Mondhatnánk azt is, hogy megizzadt az erőfeszítésben, de a verejtékezés biokémiai folyamat, amihez legalábbis egy test szükségeltetik. Egy élő test. Neki pedig semmi efféle nem állt rendelkezésre. De legalább próbálkozott. Préselte, ahogy csak tudta – sűrűsödött kevéskét, csak úgy habzsolta a bozonokat a levegőből, aztán nyomta őket egymásnak nagy elszántsággal. Mikronnyi fekete lyukakkal igyekezett kiszínezni őket, ha már a fénysugarakkal nem tudott mit kezdeni, rá se bagóztak. Nagy nehezen kezdett végül emberi külsőt ölteni, és mire a nap felkelt, szakasztott úriember volt – slamposan mégsem jelenhet meg a találkozón.
Maga sem tudta volna megmondani, miért épp erre a ruházatra esett a választása. A zakót csupán néhány pillanattal ezelőtt látta meg a Firmin and Sons kirakatában Londonban, a kalapot pedig a Lock & Co Hattersben. Persze ez a galaxis olyan izgága volt, azóta tán százszor is körberohanta a bolygó a csillagát. Kitekintett – hatalmas masszív tornyok bámultak vissza rá – talán nem is Londonban van már. Hiába, gyorsan pörög alatta a föld, nem mindig sikerült a kívánt helyen megjelenni. Itt a fák alatt mindenesetre jó helyen van, az emberek jártak-keltek, lármáztak, ugyanúgy mint mindig. A kisebbek tárgyakat dobáltak, a nagyok a fűben, padokon telepedtek meg.
Figyelme most az egyik kicsire és a mögötte álló nagyra, közelebbről a nagy nadrágján terjedő foltra irányult. Ezt érdekesnek tartotta, úgy emlékezett, hogy az utolsó pár ezer évben az anyagcsere-folyamataikat zárt ajtók mögött intézték. De épp ezért kedvelte ezt a fajt, mindig meg tudták lepni. Persze előfordult, hogy nem figyelt – már rég két lábra álltak és felegyenesedve jártak, mikor ő még mindig a dingókutyákra tippelt, mint civilizációs befutókra. Egészen Dzsószer fáraó piramisáig tartotta magát ehhez a nézethez, azt a teljesítményt azonban kénytelen volt megsüvegelni. Onnantól az emberekre koncentrált és nem bánta meg, noha még nem mondott le teljesen a dingókutyákról.
Micsoda sürgés-forgás - alighanem észrevették! Most jön az a rész, hogy kinyilvánítják a hódolatukat. Ez így van rendjén – tartsuk be a szabályokat. Még a legjobb évezredeiben sem tartotta magát semmilyen formában az emberek istenének, de ezt nekik nem kell tudniuk. Néha eljött – és akkor mindenféle csudák épültek. Megtermékenyítően hatottak egymásra – pazar építmények nőttek a nyomában, ő pedig egyre jobban becsülte és szerette az embert, mint a tudatlanság eleven totemét, és hálás volt ezért az érzésért. Békésen mosolygott rájuk – egy filmplakáton látta, hogy így kell manapság: Ragyogás… már a cím is felemelő. Nos, rajta ne múljon, rájuk ragyog.
Egyre fokozódott az izgalom körülötte, ahogy az ő kíváncsisága is, de olyan hamar véget ér a nap, ezek a sötétben már ellustulnak. Tudata kinyúlt a szomszédos csillagért és megtartotta az égen. Sejtette, hogy ennek lesznek következményei, nem igazán lenne szabad belekontárkodnia a csillagfizikába. Na de egy kis napsütés még senkinek sem ártott meg, odaát meg legalább egy kicsit tovább fetrenghetnek az ágyukban ezek a hétalvók. A lehető leggyengédebben járt el, még élénken élt benne a legutóbbi alkalom, mikor egy egész csillagrendszert sikerült kis híján belelöknie egy fekete lyukba, miután alaposan beszlopált egy kvazár kitörésből. Nem lett nagy baj, az ottaniak pár röpke évmillió alatt utolérték magukat, de az eset rossz szájízt hagyott maga után felsőbb körökben, azóta nem nyúlt kvazárhoz.Tovább nézelődött, majd szelíden lepofozta a napot a horizont alá.
No de kezdik is már, valamit legalább is nagyon ácsolnak. Szentély lesz ez márpedig, hacsak nem amiatt aggódnak, hogy felfázik. Gyorsan, hangyaként haladtak előre, hamar áttetsző fehérség borította be a láthatárt. Ez jó. A fehér nyugodt szín, békével jöttek. Nem úgy, mint az a dinka indián, aki visítva takarta be lóbőrrel, aztán bőszen kántálva eregette a nyílvesszőit a hűlt helyébe. Jó, szeplőtelen Szűz Máriaként, glóriával felbukkanni a prérin nem a legfrappánsabb viccei közé tartozott, de akkor is. Nem számít, ezek itt példás nyugalommal tették a kötelességüket, úgy látszik ragadt rájuk valami az elmúlt évszázadokban.
Az összképet mégis beárnyékolta valami. Ennyi? Egy nagy fehér vászon? Másra meg bazilikákat emelnek. Gyakrabban is jöhetett volna, az emberek hamar felejtenek, és új bálványokat keresnek. Rendben, övé a Howar Skóciában, az ír Newgrange, imádták Dániában, Spanyolországban, Mexikóban és Egyiptomban. Bár utólag mindig mellépakoltak egy csomó tetemet is – nem bánta ugyan, de a dicsőségből lefaragott kissé – még szerencse, hogy ezeket a dolgokat nem vette túlságosan komolyan. Az azért bántotta, hogy míg a fáraóknak oly csodás síremlékekkel adóztak, őt szinte szemberöhögték azokkal a kis három méter magas gúlákkal, amelyek most a Nasszer-tó fenekén vannak Szudánban. Legalább jól megtornáztatta őket, vagy harmincat építtetett ide-oda ugrálva, közben a legkülönfélébb mitikus alakzatokban hozta őket gutaütésközelbe. De már ennek is kétezer éve, azóta mások aratják le a babérokat. Az emberek mostanában saját maguknak emelnek oltárokat, de ez itt végre az övé. A pompástól néhány szemantikai réteg elválasztja ugyan, de úgy látszik még nem fejezték be, sőt még csak most kezdtek hozzá.
Ahogy egyre ellepte az ismerős sötétség, az emberekkel való viszonyán kezdett mélázni. Annyi bizonyos, hogy náluk szórakoztatóbb létformával nemigen találkozott még a harmadik dimenzióban. Ha néha mégis elunta magát,meglovagolta a rádióhullámokat – a galaxisban aligha sejtették, hogy Lorenzo végül megcsalja Juanitát és hogy a Persil eltávolítja a legmakacsabb szennyeződéseket is. Ezek az információk még jók lehetnek valamire, ha odafönt kérdőre vonják, miért tartózkodik ennyit ebben a kvadránsban. Szeretet ébredezett benne a búra mögött tevékenykedő hőfoltok iránt, csábította az a naiv ösztönösség, amivel az életüket élték. Már az állatvilág tanulmányozása során magával ragadta ez a végletesen determinált létezés, de az ahogy a kétlábúak vergődtek benne, ellenállhatatlan bájjal ruházta fel őket. Milyen mohón falják a jelent, milyen lelkesen kérődzve rágnak lyukakat a múltjukba és mennyire lezseren kezelik az eljövendőket! Ez a vitalitás belé is átsugárzott, úgy érezte ki tudná forgatni a sarkából az egész világmindenséget. Ha már újat nem fújhat – ahhoz még jó pár vizsgát le kell tennie, és még úgy sem biztos, hogy megkapja az engedélyt egy saját univerzumra.
Lelkesen bontogatta tovább az elmélkedés gombolyagát. Azt szerette a legjobban az emberben, hogy képes volt alkotni, mégis teljességgel hiányzott belőle az ebből fakadó arrogancia, amelyeknél más bolygókon szembesülni kényszerült. Nem szántak semmit az örökkévalóságnak, amit ma építettek, holnap lerombolják, vagy az enyészetnek adják. Jelentős műveiket süllyesztik el emlékezetük feneketlen kútjába. Bölcsesség sugárzott ebben a körforgásszerű megújulásban és ami a legfontosabb: alázat. A thetániak például évmilliókra terveztek előre, szoros szellemi kapcsolatban álltak egymással, megoldották minden energiaproblémájukat, megcsapoltak néhány csillagot, meteor, kósza bolygó nekik már nem árthatott, napjuk halálakor akárhova költözhettek. Micsoda pökhendiség, ugyanakkor micsoda száraz unalom. Csak ez a két ok elég lenne, hogy rájuk fordítsa azt pulzárt a szomszédos spirálkarról, de már régóta nem csinál ilyeneket, túl volt már a csikóévein. A pulzárokat és egyéb energiadús dolgokat a fentebb említettek miatt amúgy is kerülte, látott már elég összeomló galaxist miattuk. És persze odafent se nézik jó szemmel az ilyesmit.
Már így is szóltak neki, hogy ne dédelgessen hiú ábrándokat a földiekkel kapcsolatban. Hogy is fogalmaztak? A véletlenszerű szükség…, vagy a szükségszerű véletlen fog végezni velük? Na és ha így lesz? A halandóság becsületes dolog. És ki tudja? Bár másként élte meg az idő múlását, mint az emberek, és jobban is emlékezett, a jövőt illetően neki is csak ködbe burkolózó képekre futotta. Ilyenkor hatalmas, gomba alakú építmények sziluettjét látta tükröződni a téridő hullámaiban, és mindig jobb kedvre derült. Lám csak, nemhogy túlélik, de virágzásnak indulnak ezekben az egyszerű, funkcionális, és a gyors növekedést szimbolizáló tornyokban. Ő pedig maradhat tévézni. Sőt talán neki is emelnek egy ilyet.
Meddig maradjon itt? Nagy a csend odakint. Lehetséges, hogy elszúrt valamit? Egyáltalán mióta ücsörög itt? És mik ezek a virágok már megint? Valamit összeszedhetett az Ort-felhőben tartott gyűlésen. Ez van, ha vidékre megy az ember. Hirtelen, maga sem értette miért, a kislány jutott eszébe, ahogy csöpögő fagyival a kezében bámulja. Mi lehet most vele? Megjegyezte magának, talán mert kíváncsi villanást látott a szemében, elsőként ezen a bolygón. Lehetséges, hogy ilyennek kéne lennie egy találkozásnak? Ismét kitekintett, mind a két féltekén; a rezgésszám alapján könnyen megtalálja. Meg is van. Kissé megváltozott, de ő az, semmi kétség – épp egy űrhajóban kuporog, az indításra várva. Hát ezek sem bírnak megülni a fenekükön. Sebaj, majd ránéz néha, bárhová is megy, olyan egyedül lesz odakint. Talán rövidke élete utolsó napján válaszol egyetlen kérdésére – feltéve ha sikerül összehoznia egy tisztességes megtestesülést – szájjal, hangszálakkal, meg ami még kell. De most jobb, ha indul, mielőtt ők jönnek érte. Hazafelé még beugorhat a thetániakhoz, egy kis önfeledt mókázásra. Csak hogy ne legyenek már annyira eltelve maguktól.
Azzal fogta magát és elillant, nyoma sem maradt a Földön. Háborítatlanul szelte a világűrt, csupán néhány makacs, szerelmes növény loholt a nyomában levakarhatatlanul.
2016-01-27
