– Te is látod, amit én?

– Nos, jelenleg épp nem látok semmit. Úristen, megvakulok!

– Egyáltalán történt már ebben az országban ilyesmi? Micsoda ragyogás!

 

– Ó, most rólam beszélsz?

– Naná!

– Még a végén el is hiszem. De tényleg, kisütött a nap. Végül is... elméletileg nyár van.

– Le fognak égni a bálnák. Te is hallod? Ahogy serceg a zsír a seggük alatt.

– Kösz. Nagyon érzékletes. De mintha ebédelni hívtál volna, kedves Gábor. Bár úgy valóban olcsóbb, ha elveszed az étvágyamat.

– Dehogyis, drága Eszter! Egyetlen vágyam, hogy falni lássalak. Mmm…. Ahogy lecuppogsz egy méretes cubákot a csontról.

– Mi ez a zsír-fixáció? Egyébként ki kell ábrándítsalak: salátázni fogok. Micsoda tahó, szexista beszólásaid vannak! Hazudnék, ha azt mondanám, nem imádnivalók.

– Bírom, hogy bírod.

– Miért nem próbálod ki valamelyik bálnán?

– Ugyan, az én félszeg angolommal?

– Drágaságom, még mindig félszeg vagy, színötös záróvizsgával?

– A hülye akcentusuk. Amúgy is veled terveztem eltölteni a napot.

– Meg kell adni, jó az ízlésed.

– Legalábbis melletted nem égek. Annyira.

– Hmm, akkor gondolom ezután a megjegyzés után kérhetem a legdrágább salátát. Kétszer.

– Neked bármit! Tiéd a testem, lelkem, tárcám.

– Utóbbi megteszi, egyelőre.

– Ó igen, bébi! Csapold le a vérem, RH pozitív! Tégy hajléktalanná, és rúgd ki alólam a matracot! Teljesítsd be asszonyi mivoltod!

– Ma beérem egy salátával.

– A legdrágábbal.

– Ofkorsz.

– Hiányozni fogsz.

– Nekem is. Mármint persze, te. Nem mintha nem találkozhatnánk, csak mert vége a sulinak.

– Tudom. Azért egész jó volt ez a pár hónap. Nem hittem volna, hogy olyasvalakivel találkozom itt, mint te.

– Ne sértegess!

– Látod, pont erről beszélek. Tudom, hogy még csak három óra van, de meg kell ünnepelni a vizsgát. Mit szólnál egy pohár borhoz?

– Hát egyhez semmit. De egy üveg Chardonney már jól hangzik. Meghívlak.

– Istennő vagy!

– Állítottam valaha az ellenkezőjét? Most mi van? Miért nézel így?

– Tudod, hogy fantasztikus vagy?

– Atyaég, és még nem is ittunk semmit!

– Hogy lehet az, hogy egy isten háta mögötti walesi kisváros egyetlen angol tanfolyamán futok veled össze. Ezen morfondírozok épp, ha tudni akarod. Miért nem otthon, Magyarországon?

– Lehet, hogy otthon észre se vettük volna egymást.

– Gondolod? Jó, abbahagyom, nem akarlak zavarba hozni. Azzal ráérek, ha már leittuk magunkat.

– Nem hoztál zavarba. Akkor maradsz a Queensben?

– Igen, amíg nem lesz jobb. És te?

– Én is a Royal-ban. A főnök engem akar managernek az étterembe. Lehet, hogy megpróbálom.

– Latex és korbács. Ennyi az egész. Egy pisszegés se lesz. Nem nagy ügy.

– És ezt most ugye látod is magad előtt?

– Kár is volna tagadni. Éhes makkal disznókat álmodom…

– Aggódtam, hogy ezt fogod mondani. Ajaj, Gábor, így nem lesz elég egy üveg! Te… cuki, perverz, disznó, te!

– Kenegess hájjal, még nincs rajtam elég! De legalább nem öntöttél nyakon a boroddal.

– Miért, te azt szereted?

– Más nők fújoltak volna. Vagy felállnak az asztaltól.

– Igen, de most velem vagy.

– Igen. Veled vagyok. Nahát, nem is gondoltam volna, hogy itt is van nyár. A végén még veszek egy napszemüveget.

– Ne légy ratyi. Inkább hozzál még egy üveggel.

– Bocs, néhány pohár után dől belőlem a szentimentalizmus.

– Eddig még nem vettem észre. Pedig ittunk már együtt párszor.

– Lehet… biztos megártott a nap.

– Akkor szalmakalapot is vegyél. Már megint nézel.

– Nem is. Na, jó, de.

– Megéri?

– Költséghatékony. Nem kell a múzeumba menni, hogy szépet lássak.

– Ez de rossz.

– Bocs.

– Szép vagyok?

– Már vártam a kérdést.

– Naaa!

– Igen, nagyon szép vagy.

– Köszönöm. Te sem vagy a végletekig visszataszító.

– Ez megnyugtat.

– Megint nézel.

– Ne haragudj. Talán a fejembe szállt a bor egy kicsit…. (nálad fantasztikusabb nővel) Nálad…

– Bocs, kérdezhetek valamit, Gábor? Te miért vagy egyedül? Neked nem kéne. (jaj)

– Miért, neked kéne?

– Komolyan kérdezem. Ennyi nő közt egy se?

– Nem tudom, nem éreztem senkinél hogy… Nem akarok senkit, csak azért, hogy legyen valakim. Gondoltam, érdemes várni, valaki olyanra…

– Ne várj sokáig. Mindjárt negyven vagy.

– Akar a fene várni! (felé hajolok)

– Ne…, ne haragudj…, én nem… sajnálom. A francba, Gabi, bocsáss meg!

– Nem, dehogyis! Te ne haragudj! Nem kellett volna. Csak… nem is tudom, miért, valahogy, azt hittem… nem tudom, mit hittem.

– De ez nem a te hibád. Én vagyok… ilyen idióta. Pedig éreztem egy ideje, hogy valami ilyesmi lesz, talán készültem is rá, csak most meg azt se tudom, mit kéne mondani. Baromi hülyén érzem magam.

– Hát még én. Nem is tudom…, olyan egyértelműnek tűnt, hogy most meg kell csókoljalak. Még sose éreztem ilyen tisztán. Ezek szerint rosszul éreztem. Csak tudod, olyan nyilvánvaló volt, hogy nekünk van közünk egymáshoz.

– De hát van közünk egymáshoz, Gabi!

– Régebben ilyenkorra már kész idegbeteg voltam. Most meg… Tőled sose féltem. Annyira adta magát a dolog, annyira… törvényszerűnek tűnt.

– Pedig sohasem áltattalak. Nem mondhatod, hogy játszottam veled, nem adtam jeleket, meg ilyesmi…

– Tudom. Az a furcsa, hogy nem is hiányzott. Mármint ez a fajta évődés. Olyan letisztult volt minden. Tudtam, hogy ma meg foglak csókolni, és teljesen biztos voltam abban, hogy visszacsókolsz.

– Én is sejtettem, hogy ma lesz. És képtelen voltam továbbgondolni. Hogy mi lesz azután.

– Most persze kérdezhetném, hogy miért nem akarod. De erre úgysincs jó válasz. Meg annyiszor hallottam már, annyi félét. Inkább nem hozlak téged se kínos helyzetbe. Ez van, tudomásul kell vennem.

– Tudom, hogy nem hiszed el, pláne most, de nekem se könnyű. Most úgy érzem, jobb lenne, ha meg se mukkannék, mert bánni fogom minden szavam.

– És tényleg, miért nem akarod?

– Most mondd meg, mi az, amivel a legkevésbé bántalak?

– Biztos nem ez.

– Azt hiszem, nem akarok most senkivel sem lenni.

– Na persze, ezt se hallottam még.

– Tessék?

– Férjhez fogsz te menni. Hozzámész egy bolondhoz, aki Tenison-t olvas a kandalló mellett.

– Te most tényleg egy lányregényből idéztél? Egyébként ne poénkodd el, kérlek. Hogy higgyek így el neked bármit is?

– Miért, az ordas közhely, amit hozzám vágtál, jobb?

– Ordas… kérlek, ne sértődj meg, és ne használj ilyen szavakat. Közhely, vagy sem, ez a helyzet. Nagyjából.

– Nagyjából, mi? Na és te mire vársz? Vagy kire? Persze, nem az én dolgom. Nem rám, mint kiderült.

– Nekem sem jó ez az egész. Főleg, ha elveszítek vele egy barátot. Mert elveszítelek, már látom.

– Aha. Tehát még a legyünk barátok dumát is megkapom ma? Egyre jobb ez a nap.  Merre jártam én az elmúlt hónapokban?

– Ha szerinted ez a kettőnk esetében a szokásos lekoptató duma, akkor azt hiszem ugyanolyan vakvágányon voltam téged illetően, mint ahogy te velem.

– Te miért? Most akkor mi van?

– Hogy te mennyire befelé figyelsz! És még te róttad fel ugyanezt az exednek.

– Jó, ne haragudj. Kicsit nehéz most józanul gondolkoznom. Tudom, hogy nem vagyok jófej.

– Nem kell annak lenned. Most azt hiszed, hogy ez a négy hónap nekem nem jelentett semmit. A helyedben talán ugyanezt érezném.

– Nézd, Eszti ne ragozzuk túl. Nem vagyok az eseted, ennyi. Valaki másra vársz. Csak valahogy… annyira nincs előttem, hogy milyen lehet az a fickó. Mindegy, ezért nem haragudhatok rád. És nekem is sokat jelentett ez a pár hónap. Ami azt illeti, sokat többet, mint hinnéd. Szóval oké, tudomásul vettem. Ettől még összefuthatunk, úgyis ott vagy két utcányira tőlem, csak azt értsd meg, hogy nekem egyszerűen nem fog menni. A barátság. Nem tudok… Nem tudom félretenni azt, hogy itt van egy gyönyörű, okos, vicces, harmincöt éves tünemény, aki jó ideje minden napomat beragyogja. Nem akarok nagy szavakat használni, de hónapok óta úgy érzem, hogy végre nem kell tovább játszani ezt a kisstílű párkeresősdit, hogy végre megvagy, megtaláltak. És ez annyira eltöltött bizakodással, hogy fel sem tűnt, hogy már eltelt négy hónap, és mégsem jöttünk össze.

– Emlékszel az első berúgásunkra? Az akkori beszélgetésre? Akkor szerintem jeleztem, hogy nem.

– Emlékszem. Csak azt hittem félsz. A sok csalódás miatt. Azért nem is akartam siettetni.

– A csalódás egy dolog. De ha valaki akarja a dolgot, akkor nem vár hónapokat, csalódjon előtte bármekkorát. És ha nem paraszt, akkor feleslegesen nem húzza a másik idegeit. A bizalmat elnyerni persze eltart egy darabig, de attól még együtt járni, meg kufircolni. Főleg az utóbbit.

– Tudom, én vagyok csak ekkora pöcs. Pedig néha már egészen elhittem, hogy felnőttem.

– Fura egy pasi vagy. Néha sokkal érettebb a korodnál, néha viszont…

– Ne kímélj.

– Mindegy, én bírlak így is.

– Na, ez most ott fog lógni a fejem fölött. Basszus, az egészben az a legpokolibb, hogy most jöhet megint az a posvány, ami előtte volt. Nem akarom, nem bírom. Szar vagyok szinglinek. Annak is. A francba is, Eszti, úgy beléd estem, mint hat pár rendőrcsizma.

– Próbálom magam elé képzelni.

– Képtelen vagyok most hazamenni, szerintem itt alszom a móló alatt.

– Dehogy alszol!

– Ilyen még nem volt. Nem látom a következő napot. Elfáradtam.

– Hogy is mondtad egyszer? Nő és busz után ne rohanj, mindig jön a következő. Valami filmből volt ez is.

– Hát igen, lehet, jön majd valaki. És ha csak fele ilyen, mint te, már az is bőven jó. Csak szeressen.

– Eljön az is, ne add fel. Lesz egy team buli nálunk, gyere el.

– Nem tudom, talán jobb, ha egy ideig nem találkozunk. Ne haragudj, én nem így akartam. Csak most ki vagyok ütve. És… nem a magány miatt. Úgy értem, nem az nagyította fel az érzéseimet. Tudom, mert volt már olyan is. Én… tényleg nem találkoztam hozzád foghatóval. Bocs, megint a nagy szavak. Voltam már szerelmes, mert az akartam lenni, mert el akartam kábulni, hogy bírjam a taposómalmot. Vagy csak unatkoztam.  És hát olyanokba mindig, hogy a fal adta a másikat. Kurvára elegem lett a saját érzéseimből. Nem is akartam beléd szeretni. Már nem. De ez most más volt. Nem volt választás kérdése. Ne haragudj, hogy ezt így mind rád zúdítottam. Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek. Különben tényleg a móló alatt éjszakázom.

– Menj, ha akarsz.

– Kösz, kedves, hogy így marasztalsz.

– Most mit mondjak? Igazad van. Megértelek. Nem akarok neked fájdalmat okozni. De az tudd, hogy ha bármi van, itt leszek.

– Ezzel nem igazán könnyíted meg.

– Bocs. Tudom. Csak szar lesz megint egyedül kolbászolni a parton.

– Mit vársz, mit mondjak erre?

– Semmit.

– Akkor… majd találkozunk.

– Tudod, Gabi, épp azon gondolkozom…

– Min?

– Hogy melyikünk a szánalmasabb.

– Igazán? Értem. Akkor tehát nem csak szánalmasnak érzem magam, hanem tényleg az is vagyok. De igazad van. Ilyet normális ember nem csinál, manapság legalább is. Az érzéseim, az önhittségem, a vakságom… Telibe találtad. Szánalmas vagyok.

– Az vagy. De nem jobban, mint én.

– Remek, így most sokkal jobban érzem magam.

– Fogd már be egy kicsit, és gyere, ülj vissza.

– Milyen kedves.

– Tedd már le a segged!

– Egészen elragadó!

– Nem, egy piszok dög vagyok, tudom jól. De nem engedhetlek el így.

– Ne aggódj, eddig is elvoltam, ezután is menni fog.

– Hallgass már el! Ide figyelj! (körbenéz)

– Mi van? Mintha bárki is értene itt magyarul.

– Látod ott a vörös hajút? A lengyel csajt.

– Mi van vele?

– Bejön ugye? Látom, hogy megnézted párszor.

– Csak azt ne mondd, hogy beálltál madame-nak.

– Annyiszor mondtad, hogy mennyire hasonlóan látunk sok mindent.

– Na, most már nyögd ki, hogy mit szeretnél.

– Hát… nekem is bejön.

– Ezt hogy érted?

– Ne legyél már ennyire hülye!

– Úgy érted…?

– Úgy. És bármennyire is rád figyeltem az utóbbi egy órában, nem tudtam megállni, hogy oda ne pillantsak. Főleg, mikor lehajolt.

– Ó…

– Ennyi? Mondj valamit! Légy szíves!

– Én…. állat!

– Dehogyis vagy! Na, gyere! Ne menj már el! Gyere ide egy kicsit! Meg akarlak ölelni.

– Bocs, én most… nem tudok. Valahogy… nem, bocs.

– Undorodsz?

– Mi? Dehogyis. Csak… próbálom felfogni.

– Csak közben olyan fejet vágsz…

– Atya… úr… isten! Mekkora egy állat vagyok!

– Ne mondogasd már ezt…

– Hát dehogynem! És, tádám! Íme, a várva várt csattanó! Mindenki nyugodjon le a picsába! Vége az ötvenmilliomodik résznek, most pedig reklám!

– Ne, légyszi…

– Hallod, főnök! Te ugye kurva jól szórakozol odafent! Figyelj! Mi lenne, ha egyszer, a változatosság kedvéért leszállnál rólam!? Felejts már el néhány napra! Van még hétmilliárd ember, akit szopathatsz! Csak egy kurva pillanatra nézz már máshova!

– Én hülye, minek mondtam el.

– De oké, csak a rend kedvéért… vonjunk mérleget az elmúlt évtizedből. Eddig volt drogos, hitgyülis, mániás depressziós, idegbeteg, szexfüggő, fitnesszbuzi, és…. leszbikus. Jön még valami, vagy egy kicsit kifújhatom magam?

– Figyelj csak! Rohadt bunkó, paraszt módon viselkedsz éppen! Tényleg? Ez vagy te? Ennyire frusztrált köcsög vagy? Rohadtul félreismertelek! Évek óta te vagy az első ember, akinek elmondtam, leszámítva egy-két elcseszett futó kalandot! És tudod, miért? Mert azt hittem, tartozom neked ennyivel! Hogy tudd! Hogy ne azon vekengjél, hogy mi a baj veled! De kurvára nem tartozom én neked semmivel!

– Jól van, oké! Ne haragudj!

– De haragszom, bazd meg! Minden hazugság volt, amit mondtál. Az, aki eddig voltál, valójában nem is létezik. Egy baszott nagy vetítés volt! Kamu!

– Jó, azért ennyire….

– Mit ennyire!? Van fogalmad arról, milyen nehéz nekem erről beszélni!? Én nem olyan vagyok, mint akiket a tévében látsz, akik ott jópofiznak, hogy hihi, én most coming out. Én nem tudom úgy hirdetni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig végül is kurvára az, ha azt vesszük! Csak én nagyon nem olyan környezetben nőttem fel! A mai napig a sanda pillantásokat figyelem félszemmel, meg az olyan undortól eltorzult fejeket, mint amilyet az előbb vágtál!

– Nem tőled undorodtam…

– Ja persze, te a sorsodtól undorodsz! Meg az életedtől! Tudod, ha legközelebb istennel veszekedsz, baromira akkor csináld, mikor nem látja senki. Mert ez – baszod!! – tényleg szánalmas!

– Az.

– Ó, te szegény, megszakad érted a szívem! Micsoda nyomor! Egészséges, jó külsejű, értelmes harmincas, aki nem talál magának nőt, akit mindenki bánt, és akire csúnyán néznek a buszon. Felfogod te, micsoda kivételes helyzetben vagy? Mikor tényleg ennyi nyomi van a világon? De nyugi, én se fogom fel, meg senki se. Nézd, tudom én jól, hogy van egy csomó hülye picsa, én ne tudnám? De te barom! Azt értsd már meg, hogy még mindig tízszer akkora az esélyed van belebotlani abba, akit keresel, mint nekem. Azt ne hidd, hogy mi olyan könnyen megtaláljuk egymást! Baszottul nem vágyom a helyi lepukkant, leszbi szubkultúrában végezni a kocsmák mélyén. Mint ahogy te se igazán vágysz a tini diszkókba, pedig úgy kell törölgetni a nyálat a képedről, ha néha elmegyünk a Wetherspoonba.

– A citromtól van, a kólában…

– Baszd te meg! Te vagy egyedül!? Mikor minden héten beszélsz az anyáddal, meg a tesóddal skype-on? A barátaid is hívogatnak, te tűntél el annyira. Bezárkózol itt a nagy önsajnálatba, mondván, hogy nem terheled az otthoniakat a nyomoroddal. Nagy vitéz! Aztán meg, ha megszívat egy tyúk, hónapokig picsogsz mindenkinek, ráadásul olyasmiket is kikotyogsz, amiket nem kéne, függetlenül attól, mit csinált a nő. Csak azért, hogy válaszokat kapj. Jaj, és utólag már olyan okos vagy! Úgy könnyű! Most is itt hisztizel, pedig soha nem áltattalak semmivel, csak élveztem a társaságodat, főleg, mivel nem voltál rámenős! Te estél belém, pedig annyira csalódtál a szerelemben, illetve a saját érzéseidben. Azért valahogy mégis elég könnyen ment. Már bocs, de akkor neked nem sok fogalmad van a csalódásról…

– Az előbb mondtad, hogy nem számít, mekkorát csalódtál, ha akarsz valakitől valamit, akkor…

– Jaj de okos vagy! Hú! Na, most behúztál a csőbe! Hát bekaphatod a…

– Figyelj, mondhatok valamit? (sóhajt)

– Eh, mit bánom én már.

– Meg tudsz nekem bocsájtani? Tényleg egy kapitális fasz voltam. Igazad van, egy frusztrált köcsög vagyok, akinek nem kéne meginnia egy üveg bort, mikor az egyik legfontosabb emberrel társalog az életében. És lehet, hogy most el fogsz küldeni a picsába, vagy orrba vágsz, de ha még képesnek érzed magad rá… Az előbbi ölelésről lekéstem, de most nagyon megölelnélek. (csend)

– Tőlem. Végül is… mit számít.

– Nagyon is számít! (bújok, bújik) Jól van, jól van. Nagyon sajnálom. Önző voltam.

– Jó, rendben, lehet az ember néha önző. Én is az vagyok. De én azt érzem, hogy téged csak addig érdekellek, amíg esélyt látsz arra, hogy összejövünk. De… nem megy. Pedig hosszú idő óta te voltál az első pasi, akinél megfordult a fejemben, hogy talán mégis… Ez van. Így vagyok összerakva.

– Így is csodálatos vagy. Úgy sajnálom, amiket mondtam. Engedtem a sötét oldal csábításának. De érzem, hogy maradt még bennem jó.

– Jaj, már megint….

– Csak tudod, már megint jól szétcsesztem a szívem. És már megint a saját debilségem miatt. Magamra haragszom, nem rád. Nem lett volna szabad beleélnem magam. És sikerült az összes felgyülemlett szart rád hánynom.

– Fúj. Talán próbáld meg metaforákkal.

– Pedig mindig ezt igyekszem elkerülni.

– Hát most nem sikerült.

– Inkább kifutom magamból, ha lehet.

– Na ez végre egy jó ötlet. Azt hiszem, megyek veled futni. Olyan egészségesek leszünk… csak az időjárásról fogunk beszélni, meg az iPhone-unkról.

– Gyönyörű utópia.

– Bennem is van annyi keserűség, hogy várat építhetnék belőle. Talán építettem is. (leülünk, vállamra hajtja a fejét, álmosan) Olyan egyszerű lenne. Élnénk, mint hal a vízben.

– Kefélnénk, mint a nyulak…

– Ezeket az idézeteket amúgy mindenkinek tolod, vagy csak engem ér a megtiszteltetés?

– Te legalább tudod, miből van.

– Szörnyű, hogy ugyanazokon nőttünk fel. Biztos tévéznénk is sokat.

– Hát igen. Túl egyszerű volna. Az én életem nagyon nem erről szól, kedves Eszter.

-– Na, már megint az önsajnálat. Kérdezhetek valamit? Kellett valaha eltitkolnod a csajodat a szüleid előtt? Egyetlen pasim volt az életben, még tizenhét évesen, és apám a mai napig kérdezgeti, hogy mi van vele. Pedig már évek óta tudja, hogy mi a helyzet! A felvilágosult, entellektüel apám! Hűvösvölgy hercege, ahogy a képviselőtestületben hívták a háta mögött. A tolerancia nagy hirdetője! Aki kurva toleráns addig, amíg a lánya a jó családból való herceget várja a fehér Audiban. Ha látnád, hogy szenved, mióta végre felfogta, hogy azt várhatja. Teljesen lefogyott. De legalább kénytelen jó képet vágni hozzá. Ha jobbról megneszelnék, mennyire kétségbe ejti, hogy meleg a kislánya, ízekre szednék. És a jobboldalt még jobban utálja, mint a buzikat. A képviselő úr! A Jobbikos mantrák kabalafigurája, a ballib, aki csak addig demokrata, amíg egyetértesz. Vicces, hogy tényleg létezik ilyen. És ha ezt kapom a szuperliberális apámtól, akkor gondolhatod, mire számíthatok turuléktól. Azt mondhatnád, kit érdekel a politika. De az én környezetemben minden a politikáról szól, gyerekkorom óta. Az is, hogy kivel bújsz ágyba. Sőt az csak igazán! Irigylem azokat, akik fel tudják vállalni. Vagy legalább el tudnak vegyülni. Buzilobbi, mi? Istenem…

– És az anyád?

– Ő más. Ő is totál kényszerpálya. Szerencsétlen hülye. De róla még el is hiszem néha, hogy szeret. Nem zsibbad a vállad?

– Nem, bár még mindig perzsel az érintésed.

– Elvegyem a fejem?

– Csak ha meg akarsz halni.

– Azt kérdezted, hogyan lehet, hogy itt akadtunk össze. Hát így. Idáig futottam. Innentől viszont már ugyanaz van, mint veled. Egy csónakban evezünk. Ezért nem akartam, hogy csak úgy felállj innen, és elhúzd a beled.

– És te hogy bírod ezt az egészet? Mert én lassan feladom.

– Szerinted? Én mindig csodáltam az erődet. Hogy itt vagy egyedül, csinálod, amihez igazából semmi közöd, jobbára olyanokkal, akikhez semmi közöd. Azt hittem, magányos farkas vagy, és imponált is. De hát egy rinyagép vagy, nem is vitás.

– Ez fájt.

– Rám számíthatsz, tudod.

– A magyar nők nyilaitól ments meg uram engem!

– De te mégis férfi vagy. Én meg, lehet, hogy buzi vagyok, de akkor is nő. És mint ilyen nagyon nehezen tűröm a magányt.

– Mint az köztudott.

– (álmosan) Ah, már megint egy…

– Na, tessék, a férfiakat érintő újabb hátrányos megkülönböztetés. Miért tűrnénk mi jobban bármit is?

– Jó, ez igaz, de olyan cukik vagytok, ahogy keménykedtek, legalább az első szívrohamig. A tökösebbek tovább.

– Vigyázz a szádra, asszony!

– Bocsáss meg, drágám, befogtam, már kész is a vacsi!

– Erről van szó! Hidd el, legszívesebben otthon ülnék, sörfoltos trikóban a kanapén, és ugráltatnám az asszonyt.

– Lófaszt. De ne aggódj, te még hazajutsz innen.

– Még mindig szédülök, esküszöm. Sosem gondoltam volna, hogy egy kapura játszunk. Olyan nőies vagy.

– Cseszd meg, azt hiszed, mi ugyanolyanok vagyunk? Nagydarab, szakállas nők, favágóingben, ugye?

– Egyszer szkanderoztam egy olyannal. Lenyomott, mint Süsü a cölöpöt. Úgy kellett összekanalazni. Meg is akartam hívni vacsorázni, szerintem jók lettünk volna. Én lettem volna a lány.

– Szeretem a simulékonyságod. Te valahogy beférsz mindenhova. Sokat tetris-ezel?

– Ilyesmiről nem adhatok ki információt.

– Látod, te például teljesen másmilyen vagy, mint mondjuk Josh haverod. Ő ilyen maszkulin, falkavezér típus. Már persze a saját környezetében, mert egy igazi alfa azért nem ennyire bárgyú. De legalábbis össze tud adni két egyjegyű számot.

– Hármas voltam matekból, az még jó?

– Nem. Te viszont egy érzékenyebb – most vegyél nagy levegőt – feminimebb alkat vagy. Nehogy megsértődj. Néha kitör belőled a macsó, de azt is elvicceled. Nekem viszont így tetszel. És csomó hetero tündibündinek is, ne félj.

– Hát ez már csak így van. Nem sértődtem meg. Megkaptam már párszor, csak nem ilyen kedvesen. Nekik nem voltam eléggé férfi, neked nem vagyok eléggé nő.

– Istenem, de rossz ez már megint. Inkább idézz megint valamiből. Szedd már össze magad! És végre igazi nőktől érdeklődj magad felől, remélem, tudod, kikről beszélek.

– Oké, picsogás beszüntetve.

– Jó, azért picsoghatsz néha. Ha majd nagyon kileszel. De most írtál egy színötös vizsgát. Ha most nem lustulod el, találsz jobb melót. Azzal meg már jön a többi is. Egyébként, csak hogy tudd, mialatt itt sopánkodtál, a vöröske többször is rád sandított. Nem rám, rád! Bazmeg, ha elszeded előlem a jobb csajokat, akkor inkább tényleg ne találkozzunk. És még ez panaszkodik, a pofám leszakad.

– Ha egyedül ülnék itt, rám se bagózna. Csak bosszantja, hogy egy sokkal jobb csajjal ülök itt.

– Jobb vagyok, mint a vörös?

– Már vártam a kérdést. Százszor.

– Dicsértem már az ízlésedet?

– Soha el nem mulasztanád. De mi van, ha csak kancsi vagy, és mégis téged nézett? A divatos közhiedelmek szerint te úgy is jobban tudod, mi kell neki.

– Hmm, na igen. És ha mégsem, majd megnézem, miket töltött fel a netre az okosdildója.

– Pffff. Na, most nézd meg a pólóm. A vörösbor nem jön ki. Fene a humorodat. Habár az is igaz, bámulatos, hol tart a tudomány…

– Ne! Ez az utolsó volt, ugye?

– Tudom, tudom.

– Hiába, a technika összeköt.

– Én inkább régi vágású vagyok. Ha lennének még pornó mozik, biztos elhívnálak a Pajkos Barinők 8-ra.

– Á, ott is csak az első rész jó igazán. A többi már csak rókabőr. De benne lennék. Kóla, popcorn, mint a normális emberek. Na, jobban vagy már?

– Nem.

– Jaj, dehogyisnem. Aki ennyi hülyeséget ki bír találni, az nincs rosszul.

– Csak veled megy.

–A hülyéskedésben bármikor benne vagyok.

– Akkor tehát barátok leszünk…

– Vagy barátnők. Ahogy épp érzed.

– Touché! Rendben. Legfeljebb néha lángolok egy kicsit, aztán majd eloltasz. Na és veled mi lesz? Minthogy én ugye összejövök a vörössel, ez a napnál világosabb.

– Na ugye, Gáborom. Velem? Azt majd megbeszéljük legközelebb, amikor én leszek kiakadva.

– A vállam itt lesz akkor is.

– Búvárruhát hozzál. Juj, tényleg, nem zsibbad a vállad?

– Zsibbadt, de már nem érzem.

– Szólj, ha kell újraélesztés.

– Mmm, szájon át?

– Inkább elektrosokkra gondoltam. Te figyelj, ugye tényleg nem fogsz eltűnni?

– Hova is mehetnék?

– De most komolyan kérdem…

– Nem fogok eltűnni.

– Akkor sem, amikor a vörössel, meg a két barátnőjével egyszerre pirospacsiztok a sarki lebujban?

– Nos, ez esetben ugye nem ígérhetek semmit. Mi van? Valami rosszat mondtam?

– Semmi. Ezt a mondatot már rég hallottam. Nem ígérek semmit… Mindegy, menjünk, mielőtt beborul.

– Hé, állj már meg, Eszti! Csak vicceltem. Most te fogsz befordulni?

– Én remekül vagyok.

– Akkor jó. Micsoda idő! Igazán szép. Két buzi karöltve hazafelé ballag a naplementében.

– Nem is vagy buzi, te köcsög.

– Most úgy érzem, mindegy mi vagyok. Szolidarítok.

– Lehengerlő a kedvességed. A vörösnél majd azért ügyesebb légy.

–A kontra is bájos. Most miért nézel így?

–Nem nézek. Te arra, nem?

– Igen, de elkísérlek.

– Hagyd csak.

– Most tényleg?

– Aha. Ég áldjon. Barátom.

– Nem vicces.

– Dehogynem. Ha tudnád, mennyire.

– Héé! (futok, utolérem) Na, idefigyelj. Nem szabadulsz ilyen könnyen. Világos! Oké, elismerem, hogy ha most hazamegyek, be fogok rúgni, talán még bőgök is, ha már ekkora punci vagyok. Meg legyilkolom az összes plüssállatom. Képzeletben. De ha nem beszélünk többet, előbb-utóbb az agyvizem esküszöm termonukleáris reakcióba lép a környezetével. Hát azt akarod, hogy a lelkeden száradjon ennek a sok derék embernek a halála? Nézd, ott egy kiskutya, a vére máris a kezedhez tapad. De komolyan, ne legyen már ennyi! Megígérem, hogy jófiú leszek. Nem foglak buzerálni az érzéseimmel. És csak nagyon részegen fogom letapizni a melledet. Ha meg végképp nem bírom, hát majd jól elküldelek egy olyan fájin keresztény, átnevelő táborba. Ez van. Felajánlottad a barátságodat, most már nem menekülsz. Itt basztad el. Ne röhögjél! Na, rendben? Most én mondom, hogy itt leszek. Na, jó, ha néha mégsem, akkor épp a sarki lebujban pirospacsizom.

– Talán még el is hiszem.

– Már miért tennél ilyet?

– Mert igaz ugyan, hogy ez valami trocsok szar duma volt…

– Ó, elélek én kegyes hazugságokon is, egyetlenem.

– …de legalább közben egyszer sem idéztél…

 

2016-09-21, Llandudno, Derecske