Ne menj még Annie, ülj le ide mellém egy percre! Olyan ritkán beszélgetünk. Nem mintha te tehetnél róla. Mit csináljak, ha egyszer ki se látszom a munkából. Anya? Anya már lefeküdt, ne zavard, hadd pihenjen. Nehéz időszakon ment keresztül mostanában, de hátha most már vele is rendben lesz minden. És végre véget ér ez a féléve tartó hidegháború. Tudod jól, miről beszélek. Nem kell ahhoz veszekedni, hogy megfagyjon a levegő.
Dehogy is akarok én veszekedni, nem azért mondtam! Csak beszélgetünk. Mint felnőtt a felnőttel. Mutasd csak az arcod! Gyönyörűen begyógyult a heg, nem is látszik már, csak ha nagyon közelről nézed. Ez már igazi háborús sérülés. Nevess már egy kicsit, ne vágj már pofákat folyton. Tudod mit? Látnod kellett volna anyád arcát ma, miközben délután a barátaiddal játszottatok. Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül, ahogy legördülnek róla a mázsás kövek. Tudom, mit gondolsz erről, és nem is akarok felróni neked semmit, különösen a mai nap után. Olyan büszke vagyok rád, és anyád is az, hidd el! És ha a nagyanyád még élne, ő lenne a legbüszkébb.
Éreztem én reggel, hogy van valami a levegőben. Direkt zártam kulcsra a nagyszobát; ez a te napod, a te zsúrod, az ember egyszer tizennégy éves. Buborék ma legfeljebb az üdítőitalokban legyen. Remélem, örülsz a távcsőnek, ha már annyit nyaggattál vele. El is lettél volna vele egész nap, ha az osztálytársaid meg nem unják.
Esküszöm, nem is emlékeztem már, hogy nekünk megvan az a társasjáték. Valld be, te tudtad, hogy ott van a szekrény alján! Nagyon gyorsan megtaláltad. Igazán nem mondhatod, hogy ez is a mi mesterkedésünk volt. Ha a kis Peterson gyerek nem említi… bocsánat, Brad, szóval, ha Brad nem említi a társasozást, talán sose kerül elő. A jó öreg Pattints rá! Még a gyári csomagolásban. Valószínűleg anyádé volt, én legalábbis nem emlékszem, hogy vettünk volna ilyet.
Persze fintorogtál, de láttam, hogy fülig pirulsz, mikor Brad azt mondta: Te jössz szülinapos! Ne is tagadd, édes lányom. Jóravaló fiatalembernek tűnik, ráadásul szorgalmas, feltörekvő családból jön, nemrég költöztek be a tömbbe. Márpedig aki ide bejut…
De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ma egyszerre tudatosult bennünk, milyen szép és komoly nagylányunk van. Üveges szemmel néztük, életed talán első pattintását, aztán a többit. Alig lehetett leállítani benneteket a végére, úgy belemelegedtetek. Talán egyetértesz velem abban, hogy rég volt ilyen jó hangulat ebben a házban. Anyád még tölteni is elfelejtett magának, láthatod, ott van mindkét palack, az egyik ki sincs bontva.
Igen, tudom, de most mit csináljak? Hidd el, nem volt ő mindig ilyen. És nem utál téged. Miattad, a te jövőd miatt aggódott, nem a miénk miatt. Mi már elleszünk… Tudom, hogy miket mondott, nem kell, hogy emlékeztess rá. Nem kell komolyan venni mindent, amit az ember indulatában összehord. Értem én, hogy vannak szavak, amiket nem lehet kitörölni, akárcsak azt a pofont. De ismerd el, te sem könnyítetted meg a dolgunkat. Akkor ott, hat hónappal ezelőtt túl messzire mentél, ezt te is tudod.
Ráadásul épp a nagyanyád halotti torán kellett előadni a mondandódat. Ezzel nem mentegetni akarom anyádat, csak valamennyire érthetővé tenni, hogy miért tette, amit tett. Tudod, van úgy, hogy egyszerűen összeadódnak a dolgok. Az viszont, hogy beverted a szemöldököd a kredencsarokba, nem akarattal történt. Borzasztóan megijedt, hidd el! Mutasd csak! Alig látszik. Ne fújtass! Mintha valaha is kezet emeltünk volna rád ezen az egy szerencsétlen eseten kívül.
Azt hiszem inkább az bántotta, hogy előtte pár nappal áthívtam Beatrice-t a szomszédból, hogy segítsen a munkában, ha már őrá nem lehetett számítani. Pedig, esküszöm, semmi se történt köztünk. Volt is nekem kedvem bármihez! Nem tudom, feltűnt-e nektek, de akkoriban úgy felgyűlt a munka, hogy alig lehetett férni tőle. És kire marad mindig a nagyja? Rám.
Túlreagálta, igen. De hát mégiscsak a kezei közt halt meg az anyja, a fenébe is! Örülök, hogy akkor épp iskolában voltál. Nem is tudom, hogy elmondjam-e neked… De talán megértesz néhány dolgot belőle. Egy nagy dübbenést hallottunk nagyanyád szobája felől, mikor berohantunk, már a földön feküdt; percek alatt elvitte a szívroham. A félelem egészen eltorzította az arcát. Anyádnak utána visszatérő rémálmai voltak arról, ahogy az utolsó leheletével azt nyögi: "Nehogy felvegyétek, az istenért!"
Éreztem én, hogy végül az a nyavalyás telefon viszi a sírba. A rögeszméjévé vált. Hányszor mondtam pedig, hogy ne aggodalmaskodjék, nem fog az megcsörreni, amíg engem lát. De hiába. Anyád állapota aztán csak tovább rontott a helyzeten. Egyszóval semmiképp sem miattad történt, ami történt, az utolsó időszakban az öreglány nem foglalkozott már veled. Nem szeretném, hogy magadat okold bármi miatt. Én mindig próbáltam megérteni a te szempontjaidat, még ha nem is sikerült igazán soha.
Anyád nem kezelte túl jól ezt az egészet, az már igaz. Szerintem akkor kezdte elveszteni a fonalat, mikor hatodikba mentél. Nem akarlak ijesztgetni, csak azért mondom, mert, amikor olyanokat kiabálsz, mint amiket a halotti toron, akkor jobb, ha tudod, hogy elég rossz hatással van rá az ilyesmi. Tudod kicsim, mialatt te az iskolában vagy, itthon néha történik olyasmi, amiről nem beszélünk előtted. De most már elég nagy vagy, hogy megértsd.
Egy reggel például valami éktelen ricsajra riadtam fel. Istenem… Valószínűleg örökre belém égett a látvány, ahogy anyád meztelenül imbolyog fel-alá, és két lábbal tapossa össze a munkát, amibe épp csak belekezdtünk Márpedig annyit gondolom, még te is tudsz, hogy az ilyesmi teljességgel szabálytalan. Valami roham jött rá, hisztérikus nevetés közepette azt ismételgette: "Annie, az igazság bajnoka!"
Megmondom őszintén, akkor egy pillanatig az én agyamon is átfutott, hogy ezt nem ússzuk meg hívás nélkül. Anyádnál mindenesetre onnantól lett általános a napi két üveg bor. Családi átok, suttogta maga elé állandóan.
Az igazság az, hogy rég ki kellett volna bennünk legalább két hét szabadságot, és elmenni hármasban nyaralni valahova. De a munka egyre csak jött, én pedig erőm teljében éreztem magam, ki akartam használni minden percet. Minden egyes nap után stabilabbnak éreztem a jövőnket, attól féltem, hogy egy vakáció kizökkentene ebből a lendületből. Nem tagadom, hogy a munkába menekültem az itthoni konfliktusok elől, néha olyan érzésem van, mintha átaludtam volna az utolsó éveket.
Rémlik, hogy talán a hatodikos év végi tesztnél az írtad, hogy rovarkutató szeretnél lenni. Anyád tett néhány fölöttébb szerencsétlen megjegyzést akkor, elismerem, abban viszont igaza volt, hogy valahogy mindig a legbizonytalanabb jövővel kecsegtető állásokat szemelted ki magadnak. Nagyanyád akkor már rád hagyta, mint valami bolondra.
– Hát mit akar ő azokkal a rovarokkal foglalkozni? Ki vannak azok már kutatva.
Nekem nem volt már kedvem megszólalni.
Az utolsó ötlet, ami tőlem származott az a "Csintalan Pukkancsok" volt. Akármit is mondasz, ennek a szakkörnek nagy hasznát vetted volna. Tényleg az életre készít fel, ráadásul játékokkal, mondókákkal és dalokkal, amiket máskülönben annyira imádtál. Persze ez is csupán kényszermegoldás lett volna, előtte ugyanis azon gondolkoztunk, hogy inkább átiratunk egy másik iskolába, ami elfordítja a gondolataidat a gyermeteg bogaraidról és valamivel célirányosabb képzést biztosít. Sajnos azonban ezek az intézmények még a mi szintünkön lévőknek is megfizethetetlennek bizonyultak. Maradt a szakkör.
Amin végül ugyebár, csupán két alkalommal vettél részt és persze pattintani akkor sem méltóztattál egyetlenegyszer sem. Hogy hol csavarogtál a többi órán, azóta se kötötted az orrunkra, de nem is kell most elárulnod, csak remélni tudom, hogy nem merészkedtél túl messzire a központtól.
De most mondd meg nekem, honnan szedted mindig ezeket a hihetetlen ötleteket?
Emlékszel még mi akartál lenni harmadikos korodban? Anyád majd' lefordult székről, mikor egyszer a reggelinél megkérdezted tőle, hogy mégis honnan jön a croissant. Azt se tudtuk, hol vegyünk levegőt, csak néztünk egymásra, mindenesetre nem volt szükséged ránk, ahhoz, hogy az év végi tesztben, a jövődre vonatkozó szakmai elképzeléseidet mindössze három betűvel vázold: PÉK.
Azt hiszem akkor tört el valami a nagyanyádban. Még jó, hogy nem voltál idehaza. Úgy átkozódott, hogy hallani is szörnyű volt. Hogy ő nem megy még egyszer a városon kívülre, nem fog vénségére ingázni, elég volt neki fiatalasszony korában, és hogy az ő unokája márpedig nem lesz pék, hogy megcsúfolja az egész élete munkáját! Ahelyett, hogy megbecsülné, hogy a központban lakik, ahová manapság már csak születni lehet…
Mondanom sem kell, hogy közben folyamatosan a telefonszoba felé pislogott, amivel az őrületbe kergetett. Vegyük tudomásul, hogy az ő életében még sosem szólalt meg az átokverte készülék, de ha bekövetkezik, az lesz az utolsó dolog, amit életében hall, efelől nincs kétsége.
Erre aztán én is kijöttem a sodromból. Megmondtam neki, hogy többé ne hozza szóba a telefont, de ha egyszer tényleg hívnak, hát el fogom nekik mondani, hogy mi mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges. Nagyanyád síron túli hangon azt felelte, "Te ostoba, már az is elég, ha megcsörren." Mindig elhitte a legképtelenebb babonákat is.
Talán ha nem ő csomagolja minden nap az uzsonnádat az első két iskolai évben, nem veszi ennyire a szívére a viselkedésed. Először azt hitte, hogy vele komiszkodsz, de mivel máskülönben szemmel láthatóan ragaszkodtál a társaságához, ezért ezt a lehetőséget egy idő után elvetette. Nem tudott napirendre térni a felett, hogy a fólia, amelybe az ételes dobozt csavarta, mindig épségben került elő a táskádból. Hogy az ördögbe tudod kibontani anélkül, hogy akár egyetlen buborék is elpattanna? Mi se értettük.
Anyád mindössze a fejét csóválta, akkoriban még csak késő esténként iszogatott, többnyire velem együtt. Egyre gyakrabban láttam fáradtnak, rengeteget túlóráztunk abban az időszakban, néha úgy tűnt, csak testben van jelen. Nagyanyádban bezzeg volt spiritusz, egy este se szó, se beszéd, becsatlakozott hozzánk, és néhány pohár után nem volt rest megjegyzéseket tenni.
– Az ördöggel cimborál ez a taknyos – ránézett anyád karikás szemeire – de hát nem csoda, anyja lánya.
Sose felejtem el azt az éjszakát. Az, hogy kígyót-békát üvöltöztek egymásra nem is tartott olyan hosszan, mint ahogy akkor tűnt, utána viszont anyád a karjaimban sírt egész éjjel, hiába nyugtatgattam, hogy csupán ki vagyunk merülve mindannyian. Dühös volt, úgy érezte, nem az ő pártján állok, követelte, hogy magyarázzam el neki, ugyan miben fárad el az ő drágalátos anyukája. Abban, hogy a gyerek táskájában kutakodik?
Bizony, anyád akkor megvédett téged, ha hiszed, ha nem. Ragaszkodott ahhoz, hogy az ép fólia a véletlen műve, ott van neked az iskola és az új barátok, bánod is te a bubikat. Ha nem hiszed, hogy szeret téged, bizonyosságnak ott van az az este, ezt elmondhatom neked.
Tarts rosszhiszeműnek, de szerintem csupán a józan eszemről tanúskodik, hogy én viszont nem hittem az ilyen véletlenekben. Még jól emlékeztem az óvodai teszteredményeidre. Nem mintha rosszak lettek volna, már akkor is látszott, hogy okos kislány vagy. De a buborékos feladatokat nemes egyszerűséggel kihagytad. Minden esetben. Ez minden, csak nem véletlen.
Nem mintha akkor annyira el lettünk volna kenődve miatta. Sőt, titokban nevettünk nagyanyádon, és a háta mögött utánoztuk, ahogy kezét tördelve sopánkodott: "Még csak nem is kézzel kellett pattintani, hanem a képernyőn! A gyereket csak a babák, meg a fantázia-játékok érdeklik. Nem tud koncentrálni." Épp hazafelé sétáltunk az oviból, és úgy fixírozta a lakótömbünket, mintha máris hallaná a telefont szólni. Kénytelen voltam rászólni. "El ne ájuljon itt nekem, anyuka! Mit törődnek azok egy óvodással!" Emlékszem aznap már délre készen lettünk a munkával. Indítványoztam, hogy menjünk el vacsorázni, ha már lett egy szabad esténk.
Talán te is emlékszel, hogy akkoriban sokat eljártunk otthonról. Így visszagondolva, talán azok voltak legjobb éveink. Nyári fülledt éjszakákon tücsökzene mellett dolgoztunk és nem csak mi, az egész lakótömb; csak úgy égett a munka a kezek alatt. Egymást hergeltük bele az újabb és újabb adagokba. Valaki kiáltott: Kész az ív! Mire a szomszédság hangos kurjongatással válaszolt. Ilyen meghitt, családias kalákában építgettük jövendő életünket. Mindnyájan új lakók voltunk itt, fiatalok voltunk, akkor még senki sem panaszkodott fáradságra. Egy-egy feszített tempójú éjszakán olyan volt, mintha tűzijátékot rendeztek volna a fejünk fölött.
Néhányszor persze jött a hír, hogy valakinél megszólalt a telefon. Ilyenkor az egész tömbben síri csend lett, de azt sose tudtuk meg, hogy kinél csörgött, és mi történt az illetővel – már ha egyáltalán tényleg megtörtént a dolog. Ezt leszámítva élveztük az életet és a luxust, ami a környező vidékhez, különösen a városhatáron túli világhoz képest nyújtott a központ.
Egy ilyen nyári éjjelen mondta el anyád azt is, amit évekkel később, azon a borzalmas, veszekedős estén emlegetett fel nagyanyád. El ne áruld neki, hogy elmondtam! Az hiányzik, hogy visszaessen. Ezt te sem akarhatod. Szóval anyád hozzám bújva mesélte el, hogy amikor annyi idős volt, mint te, ő… de ne nevess, kérlek, szóval, hogy ő bizony kukás szeretett volna lenni. Gondolatban bejárta az egész várost, sőt a városon túli vidéket is, fél kézzel a plató mocskos kapaszkodóját fogva, a másikkal integetve a végtelen termőföldeken dolgozó szerencsétleneknek, miközben hosszú hajába belekapott a szél. Olyan furcsa, most először képzelem el őt így, ahogy mesélem.
Később nemigen hoztuk szóba azt az estét, csupán annyit mondott, fel volt rá készülve, hogy másnap a hűlt helyemet találja az ágyban, gazdag család sarjaként amúgy sem tudnám megérteni az ilyen furcsaságokat. Én azonban egy pillanatig sem fontolgattam, hogy elhagyom. Az embereket a céltudatosságukért becsüljük ugyan, de a hibáikért szeretjük.
Hát igen, akkoriban még nem egyszer kézen fogva mentünk érted az óvodába, aztán a te kezedet fogtuk, és hintáztattunk egészen hazáig. A kapuban megcsókoltam anyádat, te meg prüszkölve nevettél rajtunk. Nehéz elhinni, tudom. Akkor még úgy tűnt, hogy minden rendben lesz. Mikor a kiscsoportos év végi teszten feltették a kérdést: "Mi leszel, ha nagy leszel?", és te korodat meghazudtoló bölcsességgel kiáltottad: szerelmes!, elérzékenyülten nevettünk mind a hárman, a megboldogult nagyanyáddal együtt. És lám, ezt is megértük. Az én szerelmes, kamasz lányom. Minden álmod így váljon valóra!
Akkoriban néha elálldogáltunk a gyerekszoba küszöbén, figyelve, ahogyan alszol, bámultuk, milyen takarosan berendezkedtél a kis birodalmadban. Hiába morgott nagyanyád a sok játék meg plüss miatt, puritán elvei ellenére el kellett ismernie, hogy rendet tartasz közöttük. Örültünk, hogy ott jól érzed magad, ha már a nagyszobába nem voltál hajlandó átjönni, Igaz, látnivaló már akkor sem igen akadt odabent, csak a négy üres fal, a matracunk és pár csillogó, tejfehér ív a padlón.
Kezdettől fogva utáltad a hangjukat. Az első napokban egyfolytában sírtál a zaj miatt. Anyád szerint már akkor, csecsemőként is az volt a véleményed a munkánkról, ami aztán végül a toron olyan szalonképtelen módon tört ki belőled. De hagyjuk, többé egy szó se essen róla, ez már a múlt, én most már bízom magunkban. Együtt erősek leszünk, mi hárman!
Különös, mik eszembe nem jutnak ma este. Hű, mekkorát ásítottál! Ezt még elmesélem, azután sipirc lefeküdni!
Emlékszem épp új íveket vártuk, mikor megérkeztél hozzánk. Egyszerre jöttetek, mint valami isteni sugallatra, a mózeskosár az egyik tekercs tetején pihent, olyan édesen szunyókáltál benne. A sofőrök késtek, csúszásban voltunk, de nem tudtuk megállni, hogy ne babusgassunk egy kicsit. Előttünk volt az egész éjszaka, hogy behozzuk a lemaradást. Téged a nagyszoba túlsó sarkába raktunk, ott aludtál az első néhány éjjelen, míg be nem rendeztük a gyerekszobát. Alig haladtunk, mert az istennek se tudtál elaludni. Anyád negyedóránként a karjába vett, de az sem segített. Csak akkor hagytad abba a bömbölést, mikor szünetet tartottunk.
Mikor totyogni kezdtél, néha elmerészkedtél a nagyszoba küszöbéig, épp úgy billegetted magad a rajta, mint nagyanyád szokta. Tágra nyílt szemmel nézted, ahogy anyáddal szabályos időközönként pattintunk egyet a fólián. Úgy láttuk, nem is a mozdulataink babonáztak meg, hanem az, ahogy a napfény megcsillant az apró buborékokon. Amint anyád körme kilyukasztott egyet, a szemed máris a következőre siklott, hátha megmenekül, a fénysugárral együtt, és csalódottan rezzentél meg a pukkanásra.
Aztán szaladtál hamar a szobádba, és addig sírtál, amíg valamelyikünk át nem ment hozzád. Nagyanyád nem mulasztotta el közölni velünk, hogy szerinte ez rossz ómen, és láttam, hogy lopva a telefonszoba felé pislog. Már akkor is nagyon fel tudott bosszantani vele.
De tudod, az ilyesfajta bosszúságok ellen, volt és a mai napig van ellenszerem. Neked most elárulom, de egy szót se senkinek! Szóval ilyenkor mindig elképzelem, ahogy évek múlva, már öregemberként, valahol messze, egy vidéki házikóban, ahol mindig friss a croissant, veled és anyáddal ülök este a kandalló előtt, és semmi más nem pattog, csak a tűz.
Dublin, 2020-05-28
Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:
A feladat: A történetben egy kislány próbálja megoldani a kiszabott iskolai feladatot: gyurmából kell megmintáznia saját magát. A művelet nehezen indul, de ahogy telik az idő, egyre szebb és kifejezőbb lesz a mű a keze alatt. Amikor azonban a padtársai munkájára néz, azzal szembesül, hogy valamit nagyon rosszul csinál. Történet az önkifejezés, önmagunk megismerése valamint a szabályokhoz való alkalmazkodás között feszülő ellentétről.
Hab:
