Nightshift dawnings

Kovács Gergely írásai

A réten

2016. június 28. - Kovács Gergely 77

Életében először szelet érzett az arcán. Tágra nyílt szemmel ült fel a sekély fűben, támaszkodó kezét bársonyos szálak cirógatták. Izgatottan kémlelt körbe, levél se rezzent, mézként folyta körül a mozdulatlanság. A nagy csiga szelíd kérlelhetetlenséggel forgott az fekete égen, ezüstös ragyogásba borítva a rétet egészen a láthatárig. Körülötte szemtelenül ficánkoltak ide-oda a csillagok, holdbéli fénnyel takarva be a három hűséges fasort, melyek közt annyira szeretett oda-vissza rohangálni, míg csak ki nem fogyott a szuszból. Messzebb, ahol a csillagok a földig értek, a feketébe olvadtak a drótkerítés vékony oszlopai, mögöttük pislákoló fények jelölték ki a semmi határát. Minden alkalommal hangosan dobbant a szíve, ha arrafelé pillantott.

Kíváncsisága most a semmiből érkező légmozgásnak szólt, ami olyan gyengédséggel kócolt a hajába, hogy beleborzongott. Mi lehetett ez? Lassan felállt, felnézett az örvénylő égboltra, kinyújtotta a karját, és behunyta a szemét. De nem jött több szellő. Csukott szemmel elindult a fasorok felé, majd már szaladt, nem aggódott, hogy nekiütközik valaminek. Tudta, hogy semmi baja nem eshet, ismer már minden fűszálat a réten. Izgalma fokozódott csak, valahányszor a kerítés felé közeledett.

Ez az előbbi dolog mintha arról jött volna. Pontosan az utolsó fánál állt meg, kinyitotta a szemét, innen még nem láthatta a drótot, csak az oszlopok vékonyka pálcikái vakargatták a csillagok hasát. 

Lesöpört egy fűszálat magáról, máskülönben makulátlan tiszta volt hátulgombolós rövidnadrágja. Ingecskéjén egyetlen gyűrődés sem látszott. Mindig büszke volt magára, amiért ilyen szépen tud vigyázni a dolgaira. Igaz nem volt sok belőlük: ing, nadrág és egy barna bőrszandál. Nem volt szüksége másra.

Szabadon futkorászott, ugrándozott a réten; sokszor addig loholt, amíg teljesen ki nem fogyott a szuszból. Hempergett az illatos fűben, titkos élet bugyogott a szálakban, érezte a föld lüktetését maga alatt. Végül megpihent a fa tövében, vagy az ágakon, elernyedve a lombok suttogásától az égbolt pazar festménye alatt.

Csak a kerítés zökkentette ki ebből a harmóniából, amikor feléje kémlelt. Olykor viszont teljesen megfeledkezett róla és hosszú ideig nem kereste tekintetével.

 

 

Valami halkan surrant a fűben. Odahajolt, hogy megnézze, noha jól tudta, mi az. Csak a bota mászott, meg-megállva időnként,  nem mutatott érdeklődést a környezete iránt. Ezúttal nem görgetett semmit maga előtt, bizonyára épp gyűjtögető útjára indult. Makacsan haladt az útján, nem törődött  az égbolt szépségével, sem a fölé hajoló kíváncsi árnyékkal.  Fontos dolga volt, el kell végeznie, ha törik, ha szakad.

De most majd megtréfálja egy kicsit, hátha kizökkenti ebből a dacos munkakedvből. Lefeküdt a fűbe, épp a bota útjába, és várt. Már előre vigyorgott, maga elé képzelte a kicsi lény tétovázását a hegynyi akadály láttán - kerüljön-e vagy másszon.

Gyakran találkoztak a réten, a tömzsi feketeség és a fürge, érdes lábacskák láttán érzett ijedelem hamar barátságos kíváncsisággá vált. Buta kis jószág volt, ha a lábát az útjába rakta, egy ideig csak ácsorgott tanácstalanul, míg végre megkerülte. Ha elé feküdt, mint most is, a bota közömbösen elindult másfelé, ám néha átmászott rajta, mintha teljesen mindegy lenne, melyik megoldást választja. Ez a közöny egy kicsit bosszantotta, nem értette, miért ilyen csökönyös, miért nem törődik mással a galacsinjain kívül, miért nem áll meg, lopva a csillagokra sandítani, és miért nem ragad rá az ő boldog izgalma, ahogy szétnéz a birodalmukon – hisz ugyanúgy az övé is.

 Gyenge kaparászást érzett az oldalánál, a bota, úgy tűnt, mászni fog. Eszébe sem jutott, hogy lesöpörje, szerette a csiklandozó érzést és a csilingelő nevetést, ami ilyenkor előtört a torkából – úgy érezte, ez a nagy csiga és a csillagok nyelve; ilyenkor mintha értőn hallgatóztak és helyeseltek volna.

A bota átért, és fáradtan folytatta útját a célja felé, de ő még mindig nevetett, így kis híján észre sem vette a szellőt, ahogy megint végigsimít az arcán. Feküdt mozdulatlanul, nehogy elriassza, ha netán visszatérne, de csak a lombokon átérő fények rajzoltak a hajába különös mintázatokat.

Felpattant, egy pillanatig még fülelt, hátha meghallja az iménti susogást, aztán mászni kezdett felfelé az egyik fán. Könnyű dolga volt, vastag ágak nyújtottak kényelmes kapaszkodót a földközelben, szépen egymás után, akárha létrán haladna. Játszva felért, alig pihegett, a levelek közül leste a kerítést. Az egy tapodtat sem jött közelebb, a csillagpettyek mögötte zokszó nélkül bújtak el pihenni a horizont alá.

Hátradőlt a fatörzs teknőszerű, otthonos mélyedésébe, félig behunyt szemmel oldódott fel a zöldes ragyogásban, ahogy a levelek az égi fényekben fürdőztek. Még nem értek meg a jalopánok, de már bimbóztak a pirosas rügyek az ágakon. Úgy döntött, szundít egyet, és mire felébred, ott ringanak előtte a mézédes, lédús piros-zöld gömbök, némelyik akkora, hogy két kézzel kell tartania, miközben beleharap. Talán kettőt is befal belőle, hátha így magasabbra tud majd lendülni. Talán le sem kell ereszkednie. Lebeghet a lombok közt, körberepülheti az egész rétet.

 

 

Gyorsabban és magasabban repült, mint a kele, mégsem győzte csodálni annak könnyedségét, ahogy szárnyaival puhán csapkodva fényfürdőt vett a fák között. Azonnal megszerette, őt jobban értette, mint a botát. Néha körbetáncolták egymást a levegőben, és megesett, hogy a kele a vállára szállt, amikor elaludt a kedvenc ágán. De mikor a jalopán hatása elmúlt, és a föld szelíden visszahúzta magához, a kis barátja ugyanolyan élvezettel libbent ide-oda, mint mikor ketten voltak. Ebből megértette, hogy a kele tánca nélküle is tökéletes. A röppenő tünemény minden bizonnyal szeretett vele lenni, de ha ő nem nézne felé többet, a kele biztosan meglenne nélküle. Hamar elfogadta ezt az önállóságot, és élvezte azt a törődést, amit kapott. Hármuké volt a rét – eszébe sem jutott, hogy több bota és kele is lehet, egyszerre mindig csak egyet látott. Miért is lennének többen, hisz belőle is csak egy van.

 

Mielőtt lecsukódott a szeme a fa teknőjében, arra gondolt, amikor először repült. Kiadós ugrándozás után kellemesen eltelt egy zöld jalopánnal, könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát, mikor egy figyelmetlen mozdulattal lecsúszott az ágról. Becsukta a szemét, felkészült az ütközésre, ám az egyre csak késett. Lassulva haladt a föld felé, már kacagott, valami csiklandozta a hasát belülről, és ahogy puhán földet ért, teljes erőből nekirugaszkodott, és csak repült, fel a nagy csiga felé, úgy érezte, mindjárt eléri, és jól megpörgeti, hátha lerázza magáról a rátapadt csillagokat. Jóval a lombkoronák fölött kezdett veszíteni a lendületéből, vékonyat sikkantott a boldogsághullámtól, mikor odafent megállt egy pillanatra a súlytalanságban, aztán ráérősen megindult a föld felé. Még nem jött rá, hogy a gyümölcstől tett szert új képességére, csak miután gyomra ürülni kezdett: lassan elnehezült, egyre alacsonyabbra szállt, végül már csak ugrándozott, mint előtte.

 

Lehunyt szemmel várta az álmot és azt, hogy a szél újra megsimogatja, de semmi se mozdult. Tűnődni kezdett: mi volt a repülés előtt? Ugrani akkor is tudott, jó nagyot, különösen, ha nekifutott, de mást nemigen tudott felidézni. Csak úgy lehetett minden, ahogy most is, talán csak a kerítés felé sandított újabban többször.

Néha hirtelen szaladni kezdett felé, aztán ahogy már a drót is láthatóvá vált a maga elutasító feketeségében, megtorpant, sétára váltott, tágra nyílt szemmel vizslatta az elzárt feketeséget. Mikor úgy érezte, a sötét mindjárt átömlik a rácson és kinyúl felé, a tettetett ijedtség vidám sikolyaival futott vissza a fasorok nyújtotta menedékébe, hogy aztán mindenről megfeledkezve folytassa a játékot. Jó néhány alvás múlva jutott csak eszébe a kaland, megint kémlelni kezdte a távolt, gerincét jóleső borzongás csiklandozta.

Később, mikor már tudott repülni, gyakrabban szállt arrafelé, biztonságos távolban maradva. Fentről csillagokat és valami alig kivehető, sárga gomolygást látott a drót mögött a mélyben – odáig tartott a föld, az oszlopok a jól ismert világ határát jelölték. A távolság szédítő volt, a csillagok hunyorgása és a narancs izzású ködfelhők lágy kavargása egészen elandalította.

Egyszer aztán elég közel landolt a kerítéshez, és némi töprengés után odament a dróthoz. Az oszlopok háromszor voltak magasabbak nála, a rács makulátlan tisztasággal fénylett ébenfeketén. Két kézzel belekapaszkodott, tapintása sima és szinte meleg volt, mintha lentről fűtené valami. Innen sem látott mást, mint fentről, valamiért mégis bizonytalanság fogta el, furcsa volt, eddig semmi effélét nem érzett még.

Visszanézett a fasorok felé, mintha választ várna tőlük. Valahogy kisebbnek látta őket, igaz ennyire távol még sosem volt tőlük. A lombok kíváncsian figyelték, egy árnyalatnyival komorabban a megszokottnál. Érezte, hogy várják vissza, de talán nem a megszokott lelkesedéssel.

Hirtelen melegebb lett. Az egész teste lúdbőrözni kezdett, szeme tágra nyílt. Mintha nagyon távoli suttogást hallott volna, de ebben nem lehetett biztos, mert már rohant is visszafelé, ahogy csak a lába bírta, még repülni is elfelejtett, fülében az izgalom üstdobja pergett.

Azóta nem ment oda a kerítéshez, de repülései alkalmával egyre közelebb suhant hozzá, ügyelve, nehogy átlendüljön fölötte. Beleborzongott a gondolatba, hogy ereszkedés közben már nem tud visszaevickélni a talaj fölé. Ki tudja, milyen mély a semmi. Az is lehet, hogy odaát nem működik a lebegés, csak zuhan, zuhan egyre gyorsabban a fal mentén, amíg csak… – itt elakadt, nem tudta elképzelni, mi történhet aztán. De biztos volt benne, hogy a narancsfényű köd nem maradna közönyös iránta, talán, visszahajítja, talán elnyeli és teljesen feloldja magában. Nem akarta kipróbálni, mégis vonzotta a mélység, a kíváncsiság égette belülről.

Rádöbbent, hogy milyen fontos kérdéseken töpreng, vállára új gondolatok nehezedtek – egész jó érzés volt, aggodalommal vegyes büszkeséget érzett. Nem sietett vissza a fák közé a játékhoz, lustán leheveredett a fűbe és elmerült az égtakaró látványában. További kérdések rügyei viszkettek a homlokában -  a nagy csiga nem segített, lassan forgatta csillagporos karjait.

 

Amint az emlékek álomba ringatták végre a vastag faágon, álmában máris repült. Így szokott lenni, oda-vissza a három fasor közt, aztán fel a magasba, jóval magasabbra, mint ébren. Aztán zuhanórepülésben vissza – az álomban ilyet is lehetett – csak az utolsó pillanatban kanyarodott párhuzamba a felszínnel, el a fák mellett a kerítés felé, majd ismét meredeken fel. A magasból úgy tetszett, mintha ollóval vágták volna le a rét végét, nem is látszottak az oszlopok.

Visszafordult, és kelletlenül a messzeségbe pillantott – ezúttal az ellenkező irányban. Innen nem látszott, de homályosan emlékei voltak egy alacsony házikóról, jóval a fákon túl, a rét másik szélén, ahol megnő a fű, és a láthatárt szikkadt bokrok szegélyezik. Sosem repült arra, gondolatban sem kereste, enyhe feszültséget érzett, ha néha mégis az eszébe villant. Valahogy kívül állt ez a terület a világán, és nem is hiányzott neki, nem akarta felfedezni sem – elég volt számára, amit a rét nyújtott.  Sosem gondolkozott arról, hogyan került ide, csupán néha, mikor már egy ideje nem evett, és így repülni se tudott, akkor villant belé, hogy a ház felől érkezhetett. Mint üres kagylóhéj bújt meg a gazok közt, nem tartogatott számára semmit, mégsem tartoztak hozzá jó érzések.

Megfordult hát álmában megint, a fák és a kerítés irányába, vissza a rendes térbe, a boldogságba.

Most mégsem volt ugyanolyan. A kerítés mögött a csillagok helyett szokatlan derengés vibrált, akár egy közelgő napfelkelte, ám fent továbbra is az éjszakai ég világlott. Soha még csak hasonló sem történt, szíve kalapálni kezdett döbbenetében, aztán magától az érzéstől ijedt meg, mikor valamennyire tudatosult benne. A halvány, arany fénypárát sötéten szabdalták darabokra az oszlopok, más nem történt. Aggodalma hamar elpárolgott, kihívóan méregette a jelenséget. Nem adja az otthonát – a rét az övé.

Lassan leereszkedett az egyik oszlop kiszélesedő csúcsára, épphogy elfért rajta. Alig érezte a súlyát, nem szédült, nem érzett veszélyt. Ült az ismert világának a szélén, csak nézett meredten lefelé, annyira figyelt, hogy felfogja a látványt, hogy belekönnyezett a szeme.

 

Elképesztő távolság nyílt meg előtte. A csillagtalan, sötét keret közepén az arany fény fehérré tömörült, mégsem bántotta a szemet. Ahogy megszokta a ragyogást, már mást is ki tudott venni. Apró fénypontok ezrei mozogtak benne lassan, ők adták a derengés legjavát. Több csiga is forgott benne komótos hajólapátként kavarták fel a csillagfelhőt. Kisebbnek látszottak, ám tudta, érezte, hogy valójában legalább akkorák, ha nem sokkal nagyobbak, mint az, amelyik az álmát vigyázta a feje fölött.

Az egész jelenés alig érzékelhetően forgott, a középpontja körül mintha szárnyak formálódtak volna, lassan, méltósággal tárultak ki  – ismerős volt a formája, pedig nem láthatott még ilyet. Már tudta, hogy álmodik, mégis – álmában elálmosodott, hosszakat pislogott, aztán előredőlt, megadta magát a mélynek.

Nem egyenesen zuhant, hanem ívesen előre, folyamatosan gyorsult, érezte, hogy óriási távolságokat tesz meg. A csillagfelhők egyre részletesebben rajzolódtak ki előtte, látta, hogy a lüktető szárnyak is belőlük állnak – már az egész láthatárt befedik, lassú mozgásuk szakadatlan csillagvándorlás. De már nem érdekelte más, csak a fehérség középen. Szelet érzett megint, ami végigsimított a testén. Susogása lassan suttogássá vált. A nagy fehérség mélyén volt valami vagy valaki.

Egy újabb langyos széllöket játékosan megperdítette, és akkor már teljes bizonyossággal érezte, hogy jó felé halad, hogy csak ez lehet az útja, semmi más. Nem értette, mi történik, de érezte, hogy ez mit sem számít. Egy bizonytalan körvonalú, gyengéd, mégis határozott női entitás felé sodródott.

 – Anya – formálta meg a szót a tudata. A szél hangján suttogott neki, egyre inkább értette, mit mond, a szavakon túl lévő tartalom elringatta, míg végül újra csak a tagolatlan susogás maradt.

 

Akkor is hallotta, mikor kinyitotta a szemét. Ott ült a fán, egyik lába lelógott az ágról és most kicsit zsibbadt. Nem akarta elfogadni, hogy véget ért az álom. Érett jalopánok lógtak előtte, és csak miután kettőt is elfogyasztott jött rá, hogy percek óta fújja a hátát a szél. Hirtelen erőre kapott, izgatottan repült át a szomszédos fa tetejére. Hosszan kémlelte a kerítést, de az arany fény nem volt ott. Amikor leereszkedett a földre, rájött, hogy nem a kerítés felől fúj, hanem az ellenkező irányból. Vonakodva fordult arra.

A távolban most jól kivehető volt ott a düledező viskó, előterét kopár gaz verte fel. Már nem is emlékezett, mikor vetett rá pillantást utoljára, de érzékelte a változást – az állandóság birodalmának határán túl a kis kunyhó állapota romlott, ablaküvegei eltűntek, a vakolat nagy foltokban mállott le róla, egyik oldalsó fala bedőlni látszott.

Földbe gyökerezett lábbal állt a fa mellett. A múló idő új szélességet adott mindennek, a mostot egy szemvillanásra kurtította, a régennek üresen tátongó kutat nyitott. Az azelőtt most már nem csupán villanó érzések ártalmatlan kuszasága, hanem mázsás bizonyság volt, ám ezt a bizonyosságot még sűrű köd takarta.

Maga sem értette miért, de a ház felé indult, botladozva, de nem vette le róla a szemét. A szél erősödött, apró szöszöket fújt az arcába, ismeretlen illatokat hozott. Már félúton járt, a fasorok távolról bólogattak mögötte, mintha helyeseltek volna. Észre sem vette az enyhe kaptatót, noha minden lépésnél nehezebbnek, tömörebbnek érezte magát.

Még messze járt, de már látta a házon lévő ábrákat. Furcsa vonalak, alakzatok sorakoztak egymás mellett. Mi lehet az? Elhűlve észlelte a nedvességet a homlokán Vajon a gyümölcs nedvét kente el az arcán? De nem, ez is valami új volt, kicsit ijesztő, de nem kellemetlen – hűsítette a kavargó gondolatokat a fejében. Annyi minden történt ébredése óta – úgy érezte, ha meg tudná fejteni azokat a jeleket a házon, talán magyarázatot kapna, mindarra, ami vele történik.

 

Egyszer csak érezte, hogy megváltozik mögötte a fény. A szeme előtt minden változatlannak tűnt, de a csiklandozó érzés a hátán azt súgta, meg kellene fordulnia. Valami nagyon más lett a túlsó végen, amíg a ház felé tartott, ebben egyre biztosabb volt, mégsem mert megállni. Túl sok volt az újdonság egyszerre, a feje úgy elnehezült, hogy a lába folyton ki akart szaladni alóla.

Mégis, tudnia kell, mi történt. Ha csak egyetlen pillantás erejéig is, de látnia kell, mivé lett az otthona. Lassan, leszegett fejjel megfordult, szemgolyói is elnehezültek, alig bírta őket elszakítani a földtől. A látványtól, ami eléje tárult egy időre elfelejtett levegőt venni.

A szárny a fél égboltot betakarta, lassú hipnotikus mozgásával elhessegette a maradék csillagokat. Olyan észbontóan nagy volt, hogy beleszédült, leguggolt a földre. Sosem látott ilyen csodálatosat – sokkal szebb volt, mint az álmaiban. Törékeny, de tökéletes harmóniában keringtek benne a csillagrajok, nem lehetett szabadulni a látványtól. Finom melegség érkezett belőle, a ház felől jövő szél teljesen elült, odébb a fák újra mozdulatlanságba dermedtek.

Ez a mozdulatlanság most mégis más volt: mintha az egész rét a szárnyak részévé lett volna, együtt kavargott vele, zöld és ezüst keveredett az aranyló áramlatokba. Hasra feküdt a fűben, úgy csodálta világa tündöklését. Nyugalom szállta meg, imént kavargó gondolatai elröppentek, csak az álmából ismerős, megfoghatatlan tudás érzete maradt.

A kerítéshez kell mennie. Ez nem is kérdés. A ház várhat, különben sem igazán fontos. A fehérséghez kell eljutnia, ami odalent várja a rácsokon túl. Amiből a szárnyak nőttek. A rét volt az otthona, de most tovább kell állnia, oda kell mennie, hozzá kell bújnia Anyához, és ő elviszi magával, oda, abba a ragyogásba.

Eltartott egy darabig, míg elég erőt érzett a lábában ahhoz, hogy feltápászkodjon. Fogalma sem volt meddig hevert ott, alighanem szundított is egyet, mert frissen, határozottan indult el ismét a kertés felé. A réten áthaladva a fák jó barátokként köszöntötték, a jalopánok dúsan feszítettek, a levelek üde érintésüket kínálták, mint annyiszor már. Nem fájt a búcsú, végtelen hála öntötte, ahogy megsimogatta a fák törzseit. Ebben a ragyogásban már csak részben volt az ő rétje, szinte pillanatnak tűnt az idő, amit itt töltött. Az utolsó fától is elbúcsúzott, aztán nekiindult. Nem repült, noha még érezte a jalopán erejét. Gyalog járul Anya elé, és teljesen átadja magát neki. Nem érzett várakozást, az idő megint kikapcsolt, csak a fényekre figyelt a kerítés mögött.

 Egy laza ugrással fent termett az egyik oszlop tetején. A gomolygó csillagváros mélyén ott örvénylett fehéren Anya, ráérősen dagasztotta a ködöt. Kisebb-nagyobb csigák ezrei pörögtek le a pereméről, frissen születve máris a kavalkádba vetették magukat.

Lábával átfonta maga alatt az oszlopot, még gyönyörködni akart kicsit, mielőtt elugrik. A ragyogó fehérség nagyon lassan alakot öltött. Fészkelődni kezdett az oszlopon, nem tudta eldönteni ugorjon, vagy várja meg, mivé lesz a lenti fényesség. Először a kelére hasonlított, üres fekete szemei voltak, vékony törzse nem végződött lábakban, a fény volt a két szárnya.

Aztán tovább változott; emberi szeme, arca született, potroha lábakká vált, kezét felfelé nyújtotta, csigák áradtak belőle.

Meredten nézte a női arcot, gyönyörű volt, és valahonnan ismerős, sejtette, hogy az álmán kívül is találkoztak már valahol. Valamikor az időben. A múltban, melynek kulcsát a házikó őrzi a háta mögött a túlsó oldalon.

Az arc mosolygott, olyan szelídség, jóság és derű áradt belőle, hogy önkéntelenül is visszamosolygott rá. Nevetett, mindketten nevettek, vékony csilingelő hangját puhán fonta körbe egy másik, mélyebb, aminél szebbet elképzelni sem lehetett. Készen állt az ugrásra, megértette, hogy ennek így kell lennie, ez a dolgok csodálatos rendje. Azt is tudta, hogy nem először és nem is utoljára rugaszkodik neki az ugrásnak. Pörgő csigák áramlottak körülötte.

– Galaxisok – mondta ki hangosan, és ekkor metsző, hideg szél vágott a hátába.

 

A meglepetés ereje kis híján lesodorta a kerítésről. Két kézzel markolt a drótba, lábai megfeszültek az erőlködésben, hogy az oszlop tetején tartsák a testét. Nem értette. Mi a csudát mondott az előbb? Ennek semmi értelme. A szó mégis visszafordíthatatlanul eggyé vált a jelentéssel. És miért nem ugrik már? Mi történik vele? Tudta, hogy ez most nem jó, és egy pillanatra mintha Anya felől is csalódottságot érzékelt volna, de hamar rájött, hogy a saját érzését vélte csupán visszhangozni benne, a jelenés arca kifürkészhetetlen maradt.

Billegette magát a szélben az oszlop tetején, tudta, csak egy mozdulat kellene, és a helyükre kerülnek a dolgok. Mégsem volt képes elrugaszkodni. A szó, amit az előbb kimondott harangzúgásként visszhangzott a fejében, nem is értette már, miért hívta csigának. Aztán a semmiből megjelent előtte egy puha, nyálkás állat képe, ahogy lassan araszol a fűben – teljesen másmilyen volt, mint a bota és a kele – és ekkor döbbenten vette észre, hogy nedvesség folyik a szeméből. Sírt, mert már tudta, hogy nem fog ugrani.

 Nyílegyenesen lőtt ki a levegőbe, alig látott a könnyektől, nem értett semmit, de érezte, hogy hamarosan minden kiderül, és nem fog örülni a válaszoknak. Megdörzsölte a szemét és felkiáltott – a nagy csiga eltűnt az égboltról. Azaz nem tűnt el teljesen, csak az oldalára fordult és elhalványodott, a csillagok is jóval diszkrétebbek voltak körülötte, nem mozogtak. A galaxisunk – gondolta, és már jött is a másik szó: Tejút. Úgy mart bele, mint egy mérges kígyó, érezte, hogy veszít a lendületéből, közelebb siklott a talajhoz. A rét egészen sötét volt, a fasorok alig látszottak. Kezd kifogyni az erőből, pedig nem evett olyan régen. Az irányérzéke nem hagyta el, épp az első fa előtt landolt. Türelmetlenül nyúlt az egyik lelógó ág felé, levett egy gyümölcsöt és mohón harapni kezdte. Másmilyen volt, finom édes ugyan, de közel sem olyan lédús, mint korábban. – Miért milyen legyen egy alma? – szólalt meg egy metszően éles hang – megpördült, de senki sem állt mögötte, ő szólalt meg az imént. Kiköpte a falatot, nézte a gyümölcsöt a kezében, a harapásnyom kisvártatva barnulni kezdett. Eldobta. Alma. Ez egy alma valóban. És nem jalopán. Mi az a jalopán? Talán inkább jonatán, de ebben nem volt biztos.

 

Honnan jönnek ezek a szavak? Miért olyan ismerősek? A sok új név úgy nyomta belülről a fejét, hogy szinte már fájt. Megszédült, leheveredett a fűbe. Elég volt, már nem akarja ezt, legyen minden úgy, mint régen. De hát mi volt régen? Minden elhalványult. Körülnézett, ez már nem az a hely volt, ahol annyit játszott, futkorászott. Sötét és hűvös, mozgással, árnyakkal, idegen titkokkal terhes. A szemét égették a könnyek, megint megdörzsölte, akkor látta meg, hogy mindig tiszta keze bepiszkolódott. Felpattant, futni kezdett, ki akart jönni a fák közül, a suhogásuk veszélyesen andalító volt, ő azonban nem akart pihenni. Nincs más hátra, el kell indulnia megint a ház felé. Fészer – ugrott be a helyes szó, és ez most jobban fájt, mint az eddigiek.

 Letörölte a könnyeket az arcáról, és nekirugaszkodott. A fák magasságát sem érte el, amikor visszabucskázott a földre. Az esés rossz volt, de a repülés elvesztése jobban fájt. Még kétszer próbálkozott, a második már nem volt több egy jól sikerült ugrásnál. Futni kezdett hát, már jól látszott a fészer, mikor gyors gyaloglásra váltott, egészen kifulladt, de fel sem tűnt neki. Az egyik lépésnél halkan roppant valami a lába alatt. Lenézett, a bota volt az, nem mozdult, egészen kilapult. A földre rogyott, újra sírva fakadt. A tenyerébe vette a bogarat, nézte a könnyein át, és ujjával noszogatta, hogy megint mozgásra bírja. De meghalt – mondta ki a szót, és hirtelen elapadtak a könnyei. Bogár. Ez a neve. Sőt valamilyen bogár, már ezt is tudta, de hiába törte a fejét, nem emlékezett miféle. Vége volt, nem mászik többet. Visszanézett a rét – az otthona felé, már csak sötét folt volt, a fák apró árnyaival. Oda már úgysem mehet vissza, ahogy Anyához sem. Hiába szaladna vissza, gyorsabban, mint a szél, már késő. A ház felé kell mennie, várjon rá ott bármi. Nem maradt más út.

Nem sietett. Kerülgette a gazcsomókat a földben, a talaj egyenetlenné vált, néhol furcsán puhává, ahol sercegtek léptei. Homok – mondta ki. Fásultan latolgatta, mi mindenre jön még rá. Jól láthatta, hogy mi van előtte, az egyik csillag egészen közel merészkedett, foltos ábrázata mintha rávigyorgott volna.

– Te a Hold vagy! Hol voltál? – kérdezte elbűvölten. – Hiszen éjszaka van – döbbent rá. –Éjszaka világít a Hold. De nem mindig – emlékeztette magát. Nem tűnt már annyira rémisztőnek a környezet, inkább valami nehézkes szomorúság ülte meg a tájat. A szél most már egyfolytában fújt, különös, sós illatokat hozott. Az apró kis dudorokat nézte a karján – fázni kezdett a vékonyka ingben. Az érzés elviselhető volt és annyira új, hogy izgatottsága felülkerekedett ijedelmén. A szél nagy távolságokról suttogott. Volt némi fenyegető éle a hangnak, mégis inkább kihívásnak tűnt, mint igazi veszélynek.

 

Odaért a házhoz, és elolvasta a falon lévő jeleket, valamit megpendítettek benne, disszonáns volt, mint egy elhangolt gitár. Be kell mennie, a nélkül semmi értelme, hogy itt legyen. Nagy lélegzetet vett, megnyomta a faajtót, az azonban ellenállt. Kétségbeesetten próbálta, eredmény nélkül. Mi lesz, ha itt ragad? Hol aludjon? Visszanézett a rét fái felé, de már egyáltalán nem látszottak. Minden egyre sötétebb, hűvösebb lett.

Észrevett egy ezüstös szerkezetet az ajtón, lenyomta anélkül, hogy tudná, mit csinál. Az ajtó kinyílt. Odabent, ha lehet, még sötétebb volt, kellett néhány pillanat, míg a szeme valamennyire hozzászokott. Különös formájú nagy tárgyak álltak vigyázban sorba, némelyik a falon lógott. A hosszabbak fából voltak, olyanokból, mint amilyenek odakint voltak, a végük különböző volt, ezek másmilyen anyaga volt, olyan, mint a kerítés oszlopainak.

Az egyik hatalmas ívben végződött, széle még a sötétben is csillogott. Kellemetlen ízt érzett a szájában, látta már ezt a valamit, érezte a tapintását is, valami rossz, fájdalmas élmény kötődik hozzá. Nem akarta megérinteni, de a fénylő anyag mágnesként vonzotta a kezét. Tudta, hogy nem jó ötlet, rémlett, hogy a kíváncsiságáért nagy árat kellett fizetnie legutóbb. Nekinyomta ujját a sarló hideg szélének, a gondolatai kihagytak néhány ütemet, amint végighúzta az ujját a fém élén.

 Nedvességet érzett, majd erős fájdalmat. Felvisított és maga elé tartotta a kezét. Az ujja piros folyadékban  ázott, belőle jött, a vágásból. Hüppögni kezdett – vérzik; ez az, vér, az ő vére. Ilyen folyik benne belül. Ujját a szájába kapta, aztán megnézte megint. A seb nem volt mély, a múltkor sokkal rosszabb volt, akkor kis híján levágta az ujját.

De hiszen ez már nagyon régen volt! – jutott az eszébe hirtelen. Ujját ösztönösen az ingébe csavarta, miközben gyermeki vinnyogásra lett figyelmes a fészerben. Tőle eredt, de nem értette, hogy ez hogyan lehetséges. Ez nem is ő. Lenézett a másik kezére – egy kisgyerek pufók ujjait látta. Emlékezett a kék ingjére, ami most piszkosan lebegett rajta – de hisz ezt egy régi kosárban látta nem is olyan régen, gyűrött és szakadt volt, kedves emlékként halászta ki belőle.

Ugyanazt érezte most is, illanó nosztalgiát egy teljesen elfelejtett kor iránt, pedig az ing, amit viselt új volt, és néhány foltot leszámítva tiszta. De már nem sokáig.  Lassan kihátrált az ajtón, itt már nincs több dolga, tovább kell mennie. Ez az egész véget ér még hajnal előtt. Nem is nézte, merre megy, hagyta, hogy a lába vezesse, és emlékezni kezdett.

 

 

Ugyanennyi idős, talán úgy hároméves, mikor először jár ezen a helyen. Két másikkal érkezik, akik jóval nagyobbak nála. Egyikük arcán Anya vonásai, szelíd és gyengéd a mosolya, a másikból roppant erő és szilárdság sugárzik. Jó rájuk nézni, velük lenni, biztonságban van. Egy nagy guruló valamiben jönnek, néhány tárgyért, amelyeket odabent a fészerben látott.

A hely sötétnek és félelmetesnek tűnik, de nem a hatalmas fémek és a dohos szag miatt, hanem mert a két nagyobb társa között valami megszakad, mire ideérnek. Most nem jó őket nézni, harag és félelem torzítja el az arcukat, hangosan beszélnek, mérgesek, mint amikor valami rosszaságot csinál. Bántja a hang a fülét, legszívesebben elszaladna. Nem akar sírni, nem kisbaba már, inkább elbújik a fészerben.

Szemügyre veszi a tárgyakat, kapák, kaszák, gereblyék lógnak mindenfelé, minden nagyon nagy, fekete és félelmetes, mégsem tud szabadulni a varázsuktól, egyenként megcsodálja, megfogdossa őket. Egy frissen élezett kasza csillog előtte, felé nyúl, mikor a kiabálás felerősödik odakintről, egészen ijesztő, még sosem hallotta őket így beszélni. Keze túl gyorsan kap a kasza éle felé, ijedtében végighúzza ujját a mentén, ahogy visszarántja. Csúnyán megvágja a mutatóujját, épp a hajlatnál, erősen vérzik, kis híján sikerül levágnia a felső ujjpercét. Visítására abbamarad a veszekedés, berohannak hozzá, bekötik az ujját, ölelik, csókolják, ahol érik, aztán meredten, rémülten néznek egymásra.

 Nagy fájdalom és nagy ijedtség jelöli az emlékezetének egyik első nagy mérföldkövét, borzongató ráeszmélés a fizikai világ közömbös kegyetlenségére. Aztán a fájdalom egyre inkább befelé fordul, a lélek felé. Két nagy játszópajtása elszakad egymástól. Anya és apa.

 

Itt megállt, nem bírt tovább menni, olyan nehéz lett a mellkasa, hogy alig bírja cipelni. Észre sem vette, hogy növésnek indult – rájött, hogy egyedül van. A fű távolodik, ahogy egyre magasabb lesz, a ruha vele nő. De hisz eddig is egyedül volt, most miért fáj annyira?

 

 Hiányzik az apja, nélküle nő fel, belekérgesednek az emlékek, ahogy nem játszanak, nem tanulnak együtt, nem beszélik meg a focimeccseket és a lányokat. A kamaszkori szívzűrök egy részét bizonyára megspórolja neki Apa, ha vele marad, és figyelmezteti, így azonban lelkesen masíroz bele a legnagyobb csapdákba. Tizennyolc éves, mikor visszajön ide, a rétre, ezúttal a barátaival. Piknikeznek, miközben nagyon szerelmes a mellette lévő szőke lányba, de a lány aznap szakít vele. Kegyetlenebbre sikerül a kelleténél, leforrázva, megalázva kóborol el, végig a kerítés mentén, ekkor fedezi fel a lyukat a dróton. A többiek már a nevét kiabálják, mindenütt keresik, késő délután van, mennének már haza, a világ megy tovább. Ácsorog a lyuk mellett, odalent a tenger robajlik. Simogat, vigasztal a hang, de aztán elindul vissza a többiekhez – le kell nyelni a békát. Ezt a hazautat még ki kell bírni valahogy, gyalog messze lenne a város.

 

A ház már alig látszott a gyomok közt. Előkapta a kezét, már alig vérzett az ujja. Előtte nem messze kerítés állt, épp csak ki tudta venni az oszlopokat. Ez nem az ő kerítése, nem is látta még soha. A házat ugyan észlelte néha repülés közben, de hogy mi van mögötte, sosem tudatosult benne. Tudta, hogy miért nem: ez a hely nem is létezett idáig. És mégis, mindvégig itt volt. Itt rohadt csendben – gondolta, ahogy megérezte a növényi bomlás édeskés bűzét. Végigfuttatta a szemét a kerítésen, nem kellett sokáig keresgélnie, a lyuk épp előtte volt, kicsit jobbra, éhes szájként tátongott, a szélein befelé görbült a rozsdás drót. Olyan hirtelen itt termett előtte, pedig lassan lépdelt, szinte csak vánszorgott. Már alig emlékezett, honnan, melyik irányból jött, pedig egy órája még repülni is tudott.

 Egy órája. Óra. Sosem mérte az időt. Alvástól alvásig tartott. Ha elfáradt, lepihent, ha éhes volt, lakmározott a gyümölcsökből. Már nem akarta kimondani a nevüket. Nem tudta, mióta élhetett itt; egyetlen fájdalmasan gyönyörű, ezüst fényű emlékké zsugorodott minden, ami azelőtt volt, hogy elindult a házhoz. Anyára gondolt, és a pillanatra, ahogy a túlsó kerítés oszlopán egyensúlyoz. Ugrania kellett volna, de hagyta, hogy a kíváncsisága megint tévútra csalja.

Mit akar még tudni? Mi olyan fontos ennek a ronda lyuknak a túloldalán? Mi az, ami miatt ő inkább odatartozik, mintsem Anyához. Hiszen készen volt rá, hogy vele menjen, és akkor most nem állna itt piszkos ruhában, átfázva, vérző ujjal a hideg szélben, egy ócska kerítés előtt. Közelebb lépett, lenézett a lyukon át. Mélyen a lába előtt folyamatos távoli dübörgés hallatszott. A tenger – mondta, és újra emlékezni kezdett.

 

Már harmincnyolc éves és egyedül van. Elhagyják. Ketten is, noha egyikük nem szándékosan. A kisebbik, akit annyira óvni igyekszik, megbetegedik. A másik, akinek a kezét fogná a bajban, elereszti őt mérhetetlen fájdalmában, nem bír a közelében maradni, mikor újra ketten maradnak. Mégsem tudnak teljesen elszakadni egymástól.

Felszámolni jön apja birtokát,  és utoljára még jár egyet az ormon, a kerítés mentén. A lyukhoz érve megáll, elmereng. Lent évezredes hullámok ütik a sziklát. Kihajol, nem törődve a mélységgel, köd takarja az alanti tájat. Megint susog, hívogatja a tenger, lehunyja a szemét. Miért is maradna? Mi dolga maradt még? De nem ugrik, távoli gondolat csak, erős ő, sokkal erősebb, mint gondolná.

Beszívja a sós levegőt - csupán kölcsönkér a tenger végtelenségéből, a szél makacsságából. Az esőtől fellazult talaj azonban megmozdul a lába alatt, kirántja a kezéből a drótot, egy pillanatig mintha a semmiben lebegne, aztán felgyorsul, kiáltani is elfelejt, lánya neve ott ragad az ajkán, miközben újabb és újabb lyukakon át zuhan egy születő csillagbölcsőben, egészen addig, míg végre puha talajt és bársonyos füvet érez maga alatt.

 

 

Egy fiatal felnőtt férfi érkezett meg a lyuk elé, arcára barázdákat szőtt az emlékezés. Lassan hordta a kéket az éj feketéjébe a hajnal, mintha kivárna. Kihajolt a drót mögé, előtte idegesen tajtékzott a köd, azokat a sziklákat odalent még nem látta emberi szem. Félelem szorította a gyomrát: ez az út még nagyon sokáig eltarthat, nem kecsegtet sok reménnyel, és talán értelme sincs igazán. Ki ne félne?

Még egyszer utoljára a rétre gondolt, az esti fényben ragyogó fákra, a jalopánok édes ízére. Anya ébredésére. Aztán a botára – szegény kis jószág, milyen keserű véget ért. Most már értette őt, érezte a súlyokat, amit cipelt a konok makacsság mögött. Most már én is bota vagyok – mormogta, és a kelére gondolt, a könnyű, táncoló lepkére, akiért úgy rajongott, és aki el sem búcsúzott tőle.

Aztán már csak a tengert hallotta. Fog-e emlékezni minderre? Talán jobb, ha nem. És Anya itt lesz vajon, várni fogja, amikor majd visszajön? Maga elé próbálta idézni az arcát, de nem sikerült, folyton valaki másé jelent meg. Valaki, akivel nem is olyan rég beszélt, akivel összeköti egy világokon átívelő fájdalom. Ha van még egy esélyük, azt tudni szeretné.

 Magas szaggatott búgásra lett figyelmes, a hátába fájdalom nyilallt, mintha elfeküdte volna,  alig bírta tartani magát. Szájában, torkában égető szárazságot érzett, a levegő viszont friss májussal volt tele. Valakik halkan róla beszélgettek valahol, hangjukat furcsa, egyforma időközönként felhangzó, rövid sípolás kísérte. Nem láthatta saját kétségbeesett mosolygását, ahogy ugrott. Hamar ellepte a köd, zuhanás közben ismerős, meleg érintést érzett a tenyerében. Mielőtt elnyelték a fénylő habok, arra gondolt, hogy talán végre ki kéne nyitnia a szemét. Aztán arra, hogy bárkihez is tartozzon az a kéz, amely az övét szorítja fuldokló reménnyel - nagyon fogja szeretni.

 

 

Miután az alak eltűnt a kerítésen tátongó lyukon, a réten remegés futott végig. Előtünedeztek a csillagok, a Tejút lassan hasra fordult és varázslatos fényárba borította a tájat. A három fasor csak úgy fürdött a ragyogásban, a fák dugig voltak érett jalopánnal. A kis házikó és a túlsó kerítés hiányzott csak, habár az is lehet, hogy azok nem is léteztek soha. A fűben bota motozott, felette a kecses kele táncolt vidáman. Odébb, a kerítés mögött titokzatos derengés honolt, tört fénye cirógatta ezt az érintetlen vidéket. Mögötte egy roppant akarat várakozott mérhetetlen odaadással  e világ kicsiny lakójának a visszatértére. Fényéből csigák milliói indultak útnak, határtalan jókedvében megpörgetett néhányat.

 

 

2016.04.16,   Llandudno, Wales

 

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

 

Az ötödik szoba : Egy emberszerű entitás kóborol egy véget nem érő sötét alagútban, a kiutat keresve. Útja során különös szobák bukkannak fel a folyosó bal oldalán. A lét stációit jelképező helyiségekben tapasztalatokra tesz szert, melyekért hatalmas árat kell fizetnie.Az ötödik szoba sorsdöntő fordulatot jelent az útján, és eldől, kiszabadulhat-e az alagútból, és ha igen, megéri-e. A szürreális utazások kedvelőinek.

Földet érés: A külföldön dolgozó férfi egy reggelen a nyolcvanas években ébred, egykori szobában, saját gyermektestében, valahol egy debreceni lakótelep szélén. Kezdeti ijedelme után lelkesen tervezgeti, hogy mindent másképp csinál majd, mint eredetileg. Ám mielőtt még bármit tenne, rájön, hogy a múltban nem tudja megváltoztatni az életét, csakis a jelenben.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://taleteller.blog.hu/api/trackback/id/tr1008852114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása