Sistereg a tenger, amott nyugszik a felkelő nap. Azért az jó, hogy a hajnalnak itt is ugyanolyan az íze a számban, mint otthon. És még csak öt óra van, enyém az egész utca, az egész plázs. A tenger és a nap. Ritkán járok erre, mindig rohadtul fúj, mint egy szélcsatornában, szünet nélkül. Meg nem is vonz már annyira a látvány, végül is egy vonal az egész a nagy semmi közepén, ami alatt kicsit sötétebb a kék. Jobb szeretem a fákat meg a házakat. Olyanok otthon is vannak. De most be vagyok baszva. Most nagyon költői. Majd nem lesz az két óra múlva, mikor kelnem kell. De ezt hagyjuk most, ne rontsuk el. Jó kis este volt, adtunk a blues-nak rendesen.

Pedig mocskosul lefárasztottak este a vendégek. Úgy urizáltak, mintha nem az egyik legolcsóbb, lepukkant hotel lennénk, hanem minimum a Savoy Londonban. Minek ezeknek már este kávé? Pláne kettő. Pff. Az alsó középosztály eljön és heti kétszáz fontért játsza az eszét. A sok levitézlett working class hero a jóllakott óvodás fejükkel. Nem akarom bántani őket, a többségük egész rendes, de amikor egy hétig nem látsz mást csak kínlódó nyammogást, szürcsölést, remegő kézzel a padlóra öntött zabpelyhet, botorkálást, rengő hájat és ráncokat, akkor besokallsz. Olyankor hálás vagy minden arcnak ötven alatt. Ehhez viszont ki kell menni az éjszakába. Hát akkor nyomás! Hadd látom, úgymond mennyit ér a velszi tartomány!

Először benézek a Palladiumba, kettő ötven egy sör. Ezek a Palladiumok sok helyen valamilyen régi közintézményből alakultak át kocsmává, az itteni például színház volt vagy ötven éven keresztül, aztán a hetvenes évektől mozi, úgy tizenöt éve pedig pub. Egykori színházi emberként mindig elszomorít ez a hanyatlás, de aztán a miniszoknyás hölgyek feledtetik az érzést. Igaz, majd’ mindegyiken több tonna smink virít, ez a brit divat egy ideje, ilyet alig látni a kontinensen. Kissé taszító, na de még nem ittunk semmit.

Két Fosters legurul, öt font. Nézem a sürgés-forgást, a fiúk mormogását, a lányok részeg nevetését, kipakolt bájait. A hímek kockás ingben feszengenek, dölyfösen nézek végig a két négyzetméteren, amit birtokolnak épp, a csajok hajlonganak, összecsuklanak, affektálnak, mint ahogy az MTV-n szokás. Addig ülök, amíg rá nem jövök, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. Megvan ennek a szokott kis rítusa, a bejáratott gondolatmenete, csoda hogy még nem unom, legközelebb is jövök. Kettő ötven a sör. Istennek hála, legalább zene nincs, illetve az a valami nincs, amit a jelenlevők többsége zeneként tart számon. Ez is egy jó gondolatkör, legalább fél sörnyi. Ahogy győzködöm magam, hogy nem sznobság, ha azt a trutyit nem tartom zenének, ami mindenfelől ömlik. Nem tehetek róla, nekem az egy inzultus, még akkor is, ha halkan szól a háttérben. Se érzés, se IQ.

Mert mi a zene? „Egy művészi kifejezési forma, a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt.” Legalábbis ezt a definíciót találtam a neten. A szóbanforgó trutyi viszont milyen érzelmeket meg gondolatokat ébreszt, ha szabad kérdeznem? Na persze, ha úgy nézzük, nem mindegy, hogy semmit sem fejez ki, vagy a Semmit fejezi ki. Ilyen szempontból még lehet is némi létjogosultsága, főleg ha elnézem ezeket az arcokat, ezeket a tekinteteket. Őket meg épp a Valami zavarja a zenében, legalábbis kiderült már néhány beszélgetés során. Irritáló a gitár, a lassabja unalmas, a szép nyálas, a szöveg ki a bánatot érdekel, különben is hogy lehet erre táncolni? – ahogy egykori kolléguimi szobatársam barátnője kérdezte. Sehogy bazmeg, hallgatni kell!

A harmadik üveg Fostersnél rájövök, hogy már megint beragadt a szalag, ugyanaz a nóta. Sznob vagyok na, ma ez a sznobság. Meg egyébként is egy megkeseredett cinikus fasz vagyok, akinek már megint nincs nője. Meg isten tudja még mi vagyok. Néha egyet is értek ezekkel a véleményekkel, és akkor ebben a parttalan vitában nagy ravaszul átsunnyogok a másik oldalra, ami egy igazi skizoid közösségi élmény. Szeressük egymást gyerekek! Majd a kontra: szeressen titeket a halál! Na ideje menni tovább, kalapkabát.

Falu ez, akárhogy veszük, disco, kocsma,vegyesbolt, plusz hozzácsapva egy tengerparti sétány. És mégis: találtam egy egész jó helyet. Igaz, majdnem négy fontot elkérnek egy pintért, de legalább jó muzsika szól. Szombatonként élőzene van: Blues és klasszikus rock. Bingó! Otthon ilyen csak a nagyobb városokban van. És még én szidom ezeket. Jó kis áporodott szag önt nyakon, a padlószőnyegből jön. Ebben az országban mindenütt szőnyeg van. Fel ne fázzanak. Tojok rá, hangol a banda, addig kikérem az elsőt. Helyi barna, savanykás mellékzönge, nem rossz, de a következő körben maradok a Fostersnél. Körbenézek, az első benyomásom mindig az: hol vannak a helyiek? Nem mintha meg tudnám állapítani bárkiről, (leszámítva az említett fiatal csajokat) hogy brit-e? Mégis, ezek itt olyan atipikus fejek. Valahogy gyűröttebbek, viseltesebbek, akár Derecskén is lehetnénk, csak a melósruha hiányzik. A viselkedésük szintén nem a megszokott, nincs hangoskodás, hőbörgés, mint az olcsóbb pubokban, barátságos bambaság ül az arcokon. Jó nézni őket, komolyan mondom, főleg a Palladium közönsége után. Igazi zenebolond lúzerek. Mondtam már, hogy ez a tözshelyem?

Lehuppanok egy hosszú padra, mellettem tüsihajú vörös csaj, ötven körül, halkan kuncog a sörébe, vézna, hosszúhajú AC/DC pólós emberke sutyorog a fülébe, kábé a fele a nőnek. Másik oldalamon is egy pár ül, magas tagbaszakadt fickó, középen néhány elillant foggal, hosszú hajú, szemüveges barátnője még dzsekiben. Szótlanul ülnek, nézik, ahogy a banda nekikészül, nem pusmognak, nem ölelik át egymást. Vajon még nem, vagy már nem? Kicsit rajta felejtem a pillantásom a lányon, messze ő az egyedüli vállalható a kocsmában. Az énekes végül krákog egy öblöset, majd egy szó nélkül belekezdenek a „Baby Please Don’t Go”-ba. Jobbal nem is nyithatnának.

Hamisítatlan Chicago-blues a múlt század első feléből – boldog-boldogtalan feldolgozta már, mégse lehet megunni. Az AC/DC és az Aerosmith verzió se kutya, én mégis a Them 1964-es változatát szeretem a legjobban. Good Morning Vietnam – filmzene, megvan? Úgy bizony, és már repít is vissza a kilencvenes évek elejére, amikor a haverommal dübögtettük az autórádióban a mezőn. Vissza a békeidőkbe, a boldog szenvedés korába, ahogy a a vállunkon pehelysúlyú tonnákat cipelve vihogva ordítjuk, hogy Rock n’ Roll! Ami azt illeti, én még most is ordítom. Vállra meg majd gyúrok. Három sör után mindenért hálás vagyok, ami visszavisz abba a történelem előtti időbe.

Megtelik zenével a levegő, egyformán bólogatunk, kortyolgatva a sört, lábunk jár az asztal alatt. Egy lehelletnyit visszavesznek a tempóból: „Route 66”. Rock n’ Roll!! Ennek csak a Stones féle átiratát ismerem, és mióta leigazolt rajongójuk vagyok, azóta úgy visítozom, mint egy tinilány, ha felcsendül valahol a zenéjük. Most megállom azért. Elszakadok a múlttól, nem jó ott sokáig tanyázni. Vissza a jövőbe! Merthogy akárki meglássa, én bizony végigmegyek a hatvanhatos úton! Talán jövőre, már nézegetem a repjegyet Chicago-ba. Remélem ez nem landol a korábbi terveim mellett a kukában. Remélem nem lő agyon Mickey és Mallory. És remélem nem egyedül megyek. Nem akarok a sivatagban pöcsrészegen sóhajtozva Whitney Houston- balladákat nyomatni a bérelt kocsiban.

Mintha érezné a banda, hogy mire gondolok, lelassítanak egészen, jön az „I got the blues”, naná, hogy a Stones-tól. Ez már hamisítatlan Jagger/Richards szerzemény, és kifejezetten veszélyes. Minden szakítás utáni időszakom hivatalos főcímzenéje. Most épp egy borzalmas téli vonatút rémlik fel, a büfékocsiban sör és Jäger, és ez a dal végtelenítve, mentendő ami menthető. Ha azt mondom, hogy aznapra összejöttek a dolgok, akkor semmit nem mondtam. Megborzongok – furcsamód mégis a mínusz húsz fok maradt meg a legjobban és egy külvárosi pad Bécsben. A szerelem egy ágy, tele szomorúsággal – énekli Jagger, akarom mondani ez a pacsirta itt. Nem jó, nincs benne érzés, el is rontják. Amúgy se jó trombita nélkül, ezek meg jó, ha megtalálják azt a három akkordot, ami kell. Kutyaütök, de nem baj, nem zavar senkit. Csak ismerjük fel a nótát, a többi már a mi dolgunk.

Elmerengenék Jagger szavain, de hál’istennek jön a Walking The Dog. Ezt is játszotta már mindenki, aki csak hangszert fogott a kezébe, nem túl gyors, jó kis lötyögös, olyan kacsatáncos tempójú. És totál beindítja a szemüvegest. Nekivetkőzik, bemegy az üres tánctérre, akkor látom csak, mi rejtőzött a kabát alatt. Valami gorombán a gyomromba markol, ahogy lesem a táncát - mi tagadás, el van látva minden földi jóval. Fáradtan, anyásan vonaglik, mintha csak Woodstockból jött volna - egy női galerifőnök, aki a társaság szexuális energiáit felügyeli önzetlenül, csak ad és ad, soha ki nem fogyó szeretettel, bölcsességgel. Nekem meg már megint milyen hülyeségek jutnak az eszembe. Szerencsére a testem az ötödik sör után (elfelejtettem áttérni a Fostersre, egész megszoktam ezt a savanyút) már nem reagál olyan hevesen. A barátja épp nagyban dumál valakivel, pedig ezt a látványt neki se lenne szabad elmulasztania. Még akkor sem, ha otthon ez a fő műsorszám az esti mese előtt.

A zenekar is bámészkodik serényen, következőnek ravaszul a Son of a Preacher Man-t választják Joplintól, ami a világ egyik legszexibb nótája, és újabb négy percig nyáladzhat a sok kiégett blues-arc, betévedt alkesz, eltévedt kelet-európai vendégmunkás. Valami női őserő árad a táncból, a csaj termékenység-istennőként mozog, pedig nem is annyira jó nő, legalább is nem az én esetem. Odaát a Palladiumban sokkal szebbeket, filigránabbakat láttam, de kétlem, hogy ilyen hatást ki tudnának váltani bárkiből. Leveszem én is a pulcsit, meleg lett itt hirtelen, aztán jön a „Hey Joe”, és a csaj végre leül. Imádom Hendrixet, de most elkomorodom. Kizökkentett ez az intermezzo, épp úton voltam valahonnan valamerre – de röghöz köt a testiség, inni kell egy újabb sört, aztán majd enged a béklyó. Hangosan éneklem a szöveget, mikor oda érek, hogy „ I’m going down to shoot my old lady” látom, hogy oldalról hesszel a tüsihajú csaj, mosolyog és ő is énekel. Megértjük egymást, mindkettőnknek volna kit lepuffantani. Biztos otthagyta a pasija és ezzel a nyüzügével csak vigasztalódik. Bár a fiús frizura, viselet és tetoválások láttán az sem kizárt, hogy egy kapura játszunk. Nem figyeltem, bámulta-e a táncot az előbb. Mindegy is. A leszbik jó arcok. Mindenki az aki más egy kicsit. Visszamosolygok, de randa vagy, istenem. Nem baj, bírlak, biz’isten, két ilyen elbaszott Auschwitz-pozitív tartson össze, nicht war?

Hosszan kínozza a banda a Hendrix-klasszist, aztán szünet, jólesik a csend. Feltápaszkodom egy újabb sörért, aztán úgy nyekkenek vissza a székbe, mint Lenke néni, mikor hazajön a Közértből. Kezd beütni a sörövicske. Már megint hülyeségeket gondolok összevissza, de nem baj, legalább elindultunk á-ból bé-be. Méghogy Auschwitz... Engem nem vittek volna el a nácik,  olyan fegyelmezett kussban lettem volna végig, hogy talán még ki is tüntetnek. A nagy humanista, mi? Én, aki még a Facebookon se merem szidni a kormányt. Basszam meg. Mi ez a szar? Hú, ez kurva jó! Ezt is ismerik? Na ez a klasszikus! Crossroads, Robert Johnsontól. Na ez echte delta blues! Szinte látom a csávót, ahogy ott áll a poros keresztútnál, háttérben a Mississippivel. Hova lesz a merre? Ismerős a szitu. Nekem merre? Ha annyi egyforintosom lenne ahányszor ezt… Pff, hagyjuk. Egyszer majd el kéne indulni valamerre, csak hát engem még mindig a villogó sárga lámpa hipnotizál a kereszteződésben. Úgy se hallja senki, megszólalok Bruce Willisként Dörner György hangján, kifújva a nemlétező füstöt: ” Erről szól az életem”. Yippie- ki-yay, motherfucker! De most tényleg. Át kéne mennem Manchesterbe, nem? Mér,ott mi van? Hagyjál már, üljél a seggeden, örüljél, hogy van melód, gyüjtsed a pénzt, azt húzzál hazafele! Mér, ott mi van?

Na kérem, erről van szó! Ain’ Nobody’s Business! Willie Nelson. Nagyon fej vagyok, körbepislogok, ki látja a fejemen, hogy ezt is ismerem. Szerintem ugyanaz a blues-válogatás cd-m van meg, mint emezeknek. Csak a tüsihajú vénlyány szemez velem, úgy látszik, jó vagyok nála. De ha egyszer még hét sör után sem tudok kihámozni belőle semmi nőiest! Ma se baszunk. A vesémbe pillant, pedig a májam beszédesebb. Mindjárt kérdezek tőle valamit: Hey, are you a varjú? Hehhe. Hú te, most hányni fogok? Nem, csak büfi. Hehe, pont ütemre. Felturbózom a számot egy kis stúdiótechnikával. Mondjad megfele, Willie! Senkinek semmi köze hozzá, így van! Há mér, nem? Negyven vagyok és pincérkedem? És? De keresek annyit, mint otthon egy informatikus. Egyedül baszcsizok be a kocsmában? És? Inkább itt, mint otthon. Amúgy is, két héten egyszer, az lófasz. Én nem leszek alkesz! Ezeknek? Mpfha!

Ajaj, talán ki kéne menni egyet levegőzni. Nem! Bélám, ne legyél már lufi! Viseld méltósággal, ha benyomtál! Egyébként is. Meg kell találnom a bluest! Nem azért jöttünk? Na tessék, ezt is ismerem. „Born under Bad Sign”! From Albert King, babies! Rossz hold kelt fööööl!! Ne ordítsál, vazze, ezt itt senki se ismeri. Majd hazafele lehet, hátha elvisznek az ufók engem is, hihi. Hú de kurva vicces! Rossz csillagzat alatt születtem. Vagy rossz korba, ahogy a szüleim mondták. Na, itt is van, megvan a blues! Fuckto nye atszusztvújet!

Meg a faszom! Milyen blues? Milyen rossz csillagzat? Még ugyan jó sorba születtél, vakegér! Anyádék látástól mikulásig, te meg mit is csináltál, ha szabad kérdeznem harmincéves korig? Alibiztél! Alibimeló a színházban, kamuzás a szerkesztőségben. És nem azért mert ezek nem rendes munkák. Csak neked nem ez lett volna az utad! De könyörgöm, mondja már el akkor valaki, hogy mi lett volna az én utam!! Ne csapkodj, még eltörik a korsó! Sejde kicsiny falum ott születtem én!!!….. Ez az utam, olyan, amilyen, ez vagy te, erre rendeltettél. Hát nem érted? Szerinted olyan rossz ez? Tanultál egy csomót, te is tudod, miről vartyogok. Nem volt ez az egész teljesen értelmetlen. Amúgy is, minek keresed a bluest? Mit pózolsz? A tojáshéj még ott van a seggeden. Mégcsak meg se halt senkid, kiskancsó.

Vuhuhú! Amúgy is én vagyok a „Hoochie Coochie Man”! Nem igaz, Muddy? Köszi srácok! Megvan a mojo! Meg a Johnny Conkeroo! Hogy ez mi a bánatot jelent? Azért nem agysebészek írták ezeket a szövegeket. De ül ez is.  Mert mi az élet értelme? Elhajtani a naplementébe, egy nyitott Cadillac-ban. Abban minden benne van. Na! Ezt is ismerem, Sitting in the Top Of The World! Jó volt ez a pizza, nem is rúgtam be olyan nagyon, csak kihagytam a vacsit. Anyám, de fehér az a vöröshajú csávó, ez se sokat napozik. Nem mintha lenne itt nap. Mit nézel, nigger? Ja, hogy én nézem. Bocs. Ki is énekli ezt? Megkérdezem. Aha, Howling Wolf, hát persze. Kirúgtak-megcsaltak-vasárnapisdolgozom- különbenis lelépek – tipikus szöveg. Mégis ott ülök a világ tetején! Na baszki, ezt lopom! Ez lesz az ars poeticám! Ülök a világ tetején. Mount Everest, oxigénpalack, forralt bor. Metal! A blues-t meg meghagyom azoknak, akikkel valami rossz is történt. Úgysem találom meg, elbújt, kicsúszik a markomból, megfoghatatlan. Nyeretlen kétéves vagyok hozzá. Csak szeretem, ennyi.

Józanodom, már nem fér belém több. Menni kéne lassan, baromi késő van. Vagy korán. Holnap vasárnap, Bob lesz a counter mögött reggel. Borzalmasan lassú a srác, a nyuggerek a papucsukkal verik majd az asztalt. Éés, igen! Már hiányoltam. B.B.King nélkül nincs blues koncert. The Thrill is Gone. Pocsékul nyomják, az öreg Riley forog a sírjában. Mit mondjak, tényleg oda a borzongás, ez már a szarabbik része, ki a hideg szélbe, végig a parton a hotelig, meg az öreg Don feje, ahogy beenged. Nem szívesen tápászkodom fel, de idő van. Vetek egy szánakozó pillantást a banda felé, még itt van a fülemben a vinnyogás, amit blues címén nyomtak. Azért a szarra ne mondjuk már, hogy kalaposinas. Kint a szél majd’ ledönt a lábamról. Jól van, még mindig itt vagyok Walesben, ezek szerint nem mentem haza.

Egyenesek a lépteim, a pizza felszívta jól a hét sört. Lassan pirkad, a gondolataim is lassúak, üresek. Kellemes. Mennyit tudok én agyalni! Tessék, egy szál felhő nincs az égen. Talán ma már jó idő lesz. Milyen korallszínű most a tenger, mintha csak a francia riviérán lennénk. Hol itt a baj? Elengedtem magam egy kicsit, na és. Kéthetente egyszer tényleg belefér, ki kell engedni a gőzt. Ennél gyakrabban nem szabad inni, elpocsékolnám az alkohol lelkét, oda lenne az utazás. Kocogó jön szembe, végigmér. Nekem is kéne, ez is egészen spirituális élmény lehet, ilyen korán futni. Ehelyett itt lúzerkedem.

De hát miért is vagyok lúzer? Mert elmentem egy koncertre és ittam pár sört? Mert egyedül mentem? Ugyan már! Ezer ok miatt lehetek vesztes, de emiatt biztos nem. És ha az vagyok? Ki előtt? De tényleg, ki előtt szégyelljem magam? Csak magamnak tartozom elszámolással. Azt meg holnap lerendezzük. Ez az egész egyébként is csak rám tartozik. Erről biztosan nem fogok novellát írni. Kit érdekel, hogy bekamilláztam egy wales-i csehóban? Egyébként meg, tudják mit? Igen, lúzer vagyok. Én merek lúzer lenni! Sőt, szeretek lúzer lenni. És ez az este sem volt hiábavaló! Mert megtaláltam a bluest, mégha csak a végén is. Vagy azt, ami nekem a blues. Néha úgy érzem, az én szomorúságom vidámabb, mint némelyek boldogsága. Lehet, hogy én az űrben csatangolok, míg más a kertjében, de legalább a kilátás páratlan. És az űrben legalább senki sem hallja a sikolyodat. Hehe. Béke van, Béláim! Végtelenül, őrületesen szeretem az életet! Olyan gyönyörű ez a perc is, hogy el se lehet mondani. És rá kell jönnöm, hogy szeretem a lúzer pofámat, na. Egy kicsit. És fenntartásokkal. Sokkal.

Jó, de közben menjünk, hátha még tudok hunyni egy órát, mielőtt leöntök mindenkit kávéval. Úgy dobog a szívem, belém reked a boldogság egy kicsit, nevetve szakad ki a tüdőmből. Mennyivel jobb most, mint mikor elindultam este. Megtaláltam a bluest, sikerült megint, igen, és milyen szerencse, hogy holnap alig fogok rá emlékezni. Így mikor legközelebb is a keresésére indulok, olyan lesz, mintha először futnék neki. Steven Tyler mondta, hogy a toxikus éveiben szívesen járt bekokózva mozizni, így minden nap megnézhette ugyanazt a filet és ugyanolyan jól szórakozott. Két hét múlva jövök akkor megint, kezitcsókolom. Addig meló rogyásig, és amúgy is minden rendben lesz. Remélem a zenekar időközben megtanul játszani. Most pedig irány az ágy, és nem bánom, alvás előtt még engedélyezek néhány Whitney Houston-balladát.

2016-05-01