Egy csapatnyi rakoncátlan borz készült a képébe hugyozni, mikor felriadt. Kedvetlenül dörzsölte a szemét, majd a csipagolyót morzsolgatta ujjai közt percekig, míg tudomásul vette az új nappalt. Nocsak, már itt tartanak, legutóbb még csak a lábánál szaglásztak. De úgyis elkapja őket, fogadkozott, és erősen remélte, hogy legközelebbre is oda tudja álmodni a vadászpuskáját. Jobbról rekedt szuszogás hallatszott, az asszony összekuporodva aludt az ágy másik szélén, mint egy bebugyolált kérdőjel, gerince íve látszott csak fekete pizsamája alatt. Váratlan gerjedelem osont a gyomra alján, kivárt, hátha odébb áll.

Épp könyékig turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba, hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam, ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.

Nem tudom eldönteni, mi kél ott a horizonton, egy néma játékváros sziluettje mögött. Csak azt tudom, hogy gyönyörű. Egy fekete lyuk arany karikagyűrűje ível át a házak felett, aztán tompa morajjal felrobban, és helyén, óriási ezüst-kék Nap ragyog fel, jelentéktelenné téve mindent maga előtt. Még itt az elővárosban is érzem simogató melegségét – olyan csillag ez, amely nem éget, akár meg is érinthetném. Vinnyogó légy repül el előttem, egyre csak lassulva, már látom, ahogy verdes a szárnyaival, érzem erőlködését, bizonyos, hogy az utolsó óráit éli. Őt követem a tekintetemmel, elfordulva a csodálatos jelenéstől a város felett, miközben beszívom a méz-sűrű levegőt és végre meglátom a rablót. Mögötte világos, szürke éjszaka, nem mozdul semmi, csak egy tűzijáték bontogatja a szirmait a távolban, lassan, mint egy orchidea.

A rablónak mozog a szája, víz alatti bugyborékolás a hangja. Hallom a szívét dobogni, érzem fogai mögött a görcsöt, torkában a rekedtséget, ahogy a készülő üvöltés lekaristolja a hangszalagjait. Arca köré abroncsot fon a düh, de érzem, legszívesebben elhajolna haragjának bumerángja elől. A pisztoly csöve az egyetlen stabil pont a portréján, olajosan, vakon mered rám, és tudom, hogy ő irányít, hogy ebből a remegő, elrajzolt jelenésből egyedül ő jelenthet veszélyt.

A legborzalmasabbra néhány nappal azután döbbentünk rá, hogy elkotródtak. Pedig gyönyörű volt a május. Öntudatlan haraghullámok söpörtek végig a bolygón, de hamar magukba roskadtak. És mivel többségében úgy döntöttünk, túl akarjuk élni, hogy aztán majd mit tudom én, végül, méltatlankodva ugyan, de mégiscsak a hatalmas zöld tartályok színe elé járultunk. A fenébe is, túl fogjuk élni - húsz év múlva majdnem minden olyan lesz, mint volt. Lesznek fák, hogy csiripelhessenek körülöttük a madarak, és lesznek madarak, amik csiripelnek, hogy felnézzünk a fákra. Már akinek erre van gusztusa. De hogy addig miként éljük túl ezt a két végtelen évtizedet….

Mondhatnánk azt is, hogy megizzadt az erőfeszítésben, de a verejtékezés biokémiai folyamat, amihez legalábbis egy test szükségeltetik. Egy élő test. Neki pedig semmi efféle nem állt rendelkezésre. De legalább próbálkozott. Préselte, ahogy csak tudta – sűrűsödött kevéskét, csak úgy habzsolta a bozonokat a levegőből, aztán nyomta őket egymásnak nagy elszántsággal. Mikronnyi fekete lyukakkal igyekezett kiszínezni őket, ha már a fénysugarakkal nem tudott mit kezdeni, rá se bagóztak. Nagy nehezen kezdett végül emberi külsőt ölteni, és mire a nap felkelt, szakasztott úriember volt – slamposan mégsem jelenhet meg a találkozón.

- A Lugert! – kacsintott hátra Günther a félszemű Elsához. Skorpió, akárcsak ő. Ma úgy meghágja, miközben véresre karmolja a hátát, hogy a nő azt se tudja majd, hogy a fájdalomtól vagy az élvezettől sikítson. Csak nehogy magán hagyja a szemkötőt, pár hete közvetlen közelről lihegett bele a sötéten vonagló üregbe, és akkorát élvezett, amekkorát még sose, mióta a nagynénje kezelésbe vette a izgágán ágaskodó szerszámát tizennégy éves korában. Kicsit sem diszkrét dudor jelent meg a nadrágján, megnyalta az ajkát és visszafordult a fejkendős öregasszony felé

Vegyük át ezt még egyszer. Tehát azt állítod, hogy a bizonyítékok  - megjegyzem, részleges - hiánya az ellenérv legfőbb bizonyítéka. Nézd, az tény, hogy vannak még befoltozandó lyukak az evolúcióelméletben, de valahogy erőltetettnek érzem azt, ahogy ti ezekbe a lyukakba próbáljátok belegyömöszölni az intelligens tervezést. Tudod mire emlékeztet ez? Az exemre, ő volt ilyen.

Az ilyen időt szereti nagyon. Sötétedő, kékesszürke alkony, az utcaképet jótékonyan elfedő köd. Neki ez a karácsonyi hangulat. Az ablakon keresztül is megragadja az embert, de ma kellemes nyolc fok van, vétek lenne kihagyni a sétát. Délelőtt esélye sem volt rá, majdnem fél egyig aludt, ahogy mostanában szokta.  Szedelőzködni kezd, ideje egy kis lélekpurgálásnak. Másfél óra séta, közepes iramban, és máris tisztább a feje. Ilyenkor érdemes az elmélkedéseket csokorba kötve leltárt készíteni a múltról, és talán még a jelen, sőt a jövő is kap néhány gondolatcsírát. Később már elnehezül a test, cammogós a szellem, a fej lebillen a tévé előtt, a kézben nincs erő tartani a könyvet.