– Szevasztok! Csacsika! Sör, kisvodka! Holnap hozom. Jó estét, Karcsi bátyám!

– Jó estét.

– Hogy van, Karcsi bátyám?

– Á, rosseb az egészbe.

– Mi van Karcsi bátyám? Csacsikám, Karcsi bátyám szomjan hal! Kevert, jó lesz?

– Eeee, jóvanaz.

– Hagyd már az egyesen, Csacsimacsi! Köszi! Na, a Nádor beszél. Ez az, mondjad Tamás, húzzanak a vírbe a kommunisták! Holnap belehúzunk!

Jellemzően egy gyerek vette észre először. A kis Mary a labdája után szaladt, aztán megállt. A lába elzsibbadt, résre nyitott száján nyálcsepp fénylett az augusztusi hőségben. Érezte, hogy enged a hólyagja, de aztán rájött, hogy már nem is fél annyira. Csak néhány csepp csurrant ki, ennyi belefér, nem veszi észre senki. De az addigi világ nem volt többé, és tudta, hogy nem is jön vissza soha. Mivel még csak hat éves múlt, úgy döntött, ezzel együtt lehet élni. Nem tudta mióta áll ott. A kezében tartott fagylalt körül darazsak döngicséltek.

– Béla! – böfögte fel diszkréten Répa. Este volt, harangoztak. Béla nem nézett rá, a templom falát bámulta szórakozottan. Szél támadt, a válla fölött megnyílt egy időbuborék. Egy varjú odább lépett. Esni kezdett, Répa kitátotta a száját. 

– Vagy hogy híttalak mán tegnap, Jocó...? –  mire egy gólyafiók leesett a villanyoszlopról. Béla (vagy Jocó) még mindig nem nézett fel, lassan, szótlanul belenyúlt a buborékba. Répának taknyos lett az orra, és az anyja húsgombóca jutott eszébe. Béla (legyen Béla) kotorászott egy darabig a buborékban, s a karja odaátról egy cserépmaszkot emelt elő. Antik darabnak látszott.