Odakint úgy süt a nap, mintha minden pillanat az utolsó lenne, amikor még teheti. Az ablak mögött hajlongó nyírfa ezüst zöld levelei épp úgy csillognak, mint a tenger. A legnagyobb ág határozottan az üveg felé bólint, mintha be akarná törni. Nekem azonban minden figyelmem a velem szemben ülő nőre irányul. Alakjára, arcára árnyék borul, a kinti fény elmossa a körvonalait – olyan, mint egy négy fal közé zárt napfogyatkozás; valószínűtlen jelenség, bezárva ide velem, a saját otthonába.

Mozdulatlansága nyugtalanító, szinte biztos, hogy engem néz. A kinti fa élénk hullámzása még dermedtebbé teszi a szobát; mintha ordítana a csukott ablakon át: mozduljon, vagy legalább levegőt vegyen valamelyikünk. Valóban alig lélegzem, mintha a legkisebb szusszanástól is a fejünkre omolhatna a mennyezet.

Ki akarom nyitni az ablakot, testem megfeszül, mégsem indulok. Esélytelen, hogy akár csak pár lépésnyire is eljussak. A szám cserepesre száradt, kapar a torkom. Száraz köhögésem pisztolylövésként verődik vissza a csupasz falakról. Most már úgyis mindegy, ezek alighanem az utolsó perceink együtt. Figyelem, változik-e valami a testtartásában. De csak az árnyát fodrozza gyengéden valami sehonnan sem eredő légmozgás. Lábamba remegés fészkel, egyre nehezebb tartanom magam. Úgy rémlik, egész éjjel itt álltam az ajtó mellett, és vártam, hogy végre megöljön.

Önkéntelenül is hátralépek, ahogy a fejének változni kezd a formája. Az arca még mindig árnyékban van, valahogy kikerüli a fény. Mintha hatalmasra fújná az egyik pofazacskóját. Én azonban tudom, hogy mi az. Eltűnődöm, vajon könnyes-e közben a szeme, mint a legelső alkalommal. Tisztában vagyok vele, hogy ez hiú ábránd. Mosolyog. Egész biztosan mosolyog, mintha csiklandoznák, és csak udvariasságból tartaná vissza a hisztérikus nevetést. A kinövés látszólag eltűnt, de csak azért, mert most az arca előtt van, és már célba is vett. Arra gondolok, mit keresek még itt, ha már félni sem vagyok képes.

Fekete anyag lövell ki az irányából és keményen a gyomromnak ütődik. Kétrét görnyedek, és próbálok levegőhöz jutni, mire egy újabb löket, aminek csak a hangját hallom, a fejem búbját veszi célba. Az ajtónak tántorodom, és szédülve rogyok a padlóra. Sem a tüdőm sem a szemem nem működik. Megrémülök attól, hogy ilyen a halál – örökös fulladás. Hörgő lélegzettel bukom a felszínre, miután a légutaim szabaddá válnak. Nem hibáztatom magam. Se megszokni, se felkészülni rá nem lehet. Már csak azt látom, ahogy a fekete púp eltűnik a nő arcában, mintha soha nem is lett volna. Elképzelem, ahogy kinyújtja rám a nyelvét, mint valamikor az idők kezdetén, Nem akarok, mégis mosolygok, mire egy újabb nyaláb tör ki belőle, ami ahelyett, hogy lepattanna rólam, a torkomnál fogva a falhoz szegez. A világ megint kezd elsötétülni, és ebben a pillanatban tudom, hogy nem rám, hanem mögém néz, keresi az írást a poshadó tapétán. Alig érzem a hideg szorítást a torkomon, csak a belül égő szégyent. Mintha nem is léteznék. Már én is csak a szemközti falat látom, amely az írótáblánkul szolgált, de csak a vörösesbarna foltokat látom, ott, ahová a legtöbb szót véstük.

**

Hetekkel (talán hónapokkal) ezelőtt kezdtünk el mindenfélét a falakra irkálni, nem tudnám pontosan megmondani. Akkoriban még nem tudtunk beszélni, csak néhány sóhaj hagyta el a szánk. Nem emlékszem, melyikünk kezdte el, de talán nem is lényeges. A fal most üresen áll, a tapéta szürke, itt-ott már hámlik, édeskés nyirkosság árad belőle. Néha még mindig azt hiszem, a szemem káprázik, pedig a saját szememmel láttam a tintát nyomtalanul felszívódni a tapéta szövetében.

Az első törlődés volt a legijesztőbb. Akkorra már tele írtuk az ablakkal szemközti falat. Este a jól végzett munka örömével feküdtünk ágyba, és alig aludtunk a folytatás izgalmától. Reggel napfény csillant mindenütt a tintán, nevetve hunyorogtunk a nagy ragyogásban. Egész nap írtunk. A következő éjjel felriadtam, és láttam, hogy az összes írás eltűnt, vakított a mész a falakon, a bútorok hívatlan vendégként ácsorogtak a holdfényben. Megláttam, amint elmélyülten dolgozik egy sötét sarokban. Az ajtó mellé festett valamit, aminek levelei voltak. Egy apró kérdőjelet rajzoltam a rajz bal oldalára, erre abbahagyta a munkát és csak állt, leengedett tollal. Megrémültem attól, hogy esetleg tönkretettem valamit, ám hirtelen sebesen írni kezdett. Úgy tűnt, abba se fogja hagyni, de a szekrénynél megállt. Ott már nem volt több helyem, így a bútor túloldalán folytattam, egyre közelítve az ablak felé.

Mielőtt a meredeken beeső fénypászmába értem volna, valami forró ütődött a tarkómnak és a padlóra estem. Julia hozzám futott és felsegített. Szeme tágra nyílt, mintha valami bűvész trükköt látott volna, a könnyei sehogy sem illettek az arcához. Nem értettem, mi történt. Semmit se láttam. Ahogy felálltam, a padló mintha az ablak felé dőlt volna, de percekkel később elmúlt ez az érzés.

Az írás egyelőre a falon maradt, és következő napokon több követte. Kényszeresen írtunk, néha még vacsorázni is elfelejtettünk. Furcsa élvezetet találtunk benne. Leírtam a nevét, oda és vissza. Ő is az enyémet. Egy mondatot én, egy mondatot ő. Soraink dallamot kaptak, egymás alá írtuk őket, hosszukat tetszés szerint váltva, bizarr alakzatokat alkotva ekképpen. Mikor elfogyott a hely, a sorok közé kezdtünk apróbb betűkkel írni, úgy hogy az ábrát ne tegyük tönkre. Egyes helyeken szinte alig érintettük a tapétát, máshol mélyen karcoltunk a falba. Nem állhattunk meg, míg egy tűhegynyi fehér foltot is találtunk. Szavainktól roskadoztak a könyvszekrény rései, betűk táncoltak az ablakpárkányon, az ablak mellett vastag, hurkás betűi adták tudtomra: nincs ott keresnivalóm.

Aztán észrevettem, hogy néhány mondatom hiányzik, épp azok, amikről úgy véltem, habarcsként tartják össze az egyik ábránkat, mely ezáltal nevetséges torzóvá züllött. Juliához léptem, aki a szoba másik felében ügyködött. Terebélyes fává nőtte ki magát a rajza, melynek ágai a föld alá értek, míg már maguk voltak a fa gyökerei. A mű készen volt, ő azonban lázasan dolgozott tovább. Mikor hozzáléptem, riadtan nézett rám, mintha meg sem ismert volna. A túlsó falra mutattam, ami máris félig üres volt. Kétségbeesetten lépett oda, és szédítő gyorsasággal kezdett írni. Egy darabig csak bámultam, aztán szemügyre vettem a fát, amin olyan lázasan munkálkodott és megerősítettem az egyik levélke szárát. A következő pillanatban a földön találtam magam, fejemben mintha gránát robbant volna. Mikor felemeltem a fejem, Julia kitátott száján valami csillogó feketeség csúszott lefelé. A padló ismét dőlni kezdett, de amúgy sem lettem volna képes felállni.

Később, úgy emlékszem, az üres fal másik végéhez mentem, hogy ne legyek hozzá túl közel. Egymás után róttam keresetlen szavaimat. Juliát lekötötte a saját munkája, de azért gyakran odalépett mellém, hogy hozzáírjon a mondandómhoz. Egy új, ismerősnek tűnő ábra kezdett alakot ölteni. Minden képességemet latba vetettem, hogy a végeredmény hűen tükrözze, amit látni véltem benne. Az utolsó mondat után nem minden büszkeség nélkül dobtam a tollam a sarokba. Nem kellett a tükörbe néznem ahhoz, hogy meggyőződjek az ábrázolás pontosságáról. Julia a falon lévő csapzott képmásomra nézett, majd ingerülten visszafordult a fájához, és sokadszorra húzta végig a tollát néhány helyen. Fogalmam se volt róla, mit akar, mit mutogat olyan hévvel. Nem ismert fel?

Mérgemben visszafelé kezdtem írni, a fal végénél elkanyarodtam, és az ablak felé haladtam. Csak a lombokat szerettem volna egy pillanatra látni – az igaziakat, odakint. A szemem sarkából láttam, hogy fekete massza felém nyúl. El akartam hajolni, ám ahelyett, hogy megütött volna, felkapott a levegőbe és a szoba másik végébe hajított.

A fal mellett tértem magamhoz. Elbűvölve meredtem a semmibe párolgó betűkre. A fájdalom erejéből arra következtettem, hogy mindenem eltört, ehhez képest viszonylag hamar feltápászkodtam. Alig találtam meg az egyensúlyomat az erősen lejtő padlón, taposni kezdtem a parkettát, míg egyenesbe nem döngöltem. Körülnéztem: Julia nem volt sehol! Nagyon megijedtem. Hová tűnt? Lüktetést éreztem belül – képzeletemben belső sérülések szültek újabb sebeket. Észre sem vettem, hogy a megmaradt írásokat olvasom közben. Csak az én betűim voltak a falon. A szavait is magával vitte. Alig bírtam kibogozni a macskakaparásomat, a legtöbbjére nem is emlékeztem már. A fájásaim forró hullámokban érkeztek. Jobb ötlet híján ledőltem a szoba közepén, a rajzolt fa előtt, miközben a kinti másának lombjai eszelős fénnyel ragyogtak. Valami megmozdult bennem. A gyomromra szorítottam a kezem, és mikor felemeltem, láttam, hogy koromfekete.

Ajtó csapódott, azt vártam, hogy belép Julia, könnyű nyári utazóruhában és napszemüvegben, de nem volt ott senki. Nem tudtam másra gondolni, egyedül arra, hogy az imént a távozását hallottam, addig itt volt a szobában, csak én nem láttam meg. Görcsbe rándultam, valami forró és nehéz indult el felfelé a torkomon. Azt sem vettem észre, hogy a padló felett lebegek. Fémes ízt éreztem a számban, aztán minden elsötétült, aztán valamilyen erő az arcomnál fogva felemelt és nekivágott a hófehér plafonnak.

Az ezt követő napokról (hetekről) nincsenek pontos emlékeim, csupán felvillanó képek; többnyire a szobáról, néha egészen szokatlan perspektívából. Nemigen maradt olyan része ennek a néhány köbméternek, ahová ne juttatott volna el ez az iszonyatos erő. Emlékszem az ágy alatt heverő rovartetemre, repedések hajszálereire a plafonon, a csillár imbolygására, ahogy gurgulázó nevetéssel belecsimpaszkodom. Itt-ott mintha testrészek hevertek volna, amelyek akár az enyémek is lehettek, amennyire meg tudtam akkor állapítani - ezt valószínűleg csak álmodtam. A fájdalom ár-apály mozgását még most is érzem, csak úgy, mint azt az íztelen, mégis borzalmas ízt, amit hasztalan próbáltam kiköpni. Piros és fekete foltok borítottak mindent, patakokban csorgatták levüket a földre. Újratapétázunk, Julie – motyogtam szórakozottan. Olykor ő is ott volt, azt hiszem. Egyszer mintha mellém feküdt volna a földre, ugyanúgy, mint amikor beköltöztünk és még nem voltak bútorok. Másszor közönyösen hagyta, hogy a sötét anyag rongybabaként hajítson a túlsó sarokba. Rémlik, ahogy vergődő mozdulatokkal rám rajzol valamit, de ha így is volt, nem találtam nyomát. A legutolsó, amire emlékszem, hogy kinyitottam a számat, és levegőt engedtem át a hangszálaimon – először, mióta itt vagyok. A szoba vibrált, és szellemképes lett egy pillanatra, tárgyak zuhantak le, aztán minden elnémult, a falakról az utolsó szó is eltűnt, én pedig az ajtó előtt álltam, ugyanúgy és ugyanott, ahol most.

***

Egyikünk se mozdul. Kezdem megérteni, hogy Juliától nem számíthatok cselekvésre. Teszek egy lépést az ablak felé, ekkor egy láthatatlan suhogás az ajtóhoz nyom. Nincs már benne erő, érzem, a karjaimat kaján mosollyal tárom ki, fejemet oldalra billentem, még egy könnycseppet is ki tudok préselni. A fogás enged, elindulok az ablakhoz, tudom, hogy nem fog megállítani. Rá se nézek, ahogy elhaladok mellette, heves mozdulattal rántom meg a fogantyút, de lecsúszik róla a kezem. Teljesen belepi a vér és a feketeség. De ez nem az én vérem; a kilincshez soha sem értem hozzá, ez az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos vagyok. Megpördülök: a széke üres. Hogy nem is ült benne, azt az ajtón táncoló, levelekből szőtt női árnyék érteti meg velem.

Mielőtt a kérdés, hogy volt-e egyáltalán Julia nevű lakója ennek a helynek, marni kezdene, egy apró leszek figyelmes a padló repedéseiben. Csírázó gaz bújik elő, erősen megdőlve, de magabiztosan, mintha nem is érdekelné a helyes irány. Meglepetésemben a váratlan vendég láttán oldalra billentem a fejem. Ahogy a szemtengelyem merőleges lesz a szárra, a szoba képe elmosódik körülötte. Hirtelen, minden külső ok nélkül megtántorodom, meg kell kapaszkodjak a szék támlájában. A tapéta ebben a pillanatban foszladozni kezd a falakról, mögötte ragasztó, tinta és vér bűzlik. Nyálkás cuppogással válik le a papír, alatta egymásra írt szavak átláthatatlan tengere. A tenyeremen is érzem ugyanazt a ragadós meleget, ahogy elengedem a széket. Rohanni kezdek, ki a szobából, ám az ajtóból még utoljára visszanézek és attól, amit látok elszorul a szívem. De már nem fordulhatok vissza, hogy alaposabban szemügyre vegyem.

Az ajtón át egy dohos folyosóra lépek. A jobb lábam szerencsésen leér, a bal viszont nem találja a földet. Oldalra esem, gurulni kezdek egy meredek lejtőn, majd ugyanolyan hirtelen megállok. Arra nézek, ahonnét jöttem, és alig hiszem el, amit látok. Az ajtó szemet fájdító ferdeséggel illeszkedik a falba, egyik alsó sarka még látható, a másik a küszöbbel együtt tűnik el valahová, ahová az elme nem képes követni. Valóban nincs visszaút. A másik irányban lépcső vezet lefelé a sötétbe. Elindulok felé, ám ekkor valami visszafelé kezd húzni. Hátamon az ing felpúposodik, majd elszakad. A kinövés elenged, ahogy kipukkan, és telifröcsköli sötétséggel a folyosót. Érzem, hogy máris nőni kezd a következő, ezért a lépcsőhöz ugrom és futni kezdek lefelé. Kettesével, hármasával, veszem a fokokat a lépcsőfordulókban bal kézzel a korlátba kapaszkodva perdülök meg. Legalább harmincszor fordulok, de a lépcsőház nem akar véget érni. Én azonban csak a leváló tapétát látom, alatta Julia fájával, és a levelekből előtűnő bizonytalan arcvonásaival, tekintetében az iszonyattal. Némi vigaszt nyújt a tudat, hogy eszerint valóban ott volt velem, legalábbis egy ideig. Még akkor is, ha ez az út lefelé sosem ér véget.

A fény hirtelen jön, nekicsapódom a lépcsőház üvegajtajának. Kint óriási betonházak meredeznek az égnek, ameddig a szem ellát. Rohanok, ahogy a lábam bírja. Az eső úgy zuhog, mintha minden pillanat az utolsó lehetne, amikor még teheti. Várom, hogy elmos, mint egy rossz álmot, de csupán bőrig ázom, a hideg a csontjaimig hatol. A szürkeség eggyé olvad, lehetetlen megkülönböztetni az eget és a háztömböket. Fennáll a veszély, hogy valahol nekicsapódok a betonnak, de ez sem elég ahhoz, hogy megállítson.

                                                                                              2019-03-20, Dublin