A legborzalmasabbra néhány nappal azután döbbentünk rá, hogy elkotródtak. Pedig gyönyörű volt a május. Öntudatlan haraghullámok söpörtek végig a bolygón, de hamar magukba roskadtak. És mivel többségében úgy döntöttünk, túl akarjuk élni, hogy aztán majd mit tudom én, végül, méltatlankodva ugyan, de mégiscsak a hatalmas zöld tartályok színe elé járultunk. A fenébe is, túl fogjuk élni - húsz év múlva majdnem minden olyan lesz, mint volt. Lesznek fák, hogy csiripelhessenek körülöttük a madarak, és lesznek madarak, amik csiripelnek, hogy felnézzünk a fákra. Már akinek erre van gusztusa. De hogy addig miként éljük túl ezt a két végtelen évtizedet….

Az egész egy üveg sörrel kezdődött. Az egész nyomorult balhé. Addig ment minden, mint a karikacsapás. Hullottunk, mint a legyek. Ahogy az a gyarmatosítók nagy könyvében meg van írva. A szomszédok irigylésre méltó precizitással tüntették el a fajtánkat, engem legalábbis lenyűgözött ez a szenvtelen, ugyanakkor felesleges kínzásoktól mentes népirtás. Semmi kisszerű nem volt abban, ahogy dolgoztak, az embert nem válthatta ki az aranyfog, munkabírás, bőrszín, kapcsolat, pozíció. Végre egyenlők voltunk, Isten, egymás, de legfőképp a szomszédok előtt. Ijesztő volt, lebénultunk, mint nyúl a fényszóró előtt, ami még őrjítőbbé tette a dolgot, mégis volt benne valami egyszerű tisztaság.

Egyébként tényleg szomszédok voltak, innen a Proxima Centauri vagy miazisten mellől. Négy vacak fényév. Nem is kellett messzire menni, mi? Ezt egy átmulatott este után tudtam meg az egyiküktől. Nagyon lealjasodtunk aznap. Kiderült, hogy már legalább kilencven éve csüngnek a rádió és tévéhullámainkon, mielőtt einstandolták volna a kék eget. (Az „emberem” például oda-vissza volt a hatvanas évek Kelet-Európájáért, folyton Aradszky Lászlóval jött nekem.) Imádták a kéket, nem tudtak betelni vele, náluk teljességgel hiányzott. Kibukott belőlem a dacos önsajnálat, hogy nekem jószerivel ez az egy dolog (mármint a kék ég) maradt ezen a bolygón, mire elbúsultunk, aztán együtt röfögtük bele a nagy magyar éjszakába, hogy "Még ide-oda húz a szív!" Tudják mit, ez a fickó legalább ismerte, nem éreztem magam hülyén, mint amikor még emberek jártak a kocsmába, és a fiatalabbak a mostani borzalmakat bömböltették. Most kicsit én is újra fiatal, meg nagygeneráció voltam, aztán odajött egy másik nagyfogú, és majdnem lepuffantott egy földi pisztollyal, szerencsére nem tudta, hogy golyó is kell bele. Utálta a zenét, a krikettért viszont rajongott. "Húzzál Angliába, te pöcs", mondtam volna, de már az „Isten véled édes Piroskám”-at bőgtük. Akkor még nem tudtam, hogy a napjaik meg vannak számolva, és egy hónap múlva ismét idegen leszek a saját bolygómon. Ennek a jóravaló, nótás kedvű fazonnak Gworp volt a neve, legalábbis nem likvidált egy fél kocsmát, ha így szólítottuk.

De elkalandoztam. Szóval egy sörrel kezdődött. New Yorkban, hol másutt. Az összes filmben ott csapnak le ránk, még szép, hogy kíváncsiak voltak arra a városra. Már egy hete üzemelt az atombontó (vagy, ahogy sokan hívták: Proximauschwitz, rövidebben Prox), amikor az egyik nagyfogú razziát tartott egy dél-bronxi csehóban. Vízre szomjazhatott a balga, de az asztalon lévő korsóban sör volt, vacak Bud, megjegyzem, csodálkozott is, miután lehajtotta. Csak nézte, nézte a csapost, aztán megpörkölte a szerencsétlen agyát egy gammasugárral, majd vihogva kiszaladt az esőbe, mint, felugrott egy első emeleti erkélyre, onnan üvöltve, hogy „Én vagyok a világ ura, húhúhú!” – legalább is így szólt a fáma szomszéd berkekben.

Minek iszik, aki nem bírja… szól az örökbecsű, és így igaz. A felületes szemlélő azt mondhatná, hogy aki egy sör után eljátssza a Titanic idevonatkozó jelenetét, úgy táncol, mint Gene Kelly és azt motyogja: "Hozzám beszélsz!?”, mint DeNiro abban a régi filmben, miközben mellé a levegőbe lövöldöz, az ne igyon. Ha pedig egy olyan fajhoz tartozik, akik  sziámi ikrekként osztoznak egymás állapotán, és úgy össze vannak hangolva, mint egy madárraj, akkor megint csak ne igyon. És ha mindennek a tetejébe a szomszéd naprendszerig fárad új bolygót rekvirálni, ráadásul ilyen kínosan ügyel a pontosságra, akkor meg pláne ne igyon. Persze én jobban megértem, mi lehetett az a robbanásszerű, felszabadító energiahullám, ami akkor az összes nagyfogút átjárta a hajójukon, és hogy miért győzött a kíváncsiságuk az óvatosság felett. De akkor is, ilyen elcseszett véget!  Mert, hogy én iszom, az rendben van. Én semmi ilyesmit nem csináltam egy sörtől. De nyolctól sem. Az állapotomon osztoztak ugyan páran, Palikával néha percre pontosan egyszerre borultunk az asztalra, de azért madárrajnak aligha lettünk volna jó. Én egyedül repültem, és nem mórikáltam magam, nem szerepeltem. Jó, egy kis Aradszky, vagy Koós belefért a hangulat kedvéért, de csak zárás előtt. Jolika is szereti, azt mondja szép hangom van. Jolika drága, az isten áldja meg! Ő még itt lesz sokáig, a csaposok született túlélők. Persze, most nemigen lesz mit csapolni.

Két ujjamat biztosan odaadnám egy pohár sörért. Hol a pia, Iván!? Nye panyimáj? Ezt egy halott nagyfogúnak kiáltom épp, tőlem pár méterre ücsörög egykedvűen egy szemétkonténernek dőlve, nyakából vasrúd mered ki csálén. Ritka ocsmány jószág, a gülü szemű, iksz-aktás szürke és a Ragadozó szerelemgyereke – nagy, buta fekete szempár, orr semmi, a szájszerv mentén csápok, és két otromba agyarféle – innen a név. Rájuk nézni is büntetés, és nem lepne meg, ha titokban ők is osztoznának eme véleményen. Az biztos, hogy már több ezer éve felhagytak a két nemmel való próbálkozással, és mesterségesen szaporodnak. Igaz is, ha nincs randi, minek tükör? Belső szerveik nincsenek, mindet kívül hordták, nem bíztak sokat a képzeletre.  Hogy mégse fityegjen a sok lüktető húsdarab bele a vakvilágba, egy ormótlan ruhadarabba takaróztak, ami leginkább egy zsírral bekent, földig érő perzsabundára emlékeztetett. Órákig bűzlött a kezed, ha hozzájuk értél, bár egy idő után fel sem tűnt, mi se igen fürödtünk már, osztoztunk italban, szagban egyaránt.

Szerencsétlen amerikaiak. Biz’ isten, sajnálom őket. Végül is, ők kapták a nagyját, felük, ha megmaradt. Mondanám, hogy hősiesen küzdöttek, mint a filmjeikben, de nagyjából annyira álltak ellen, mint egy csirkefarm. Nem mintha mi, vagy bárki más többre lett volna képes. Talán az oroszok. A nagyfogúak nem szeretik a hideget, a vodkát annál inkább, viszont semennyire nem bírják. De mindegy is, szerencsére olyan országban lakom, ahová az apokalipszis is több hónapos késéssel, kifulladva és kiherélve érkezik. Egy este megkérdeztem Gworpot, miért nem intéztek el minket egyszerre, biztos meg lett volna a módja. Lazán túlböfögte a zenegépet, épp Harangozó Teri énekelt, majd annyit mormogott: ízléstelen lett volna. Erre már inni kellett egy felest! Felbátorodtam, és megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy kiirtani egy bolygó teljes lakosságát nem vall épp a legkifinomultabb ízlésre, történjen az bármilyen lassan? Gondolkozott egy keveset, aztán odavetette, hogy ahhoz képest ők még egész kíméletesek voltak. Nem kérdeztem, hogy mihez vagy kihez képest. Fel voltam háborodva, legalább egy percig. – Igen ám, komám, de ez nekünk azért annyira mégsem jó. – És hirtelen majdnem sajnálni kezdtem magunkat. Azt mondta, ne aggódjak, ez egy jó fájdalom, örülhetünk neki. Miért, milyen a rossz fájdalom? Hosszan hallgatott, mielőtt felelt. – A rossz fájdalom nekünk jutott, nem vagyunk mi olyan mocskok, mint hiszed – mondta színpadias sóhajjal. – Akkor ezért isztok ennyire? Bűntudat? – Erre valamit morgott a saját nyelvén, aligha kedveset, aztán faképnél hagyott, aznap már nem is láttuk.

De vissza az elejére. Szóval, miután az a táncos lábú hülyegyerek végre lemászott a bronxi tűzlépcsőkről, és beleájult egy kukáskocsiba, már benne volt a szar a palacsintában.  Először csak kis magánkabinok landoltak az említett kocsma előtt, a pörkölt agyú csapos békésen tűrte, ahogy izgatottan ládákba pakolják az italkészletét, és csendben visszahúznak az anyahajóra. A szomszéd fűszereshez már csak öt percre volt szükségük, Bronxhoz három hétre, két hónap alatt pedig egész New York-ból elszipkázták az etil-alkoholt. Később aztán jócskán vesztettek a lendületből, az utcánkbeli Fröccsöntőt már biciklivel és reklámszatyorral imbolyogva ostromolták. Onnantól kezdett érdekes lenni a történet, amikor a Prox működése is lelassult, majd akadozva megállt. A Nagy Alma a kilencszáznegyvenötös Berlint idézte, hatalmas tivornyák tomboltak a romok közt, a csaposok reménykedőn nézték a kidőlő nagyfogúakat, a kurvák cumisüvegből itatták azt, amelyik már nem bírt mozdulni, egy idő után már pénzt is kértek érte, minthogy a bájaikra nem akadt vevő. A szomszédok pillanatok alatt váltak függőkké – a bolygójukon úgy látszik, még soha semmi nem indult erjedésnek.

Egy este nyitva maradt az összes ajtó a Proxban, miután a foglyoknak nagylelkűen felajánlották, hogy teljesítik az utolsó kívánságukat. Azok három láda whiskeyt kértek, hogy utoljára koccinthassanak a bolygó új uraival. Könnyedén kisurrantak, néhányuk még bele is rúgott a földön hortyogó zsírkupacokba. Az átkozott, élelmes jenki fajtájukat! Ezek hamar összekapják magukat, ide a rozsdás bökőt, hogy lesz még csillagos-sávos lobogó a Proxima B-3-on! A szökés nem maradt megtorlatlanul, de akkor már tisztán látszott a zavar a gépezetben. Az emberek úton-útfélen kínálgatták az itókát, tehervonattal hordták a városba az ország jókedvét – így menekült meg az amerikai vidék a pusztulástól.  A szomszédok egyre logikátlanabbul viselkedtek. Mikor Vegas határában három anyahajó is egymásnak ütközött egy átkockázott éjszakán, a NORAD tett egy bátortalan kísérletet és atomot lőtt ki két másik hajóra – az egyik le is zuhant. Erre ahelyett, hogy letarolták volna a fél nyugati partot, éktelen szitkozódásba és siránkozásba kezdtek. Hogy őket mindenki utálja a galaxisban és itt is, ők csak jól akarták magukat érezni végre, és hogy micsoda barbár faj a miénk, meg hogy ők inkább átrepülnek Európába, ott még talán tudják, mi fán terem a kultúra!

Hamarosan ott lődörögtek a Szajna partján, és vedelték a jó kis burgundit és Bordelaise-t, na meg a normandiai almapálinkát. A kényes gyomrú gallok elképedtek ilyen mértékű szeszelés láttán, siratták a minőségi árut. Lett is némi konfliktus, majdnem beindult ott is a Prox, de három hét alatt kiitták Franciaországot, így aztán átmasíroztak a csatornán. Az angolokba és az írekbe viszont beletört a bicskájuk. No igen, én is akkor kezdtem el inni, mikor Londonban mosogattam a harmincas éveim végén. A Temze-part lett a világ központja, a kocsmák újra nyitva álltak tizenegy után is, mindenhol részeg nagyfogúak és focidrukkerek, koccintás, verekedés, és bloody hell. A britek megcsinálták azt, amit senki más – kiitták az országukból a betolakodókat. Persze azok akkorra már elég ramatyul voltak. Budapesten például nem is landoltak, hanem egyenesen lezuhantak, felük odaveszett. Ekkor találkoztam velük először, még nem tudhattam, hogy ez az utolsó hajójuk, féltem tőlük, mégis különös empátia buzgott bennem, mint egy feltörekvő hányás, amikor a szedett-vetett társaság beért a városba.

Nehéz szavakba önteni az elmúlt három hónapot, főleg, hogy válaszok helyett egyre csak újabb kérdések jönnek. Mindenkinek másmilyen kérdések, persze, de mindnyájunkban maradt valamilyen tövis. Jolika már az elején tudta, hogy ebből nem származhat semmi jó.  Néztük, ahogy a nagyfogúak elfoglalták a kerthelyiségeket, ahogy rendeltek, ahogy rugdalták a zenegépet vagy a csocsót, és arra gondoltam: ezek teljesen emberre itták magukat. Nem tudhatták, hogy ezt az állapotot nekünk is komoly próbatétel józanon kibírni. Volt valami sorsszerű ebben a találkozásban, hamar ráéreztek a magyar virtusra, vigadtunk hát sírva napestig. Néha igyekeztek összeszedni magukat, józanabb nagyfogúval még világos nappal, nyílt utcán sem volt érdemes találkozni, de aztán estére mindig találtak egy pohárka akármit, egy Jimmy kazettát és néhány fényes lampiont, ami valamiért a bolygójukra emlékeztette őket. Egyszer úgy volt, hogy abbahagyják, és két napig tartották magukat. Ezalatt felégették a Rózsadombot, és a belváros nagy részét. Egy csapatuk megpróbálta rendbe hozni az űrhajót, na de remegő tagokkal nehéz ionhajtóművet szerelni, úgyhogy az estét már a Városligetben itták végig, aztán éjjel az összes Duna-hidat atomjaira lőtték. Mindenért mi voltunk a hibásak.

Idővel már nem lövöldöztek, elmaradtak a kivégzések, inkább ráakaszkodtak az emberekre. Egyikük egy idős nénit lökdösött az utcán, mire az rákiabált, hogy huligán. Erre ordítani kezdett, hogy ő csak át akarta kísérni a zebrán, de persze tudja ő, hogy egy ilyen ocsmány hulladékot, mint ő, nem illet jobb bánásmód. A polgármester a békés egymás mellett iszogatást hirdette, mire hőbörögni kezdtek, hogy nem kell célozgatni, ők nem vadállatok, egyébként is mi szekáljuk őket folyton, és elegük van abból, hogy mindig ők a felelősek a kialakult helyzetért! Egyik nap fogadkoztak, hogy felgyújtják az egész várost, másik nap fogadkoztak, hogy újjáépítik. Egyik este azon sírdogáltak, hogy haza akarnak menni, másnap azzal jöttek, hogy imádják a Földet, mindig is ide akartak eljutni. Ezeket mind Jolika mesélte, miután eltakarodtak, én többnyire velük ittam és énekeltem. Túl sokat nem érzékeltem mindebből, csak akkor, mikor Jolika közölte, hogy nincs több söre.

Jóval különösebbnek találtam azt, ahogyan mi viseltettünk irányukban. Nem azokról beszélek, akiben volt annyi indulat, kurázsi, (vagy bánom is én, mi) ahhoz, hogy húspéppé verjenek néhány nagyfogút egy sikátorban, vagy mérgezett fröccsöt kínáljanak nekik. Nem, azok tökös gyerekek. A többi puhajózsiról van szó. Akik mintha akarták volna az örökös veszekedést, akik imádtak rákontrázni az összes szeszgőzös provokációra, és órákon át érvelni hiába a nyilvánvaló igazuk mellett. Akik erkölcsi fölényük biztos tudatában nevezték semmirekellő gyilkos brigádnak a félig öntudatlan, múmiává aszalódott egykori hódítókat. És akik végül ugyanúgy csüngtek a nagyfogúakon, mert ez az egész még megkínálta őket egy utolsó szereppel egy jövő nélküli bolygón. A nagyfogúak szerettek nyafogni és áldozatok lenni, és az emberek szerettek ebben osztozni velük. Felelősség, tisztesség, lelkiismeret – ezektől voltak hangosak a kocsmák. A józanságot persze nem volt merszük javasolni. Csak papoltak, vernyákoltak folyton. Néha már úgy üvöltöttem, hogy hagyják abba.

A szomszédok aztán lassanként eltünedeztek a kocsmákból, magunkra maradtunk, volt, hogy csak Palika meg én voltunk egész délután. Csak akkor másztunk ki a levegőre, mikor krumplit hoztak vidékről. Úgy ettük, nyersen. A csend belemart az idegeinkbe. Már csak néhány üveg pálinka maradt. Aztán nagy zúgásra riadtunk, erősen imbolyogva, de csak felszállt a nagy hajó. Úgy látszik, a javítóbrigádnak végül sikerült beindítania. Nem tudjuk, hányan mentek el vele, de úgy számoltuk, hogy néhány tucatnyinál nem lehettek többen. Az utolsó nagyfogút egy garzonlakásban találtuk meg, még élt, fuldoklott.

 – Annyira szomjas vagyok, – nyögte – de semmi nem oltja. – És ellökte a neki nyújtott ásványvizet. Megkönnyeztem, de a többiek elzavartak.

Vége volt, felszabadultunk. Így mondták, felszabadulás. Kevés ennivaló maradt, szerencsére az űrhajókban talált kilométernyi zöld tartályokban elegendő trutymó maradt, amivel évtizedekig is kihúzza az emberiség. Egy kiskanál fedezi egy nagyobb család napi szükségleteit. Legalábbis ezt mondják. Pocsék íze van, de hozzá lehet szokni. A földet viszont megmérgezte valami, ami szintén az űrhajókból jött, talán az üzemanyag, de erről a tudósokat kérdezzék. Én csak azt tudom, se gyümölcs, se zöldség se gabona nem terem meg benne nagyjából húsz évig. Ez azt jelenti, hogy ezen a bolygón sem erjed semmi húsz évig. A levegőcserélőjüket legalább tudjuk használni, így elvileg nem fogunk megfulladni. Nem lesz egy kellemes hely, főleg, hogy szesz sincs sehol, az összes földrészt felitták. Detektorral kutatták fel az utolsó csepp etil-alkoholt, Gworp elárulta, mielőtt leszakadt róla az az izé… talán a mája. Ezzel most biztos kiérdemeljünk a „Legjózanabb bolygó a galaxisban” titulust, de talán megértik, hogy ez engem nem igazán vigasztal.

Pedig gyönyörű a június. A leszakadt Lánchíd alatt szikráznak a fények a Dunán. Jó itt ülni, most már a kezem se remeg, a betűim sem olyan kuszák. Csak most mi az istent csináljak? Még húsz év. Húsz év múlva… ez is Aradszky. Most hatvanöt vagyok. Azt valószínűleg már nem élem meg. Palika legalább levágta az utat. Pedig épp kezdett belelendülni a józanságba, talicskázta a halott ufót lelkesen, aztán mégis én vágtam le a kötélről az űrhajó belsejében. Gondolom azt kutatta, maradt-e egy dugi üveg valahol. Reggel felkelni a legrosszabb, pedig végre egy emberi lakhelyhez hasonlít a házam. Csak téblábalok fel-alá. Délután jobb, különösen, amikor a heti trutymóadagért megyek. Szeretem az űrhajót, jó hűvös és kellemes pálinkaszag van bent. Este próbálok hamar elaludni, de sokszor órákig sétálok a folyóparton elmerengve. Hiányoznak, na. Milliókat gyilkoltak meg, mégsem tudtam gyűlölni őket.

Tudom, hogy nem voltak gonoszak. Csak szerencsétlen, nyomorult, életképtelen népség, akik itt találkoztak a végzetükkel. A találkozásuk az itallal felégette őket, ám előtte a hideg gyilkos bábjából egy beteg, mégis gyönyörű pillangóvá varázsolt egy teljesen másra hivatott fajt. Olyan szintre emelte őket, ahová maguktól sose juthattak volna el. Én értettem ennek a szépségét, ezért tudtam nekik megbocsájtani. Hisz mi győztük, megalázó fölénnyel, ha jobban belegondolok. Nem vagyok szívtelen, együttérzek az árván maradtakkal, mégis egyre gyakrabban érzem: a rossz bolygón vagyok. És ha még lehetne, úgy hiszem, felkapaszkodnék arra az utolsó hajóra, hogy egy friss üveg whiskey mellett végigsírjam és -nevessem velük a hazafelé tartó utat, remélve, hogy a bódulat egy ihletett pillanatában valamelyikünk véletlenül rátenyerel a megsemmisítő gombra.

2016-02-26