elvesztése volt a legnagyobb gondom, miután megértettem, hogy valami világon túli jelenés abajgat, és egyhamar nem fog leszállni rólam – mindegy, hogy valóságos, vagy csak hallucináció. Kábán lézengtem egész nap a raktár környékén. Annyi azért mégis eljutott a tudatomig, hogy meg kell próbálnom leszázalékoltatni magamat. De hogy abból hogyan fizethetném a szállót, arra nem is gondoltam.

Az egészben az volt a legdühítőbb, hogy elkerülhettem volna az esetet. Hiszen az orvos szerint könnyen képzeleghettem bármi effélét. Annyit kellett volna tennem, hogy amikor jön a csend, rákezdek a param-paramm-ra, hiszen akkor még nem volt ott senki más rajtam kívül. Legfeljebb sugdostak volna a hátam mögött, de az kit érdekel? És ha kiérek a sor végére, szépen kiderült volna, hogy nincs ott semmi.

Csak a második feles után mertem ellentmondani saját magamnak. Hogy tudniillik ez már nem egészen ugyanaz a csend, mint hatéves koromban. Hogy ennek a csendnek az ereje a maradék erőmet is elszívja. Hogy épp annyival lett rosszabb és hidegebb azóta, mint én magam. És hogy épp olyan valóságos, mint az, hogy nemsokára költöznöm kell.

További felesek és a zenegépből előkönyörgött régi számok segítsége nyugtatott csak meg valamennyire, hogy mégsem leselkedik rám veszély bármely tetszőleges sötét sarokból.

Valami régi slágert óbégatva sétáltam haza. Natasha persze most is karattyolt. A telefonomon lejátszottam egy vad rockszámot, olyan hangosan, amennyire a pici hangfalaktól tellett. Gondoltam, lehetek én is önző, egyébként sem alszik.

A zenén át is hallottam, hogy a volt férjéről panaszkodik. Hirtelen én is mérges lettem. Minden bizonnyal egy szemét disznó volt a pasas, főleg, amiért volt képe otthon ülni a gyerekkel, míg az asszonyka a sarki lebujban döntötte magába a szeszt. Már kívülről fújtam, hogy „azok az idők már elmúltak, már nem iszik, talpon marad, és kiharcolja a heti egyszeri láthatást.” Magamban ezt mondtam neki: Tündérkém, azok az idők sose múlnak el, minden egyes alkalom, mikor kimozdulsz otthonról veszélyes, Damoklész kardjaként függ feletted az első korty, ami játszi könnyedséggel teszi zárójelbe az utolsót. Egyébként is, te sírsz? Téged nem kísért semmiféle természetfeletti borzalom, és nem akar átszippantani a pokolba. Nyavalyogsz, mert Jack, Johnny és a többiek fontosabbak voltak, mint a saját kölkeid. Nekem legalább nincs egy se, akinek elcsesszem az életét.

Belealudtam a beszédjébe és a saját dühöngő monológomba. Nem sokkal később valami furcsa vinnyogásra ébredtem. Még mindig telefonált. Ugyancsak türelmes közönsége lehetett. A zene már elhallgatott, a telefonom valószínűleg lemerült. A gyerekek voltak soron. Az illatuk. Hogy néha még érzi. Nem tudtam sajnálni, a saját nyomorom épp elég volt. Lehet, hogy nem ivott már, de ugyanúgy beleragadt egy gondolatkörbe, mint a legkomolyabb függők. Megint a falnak vetettem a lábam, és döngetni kezdtem teljes erővel. Az ötödik után abbahagytam. Reméltem, hogy ennyi elégnek bizonyul, bár elszántam magam, hogy ha kell, akár egész este dübögök. Visszatértem a fekvő helyzetembe és a fejemre húztam a paplant.

Tíz másodperc múlva hallottam, hogy nyílik az ajtaja. Jéggé dermedtem, tudtam, hogy hozzám jön. Reménykedtem, hogy talán csak kiszellőzteti a fejét, vagy leugrik a sarki boltba egy üveg vodkáért, de már kopogott is.

Először arra gondoltam, hogy nem nyitok ajtót. Hisz miről is beszélnénk. Bunkó volt, zajongott egész éjjel, mikor tudja, hogy egy egérfing is Dolby Surround-ban szól odaátról. Én pedig csak jeleztem, hogy ez nincs rendjén, még ha nem is voltam gentleman. De az ilyet hiába is kérnéd szépen, erről meg voltam győződve. Még jó, ha nem röhög a képedbe.

Erősebben kopogott. Hát legyen – ugrottam fel – éppenséggel elmagyarázhatom neki a dolgot. Felhúztam a pizsamanadrágomat és ajtót nyitottam. Ő is pizsamában volt, haja vörösesszőke kóc, arca piros, szeme tocsogós a könnyektől. Azt hittem ivott, de nem éreztem alkoholszagot, és a beszédén sem érződött, viszont szemmel láthatóan kimerítő éjszakája volt. Egyszerre szemrehányó és szégyenkező tekintete olyan érzéssel ajándékozott meg, amire a legkevésbé sem számítottam.

Egy nagyon rég nem látott férfi, aki talán soha nem is voltam, csupán így képzeltem el magam valamikor – megszólalt bennem.

– Jól van, kedves?

A velem szemben a folyosón félhomályában álló nő még ilyen ziláltan, romosan, felpüffedt arccal is kimondottan vonzó jelenség volt. A rég látott férfi máris tovább szőtte a történetet, kedve lett volna átkarolni és beinvitálni a nőt, hadd sírja el bánatát. Aztán csak hallgatni együtt hajnalig – mindez hirtelen csodás eshetőségként tűnt fel, a hallgatásból kivirágzó csók és ölelés gondolata pedig vasmacskaként horgonyozta le a testem az ajtóban. A rejtőzködő férfi azon is elgondolkozott, hogy a pokolba az ivással, a munkával, és a kísértetekkel. Talán elhívja a nőt valahova, ahol napfény van és gyerekzsivaj.

A nő végre megszólalt.

– Bocsánat a zajért. Egy régi barátnőmmel beszéltem, Londonban él, ott most nappal van. Csak ilyenkor tudunk... elnézést. Csak kellett valakivel... – elcsuklott a hangja.

Mivel a soha se volt férfi valamiért nem beszélt, ezért magam voltam kénytelen.

-Jó, de..

Eddig jutottam, mikor egy whiskey és kínai kaja-szagú böfögéssel félbeszakítottam a mondandóm. Lehet, hogy egy öregebb függöny lángra kapott volna tőle. Láttam, ahogy a nő visszahőköl, és úgy mustrál, mint egy vadidegent. Alighanem ismerte már a következő állomásokat, amelyek felé robogtam. Elöntött a méreg. Ez így nem volt fair, hogy még ezért is egy kupac ürüléknek érezzem magam. Ő az alkoholista, nem én! Én bármikor lerakom, ha akarom. Csak minek tenném? Nem én vagyok a felelős két anya nélkül maradt gyermekért. Csak a saját tyúkszaros...

 – Oké – böktem oda és becsuktam az ajtót, mielőtt veszekedésbe torkollna az éjszaka. Valamiért úgy éreztem, hogy ott marad állva az ajtóm előtt, de egy pillanattal később csapódott is az ajtaja, méghozzá jó hangosan. Miért is maradt volna? Miért is érdekelném én őt? Vagy bárkit? Még egy ilyen lezüllött bálkirálynő is átnéz rajtam. Attól persze hízna a mája, ha beleszeretnék. És mikor már teljesen odavagyok érte, jön egy másik koldus, hófehér metrón és elviszi egy másik szemétdombra. Ugyanaz a menetrend, mintha mi is normálisak lennénk.

Volt is eszemben belezúgni. 21-re húztam volna lapot. Aznap már nem telefonált többet, mégsem tudtam aludni. Belegabalyodtam a sértődésbe, élvezettel kuszáltam össze a gondolataimat, és hajnaltájt azon kaptam magam, hogy egész jól vagyok. Talán ezért is úsztam meg azt az éjjelt.

Másnap kifacsarva ébredtem, élni se volt kedvem. Rosszkedvem hatványozódott, mikor az orvosnál kiderült, nem fognak leszázalékolni, a bajomra van gyógyszer, amit egyszer már voltak szívesek felírni. Az én bajom, ha nem szedem. Hangosan átkozódtam hazafelé menet. Orvosok, raktárfőnökök, bürokrácia – mind elmehetnek a fenébe!

Este betértem a kocsmába, de még innom sem akaródzott. Két sörnél megálltam. Törtem a fejem, hogyan kerülhetném el, hogy az utcán végezzem. De semmi sem jutott az eszembe. Pedig azon az éjjelen nyugodtan gondolkozhattam, a „barátnőm” egy árva pisszenést se hallatott. Kifogyott belőle a Duracell. Mégis, az agyam egyre csak egy képet vetített a szemem elé: a raktár épülete előtt fekszem kitekeredett pózban egy hálózsákban, előttem egy üres műanyagpohár. Hogy halott vagyok-e már, azt a képből nem lehetett megállapítani.

Éreztem, hogy a testem máris hűlni kezd. Akkor már érjen a vég a szobámban, mintsem méltatlanul az utcán. Nagyot sóhajtottam, de nem volt elég, vettem még egy nagy lélegzetet. Mire leért a tüdőmbe, hidegebb volt, mint az űr.

Pillanatok alatt lebénultam, ahogy a dudor megjelent az ágyam végében. Lassan gyarapodott, ahogy eddig, mégis éreztem, hogy ezúttal jóval türelmetlenebb, mintha kifejlődésének túlvilági szabályait feszegetve préselné magát előre, hogy minél előbb hozzám férjen. Nem volt kétséges, hogy ezúttal sikerrel jár; senki és semmi nem jön a segítségemre.

Előbukkant a pergamenszerű barnaság, tudtam, hogy mindjárt a szemek következnek, és ha mindkettőbe belenézek, búcsút mondhatok a maradék józan eszemnek.

A legelviselhetetlenebb mégsem ez volt, hanem a vonzás, ami belőle áradt. Mintha kettészakadtam volna: az egyik felem agyi ereket elpattintó pánikban kapálózott volna a felszínre, míg a másik belátta, hogy nincs értelme harcolni, attól csak még szörnyűbb lesz.

A szem nem volt teljesen sötét, a fehérje helyén valami szennyes-vörös lé kavargott, az írisz egy fekete lyukként szívta magába tudatom romjait. Mire a fél arc láthatóvá vált, megszűntem ember lenni. Nem egy szörny vicsorgott rám, rémséges fogak százaival. Sokkal rosszabb volt. Az a szerencsém, és talán a magáé is, hogy képtelen vagyok magam elé idézni a maga teljességében, különben itt helyben elkezdeném a visítást és a hajam tövestől való kitépkedését.

A vonásait – amennyire emlékszem – akár még szépnek is találhatta volna valaki, ha nem azon az arcon lettek volna. Alig érzékelhetően mosolygott, szoborszerű élettelenséggel, ugyanakkor nagyon is eleven volt és tele volt… nem élettel, és nem is halállal. Hiszen a halál az élethez tartozik, ez viszont nem tartozott semmi olyasmihez, amit élő organizmus valaha tapasztalt. Látszólagos merevsége mögött az arc folyamatos változásban volt, szétcsúszott, kavargott, pokoli csápok karmok nyúltak ki belőle, majd téptek bele a férgekként kavargó húsba. Festő nem alkothat olyan velejéig disszonáns ábrázatot, mint ami az ágyam lábától kérlelhetetlenül a fejem felé tartott. A totális téboly ült rajta. Az arc körüli feketeség úgy lengte körül, mintha víz alatt lebegne. Egy apáca ruházata volt. Egyetlen fehér folt sem nyújthatott vigaszt a szemnek, a főkötő is épp oly fekete volt, mint a fátyol.

Az apáca egyre közelebb jött, és pontosan tudtam mit fog tenni. A következő pillanatban mintha egy kötőtűvel vágtak volna a bal agyféltekémbe, mire a bal oldalam teljesen elzsibbadt. Jobb kezem ösztönösen kilőtt az ébresztőóra irányába, ami hangos csörrenéssel esett a padlóra. A zajra kinyitottam a szemem.

Az apáca nem volt sehol, odakintről már világos szűrődött be. A saját verejtékemben fürödtem, a fejem baloldalt iszonyúan hasogatott, alig bírtam nyelni. De életben voltam. Csak álmodtam a látogatást. Sírva fakadtam, és egy jó félóráig nem is hagytam abba. Az sem érdekelt, ha a szomszédom felkel rá. Végtére is, ő nem szólhat egy szót sem.

Talán egy órát ha sikerült aludnom, aztán a kínzó fejfájás kitörölte az álmot a szememből. Nem volt képes másra, minthogy üljek a földön lehorgasztott fejjel. A telefonomon megnéztem, minek a tünete a migrén és a zsibbadás. Az alapján, amit találtam, elpattanhatott egy vérrög az agyamban az alatt a lidérces álom alatt. Már nem tudtam, mi hiányzott.

Tudtam, hogy orvoshoz kéne mennem, de annyi erőm se volt, hogy két percnél tovább állva maradjak. De ha képes lettem volna rá, akkor se mozdultam volna ki az odúmból. Hova, kihez mentem volna?

Nem volt hová menekülnöm. Az a valami most már az álmaimban is eljutott hozzám, ráadásul ott még veszélyesebbnek is bizonyult – mi biztosíthatott volna afelől, hogy nem kapok agyvérzést a legközelebbi alkalommal. Azon töprengtem, vajon miért nem kapott még el? Mintha ez a bénító lassúsága csupán színjáték lett volna, azért, hogy kifárasszon, megtörjön. Sikerült neki.

A fájdalom dél körül enyhülni kezdett, köszönhetően egy fél tubus aszpirinnek. Felötlött bennem, hogy átkopogok a Natashához. De hamar letettem róla. Amilyen lelkiállapotban voltam, meg se tudtam volna mukkanni a jelenlétében. Ő pedig aligha kezdeményezett volna beszélgetést azok után, ahogy viselkedtem vele. Milyen jó is lett volna, ha áthív egy csésze teára, és az ölébe hajthatom a fejem, hogy a haja az arcomat cirógassa és csak hallgatunk, amíg át nem melegszem annyira, hogy előtörjenek belőlem a szavak. Hogy elmondhassam neki: sajnálom, ami vele történt, és hogy igenis fogja még látni a gyerekeket. Hogy igazságtalan, ami vele, és ami velem történik. Hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek. Elmondanám neki, hogy ne érezze magát egyedül, ha úgy tűnik, senki sem hallja, ahogy üvölt. Hogy egy elnyújtott vákuumsikoly az életünk, mint annyi más emberé. De még így is lehet benne élni. Ekkor talán már a kezét is fognám.

Délután egy órán keresztül okádtam. Megesküdtem volna rá, hogy hetekkel korábbi ételek maradványait láttam a vécében. Mégis jobban éreztem magam egy kicsivel, ahhoz legalábbis elég erőm volt, hogy lemenjek a sarokra néhány korty whiskeyért. Ha valóban vérrög van a fejemben, azt meg kell operálni. Nem kerülhetem el a kórházat. Ez némi bizakodásra adott okot, mintha a fehér falak, infúziók, kórlapok és lázmérők elrejthettek volna az elől, ami elől, úgy tűnt, nem maradt több kibúvóm elbújni.

A gyógyszer, az ital és régi dalok hamar kellemes kábulatba sodortak. Egymás után rendeltem a feleseket, de éreztem, hogy ezen az estén nem fogom tudni kiütni magam. Úgy is lett, egyenesen mentem végig a járdán hazafelé, hugyozni sem álltam meg a szokott bokroknál. Mikor hazaértem, szomszédom már javában duruzsolt. Mintha a szokásosnál is indulatosabb lett volna a hangja. Hadarva, zaklatottan beszélt, mint egy gyerek, ha valamivel igaztalanul vádolják, nem találta a szavakat, elharapta a végüket. Éltem a gyanúperrel, hogy fogadkozása ellenére mégiscsak fogyasztott alkoholt aznap. Kiábrándultan tettem fel a fejhallgatómat és meghallgattam néhány zúzos rockszámot. Arra gondoltam, hogy később talán átnézek hozzá. Ha tényleg kibontott valamit, ne igya meg egyedül. Valahogy akkor nem zavart annyira a siránkozása, úgy voltam vele, hogy ha tényleg beutalnak a kórházba, jó ideig ez lesz az utolsó estém a szállón. Morogtam persze, de valamivel barátságosabban.

– Halkabban zsensina, még kihívják az idegenrendészetet.– Kezdtem elbóbiskolni a zenével a fülemen, mikor egyszer csak a zenekar hirtelen befejezte a számot. Olyan csend lett, mint soha azelőtt. Meztelenül az univerzum mélyére hajítva sem lehettem volna védtelenebb.

Akkora erővel szorítottam össze a szemhéjamat, hogy belesajdultak az arcizmaim. Tudtam, hogy az apáca ott van fölöttem. Aztán arra gondoltam, attól, hogy nem látom, még nyugodtan átharaphatja a torkom. Akkor már inkább legyek tanúja a halálomnak, még akkor is, ha azon nyomban kifut alólam a világ a látványától. A szám még működött annyira, hogy résnyire kinyithassam. Egyetlen szót kezdtem ismételgetni, olyan halkan, hogy az még Isten sem hallhatta: Vérrög.

Próbáltam valahogy felkészíteni magam az elém táruló látványra, de ahogy belepillantottam azokba a szemekbe, mintha valaki egy baseball ütővel kiütött volna a valóságból, valami üres, mégis végtelenül tágas parkolósávba, ahol már nem érvényesek a fizika és a biológia törvényei. Ezzel egy időben éreztem, ahogy a záróizmaim elengednek. Különös, hogy még abban a helyzetben is érzékeltem a savanyú iróniát abban, hogy összecsináltam magam. Meglehet, épp ez akadályozott meg egy újabb vérrögöt, vagy egy infarktust, vagy bármi mást.

Az apáca csakugyan felettem lebegett úgy fél méterrel, ha lehet, még borzalmasabb volt, mint az álmomban. Arca most is mozdulatlan volt, legalábbis a szemeim szerint, mégis láttam, ahogy szemei elfolynak az arcán, majd vissza. Mindene – a külső és belső szervei eleven, már-már buja gonoszsággal kavarogtak. Mégis egészen addig nem vesztettem el a fejem, amíg meg nem láttam egy másféle mozgást, ami egy fokkal valóságosabbnak tetszett az érzékeken túli örvénylésen. A jelenés szája körül valami piszkosszürke tömeg lengedezett. Összecsavart rongyként lógott ki a szájából. Az apáca evett.

Éreztem, ahogy az elmém ledobja magáról a láncokat, amiket életem néhány évtizede alatt ráakasztottam, mikor megláttam, hogy mi tűnik el a lassan őrlő állkapcsok mögött. Mintha az a darab valami megérezte volna a pillantásom, heves rángatózásba kezdett. Egy csecsemő lába volt. Színéből ítélve a test, melyhez tartozott, már jó ideje halott lehetett. Mégis, valami gyereksírásra emlékeztető zaj foszlányai jutottak el a fülemig, noha mindaddig úgy éreztem, hogy a birodalomban, melyben tartózkodtam, nem terjedhet a hang.

Azt hittem, az iszonyat fokozhatatlan, de a szörnyeteg még képes volt tetézni, azzal, ahogy rám nézett. Mert engem nézett, mintha csak ekkor vett volna észre, és vigyorgott. Olyanformán, mint egy szégyenlős szűzlány, aki pirulva olvassa élete első szerelmes regényét. Miközben egy gyermek lába kalimpál kifelé a szájából. Tud nekem mondani ennél jobb képet a totális őrületre?

Ez egy kicsit sok volt, igaz? Látom magán. Tarthatunk szünetet, ha akarja. Kicsit hűvös van itt, nem? És, hogy van a család? Csak vicceltem, ne nézzen így rám. Folytathatom, ha készen áll.

Istenem, szinte kokettált velem az a dög, miközben befelé szívta, ami a piciből még megvolt. A gyereksírás tébolyodott halálhörgésbe váltott. Aztán, amikor a láb teljesen eltűnt a cserzett ajkak mögött, hirtelen elhalt.

Közben egész idő alatt, mint egy beakadt lemezt, a saját hangomat is hallottam, ami szinte kislányos hangon ismételget egyetlen szót: Vérrög.

A mantrámba hirtelen valami felfoghatatlanul mély dübörgés vegyült, mintha az ördög nyomta volna alám a basszust. Az apáca szája újból nyílni kezdett. Még az is lehet, hogy a gyomrát hallottam korogni annak a mocsoknak. Létezhet, hogy még éhes volt? Szájában a fátylához hasonló tömény feketeség honolt. Addigra már kiürült a testem, de alsó nyílásaim még szivárogtak, ahogy ez a sötét folt közelíteni kezdett az arcomhoz.

A száj természetellenesen kitágult, a saját állkapcsomban éreztem az inak szakadását. Mivel nem volt lehetőségem elmozdulni előle, hamarosan betöltötte az egész látómezőmet. Már nem is láttam mást a benne fészkelő végtelen űrön kívül. Éreztem, hogy az én szám is nyitva van, alighanem sikoltottam, épp csak a hangszálaim maradtak érintetlenül abban a tökéletes légtelenségben.

Mégsem nyelt el az üresség. Nem tudom, mennyi idő telt el, miután felfalt az a kurva, de egyszer csak mintha megint a szobámban lettem volna. Ennél nagyobbat persze nem is tévedhettem volna.

Még az enyémnél is kisebb hálófüléknek tűnt, egykori kolostorok, dohos cellájának. Legalábbis a kereszt az ágy fölött erre utalt. A fal, amelyre ráláttam erősen penészedett, akkora folt volt, hogy hárman is elfértek volna rajta. A penész alatt homályos alak ült az árnyékban; mintha elkerülte volna a legapróbb fénysugár is. Mégis láttam az arcát, amint felemelte a fejét.

Átlagos női arc volt, fiatal még, talán még húszéves se lehetett. Mégis azonnal felismertem benne a múmiámat. Szájától lefelé az arca csurom vér volt, akárcsak fehér köpenye. Beletelt némi időbe, hogy megértsem, mi történik. A vér a padlót is befedte, furcsán nyákos volt, ahogy elegyedett a magzatvízzel.

A nő az ölében, a fátylába bugyolálva tartott valamit. A fátyol félrecsúszott, és ami kikandikált alóla, az valószínűleg életem végéig kísérteni fog. Az apró lábszárcsont még vörösen-rózsaszínűen ragyogott a maradék hústól. A kis újszülött váz ernyedten hevert anyja ölében.

A kannibál arcán földöntúli öröm ragyogott. A tisztátalanságnak vége, földi hívságának gyümölcsét a lehető legtökéletesebben takarította el. Nemsokára megtér égi jegyeséhez és többé semmi nem állhat szerelmük útjába.

Hogy honnan tudtam mindazt, amit ez a velejéig beteg teremtés érzett? Miközben az apáca gyomrában tartózkodtam, az emlékei sűrű gyomornedvként tapadtak rám, hogy lemarják a lelkemről az emberség utolsó morzsáit is. Éreztem tüdeje tágulását kitörő boldogságában; egy pillanatra talán osztoztam is benne.

A fátyolos alak lassan beleolvadt a mögötte elterülő penészbe. A sarokban megmoccant valami. És morgott. Ilyen morgást azonban még sosem hallottam. És nem is akarok többé. Ez már nem a múmia volt, nem is a fiatal énje öltött másik formát. A hangból tudhattam, hogy amihez tartozik, csupán néhány percet töltött a lét általunk ismert formájában, és már nagyon régóta nem emberi lény.  

Anyja őrjítő lassúságával bontakozott ki a homályból. Maga volt a megtestesült iszonyat. Elég volt egy pillantást rávetni ahhoz, hogy soha többé ne akarjak létezni.

Csecsemő teste hatalmas fejet tartott, ami szinte pulzált. Sűrű, fekete erek szőtték be, amik minduntalan kipukkadtak és valami ragacsos szürkeséget lövelltek magukból. Szája egyetlen gennyedző sebhely, apró fehér pöttyökkel, amik talán fogak törmelékei lehettek, nem tudom. Szeme és orra nem volt. Miért is lett volna? Alig használta őket abban a pár percben, amíg élt.

Nagyjából az ágyamig ért föl. Ingadozva ácsorgott újszülött lábain és éreztem, hogy engem méricskél. Abban a pillanatban azt is tudtam, mit érez. A lehetetlenséggel határos módon megkordult a gyomrom. Millió mérföldnyire a valóság alá temetve, farkaséhes voltam.

Azt is értettem, hogy a csend néha eljön az emberekhez. Nem válogat, földrészeken át tekeregve rátapad arra, aki valahogy képes észlelni és létrehoz valamiféle kapcsolatot. Engem egy évszázadok óta halott, bűnbocsánatot soha el nem nyerő apácához és elevenen felfalt magzatához kötött hozzá. És a démonhoz, amit ez az istentelen aktus hozott létre. Hogy miért engem és miért hozzájuk? Fogalmam sincs.

Talán én voltam az első, aki találkozott velük, talán más, mindenesetre tudtam, hogy a mérhetetlen étvágy a lényből jön. Ki lehetett éhezve. Már nem menekülhettem, akkor sem, ha elhiszem, hogy őrült vagyok.

Ekkor valami egészen elképesztő dolgot hallottam. A szomszédasszonyt, amint panaszkodott – valahol messze a cella falain túl. Az inger megrázkódtatott és némi taknyot préselt ki az orromon. Nem tudtam elképzelni sem, miként lehetséges ez, mindenesetre halvány remény suhant át rajtam a hangja hallatán.

A lény érzékelhette állapotom változását, mert ijesztő gyorsasággal – mintha beletekernénk a videofelvételbe – átsuhant a cellán, egyenest neki az ágyamnak. Olyan fürgén szedte a lábait, hogy nem is látszottak mozogni. Valami kattant a fülemben. Nem tudom, hogy a szomszédasszony zökkentett-e ki, mindenesetre újra volt levegőm.

– Paramm-paramm-paramm! – visítottam.

A lény a takarómhoz ért és kezdte lefejteni a testemről. Nem volt rajtam a pizsamaalsóm, iszonyodtam a gondolattól, hogy hozzáér a bőrömhöz. Tudtam, mit akar, csak azt nem, hogyan fog hozzálátni. Ahogy lehúzta a takarót, megcsapott az ürülékem szaga. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.

–Paramm-paramm-paramm! Őrült vagyok, őrült vagyok! Vérrög! Őrült vagyok és befostam! Befostam, minden csupa szar!

A lény nem zavartatta magát a kiabálásomtól. A cella egyre sötétebb lett, mintha itt már többé nem lett volna helye fénynek. Arra gondoltam, most már vége lesz, és hála töltött el, mégis folytattam a sikoltozást, amikor megláttam a lábaim helyén az elsorvadt kórókat. A lábfejeim már a démon szájában voltak. Gépies arccal szívott magába, és ahogy egyre csak tűntem el benne, testem még kívül lévő maradéka úgy sorvadt tovább.

A szomszéd nő mégis képes volt túlkiabálni a sikolyomat. Bizonyos értelemben ő is a végén volt valaminek. Hihetetlen, de úgy emlékszem arra, amit mondott, mintha most hallottam volna, egy perccel ezelőtt.

– A rohadt életbe, George! Te szemét, hát mit akarsz még tőlem? Meddig vezekeljek? Könyörögtem már eleget! Mit tehetnék még? Haljak meg? Ezt akarod? Akkor végre megoldódna minden bajod, nem igaz? Mert meghalok nélkülük, ezt te is tudod! Nem lehetsz ennyire gonosz! Tudom, hogy már rég mással vagy. Nem érdekel, legyél boldog vele! De legalább enged őket látnom. Legalább csak még egyszer!

A lény rá se hederített, szemek nélkül is rám meredve, komótosan falta a testemet tovább. A legrosszabb az volt, hogy nem is fájt, csupán fagyos hideget éreztem, mintha egy lavina készülne betemetni. Szája borzalmas cuppogással nyelt magába, éreztem, ahogy a nyelve (nyelvei) és az apró tejfogak csiklandozzák a belső szerveimet.

– Kérlek! Könyörülj meg rajtam! Annyira hiányoznak! Ne ölj meg! – jött a hang a falakból. Ekkor újra üvölteni kezdtem. Nem találván saját szavakat, a Natasháét használtam.

– Kééérlek, ne öölj meg!! – sikoltottam én is, szinte ugyanabban a hangfekvésben, bár aligha tudtam, mit csinálok. Úgy kapaszkodtam a hangjába, mint egy hajóról vízbe csüngő kötélbe.

– Szükségük van az anyjukra! – hallatszott odaátról valamivel bizonytalanabbul.

– Szükségük van az anyjukra! – visszhangoztam, aztán valami történt bennem. Valami bekapcsolt egy áramkört az agyamban, azt hiszem épp az, amelynek a tagadására épül az emberi civilizáció.

 –Nem teheted ezt velem! – ordítottam – Szükségük van rám!

A cuppogás abbamaradt.

– Ne csináld! Már nem is iszom. Azóta nem, hogy lelöktem Fannyt a lépcsőn! Higgy nekem, ártatlan vagyok! Ne ölj meg, te szörnyeteg! – sipítottam.

A cella falán dörömbölt valaki. A lény feje arrafelé mozdult. Még levegőt se vettem, se hadartam tovább üvöltve.

– Nem vagyok gonosz! Nem ezt érdemlem, te rohadt kurvapecér! – A dörömbölés erősebb lett. Ekkor az áramkör magasabb fokozatba kapcsolt – látja, először életemben végre tudtam sebességet váltani – és mielőtt megfékezhettem volna, már a számon volt.

– Szükségük van rám! – A hangom immár megtévesztésig hasonlított a szomszédasszonyéra. – Az anyjukat akarják! Akárcsak te! Szegény kicsi drágám! Még mindig szeret téged! Az anyád szeret téged! Megbánta a bűneit! Ott van, odafent, a fal mögött! Ott az anyád! Érted üvölt, nem hallod? Ott van és téged vár!

A dörömbölés a falon most már folyamatos volt, és hisztérikus zokogás keveredett bele. A lény néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd hatalmas lendületet véve leugrott az ágyamról és a padlót kezdte kaparni csenevész lábaival. Az altestem helyén csupán valami pép maradt, de még mindig nem éreztem semmit; mintha jégtömbbe fagytam volna derékon alul.

Ekkor megnyílt felettünk a cella plafonja. A nyálkás résen át csorba fogakat láttam, mögöttük pedig az igazi szobám falát, amely túloldalán minden bizonnyal Natasha dörömbölt eszelősen. A lény odalent behajlította apró lábait és elrugaszkodott a földről. Már-már úgy látszott, hogy elvétette az ugrást, beleakadt a hatalmas fogakba, úgy csimpaszkodott beléjük, lábaival az anyja torkát kaparva veszettül. Úgy furakodott kifelé, mint egy csapdába szorult rágcsáló. A cella rázkódni kezdett, nem akarta kiengedni a porontyot. Éreztem, amit az apáca érzett. A téboly foszlányaiban szinte világított a kétségbeesés. Nem értette, mit keres a torkában a gyermeke. Hiszen lenyelte, eltüntette örökre. Így sosem lehet együtt a jegyesével. Örökre így marad, ebben a förtelmes állapotban.

Azt hiszem, a cella mozgása valójában az apáca köhögése vagy öklendezése volt. A poronty már a szájpadláson állt és egy fürge mozdulattal kiugrott az anyjából. Néhány másodpercnyi döbbent csend után összement a tér körülöttem, ezzel egy időben az ágyam hihetetlen sebességgel indult meg felfelé. Ahogy kipottyantam a szájon magam is, a fogak cafatokban hámozták le a bőrömet.

Megint a szobámban voltam, az ágyam keresztben feküdt benne. Épp csak arra volt időm, hogy levegőt vegyek, megállapítsam, hogy a lábaim épségben vannak, és még lássam, ahogy a poronty, ugyanazon mély dübörgés kíséretében, amit korábban hallottam – lassan áthalad a falon.

Ezután egyetlen pisszenés sem hallatszott. A csend iszapként telepedett ránk. Az apáca megint felettem lebegett. Vártam, hogy elemészt megint, de nem közelített. Az volt az érzésem, hallgatózik. Ekkor egyetlen rövid, ám annál irtózatosabb sikoltás hallatszott a fal mögül.

Az apáca arcában ekkor mintha elcsendesedett volna a téboly. Szinte olyan lett, mint amilyenné a fiatalasszony válhatott volna öregkorára, ha nem égették el volna máglyán azon nyomban. Szemébe visszatért a szűzi lelkesedés, szája cinkos mosolyba gyűrődött, egyik szemhéját végtelenül lassan lehunyta, csak később jöttem rá, hogy voltaképpen rám kacsintott. Tudom, hogy mit üzent vele: Ezúttal megúsztad.

Ezúttal.

A következő pillanatban már nem volt sehol. Ahogy a roppant feszültség percek múltával kiengedett belőlem, elájultam.

Esteledett, mikor felébredtem a bűzre. Miután lábra tudtam állni, az első utam a fürdőbe vezetett. Több mint egy óráig zuhanyoztam. Az ágyneműm, az ágyam használhatatlanná vált, nem tudtam, hogyan szerezhetnék újat. Amennyire lehet, kitisztítottam a matracomat, aztán egyszerűen csak megfordítottam. Tudtam, hogy a szag nem fog teljesen eltűnni, amíg végleg meg nem szabadulok tőle, de akkor ennyi telt az erőmből – így is kisebb csoda volt, hogy ennyit meg tudtam tenni.

Este tízre valamennyire elfogadható állapotba hoztam a lakhelyemet, és akkor jöttem rá, hogy a takarítás szerencsésen elvonta a figyelmemet arról, ami történt. Ahogy a rendrakás hangjai elültek, majdnem felvisítottam a beálló csendben. De ez már csak a normál csend volt, valahol a távolban mentőautó szirénázott. Tudtam, hogy felesleges tovább rettegnem: Anya és fia nem fog háborgatni. Egy jó darabig még nem. Mégsem tudtam megnyugodni.

A szomszédból továbbra sem hallatszott semmi. Ismerős érzés kerített hatalmába. Olyasfajta bűntudat, amit egy alapos berúgás után érez az ember, mikor csupán arra emlékszik, hogy valami nagy disznóságot csinált. Krákogni kezdtem. Mérges voltam magamra, hiszen nem csináltam semmit. Egy elmondhatatlan lidércnyomásban természetfeletti erők dobáltak össze-vissza, mint egy papírgalacsint.

Éjfélre a bűntudat olyannyira felerősödött, hogy nem bírtam megmaradni a lakásban. Átkoztam magam, hiszen amit tapasztalni véltem, nem történhetett meg igaziból. Abban biztos voltam, hogy immár bérelt helyem van egy szigorított elmegyógyintézetben. Azok, amiket kiabáltam, onnan a múmia gyomrából mégis valóságosnak tűntek. Elhatároztam, hogy átmegyek Natashához. Egy óráig is eltartott, mire összeszedtem magam annyira, hogy bekopogjak. Se csoki, se virág? – motyogtam zavaromban magamnak a folyosón. Nem mintha számíthattam volna rá, hogy bármit elfogad tőlem. Úgy voltam vele, ha nem ugrik egyből a torkomnak, az már jó.

Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, miután senki sem nyitott ajtót. Úgy ahogy voltam, köntösben lementem a sarki csehóba. Az első feles után kezdtem aggódni, pedig általában az megnyugtat az ital.

Mi van, ha az anyjához utazott? – gondoltam. Valószínűtlennek tűnt, hogy csak úgy elrepült Oroszországba. A monológjaiból tudtam, hogy erősen fogja a pénzt.

Nem tudtam szabadulni a képtől, ahogy a "gyermek" átszivárog a falon. De hát, a fenébe is, ezt én találtam ki, az agyam hozta létre, hallucináció, nem egyéb. Hisz sohasem voltam normális. Soha! Csak áltattam magam, egész életemben.

Másnap délután, egy újabb sikertelen kopogási kísérlet után már reszkettem a félelemtől. Fogtam magam és elbuszoztam egészen a város másik felére, ahol egy telefonfülkéből felhívtam a rendőrséget. Egy kollégájának adtam ki magam, és aggódó hangon rebegtem el, hogy Natasa nem ment be dolgozni aznap, nem is telefonált, pedig mindig szokott, ha történik valami. Kértem, hogy küldjenek ki egy járőrt a lakására. Hogy enyhítsem a szorongásomat, elképzeltem a jelenet, ahogy hazaérek és ott vár rám az ajtó előtt, válogatott szitkokat szórva gyámoltalanságot színlelő arcomba, mondván, hogy nem elég, hogy éjnek idején őt és a gyerekei iránti érzéseit a legalpáribb módon kigúnyoltam, most még a zsarukat is ráhívtam. Mit nem adnék azért, ha valóban így lett volna. Minden egyes pofon ajándék lett volna tőle.

Nos, legalább a kínzó bizonytalanságnak véget vetettem ezzel az akcióval. Éppen akkor gurították ki a házból fekete hullazsákban, mikor visszaértem. Csak ennyire emlékszem, mert ott helyben összeestem, csak a kórházban tértem magamhoz. Az mindenesetre jó volt, hogy legalább az arcát nem kellett látnom.

Elég, hogy Arthur látta. Ő egyébként teljesen meglepett azzal, hogy eljött meglátogatni. Sokat fogyott azóta, hogy utoljára láttam, valahogy egészen összeaszott. Pár napja volt itt. Majd' egy doboz cigit elszívtunk egy óra alatt. Csak a végén nyögte ki, mi volt Natasával. Azt mondta, az orvosok szerint szívroham végzett vele, de láttam rajta, hogy nem hiszi el. A száraz alkoholistákkal gyakorta megtörténik, ezt is mondták. Arthur azonban még vethetett egy pillantást Natasára, mielőtt letakarták. Azt mondta, egészen eltorzult az arca...

A rettegéstől – tettem hozzá egyből, és ekkor az a nagydarab ember hosszan rám nézett, majd rázkódva zokogni kezdett.

A többit már tudja. Kihallgattak, legalább nyolcszor. A végén megállapították, hogy a gyanús körülmények – az ordítozás, a mocskos ágynemű és matrac, a különös felbukkanásom és ájulásom a ház előtt – ellenére sincs benne a kezem a halálában. Én pedig igyekszem hinni a nyomozó uraknak. Mégiscsak ők a szakértők a saját területükön.

A bűntudattól természetesen nem tudok, talán nem is akarok végleg megszabadulni, de egész jó kis pirulák vannak idebent, hogy ne kelljen éreznem nagyjából semmit sem. Néha arra gondolok, hogy talán csupán az ordítozásom csapta ki Natashánál a biztosítékot. Hiszen olyan dühödten verte a falat. Lehet, hogy akkor érte a szívroham. Sajnos idebent nemigen juthatok információhoz a halálának pontos okát illetően. Arthur ugyan szavahihető ember, de ami azt illeti, nála is ott van a whiskeys üveg a fülkében az asztal alsó fiókjában.

Jó lenne, ha itt maradhatnék. A kinti világból már úgyis kiiratkoztam. Egyébként sincs hová mennem, egy vasam se maradt. A délutánok egész jók, akkor jön a Veronal. Azt is megengedték, hogy a szobámban egyek. Attól ugyanis rám jön az őrjönghetnék, mikor a többi páciens elkezdi nyammogni a levest, néma csöndben, kifejezéstelenül. Nem mintha bármi bajom lenne velük egyébként. Blazsenni nyisje duhom*.

Tessék? Nem, nem mondtam semmit.

Szóval a szobámban eszek, nem mintha különösebben lenne étvágyam, néha úgy érzem, mintha egy életre jól laktam volna. Máskülönben gyönyörűek a naplementék az ablakomból. Egyedül elalvás előtt rázós kicsit.

Nem félek, nem azért rossz. Nem tartok attól a perctől, amikor visszatérnek. Úgysem fog fájni igazán. Már nem. Csak egy kicsit hideg lesz. Egyedül attól rettegek, hogy amikor jönnek, ott, az igazság pillanatában olyan gyáva leszek, hogy még azt is túl fogom élni.

* Boldogok a lelki szegények – oroszul

 2019-11-26 Dublin   (Vázlat: 2017-01-03 Farnam, UK)

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Gazdatest:   Egy szürreális közegben játszódó bizarr románc, amelyben egy férfi és egy nő próbál egymáshoz közelebb kerülni, miközben a bennük lakozó, olajfekete matériaként megjelenő sötét erők épp az ellenkezőjén dolgoznak. Stílusában valami olyasmi, mintha David Cronenberg két biohorror között lefirkantott volna egy szerelmi történetet a Twin Peaks vörös függönye mögött. 

Katarzis:Mi sül ki abból, ha zavart elmeállapotban, tele frusztrációval beülünk egy bevásárló központ legfelső emeletére, ahol senki se jár, és vadiúj, zajbiztos fejhallgatónkkal kipróbáljuk a tökéletes csendet? Azok a furcsa villódzások a csendkamra-hatás által okozott hallucinációk, vagy valami egészen más? Vezethet-e egy mégoly szörnyű esemény is katartikus megtisztuláshoz? E szatirikus írásban ezekre keresem a választ.

Szerelem: Egy náci tiszt élvezettel teszteli a különböző pisztolyokat a haláltábor foglyain. Egyik áldozata, egy kislány azonban megmagyarázhatatlan rajongással néz rá. A gyilkos lövés után pedig gyanús mesterkéltséggel zuhan a padlóra. A dolog hosszú évtizedekig nem hagyja nyugodni a Dél Amerikába szökött gyilkost, érzi, hogy nem menekülhet a válasz elől e különös viselkedésre.

Az ötödik szoba  Egy emberszerű entitás kóborol egy véget nem érő sötét alagútban, a kiutat keresve. Útja során különös szobák bukkannak fel a folyosó bal oldalán. A lét stációit jelképező helyiségekben tapasztalatokra tesz szert, melyekért hatalmas árat kell fizetnie.Az ötödik szoba sorsdöntő fordulatot jelent az útján, és eldől, kiszabadulhat-e az alagútból, és ha igen, megéri-e. A szürreális utazások kedvelőinek.