Két óra előtt egy perccel esik be az ajtón. Nem szégyenlősködik, nem válogat, nem nézelődik. Pontosan tudja, mit akar. Egy szép, jól megtermett, egészséges wrap-et akar. Csak akkor felhősödik el a tekintete, mikor meglátja, hogy a legújabb specialitás, a tökmagos-mogyorós, ami egész héten tartotta benne a lelket, elfogyott. Nincs se multimagos, se spenótos, se paradicsomos, csak sima. Egyetlen egy. Ha jobban meggondolja, mázlija van. Péntek délután van, a bank már bezárt, csak a dolgozóknak szánt büfé van nyitva. A töltelékes pult is ki van fosztva, de néhány szendvicsre még bőven elegendő a kínálat. Ami marad, mehet a szemétbe, ezt már senki sem viszi haza. Hosszú hétvége jön, péntekről keddre nem hűtenek le semmit. Ennyit még ő is tud.

Gombos Zsombor (8.z) meg mert volna esküdni, hogy női sikolyt hall, épp arról, amerre az imént járt, de tele volt a keze koszos tányérral, még a fejét se fordíthatta meg. Alighogy lerakta a mosatlant a porter elé, már a nyakán voltak. Ő szolgálta-e ki a huszonötös asztalt? Bólintott, mire egyből húzták is kifelé.

Innen úgy tűnik, az a repülő sosem fog leszállni. Két másodpercenként villan rajta valami, imbolyog a fa mögötti szürkületben, nem akar kimászni az ágak közül. Aztán elfordul, látszanak a pálcika szárnyak, egy helyben lebeg, akár a szelet maguk alá gyűrő sirályok. A nyugatról jövő légáram tolja felfelé a levegőbe, nem adja egykönnyen a hívogató talajt. Engem sem kímél, a kabátom vitorlájába kap, végiglökdös a Tonlegee Road–on. Legalább hamarabb hazaérek, úgyis alig látok a fáradtságtól, zuhanyra és az ágyamra vágyom csak.

Egyből tudta, hogy ez az ő fája, amint meglátta. Leterítette mellé a kockás plédet, elhelyezte rajta a piknik-felszerelést és a gyereket, majd belépett a lombok alá. Régi walkmanjén lenyomta a play gombot. A cigaretta-ízű mély torokhang még bölcsebbnek hangzott a tücsökciripelésben. „A harkály hússzor ráüt a fára, míg neked a szíved kettőt dobban. Egy nap akár tízezerszer is kopogtat a célhoz vezető ajtón. Gondold ezt át, majd cselekedj!”

Odakint úgy süt a nap, mintha minden pillanat az utolsó lenne, amikor még teheti. Az ablak mögött hajlongó nyírfa ezüst zöld levelei épp úgy csillognak, mint a tenger. A legnagyobb ág határozottan az üveg felé bólint, mintha be akarná törni. Nekem azonban minden figyelmem a velem szemben ülő nőre irányul. Alakjára, arcára árnyék borul, a kinti fény elmossa a körvonalait – olyan, mint egy négy fal közé zárt napfogyatkozás; valószínűtlen jelenség, bezárva ide velem, a saját otthonába.

Gubacsiné feltette melegedni a levest, ezalatt Gruber elnézett a háztetők felett észak felé, ahonnan jókora füstoszlop szállt a magasba. Valamelyik üzlet éghet a Nagykörúton. Remélte, hogy nem az egyik híd az. Különös, még két órája sincsen, hogy arrafelé járt. A Nyugatival szemben a T-34-es is pokolian lángolt, méghozzá az ő jóvoltából. A belőle kimászó katonák úgy visítottak, hogy azt nem lehetett bírni. Megkönyörült rajtuk, noha erősen híján volt a lőszernek.

Most már mindent értek. Sebaj. Kívánni se lehetne jobbat annál, ami lett. Nem hiányzik semmi. Illetve..talán egy aszpirin. Alighanem túl sokat aludtam, kissé még kába vagyok, enyhe fejfájásom van, ami az állapotomat tekintve némileg meglepő. A föld kellemesen hullámzik alattam, és ő itt van velem, és itt is marad. Felém hajol, gondterheltnek tűnik, olvasni próbál a szememből, míg lélegzet nélkül várok az övében csillanó felismerésre. Éreznie kell, másképp nem lehet, különben semminek sincs értelme.

Lehajtotta a laptop fedelét és megborzongott. Egyedül volt a lakásában, egy újpesti panel kilencedik emeletén. Meggondolta magát és újra bekapcsolta a gépet. A verseskötetet a kezében tartotta, de nem akarta addig kinyitni, míg meg nem látja a kezdőképernyőt az őszi avarral. Aztán belelapozott és Radnótinál állapodott meg. Megköszörülte a hangját, arcizmait megnyújtva némán végigmondta az összes magánhangzót, aztán gondosan artikulálva olvasni kezdett: „a mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok…”