Nagykifli vagyok. Ideje volt már. Lassan megbékültem a magánnyal, és onnan már egy merő iszap az út visszafelé. Egy nagyvárosban különösen. De észrevettek. A kiskifli. Most itt szuszog, néha horkant, grimaszol álmában.

Innen csak a hajszálait látom, elbújok köztük, alig lélegzem. Még egy kicsit ne mozduljunk. Ébredezik, kibújik kiskifli burkából, hanyatt fordul. Szeme csukva, mosolyog. Elégedettnek tűnik. Elégedettek vagyunk. 

- Jó reggelt – nyammogja a szavakat rekedten. Ennyire szép nőm még sose volt. Egyetlen apró hibája egy húszforintos nagyságú anyajegy a belső combján. Mikor közelítek hozzá, játékból sopánkodik miatta, én pedig csókolom a helyet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Teste az akrobatáé, mint egy felhúzott íj, teljes igénybevételre termett. Hegymászás, kötélugrás, tenisz, tánc és persze szerelem, hosszú órákon át. Huszonhárom éves, és ahonnan én nézem, a világ egyetlen nagy vörös szőnyeg előtte. Az én testem ötven múlt, nagyjából arra jó, hogy egy pohár bor mellett az íróasztalomnál ücsörögjek, és a naplómat körmöljem, vagy valami ehhez hasonló irkálmányt. Egy-egy esti séta, kéthavonta egy kis kocogás, hogy hős is legyek néha. A bungee-jumping nem nekem való.

Fiatal éhséggel csókol. Persze épp elég éhes voltam magam is. De már múlik, gyorsabban, mint vártam. Akár meg is ijedhetnék, de a hiúságom is lankadni látszik, elröhögöm az egészet. A merev ág gyorsan törik, én pedig hajlok, ringok, mint a nád. Azért, ha kell, teljesítek. Nyújtom a percet, hölgyeké az elsőbbség. Aztán nagykifli megint. Kerek a világ -  faltól falig. Épp elég. Talán én is szundítok még egy órát. Habár kár minden perc alvásért; nem biztos, hogy ez az én életem.

- Kisvalóság – ejtem ki a számon és nem is gondolok vele többet. Perc is eltelik, némi fészkelődés, aztán csend vág a csendbe.

- Quoi?- érzem az izmait. Mit is mondtam? Ja igen.

- Ez a szoba…a mi kis külön valóságunk. A fal mögött meg a nagy. Itt meg… tudod.

Szembefordul, fürkészőn rámmered, kellemetlenül ismerős nézés, de már rég elfelejtettem, honnan.

- Je ne comprends pas. – határoz végül. Befészkeli magát az állam alá. Hagyjuk is ennyiben. Csak egy hülye szó volt.

- Kicsi? – színtelen a hangja, azt hittem már meg se fog szólalni angolul. Megpróbálok magyarázatot fabrikálni, amíg sikerül, előszedem a bújós hangomat.

- Nem a méret a lényeg. – Nem reagál. Már majdnem kész a magyarázat, mire felel.

- Felteszem az igazi valóságban nincs helyem.

Ez nem lehet, ennyire nem érthet félre. – Nem így értettem.

- Hát hogyan?

Tényleg, hogyan? Már el is felejtettem, mit akartam mondani az imént. Ami a számra jön, nem akarom kimondani. Hogy ez az igazi valóság, és nem a másik, odakint. Még akkor is vacakul szólna, ha tényleg így gondolnám. Itt még nem tartunk.

- Úgy, hogy ez itt…egy kerek egész, nem hiányzik semmi. Az meg, elég…félkész. – ezt már egész halkan mondom, és közben sajnálom, hogy nem az alvást választottam mégis. Nincs válasz, de mintha töprengene valamin. Én is érzem, mennyire hamisan csengett a mondandóm, és lázasan töröm a fejem valami feloldáson. Öleljük egymást, segítségre várva, zakatoló aggyal. Megszólal, olyan szelíden, hogy azzal szinte nyakon ver. – Nekem egy valóság elég. A közepén ezzel a szobával. – Elment ennek az esze?

Szorítok az ölelésen, csókolom a feje búbját.

- Igazad van, ez nekem is jobban tetszik. Venez monde, bújj ide hozzánk!

Halkan nevet, a testem ellazul, és abban a pillanatban reagálni kezd a karomban tartott meleg lüktetésre. Később az ágyon elernyedve, a fürdőszobából hallatszó csobogás mellett visszatérek ahhoz a néhány perchez. Az a kedves, naiv mondat…és mégis minden benne van. Majdnem minden. Sajnos ebből az univerzumból kezem-lábam kilóg. Össze kellene kuporodnom, vissza a magzatpózba, és tűrni a jó dolgomat, de valami rakoncátlan végtag mindig kikandikál, és végül kipukkasztja a burkot. És nem fogja érteni.

De miért is kéne, hogy értse? A provence-i borvidék csodájába született, tizenhat éves kora óta önellátó, járt Új-Zélandon, Japánban, Brazíliában, Európában szinte mindenütt. Tizennyolc éves vette az első kocsiját, saját pénzből. Nem szorul tehát a szüleire, inkább ő támogatja őket. Németül és spanyolul kiválóan beszél, ide Budapestre valamiféle kreatív ösztöndíjjal jött. És mert itt még nem volt. Teniszezik, falat mászik, túrázik, és még folytathatnám. Igézően táncol. A tudatos létezés olyan fokán áll, ami számomra szinte felfoghatatlan. Úgy érzem befogni is alig vagyok képes az a spektrumot, amin ő az életét éli, nemhogy akár csak megközelíteni is.

De nem ez aggaszt. A magamfajta műkedvelő szobanövény hajlamos azt hinni, hogy az ilyen mozgalmas életstílus nem ad elég alkalmat az elme pallérozására és a lélek kibontására. Van ennek némi empirikus alapja, de javarészt inkább irigység ez, azon dolgok láttán, amikről nem is értjük, miért maradtak ki az életünkből. Ez olykor átválthat rosszindulatba is, amikor aztán rájövünk, hogy miért is maradtak ki. Szerencsére annyira sikerült megbékélnem magammal, hogy mire mi találkoztunk, ebből az irigységből már nem sok maradt. A gond az, hogy ez a lány minden, csak nem sekélyes. Elvégre a beszélgetésünk apropója is a Bűn és bűnhődés volt. Ő jött oda, mikor meglátta a kezemben. Majd’ harminc évvel a gimi után végre csak nekifutottam. Ő meg idéz belőle. Végem volt, mint a botnak.

Ezt persze remekül el tudom rejteni. Nádként hajlok, igen, a hangom megszilárdult, ércként cseng, ha akarom, és ezzel átverem a világot. Őt is becsapom, lelkiismeretfurdalás nélkül. Bántani nem bántom vele, ha elég ideig marad, úgyis minden kiderül.

Megérti majd, hogy egy másik kor és táj szülötteként olyan ólomcsizmákat viselek, amiknek a létezéséről sem volt tudomásom sokáig. Hogy, akárcsak a tanáraim egykor, én is mindig a hibáimat kutatom, és már előre belepihenek a kudarcaimba. Hogy üljek bármilyen bohéman egy cseh söröző teraszán, sosem fogom felvenni azt a fordulatszámot, ami az ő számára a születésétől fogva evidens. Hogy a Villon-idézetek sem tartanak örökké. Csak azt csodálom, hogy így sikerült lóvá tennem. Vajon hogyan? Apafigura lennék? Vagy ennyire tufák a mai srácok? Ez a másfél szobás garzon nemigen csábíthatta, még ha este ki is lehet ülni olvasgatni at erkélyre. Harminc évem gyümölcse. Életem főműve ez a két négyzetméternyi kis beton. Érdekes színfolt lehetek az életében, de ennél aligha több, mégha most szeret is. Tényleg, és én mit érzek? Csak azt, hogy viszket a maszk alatt, le is veszem olykor, aztán figyelem az arcát. Kétségtelenül egyfajta szórakozás ez is.

Egyenletesen piheg, irigylem érte. Vigyázom az álmát, nem kerül semmibe. Úgyse tudok aludni. Hang nélkül nézem a híreket a tévében. El kellene engednem ezt is. De attól félek, ha csak egy napig nem figyelek rájuk, elszabadulnak. Kintről köd jön be, lassan már alkonyodik. A képernyő elhalványul, alig látni már. Jobb is, hogy kiskifli alszik, én majd aggódom helyette is. Hadd éljen és szeressen – lehetőleg engem, ha már nincs jobb. Tanulhatnék tőle. Kikapcsolom a tévét, úgyis csak a harcot szítja, köztem és a falon túli világ közt. Meddő az egész, az igazságaim rám száradtak, mégis naponta küzdök értük, nélkülük szétfolynék az utcán, mint egy doboz tej. A „műveltebb vagyok, mint az átlag” lábszagú status-quo-jából menekülnék, talán valamiféle sikerbe, ahol ez mit se számít. Ez a szoba lenne az? Mi ez itt? Szerelem? Inkább valami anomália, valami titkos átjáró. Valaki más életébe, ahogy az előbb is gondoltam. És piszkosul bele lehet szokni.

Belefúrom az arcom a fekete hajzuhatagba. Drága kiskifli, mit láttál meg bennem? Majd elmondhatnád egyszer. Bár inkább mégse. Mennyi időnk maradt? Évek, hónapok, napok? És ha hinni kezdek abban, amit az előbb olyan édesen mondtál? Hogy tényleg eltűnhetnek ezek a falak? Vagy ne csináljak efféle ostobaságot, elvégre felnőttek vagyunk?

Kilépek az erkélyre, odakint esteledik, az utcai lámpák köré glóriát fon a köd, dunaszagot hoz a szél. Erre biztosan emlékezni fogok. Valahogy teljes ez is. Ösztönök függőkertje, érzelmek labirintusa, és a szellem sivataga. Minden a helyén, meleg szél simogat. Megleszünk mi egész jól, nem igaz, barátom. Majd ha ennek odabent vége. Válaszul fájdalom nyillal a fejembe, érezni vélem a nyomáskülönbséget az erkélyajtó két oldala között. Jól van, tudom, ne nyaggass. A szuszogó paplan felé fordulok, az érzés ami elönt, mindennél édesebb. Legyen hát szerelem, ezen ne múljon. Csak el kell hinnünk, és már igazi is.

A függöny felé nyúlok, hogy behúzzam, de aztán mégse merem. Kell egy kis fény, nehogy elessek valamiben, útban vissza az ágy felé.

                                                                                                                      2017-06-06, Dublin

A folytatást itt olvashatod:  https://taleteller.blog.hu/2019/07/13/bimbo_190