Különös, milyen váratlan helyeken és időpontokban jön rá az emberre a gondoskodni vágyás. Milyen bámulatos zárványokat dagonyáz össze a fejben az egyedüllét.  Aztán meg csak néz, hogy ez most mi volt – se előjele, se utóhatása nincs, leszámítva néhány bizsergető, tiszta percet, amikor annak látjuk magunkat, amik valójában vagyunk – egymáshoz fájdalmasan hasonlító, tanácstalanul ődöngő húsgombócok

.  Keressük egymást a tömegben, és már minden mindegy, csak találjunk valakit. Valamire.

Nekem például egyszer csak fiam lett. Épp az ültetés után voltunk, zsemlével és előétellel oktalankodtam bele idegen emberek társalgásába.  A főnök egy a falmélyedésben elbújó magányos asztalhoz ültette le. Szépen fejlett gyerek volt, megvolt tán két méter is, és széltében sem volt sokkal kurtább. Izzadt is rendesen, mire odaértem a zsemléskosárral. A fogómmal, amivel a tányérkájukra rakom, mit sem törődve, kézzel kiemelt kettőt rögvest, olyan fürgén, hogy el sem tudtam húzni a kosarat. Szemtelen kölyök, nevelésre szorul, de hát ez nem az én dolgom. Tanakodtam, hány éves lehet, végül háromnak tippeltem.Valamennyit még mindig őrzőtt egykori eleganciájából, sétabotjának végén gyönyörű női arc ékeskedett. Három csodálatos, gondtalan esztendő a gyötrelmes felnőttlét vége óta – gondoltam már-már irigyen, de aztán megláttam rajta a kétségbeeseést: nem tudta a következő lépést.

Az előételre vonatkozó kérdésemre aztán szinte összetört, szuszogni bírt csak. Olvasni kezdtem neki a menüt, de megkönnyebbülten csapott le az elsőre: leves. Akkor hát nem a fejben van a hiba, valószínűleg nem látta jól az apró betűket. Én is megkönnyebbültem, nehéz szülés volt, a többi asztalhoz is mennem kellett. Siettem, gyorsan kimértem egy adagot a tányérba, lecsöpögtettem a szélét, de nem töröltem le az odakészített ronggyal, mint általában. Örül ez, ha falhat, nemigen érdekli, hogy néz ki, amit elé teszek. Hálás nyögéssel fogadta a krémes zöld trutyit, valószínűleg az ő fejében thank you-ként hangzott. Futó mosollyal válaszoltam, de már a következő asztalra figyeltem. Sunyi vigyoruk felett vizsgáztatón fürkésztek: Vajon hogy oldom meg az óriás majmot? Ő csinál ki engem, vagy fordítva?

A főfogásnál úgy tűnt, az előbbi fog megtörténni. A menüre mutatott, és csak nézett rám bambán, a párás szemüvege mögül. Csirke, mondtam, mire bólogatni kezdett. Már rohantam volna tovább, de halottam, ahogy kétségbeesetten nyög. Erőteljesen böködi a menüt, ezúttal a halnál. Igen, hal, mondtam, és körbepislogtam, szidják-e már az anyámat a többi asztalnál. Megint nyögés, úgy látszik, kikérdezi a menüt. Igen, van vegetáriánus burger, és a séf mai ajánlata, édes-savanyú sertés. Meg saláta, sonkával vagy tonhallal. Szóval akkor melyik legyen? Nem sikerült tompítanom a hangsúly élét, pedig már majdnem választott. Így viszont csak nézett rám meredten, mire sikerül kipréselnem egy mosolyt, közben mindkettőnkről ömlött a víz. Légkondi nincs, kétszáz ember ontja magából a meleget és a szén-dioxidot. A csukott ablakokon ki se lehet látni a párától, mire a kávéhoz érünk.

A Shearings spórolós fejeseit ütlegeltem gondolatban, mire rájöttem, hogy a fickó beszélni próbál hozzám. Nagy nehezen kihámoztam a szavakat a motyogásból: Mi van a csirkében? Hát csirke, baszd meg! Mi lenne? De persze egyből kínban is vagyok, ugyanis a leghalványabb fogalmam sincs, hogyan készül bármelyik fogás. Ez nem az a hely, ahol az ilyesmi téma. Van négy faék egyszerűségű étel, nyakig a barnaszószban, örüljenek, ha ehető valamennyire. Ez meg itt játssza, hogy egy gourmet-étteremben van. Amúgy is oda van írva a menübe, hogy pontosan mit takar a választott fogás. Persze aligha tudja elolvasni. Kikaptam a kezéből a menüt és jó hangosan felolvastam. A szomszédból krákogást hallottam. A nő csak nézett rám, mint aki valami nagyon egzotikusat lát. Végtére is egy nagydarab, izzadó magyar, akcentussal, fennhangon felolvas a szaunában. Nem mindennapi látvány, az biztos. Mások is néztek – nagy a siker, elloptam a showt.

Eltelt némi idő, mire megint hozzá léptem, addigra már jóformán az összes szósz a zakóján száradt, meg a szája körül – akár egy kisgyerek a csokiboltban, úgy vigyorgott rám, majd egy hihetetlenül hangosat szellentett. Menekültem volna, de muszáj felvennem a desszert-rendelését. Újra olvasni kezdem, de már az elsőnél megállít lelkesen: Palacsinta! Good choice, dagi! Végre egyetértünk! Én is azt fogok venni a szerviz után, ha hagytok belőle. A kávéval száguldozva igyekeztem elkerülni a finggyanús zónákat. Kell a koffein a sok öreg csontnak, hogy bírják a táncot odalent a ball room-ban. Elképzeltem, ahogy leszuszakolja tocsogós testét a szűk lépcsőn, aztán megbotlik és lavinaként sodor el mindenkit az útjában. Sőt a kábult csöndet is hallottam, ami a sok hulla után marad. Odaértem a kávéval az asztalához, de már nem volt sehol. Lelépett csak így egyszerűen? Se puszi, se pacsi? Pedig milyen kedves voltam – vicceskedtem el a saját taplóságomat. Na de mit kellett volna csinálnom?

Legalább a mumusaimat válogassam már meg jobban – gondolkodtam el este – különben is mit ártott nekem ez a szerencsétlen? Tehet ő arról, hogy nekem ennyire loholnom kell? Hogy kétszáz embert – fejenként négy fogást – bele kell szorítanunk másfél órába? Hogy azért imádkozom, nehogy belecsorogjon a verejtékem a tányérokba? Hogy nehogy ütközzünk a másik pincérrel, mert akkor aztán borul az egész szerviz? És hogy ne szakadjon el a cérna, és ne kezdjek az anyanyelvemen ordibálni? Olyan nagy kérés tőle némi türelem és kedvesség, tekintettel az állapotára. Igen?? Én nekem olyan nagy kérés egy kurva szabadnap végre? Három hét után? Az isten húzza az empátiát a…..

Másnap igyekeztem könnyedebbre venni a figurát, megeresztettem egy „hogy vagyunk ma reggel-t.” Tea – válaszolta tömören, de a szeme vigyorgott, örült, hogy ez egyedül is ment. Így is jó – mosolyogtam vissza, ezúttal minden kényszer nélkül – lassan csordogáltak az emberek befelé, nem kellett sietni. A reggelivel sem bajlódott sokat: Full breakfast! – kiáltotta diadalittasan. Suhantam, csak úgy repült az idő. Közben lejött mindenki, megteltünk, elnehezültünk, mint egy gyomorrontás. Őt is leblokkolhatta a tömeg, mert egyből hibázott, kért még egy kis pirítóst.  Hamarosan – mondtam, de közben ki kellett szolgálnom az összes többit is. Futottam, szlalomoztam a tányérokkal, épp csak ledobva őket eléjük, aztán iszkiri, mielőtt még valami az eszükbe jut. A szemem sarkából éreztem, hogy felemeli a kezét, mikor a közelében voltam, de még visszainteni se nagyon volt idő. Meg nem is akartam igazán. Húzzál el szépen – nem kell már neked az a pirítós, úgyis egész nap tömöd magad valahol.

Mire odaértem volna, megint eltűnt. Már sajnáltam. Lehet, hogy ez a toast lett volna neki az utolsó lépcsőfok a szívrohamhoz, de olyan szépen kérte. És igazán kitett magáért a srác ma reggel, semmi kínlódás, semmi dadogás – mint a nagyok. Ennyi. Kész, könnyűnek találtattam, és Hamvas Béla is megmondta, hogy ebből a könnyűségből nincs visszaút. De én nem vagyok magammal ennyire szigorú, délután inkább elmentem a focipályához, és visszakocogtam valamicskét az önbecsülésemből a salakos futókörön. Egyébként is, minek olvas egy pincér Hamvas Bélát. Estére világbajnok formában voltam, csiklandozott az endorfin, az ujjam hegyén szinte láttam a szikrákat. A counter mögött Paul lesz, a villámkezű, ilyenkor gyors a szerviz, és ma pörögni fogok. Még le se nyelték a falatot, már a nyakukon leszek a következő fogással, és még egy kis bájcsevej is belefér. Ideje is, ez már a második este, ilyenkor már el kell kezdeni a haverkodást, ha szép borravalót akarok péntek reggel.

Már messziről integetett, szinte sugárzott az örömtől. Hol van már a reggeli toast. Ez a beszéd! Hiii!!! How are ya? –szaladt ki belőlem az itteniektől eltanult szuperkedvesség, és hagytam, hadd kotorásszon a zsemlék közt megint. Ma semmi se bánthat, sőt estére még teszek egy hatalmas sétát is, csodásan fogok aludni. Lezseren felolvastam neki a menüt, még poénra is futotta. De félbeszakított. Kérhetne-e csokis truffle-t előételnek? Megállt bennem a bioáram és a padlón át távozott. Nem séta lesz ebből, hanem sör. A desszertet még vagy húsz percig nem készítik elő. Magyarázkodni kezdtem volna, de aztán eszembe jut a reggel és az elmaradt pirítós. Feltartottam az ujjam: Máris jövök uram! Magyarul szitkozódtam a konyhában, amitől Paul csak mérgesebb lett – ő is káromkodott, ahogy előcsomagolta a desszertet, csak én sajnos értettem. A counter előtt vártak a kollégák a főfogásokra, pedig Paul büszke rá, hogy nála sosem gyűlik fel a sor. Nem érdekes. Valamiért akartam látni azt a ragyogó arcot megint, amint megkapja a sütijét.

Így is történt, és most tisztán, kivehetően köszönte meg. Na azért! Örüljél is, csórikám – kiálltam érted.  Vártam, hogy érdeklődik-e valamelyik előételről desszert gyanánt, de csak egy kávét kért. Belelapátolta a fél cukortartót, tölthetem újra, pedig általában kibír egy turnust. De már nincs visszaút, ha eddig engedtem az igényeinek, most már nem lehetek paraszt. Amúgy se voltam mérges, ő meg egészen kivirult. Alighanem rossz tapasztalatai vannak a felszolgálókkal, tudom én, hogy mi megy máshol. Biztos, hogy szemtelenkedtek vele. Nekünk is csak a jatt húzza mosolyra a szánkat; itt a zsebünkbe megy egyenesen, megtarthatjuk mindet. Ha jó vagy, szakíthatsz. Valószínűleg a főnök is tudja, hogy másként nem tűrnénk sokáig, ami itt folyik.

Mielőtt kiment, megállt az ablaknál, és a vizet nézte. Páratlan a kilátás a panoráma-ablakokon, bár én már unom. Nem hittem, hogy valaha elegem lesz a tengerből. De most én is néztem, aztán rápillantottam. Elpárásodott a tekintete, egészen komoly volt az arca, a valós életkorát tükrözte. Akkor is, mikor visszanézett rám és elköszönt. Befejeztem a takarítást, megterítettem csendben, majd eloldalogtam a szobámba a laptopomhoz. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a nézést.

Reggel kamaszos büszkeséggel kiabálja, hogy tea és full breakfast! Két adag pirítóst hozok neki, de észre sem veszi, az étellel játszik, kikotorja a babot a szélére. Kérhette volna a nélkül is, de ha neki így jó, legyen.  Talán nem mert kockáztatni, nehogy flegma legyek, ha már egyszer olyan jól elvoltunk tegnap este. De az is lehet, hogy csak kímélni akart, hiszen hallhatta, hogy több rendelést veszek fel, legalább három asztalé kavargott a fejemben. A full breakfastnál pedig semmi sem egyszerűbb. A gondolat kissé megizzasztott. Az nem lehet, nehogy már mindjárt ennyire intelligens legyen. Mikor máris ott virít a tojássárgája a zakóján. Semmi sem zavarta a boldogságát, nekem viszont vacak reggelem volt. Nincs különösebb oka, levéltépkedő szeret-nemszeret alapon működik a dolog. A mai nemszeret-nap.

Na jó, ez nem teljesen igaz, kivételesen volt oka. Az éjszaka alatt elvesztettem majdnem ezer fontnyi pénzt. Pedig tegnap este még egész jó részeredmények érkeztek, már amíg le nem ragadt a szemem. Mégis kiléptek. Reggeli után rohanhatok a bankba, hogy hazaküldjem a pénzem, mielőtt a font még tovább zuhan. Új barátom az anyagi  veszteségemtől és minden politikai történéstől távol kavargatta a kávéját. Nagyot tüsszentett, megtörölte az orrát, de hiába, takony lógott belőle. Feltápászkodott, én meg hagytam hadd menjen, fikás arccal. Miért érdekeljen egy angol nyugdíjas? Őket sem érdekli, mi van velem, a lényeg, hogy ne szívjam el előlük a levegőt - ezt elég érthetően kifejezték tegnap országszerte. Még elértem, mielőtt kilépne a lunch bár-ba a többiek közé. Sir, your nose!- mutattam az orromra a legszelídebbnek vélt mosolyommal, mire megint megtörölte az arcát, ezúttal sikerrel. Zavartan nevetett, hála villant a szemében. Nem a többi embertől féltettem. Csak eszembe jutott a tegnapi pillanat és nem akartam, hogy csüngő fikával nézze a tengert, ami valahogy előcsalta belőle egykori önmagát.

Délutánra letudtam a bankügyletet, számolgattam a kiesett összeget, és a többlet időt, amit itt kell töltenem, ha kompenzálni akarom a veszteségemet. Aztán egy régi rádiókabaréba belealudtam, csak röviddel az esti műszak előtt tértem magamhoz. Hátul, a tarkóm felett fejfájás készülődött. A konyha felé nyugdíjasok torlaszolták el a folyosót, csak álltam mögöttük, még egy excuse me-hez is zsibbadt voltam, egyébként se akaródzott tovább mennem. Aztán zsemlék után kajtattam mérgesen – a főnök fia mindig lenyúl néhányat, pedig pontosan ki van számolva az adag – és mikor kiléptem az étterembe, már ott ült az asztalánál, senki más nem volt még rajta kívül. Nem, haver, bocs, ma nem. Tisztellek, szeretlek, becsüllek, de ma kurvára hagyjál békén. Nem bírok odamenni. A pokolba az egésszel! Mit keresek én itt egyáltalán? Szalvétákat kezdek hajtogatni, majd ha jönnek a többiek, te is sorra kerülsz. Talán. Vagy nem. Miért mindig én kapom a nyomikat?

Valami erőtlen nyögdösést hallottam a hátam mögött. Hát hogyne. Éhes a lelkem. Csak még egy percet adj, cimbora, addig is, megtennéd, hogy valaki más stírőlsz? Na jó, szociális gondozó bekapcsol, munkára fel, a végtelenbe és tovább! Hát hogysmint vagyunk máma, sir? Milyen volt a napja? Leves! – jön a lelkes válasz, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megtréfálom azzal, hogy nincs leves, lássuk mit lép, de aztán csak biccentettem, és már hoztam is. Mire visszaértem, egy fényképet szorongatott a kezében, a fejével int, jöjjek közelebb. Nagyon régi, gyűrött kép, de már színes, valamikor a hetvenes években készülhetett. Egy pár állt rajta, háttérben a tenger, a távoli szélturbinákat elnézve akár itt is készülhetett a Promenade-on. A nő a huszas, a férfi a harmincas éveiben járhatott, és nem akartam elhinni, de tényleg a dagi volt rajta, még emberforma korából, megismertem a vonásait. Meglepően  jóképű volt, a nő viszont valami fenségesen gyönyörű, hosszú szőke sima hajában virág, a flower-power kicsit elkésett gyermeke; az a fajta, akinél először a szív rándul görcsbe, s csak aztán a gyomor és az ágyék. A kép hátán ez állt: Adriana and Eugene Jones, Llandudno, 1977. Akkor születtem.

A felesége? – kérdeztem, mire szórakozottan bólintott, aztán remegő kézzel elrakta a képet egy jókora, kopott tárcába, ami olyasmi idős lehetett, mint a fénykép. Önkéntelenül arra következtettem, hogy a csodaszép hippilány nem sokkal élhette túl a kép elkészültét, a férfi pedig ezután már nemigen bajlódott új tárcákkal, és valószínűleg sok minden mással sem. Lehet, hogy az elvesztésébe rokkant bele? Akkor már régóta ilyen állapotban lehet, nem csak három éve, mint ahogy az elején hittem. Persze ki tudja? Akár meg is kérdezhettem volna, mi lett a lánnyal, de valami visszatartott. Nagyon szép – mondtam halkan, és együtt hallgattunk pár másodpercig, ami alatt egy kicsit bele is szerettem a nőbe. Adriana… Az ilyen elmosódott jelenésekbe lehet belehazudni a legjobb dolgokat – mosolyodtam el magamban, és új erőre kapva pörgettem le a műszak hátralevő részét. Mr. Jones-ra különösen ügyelve.

A vacsora után, szokásomtól eltérően a parton sétáltam, és nem bentebb, a parkban. Igazi meleg, nyári este volt, ami ritka errefelé. Egy darabig Mrs. Jones is velem volt, fogta a kezem, hosszú, fehér szoknyáját lengette a szél. Az ördögbe is, ettől én sem tudnék egykönnyen elszakadni. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság, a szobámba visszaérve rákerestem a neten Adriana és Eugene Jones-ra. Miután a gyászjelentés szót is begépeltem, nagy nehezen végre rájuk leltem. Adriana 1980-ban, 31 évesen  hunyt el. Mély fájdalommal tudatja szerető férje, Eugene. Tehát akkor még volt hátra három szép évük. Vagy ki tudja, milyen évük. Vajon a dagi megnősült megint? Lehet, de akkor sem érhetett a nő Adriana nyomába. Hisz akkor az ő képét mutatta volna meg. Hát nem észbontó? – gondoltam. - Itt ülök és egy ismeretlen fickó múltjában vájkálok, akit kis híja, hogy nem utáltam ki első este az étteremből. És tessék, ennél közelebb még nem kerültem egyetlen vendégemhez sem, és nem is igen fogok.

Reggelre az egész elpárolgott, bár az álmom kellemes utózöngéje megmaradt egészen a tea és kávérendelésekig. Eugene is mosolygott, rutinosan kérte ki a szokásosat. Máris hozom, Mr. Jones – fordultam a konyha felé, de még láthattam, ahogy hirtelen megrándul, arcára pedig ijedelem ül. Mikor visszaértem, megkérdezte, honnan tudom a nevét. A motyogása miatt csak harmadszorra értettem meg. A fénykép hátuljáról, amit tegnap mutatott – feleltem, mire megint megrándult, tiszta sor: ez az ember félt. Tőlem félt. Zavartan mentem odébb, enyhe kábulatban szolgáltam fel a reggeliket. Egyértelmű volt, hogy nem emlékszik már arra, ami tegnap történt. Én meg kihasználtam egy demens öregember pillanatnyi állapotát. Egy pillanat! Nem csináltam semmit, ő mutatta a képet, én csak megnéztem. Miért lennék hibás? A dolog nyilvánvaló igaza megnyugtatott. Minden oké? –kérdeztem meg végül tőle két asztalnyi távolságból. Visszamosolygott – alighanem az iménti jelenet is elszivárgott az emlékezetéből. Aztán kifelé menet hirtelen odalépett hozzám, és gyengéden megveregette a vállamat. Este jövök – mondta. Itt leszek – mondtam, és elharaptam a Mr. Jones-t – Sir.

A következő két nap kellemesen telt. Időben hoztam a fogásokat, nem csepegtettem le a tányérját, megigazítottam a halat és a krumplit a tányérján, amit a szakács nemtörődöm módon hányt oda, tettem egy kis extra vaníliaszószt a sütijéhez, láttam, hogy imádja. Ő pedig egészen érthetően rendelt, nem vakarózott, nem fészkelődött annyit, nem cserélte fel a fogásokat, és néhány öblös szellentésen kívül úgy viselkedett, mint egy felnőtt. Jól elvoltunk, ahogy mondani szokás, kihoztuk egymásból a lehető legjobbat. Körülöttünk zajlott az élet. Egy csapat hangoskodó öreglány brexit-bulit tartott az asztalánál. Pár kör után kérdezősködni kezdtek, honnan valók a pincérek. Még néhány kör után hiányolni, majd követelni kezdték a brit felszolgálókat. Pechjükre egy sem akadt köztünk, az utolsó kettő alkoholproblémák miatt lett elküldve hónapokkal ezelőtt. Egy másik asztalnál ülő nagyon öreg, mosolygós párnak sikerült megríkatniuk az egyik fiatal spanyol pincérlányt, miközben a vállát simogatva szelíden bíztatták, hogy jobb lesz neki otthon, hisz az az ő országa, neki ott a helye és nem itt. Vagy bárhol, csak nem itt – tettem hozzá magamban helyettük, miközben arra gondoltam, hogy a tényleges kilépést talán már meg sem érik ezek a jóemberek.

Eugene-t szemmel láthatóan nem érdekelte a politika, vagy ha igen, nem adta jelét, nem reagált semmire. Találgattam, vajon elment-e szavazni, de végül jobbnak láttam nem firtatni. Talán még megharagszom rá, amire amúgy nem lett volna semmi jogom. Végtére is ez tényleg az ő országuk, haragudjanak rájuk az unokáik, az ő jövőjükbe szóltak bele. Legyen Euguene magánügye, ha szavazott. Nekem elég, hogy etetem-itatom és ügyelek a méltóságára. Ott és akkor büszke voltam ezekre a gondolatokra. Lám így szelídül a lázadó, olykor kíméletlen baloldali progresszióm langyos, empatikus lábvízzé. Ezek amolyan leendő családapákra jellemző változások. Leszek még én is az, a fene ott egye meg! Legalább gyakorlok. Amikor az elutazása előtti este a vacsora végeztével letöröltem a málnaszószt a szája széléről, először még elhúzódott, de péntek reggel, búcsúzáskor már némán tűrte, hogy megigazítsam a csálén álló csokornyakkendőjét. Olyan természetességgel, mint az unokahúgom, hogy megkössem a cipőjét. Rokonszenvező pillantásokat gyűjtöttem be a többi asztaltól, még a brexit-kompániától is, és a borravalónál is gálánsnak mutatkoztak. Mr. Jones nem adott semmit, de ennek inkább örültem, valahogy nem akartam azzal az üres hálálkodással útjára bocsájtani. Megint megveregette a vállam, és megkérdezte, itt leszek-e jövőre is. Megnyugtattam, hogy igen, itt leszek, tudtam, hogy úgy sem fog rám emlékezni, ha netán mégsem.

Ez a merengés kísért végig egész nap. Délután a parkban voltam, biztos átszűrődött a fény a lombokon, ahogy szokott, de csak a csendre emlékszem belőle. Hatkor pontosan felvettem a munkát, minden rendben, olajozottan haladt, csak zsemlét kellett keresgélni. Jiri lépett hozzám vigyorogva, lassan húsz éve van itt, és még mindig nem unja.

- Látom összehaverkodtál Mr. Jones-szal. Te vagy az első. Néhány pincért már kicsinált.

- Hát…igen – feleltem – basszus, hogy micsoda gyönyörű felesége volt! – még sajgott kicsit Adriana szépsége. Jiri élesen rám pillantott. - Hja, nem mintha megérdemelte volna.

 – Ezt hogy érted?

- Nem is csodálom, hogy belehülyült…

- De hát mibe?

- Abba, hogy egy fasz!

Tovább megy, menüket rak az asztalokra. Nem hagyom annyiban.

- Elmondanád, mibe roggyant bele? A felesége halálába, nem? De ettől még miért fasz?

- Ő nyírta ki. A főnök is tudja. De ez van, leülte. Miért ne jöhetne be? El se hinnéd hány vén trottynak van itt priusza. Amúgy is, inkább baleset volt.

Megpördült velem az étterem. Megölte. Eugene megölte Adrianát. Ez képtelenség. Ez az ember nem gyilkos. Persze honnan tudhatnám én, milyen egy gyilkos. Sohasem találkoztam eggyel sem.

- Hogyhogy baleset? Most akkor megölte vagy baleset? Ne szórakozz velem, én meg itt törölgettem a pofáját!

- Veszekedtek, pofán csapta az asszonyt, az meg rosszul esett el. Neki az ablakpárkánynak. Két hétig volt kómában, mielőtt meghalt. Azt mondják, azalatt gyárgyult meg a fickó. De így sem úszta meg a börtönt. Hat évet kapott. Két év után átvitték egy elmegyógyintézetbe. Sosem jött rendbe. De hát tudod, hogy megy itt. Minden flepnisre jut legalább három ápoló. Minden harmadik ember egy tólókocsit tol a parton, nem vetted még észre?

-De akkor ő hogy van itt egyedül?

- Ó, Mr Jones nagy kópé. Szereti ha ellátják, ha gondoskodnak róla, de egyedül is képes a legtöbb dologra. Ezek a buszok meg amúgy is háztól házig viszik. Minden harmadik hónapban itt eszi a fene. Ez sem tűnt fel?

- Nem tudom. Most volt először az én station-ömön.

- Rád biztos emlékezni fog, ha legközelebb jön. Nemigen láttam még itt beszélgetni senkivel.

Nem akartam itt lenni legközelebb. Nem akartam még egyszer kiszolgálni, a szemébe nézni, egy légtérben lenni vele. Egy szemét gyilkost pátyolgattam itt öt napig. Egy ilyen iránt éreztem felelősséget. Empátiát. A nagy baszott felnőtt érzéseket. Megint átvertek, és már megint az átkozott naivitásom miatt. De hát így jár, aki negyven felé is olyan mulya, mint tizenhat évesen. Kisvártatva elfogyott a düh, az önvád. Lehet, naív vagyok, de hát nem jó ez így? Olyan nyomorult dolog lehet mindent tudni. Az tényleg a vége. Már nem is gyűlöltem. Hisz nyilván nem a patás ördög jött el a képében, az egy jó karban lévő, ápolt, magabiztos Mr. Jones lett volna Rolex-szel és harminc évvel fiatalabb nőcskével. Tudom, hogy szerette Adrianát, és képtelen volt feldolgozni, amit tett. A józan eszével fizetett meg érte, ennél súlyosabb büntetés aligha lehetséges. Már nem átkoztam magam, amiért gondját viseltem, sőt inkább már vigasztalt, hogy nem csak egy újabb lakat voltam a bűntudata vasketrecén. Még ha nem is igen számít már neki. A hála a szemében azonban azt súgta, igenis számít. Másfelől meg… nincs az az alattomos ablakpárkány, ami gyilkossá lehetne az én közreműködésemmel, legyen szó bármilyen borzalmas veszekedésről. Emberes pofon lehetett.

Elkapott egy gondolatörvény, pedig mindjárt itt az új turnus, két busznyi nyugdíjas, éhes vidámsággal, be nem álló szájjal. Mintha csak most kezdődne az élet. Hirtelen megéreztem azt a mindent átitató csalódottságot, ami felülírja az emberek gondolatait, és hülye döntésekre készteti őket. Csalódottság mosóporban, futballcsapatban, az emberekben, a demokráciában, Istenben. A ragyavert Európai Unióban. Ezek egyike sem magyarázza meg a dolgok végső értelmetlenségét. Mi hazudunk értelmet beléjük, csak néha kipukkad a lufi. Persze, ezek a maflák nem tudták mire szavaznak és mi ellen. Csak azt tudták, hogy valami nagyon szar. És ezt rohadt jól látják. De az is lehet, hogy csak a kedvem volt szar már megint. Csoda, ha igen? Ott toporgott az ajtóban legalább húsz ember, olyan türelmetlenül, mintha a vacsora lenne az egyetlen fontos dolog az életben. Tessék, ott az nő bal szélen. Ide látszott, hogy fogyatékos. Úgy láttam vele sincs senki. Biztos, hogy hozzám fog leülni. De a többi se sokkal jobb. Csupa feleséggyilkos. Férjgyilkos. Gyerekgyilkos. Kiszáradt a torkom. Na nem, ez egy vicc, én most rögtön elhúzok innen.

A vacsora tulajdonképp zökkenőmentes volt, csak egy nyanya ordibált, hogy csukjam be az ablakot, mert a hátába fúj a szél. Negyven fok volt idebent. Kedveském, lehet hogy neked elég, ha percenként háromszor veszel levegőt, de én még élek, drága csillagom. Kuncogtam belül, amiért ilyen vicces vagyok, és élveztem, hogy helyreállt a világ rendje. Röhögök rajtuk, mert ezt érdemlik, és itt dolgozom, mert ezt érdemlem. Ha értelmetlen is az egész, akkor is gyűlik a pénz a számlámon. Egy színész is csettintett volna, ha látja, ahogy felöltöm a legszívélyesebb mosolyom és a legmézes-mázosabb how-are-you-t búgom a fülükbe, amire csak az emberi hangszálak képesek. A pénteki borravalóval rekordot akarok dönteni. Még ha nem is érnek már annyit azok a bankók. Az akkor is fel szokott dobni, amikor számolgatom, porciózom, főleg a tizesek szeretem. Jól megy a bézs a királynő fejéhez. Ha borítékban kapom, még jobb. Egy pillanatra megrémültem, vagy csak a levegő fogyott el az étteremben, de aztán elröhögtem ezt is, épp csak láttam a szűkűlő perspektívámat, és a helyét is a világban: a valóság aprócska, rothadó szelete a millióból, ami különösképpen éppen úgy lesz egyre büdösebb, ahogyan az a teliberakott font zuhan.