Vegyük át ezt még egyszer. Tehát azt állítod, hogy a bizonyítékok - megjegyzem, részleges - hiánya az ellenérv legfőbb bizonyítéka. Nézd, az tény, hogy vannak még befoltozandó lyukak az evolúcióelméletben, de valahogy erőltetettnek érzem azt, ahogy ti ezekbe a lyukakba próbáljátok belegyömöszölni az intelligens tervezést. Tudod mire emlékeztet ez? Az exemre, ő volt ilyen.
A veszekedéseink során mindig érvelni próbáltam, no persze olyankor elborítja az ember agyát a köd, és hagy pár támadható pontot, amit ő aztán kíméletlen következetességgel meg is talált, hogy aztán teletojja a dühének és a frusztrációinak a záptojásaival. És hopp – volt érdemi vita, nincs érdemi vita. Kisiklott, értelmezhetetlenné vált. Persze mérges nővel kár vitatkozni, erre már rájöttem azóta, de nem is ez a lényeg.
Én tisztelem, hogy végre próbáljátok használni a tudományt is, hogy igazoljátok Isten létét, és nem is ezzel van a baj. A buddhizmus is nyitott a tudományra, sokuk érzi úgy, hogy a tanok és tudomány a jövőben valamikor összeérnek. Persze nem ártana ismerni a buddhizmust legalább alapszinten. Ti még mindig a Biblia istenét veszitek alapul, mégha ezt nem is ismeritek be igazán. És jó keresztény hagyomány szerint, még mindig a tudomány fehér foltjaiba préselitek bele az áltudományos, hiányos, hamis vagy félreértelmezett dolgokat. Mintha a beillesztős játékban a kör alakú lyukba próbálnátok belenyomni a kockát. Az utóbbi pár száz év ennek a viselkedésnek a kudarcáról szól. És mi lett a vallás válasza: a befelé fordulás, újabb és még ostobább dogmák megjelenése, fiatal föld, özönvíz, a dinókat az ördög tette ide….Ahelyett, hogy lemondana végre a világ keletkezéséről és bölcsen csakis az elveszett lelkek megmentésén fáradozna. Akiknek tényleg szüksége van Istenre.
Ahogy egyre elfogynak az érveitek, úgy lesz egyre nehezebb dolgotok, az idő ellenetek dolgozik, de úgy látom ez nem érdekel benneteket. Tudod, Répa…(ez becenév?).. mindig azt érzem, hogy az ID-hívők voltaképp a jó öreg kreacionizmust árulják a tudomány selyempapírjába csomagolva. Ugyanúgy viselkedtek, amikor megdőlnek az érveitek, ugyanolyan slendriánul tudtok rendkívül rugalmasan ide-oda cikázni az érvek között. Totál, mint az exem. És tudod, mi zavar a legjobban: az alázat hiánya. A felfoghatatlan és kiismerhetetlen univerzum láttán érzett alázaté. Hogy valami nagyon is az emberre jellemző gondolattal, képpel próbáljátok felruházni azt, ami magasan az emberi értelem fölött áll. Alkotó, teremtő, szándék, – emberi fogalmak. Megszemélyesítés. Ami alapvető emberi reakció az őskor óta. Ha van is valamiféle origója a létezésnek, az a mi agyunk, érzékelésünk számára teljesen érzékelhetetlen és felfoghatatlan. De ez a szép az egészben. És ennek felismerése az alázat, ami valójában saját magunk, saját helyünk felismerése ebben a történetben. Nem tudom elmondani, mennyi szabadságot, mennyi kíváncsiságot, empátiát és derűt ad az embernek.
És nyitottságot. Hogy van előttünk egy hatalmas, megfoghatatlan valami, és aprócska lépésekkel kicsi szeleteket kanyarítunk ki magunknak belőle. De ti az egészet akarjátok! Mindent meg akartok magyarázni egyetlen lépésben. Mert rendben, van egy teremtő, nem véletlenül jött létre a világ. És? Mi a következő lépés? Mire fogunk rájönni holnap? Vagy az már nem érdekes? Netán az a következő lépés, hogy mindenki ugyanabban higgyen – és akkor vége, beköszönt az utópia? Egymillió év boldogság? Hadd ne részletezzem, mivel jártak az efféle elképzelések. Engem mindig megrémít ez a merevség, számotokra viszont ez jelenti a hagyományt, a keretet, a mankót az életben maradáshoz. Ti már készek akartok lenni. Befejezettek, megállapodottak, nyugodtak.
Tudod, nekem erről Tarkovszkij jut az eszembe és a Sztalker: „Teljesüljön, ami elhatároztatott. Higgyenek ők is, és nevessenek a saját szenvedélyeiken, hiszen az amit ők szenvedélynek neveznek, valójában nem lelki energia, hanem a lélek és a külvilág közti súrlódás. De a legfőbb, hogy higgyenek magukban, és legyenek gyámoltalanok, mint a gyerekek. Mivel a gyengeség nagy, az erő pedig hitvány. Mikor az ember születik, gyenge és rugalmas, mikor haldoklik erős és kemény. Mikor a fa nő, zsenge és rugalmas, mikor száraz és merev, haldoklik. A keménység és az erő a halál kísérői, a rugalmasság és a gyengeség a lét frissességét fejezik ki. Azért nem győzhet az, ami megszilárdult.”
Befejezett gondolatot vársz egy fajtól, ami épp csak a két lábára állt? Épp csak bontogatja a szárnyait? No hiszen. Persze alighanem itt van a kutya elásva. Még az intelligens tervezés hívői is abból indulnak ki, hogy az ember a csúcsa a földi életnek, hogy készen van, tökéletes, befejezett. Már meg ne haragudj, de nekem közel sem tűnik tökéletesnek. Vannak nagy gondolkodók, vannak akik csodás tetteket vittek végbe, de a nagy átlag- beleértve a vezetőit, igencsak az ösztönök szintjén él, minimális tudatossággal. Az emberiség a valószínűség medrében sodródik öntudatlanul, a problémákra megkésve és hiányosan válaszol, állati ösztönök szabják meg a történelmét, egyáltalán nem szólhat bele a saját sorsába. Ez lenne a csúcs? Ezt teremtette a saját képére az Isten? Akkor ő is nagy bajban van.
De ha már Isten, tudd meg, hogy nem vagyok ateista. Csak nekem Isten nem az univerzum teremtője, nem erő, nem energia, meg ilyen csacskaságok. Hadd idézzem megint a Sztalkert: „ …maga az utazás titok, és azt rajtunk kívül soha senki nem értheti meg, sőt mi magunk is csak egy kicsit. Ott egyedül vagyunk, egyedül a világmindenségben, és ami minket embereket összeköt egymással, az csak annyi, hogy a másikról is tudjuk, hogy ő ugyanolyan egyedül van a saját mindenségében. Megértjük ezt, megszeretjük őt az egyedüllétében, és segíteni akarunk neki egy kicsit, amennyit tudunk, hogy azt könnyebben viselje el. Nincs ennél szebb dolog a világon.” Nekem ez Isten. A lényeg. Nem akarok szenteskedni, a legtöbbször elbújik előlem. Sokszor úgy utálom az embereket, hogy már nekem fáj. De azért a jobb napjaimon el-eljutok ezekig a gondolatokig, és néha próbálok… tényleg próbálok…. Menjünk lassan, későre jár. Már fizettem, indulhatunk. Azért jó volt beszélgetni.
- János, én értem, hogy te hogy gondolkodsz. Érdekes volt ez a gondolatmenet. Az előbb empátiáról meg derűről beszéltél, mégis kissé kioktatóan viselkedsz. Látod, én nem utálom az embereket, a rossz napjaimon sem. Szánom őket, és segíteni próbálok. Ezt teszi a hit. Te csapongsz, úgy érzed megtaláltad az élet értelmét az emberek közti kapcsolatban, közben rossz érzések gyötörnek. Mert nem hiszel. Hidd el jártam már itt. Én teljesen el voltam veszve. Ittam, kötekedtem, tanulatlan paraszt voltam, a falu bolondja. Nem hittem, nem is értettem a mások hitét. De aztán volt egy olyan élményem, ami teljesen megváltoztatta az életem. Nem is tudom, hogy mondam, mert úgyis csak nevetni fogsz. Úgy hiszem, találkoztam az úrral. Máshogy nem tudom megmagyarázni. Nem is egyszer. Akkor tettem le az italt. Bementem a templomba, és Feri atya szeretettel fogadott. Könyveket adott, én pedig olvasni kezdtem. Ma már másképpen is beszélek, nem úgy mint egy utolsó csavargó. Jó állásom van, vigyázhatok a templomra, hallgathatom a gyönyörű orgonamuzsikát vasárnaponként. Ember lett belőlem.
És ez Isten műve. Lehet, hogy csak egy részeg látomás volt, de akkor is ő szólt hozzám. Csak Isten képes egy emberi lelket így megmenteni. És a benne való hit. Nem a természet, és nem az emberek. Nem is önmagam. A természet hideg és kegyetlen, az emberek buták és félnek, én magam pedig soha se tudtam volna kirángatni magam a gödörből. Csak az isteni fény. Én hiszem, hogy az irányít mindent. Attól nyílnak a virágok, az hozza az esőt, és az hozta a szikrát is az embernek, hogy kiváljon az állati sorból. Nem vagyok buta, nem hiszem, hogy hat nap alatt teremtette a földet, nem hiszem el Ádámot és Évát, de hiszem, és érzem az erejét és a jóságát mindenek mögött.
Úgy látom nem fogjuk egymást meggyőzni, de nem baj, nekem is jó volt beszélgetni. Gyere misére vasárnap, aztán ugorj be a paplakba, finomat főzünk, és egy pohár bor mellett még eldiskurálhatunk. Feri atya is szereti a jó társaságot, és a jó beszélgetéseket.
***
Eképp búcsúzkodtak, mit sem sejtve abból, hogy valaki árgus szemekkel figyelni őket – úgy másfél kilométerre a fejük fölött. Egy jól megtermett bárányfelhőn üldögélt, kapor szakállába bele-belekapott a szél. Botjával, amelyre támaszkodni szokott a lábujja közét vakargatta. Tógája alá befújta a hideget a légáramlat, de nem fázott. Megszokta már, hétezer éve ücsörgött különböző felhőkön. Mostanában az Egyesült Államok felett szerette lógázni a lábát, de ma épp Magyarország felé tett egy kedélyes sétát, amikor meghallotta a fentebbi beszélgetést.
Összevonta a szemöldökét, minden egyes mondat tőrként hatolt a szívébe. Persze ma már mindenfelől hasonló hangok ütik meg a fülét – nem hisz itt már senki, a világ megérett az újabb özönvízre. Nem mintha érzett volna elég erőt magában ahhoz, hogy akkora zuhárét csináljon, mint pár ezer éve - elege volt, mélységesen csalódott az emberiségben. Mindegy, úgy látszik özönvízról tudnak ezek maguk is gondoskodni – kaján mosollyal pislogott az északon olvadozó jéghegyek felé. Lesz itt sár dögivel.
Nem értette, hol rontotta el. Olyan jól kezdődött. Rutinmunkának indult az egész, öt nap alatt meg is volt mindennel, aztán a hatodikon kedve támadt kísérletezni. Eleinte jól mentek a dolgok, csupán a többiekkel volt némi vitája a teremtésről a szerzői jogokat illetően. Keleten ott titokzatoskodott a sokkarú meg a kopasz – egy szavukat se értette igazán, mindig azt érezte kinevetik a háta mögött. Görögország felé pillantott – hogy ott micsoda káosz volt: nem csoda, annyian egy szál hegyen. És aztán csak jöttek az újak, megszámlálni is alig tudta őket, és egyre jelentéktelenebbnek érezte magát. A két prototípus (két nemet csinált, ez eddig bejött) közben ott pihent a szabadidőközpontban. Elég bárgyúak voltak, egész nap mást sem csináltak csak kergetőztek, egymás fejét tapogatták, nemzőszerveiket babrálták – hiába szólt rájuk. Épp egy új kísérleten dolgozott – ha ez beüt, ő lesz a legnagyobb. Az információkat egy almában tárolta el, amit két teremtménye azon nyomban lelkesen megbámult. Úgy gondolta, elég ha figyelmezteti őket, meg ne egyék, de a két jómadár kíváncsiságával nem számolt, pedig ő maga írta a programot. Utólag kénytelen volt egy kígyóra hivatkozni, hogy megszabaduljon a felsülés gondolatától. De legalább jól megmondta nekik, hogy hová menjenek – a két okostóni.
Aztán már csak a baj volt. Annyian lettek és olyan ostobák voltak, hogy napokat töltött a felhő szélén lehajtott fejjel búslakodva. Végül is az egész egy gigantikus incesztus végeredménye. Több teszt kellett volna az elején. Most mi legyen? Mégiscsak beszélni kéne a fejükkel! Néha adott pár jótanácsot, olykor figyelmeztetett, megrovott, nem egyszer fenyegetőzött. Mindegy volt – ezek mentek a saját fejük után. Egyszer már nem bírta tovább. Újra kell csinálni az egészet, legyen egy jó nagy zápor, aztán lehet gondolkozni. De a gondolatok nem jöttek az eső után sem, még szerencse, hogy mindenből csinált egy-egy pár biztonsági másolatot. Később persze nem örült ennek annyira, de akkor már nehezebb problémák nyomasztották.
Valamiért nem igazán csípték egymást ezek az emberek. Mégis úgy érezte, talán fogékonyak arra, hogy ha szeretni nem is, de legalább viszonylagos békességben megférjenek egymással. Egy este titokban megérintette egy férjes asszony hasát, az kilenc hónapra rá fiút szült. Néhányan odalent is érezték, hogy van valami a levegőben. Ügyes fiúvá érett, aki csak hamar rájött, hogy mi a küldetése. Sajnos azonban kissé túltolta a dolgot, ő semmi olyat nem mondott neki, amivel aztán a fiú keresztül turnézta a környéket. De úgy döntött, ő nem szól bele, elvégre nagyfiú már, úgy látszott tudja mit csinál. Jó döntés volt – beindult a szekér, valamit nagyon elkapott a srác. Azóta is ott pihen a szabadidőközpontban, sokáig el volt keseredve, hogy a tulajdon apja sem érti meg. Mostanában nem nagyon beszélnek.
Aztán úgy ezerháromszáz – négyszáz évig nyugi volt. Előtte hódolt egész Európa. Talán a többi kontinens is sikerül, voltak próbálkozások kelet felé, de az erőszak egyelőre nem vált be - sebaj, az eddigi eredményeket is a szép szavak hozták, amikkel a fia házalt anno. Mégsem érezte magát igazán jól, valami roppant nyugtalanította. Odalent mintha kissé ráuntak vona. Már nem elégítette ki őket az ő létezése, az ő igazsága, és végtelensége. Sajátot akartak. Most mi legyen? Megint egy özönvíz? Az önismétlés valahogy nem a stílusa. Mi lenne, ha kicsit megtréfálná őket? Mi lenne ha alkotna számukra egy ajtót Isten háta mögé? Ha csinálna egy olyan világot, amelybe ezek az okoskodó elmék bemerészkedhetnek? Hogy aztán belezuhanjanak és sose kecmeregjenek ki belőle? Tisztában volt azzal, hogy erre még ő sem képes - a fenébe is, néha már azt is nyűgnek érzi, hogy a napot meg a holdat áttolja az égbolton, de a műszereiket még meg tudja buherálni. Ők meg vakon elhiszik, amit látnak. Ha már őt nem akarják látni.
Tudta, hogy máshol már korábban is voltak hasonló esetek, de a többiek elég jól lemenedzselték a dolgot. Keleten olyan misztikus maszlaggal dolgoztak, ami teljesen lehűtötte a kedélyeket, bár képtelen volt rájönni, miről is szól. Amúgy sem számít – ha ezek a tökfejek végre megtalálják a másik földrészt, az egész világ az övé lesz. Addig is, nézzük meg, hogy lehet elhitetni az emberrel a legjobban a mennyen túli képzelgéseket. Itt van ez a Giordano Bruno, nagyon okosnak hiszi magát. A legjobban az háborította fel, hogy képes volt a fiát levarázslózni, és azt mondani, hogy jogosan akasztották fel. Micsoda!? A mai napig előtte van, hogy szenvedett a kereszten. Nos akkor Giordano, ezt kapd ki! Pár napra elvonult, és egy vadonatúj éjszakai takarót tervezett az égre. Ezt aztán bámulhatják naphosszat, távcsővel vagy anélkül. Trükkös darab volt, néha még őt is megszédítette a mélysége és részletgazdagsága, ha ránézett. Ilyenkor érteni vélte, mire vágynak azok a szerencsétlenek odalent. Távlatokra. De ha egyszer ő itt az egyetlen távlat!
Az ötlet bevált, hamarosan újabb tudósok kezdték feszegetni az égbolt határát. A Föld forog a Nap körül, a csillagok valójában távoli napok, meg hasonló csacsiságok – elnézően somolygott a szakállába. Arra cselesen engedte őket rájönni, hogy a Föld gömbölyű, de aztán vérszemet kaptak, és most saját maguk alatt vágják a fát, csak még nem tudnak róla. Ő meg közben jól szórakozik. Az évszázadok azobban felőrölték a jókedvét, az emberek nem lankadtak, egyre ügyesebb távcsőveik, műszereik voltak, egyre gyakrabban kellett új takarót húzni. A legelviselhetetlebb a felvilágosodás korszaka volt. Abba szabályosan beleroppant. Hirtelen megfogyatkoztak a hívei, az emberek tudományt akartak, nem érték be az ő válaszaival. Pedig világosan elmondott nekik mindent már réges rég – mit akarnak még? Ennyire önérzetes, dacos, telhetetlen és hálátlan fajt hogyan tudott teremteni? A saját képére. Talán egyszer a tükörbe kéne végre néznie.
A földön is kellett néhány átalakítást végeznie. Távlatokat akarnak? Hát tessék! Néhány különös formájú állati csont az egész. Nesztek! Milliárd évesek vagytok. Muszáj volt, mivel minden műszerrel nem tudott dacolni, nem is értette őket. Az emberek leástak az atomokig, és még tovább, úgy hogy a sziklákról is meg tudták mondani hány évesek. Hogy hogyan jött ki az az elképesztő eredmény? Még jól emlékszik, mikor csinálta, a fia előtt ötezerben, ő nem tehet róla, hozott anyagból dolgozott.
Az utolsó pár évtized aztán végleg betette a kaput, az emberek mindenfélét kilőttek a mennyek felé. Mivel sosem tudtak titkolózni, ezért felkészült a ezekre a támadásokra, és végül sikerült meghagyni mindenkit a tudományos hitében – eddig legalább is. Rájött, hogy most már végig kell csinálnia. Az emberek egyszerűen nem érettek meg az igazságra. Nem tudnák se felfogni, sem elviselni. Összeomlana az egész civilizáció. A saját csapdájába esett, és már pokolian fáradt volt. Mostanában szeretett Amerika fölött lézengeni, arrafelé sok jó embere volt. Büszke volt rájuk, kitartottak a legmostohább körülmények között is, úgy hogy az egész világ kinevette és kirekesztette őket. Ha még ma is az lenne a divat, talán máglyán meg is égetik valamennyit. A Fiatal Föld-esek tetszettek neki a legjobban – elszántak voltak, megingathatatlanok és a végsőkig lojálisak. Ők már bizonyosan ott ülnek mellette az ítélet napi harsonaszó alatt. Itt meg? Ez a Répa… Derék ember, de ő is csak a romlást szolgálja. Ez az intelligens…akármi…, ez a mozgalom, ez is a tudósokkal kokettál, és még ha jó célért is küzdenek, megalázkodásuk a tudomány előtt előtt nevetségessé teszi mindazt, amiért az emberei olyan bátran küzdenek. Ez a János meg… Szerencsétlen. A vaknál is vakabb. És mint az összes ilyen, nem érdemel kegyelmet. Miért, a másik igen? Az alkoholista mindig az is marad. Vesszen hát ő is.
Összecsapta a tenyerét és eleredt az eső. Végül is nem mindegy, hogy mi lesz? Ők fognak győzni, és hatalmas lakomát csinálnak a mennyben, miközben a többiek nyárson sülnek a pokolban. Így vigasztalta magát odafent, majd átugrott egy gyorsan haladó gomolyfelhőre. Elégedetten figyelte odalent a romlás jeleit. Aztán mégis enyhe remegést érzett a gyomrában, és a legújabb, hiperrealisztikus égtakarót figyelte növekvő gyűlölettel. Mintha át akarta volna szúrni a tekintetével. A csillagok valóban milliárd fényévre ragyogtak, felülmúlta velük önmagát. A pazarul festett galaxis dühítő közönnyel bámult vissza rá. Botját feltartva hatalmas villámot küldött az égbolt közepébe, ami nyom nélkül tűnt el a tejút szelíden kavargó ködében.
- december 31.–
