Gubacsiné feltette melegedni a levest, ezalatt Gruber elnézett a háztetők felett észak felé, ahonnan jókora füstoszlop szállt a magasba. Valamelyik üzlet éghet a Nagykörúton. Remélte, hogy nem az egyik híd az. Különös, még két órája sincsen, hogy arrafelé járt. A Nyugatival szemben a T-34-es is pokolian lángolt, méghozzá az ő jóvoltából. A belőle kimászó katonák úgy visítottak, hogy azt nem lehetett bírni. Megkönyörült rajtuk, noha erősen híján volt a lőszernek.

Eredményes nap volt: huszonnyolc találat. A ruszkik a Farkasréti temetőt támadták, a bombázások egy ideje szüneteltek, szabadon lehetett portyázni.  Zsidó menetoszlopot sem látott legalább egy hónapja, ami furcsának talált. Ezeket az átkozott hungaristákat a föld nyelte el – mintha tudnák,  hogy éppen merre jár. Pedig hatalmas előnye volt velük szemben – A Margit-hídtól az Oktogonig úgy ismerte a romokat, mint a tenyerét; napi tíz nyilast is leszedhetett, különösen, ha el voltak foglalva a mészárlással. Simán el tudott tűnni.

Legalább egy tucat helyet tudott, ahonnan zavartalanul tüzelhetett bárkire. Fegyverét, egy Moszin-Nagan 1891/30 típusú, 3,5-ös PV-távcsővel ellátott puskát az életénél is jobban féltette. Egy halott szovjet mesterlövésznő kezéből rángatta ki Rákoskeresztúron, még karácsony után, mikor Malinovszkij áttörte a harmadik védőövet. Fiatal lány volt, rúzsozta az száját, kifacsarodott felsőtestén elszakadt egyenruhája látni engedte az egyik mellét. Gruber éjjelente gondolt rá néha, az üresen hagyott, ép lakásokban kóvályogva.

Jól elrejtette a puskát, semmiképp sem találhatják meg, de tudta, hogy csak akkor nyugszik meg, ha újra a kezében tarthatja.

– Mire megeszi a levest, kész a gombóc is. – Gubacsiné kelletlenül tette elé a lábast. – Nagyon el van árvulva, Egon.

– Gruber szótlanul kanalazni kezdte a levest. Minél hamarabb túl akart lenni az ebéden. A nő egyre elviselhetetlenebb. Nem elég, hogy folyton bámulja evés közben, de újabban folyamatosan meg van sértődve. Csak tudná, mit vétett ellene. Az összes ételjegyét odaadta neki, szerezzen be, amit csak tud. Ha tudna főzni, elkészítené maga az ebédjét, és akkor aztán várhatná az asszony, hogy átjöjjön.

És folyton csak grízes gombóc. Igaz, húst, gyümölcsöt, zöldséget jó ideje nem kapni. Hús… Amikor egy második emeleti lakásban két lovat talált, egyiküket félig megnyúzva, azt hitte, ott eszi meg nyersen. El persze nem hozhatta. És mikor mentegetőzni kezdett miatta, mit felelt ez a hálátlan nőszemély? Hogy hagyja már végre őt békén a hülyeségeivel! Hülyeség? Mintha ő nem ugyanúgy unná ezt a száraz, rágós tésztát!

Inkább az a hülyeség, hogy a szovjetek civileket tolnak maguk előtt! Hát hogy lehet úgy lőni? Ráadásul már értik a feküdjöt, nem lehet csak úgy kibabrálni velük. Gubacsiné ezt persze nem tudja, ő csak takarít, megfőzi az ételt, lefekteti Petikét, aztán ül magába roskadtan és néz arrafelé, amerről most a füstöt látni. Mióta a férje öngyilkos lett, csak árnyéka önmagának.

Milyen lassan mozog most is, ahogy szalvétát rak a gombóc alá, hogy feligya az olajat. Valószínűleg az utolsók egyikét. Gruber a karikákat figyelte a szeme alatt. Mindenkinek megvan a maga háborúja.

– Meleg az idő januárhoz képest – mormogta békülékenyen, mire Gubacsiné fújtatott egyet, megrázta a fejét. Gruber nem szólt többet.

Néha eszébe jutott, hogy vajon tetszik-e a nőnek. Az, hogy évek óta nem érintette férfikéz, még nem jelenti, hogy az övét megtűrné magán. Nehéz eligazodni a viselkedésén. Az ellenség szeméből tud olvasni. A nőkéből nem.

Pár hónapja kezdte el az asszony áthívogatni magához ebédre. Igaz, nem túl változatos a menü. Mostanában már inkább ő jön, de egyre rövidebb ideig. Nincs sok közös témájuk. De hát olyan fontos az manapság? Lehet, hogy csak meg kéne fognia a kezét, és behúznia a hálószobába – a gyerek jól el van magában. Nem is olyan öreg, talán még negyven sincs. Legfeljebb ha nyolc évvel idősebb nála. A nő csípőjét nézte és a halott szovjet lány mellére gondolt. Nyelt egyet. Megkönnyebbülnének mind a ketten, és aztán aludnának, végre aludnának. Sokáig, mélyen, álomtalanul.  

A szekrény italospolcának tükrében meglátta magát. Sápadt, borostás, árkos szemű ismeretlen nézett rá vissza. Szokatlanul festett a katonazubbonya nélkül. Homloka erősen izzadt, meleg volt idebent. Vajon mivel fűt az asszony? Maradt még tüzelője a pincében?

– A hídfők folyamatos tűz alatt vannak. Éjjel szinte nappali világosság volt a parton –morogta ami épp az eszébe jutott, miközben a füstöt nézte. Átkozódást hallott a háta mögül, majd papucs csattogását, ahogy a nő kirohant a gangra. Gruber utána bámult. Mivel haragította meg? Most már mindenen fel fog fortyanni? Megérti a frusztrációit, de azért ne higgye, hogy őneki olyan jó dolga lenne!

Van Gubacsinének fogalma arról, milyen egy földszinti ablakban ülni egész éjjel a célpontra várva, miközben a pincéből folyamatos jajveszékelést hall? Nácik hullái alól tüzelni a román fosztogatókra? Egész nap, étlen-szomjan bújócskát játszani azzal az egyetlen őrjöngő nyilassal, aki beszabadult az iskola alatti óvóhelyre? Látni egy apát, amint lópokrócba csavart halott gyerekeit cipelve ődöng céltalanul?

Tudja milyen az, mikor a könnyektől nem tud célozni arra a két rohadékra, akik egy rosszul felakasztott lány rángatózó teste előtt kávézgatnak? És ezek a férgek csak egyre többen lesznek, ahelyett hogy fogynának. Hiába irtja őket. Tegnap előtt rekordot döntött: huszonegy ruszki, tíz román, hat nemét és két nyilas, az egyik tiszt! És ma mégis olyan hiábavalónak tűnik minden. Olyan szívesen elmondaná, mi nyomja a lelkét, de már inkább meg se szólal, nem akar újabb veszekedést.

Pedig emlékszik jól, hogy nem volt mindig ilyen ellenséges. Néhány hete egy este Gubacsiné – igaz, már kissé kapatosan – érdeklődést tanúsított a gerillaakciói iránt, miközben ő katonanótákra tanította.

– Kedves kis bolondom, aztán mondja, kinek az oldalán küzd maga?

– A jövőén. Sztálin, Hitler, Szálasi: egy és ugyanaz. És az ebeik is – válaszolta, a kelleténél talán kicsit színpadiasabban, de Gubacsinét ez akkor aligha zavarta. Ebben legalább végre egyetértés volt közöttük.

– Tán voltak köztük jó emberek – merengett az asszony, de Gruber félbeszakította.

– Maradtak volna otthon, ha olyan jók. – Elment a kedve mindentől. Aznap mondta be a rádió, hogy a magyarok átállnak, maga a kormányzó üzeni, de ő tudta, hogy ebből úgy se lesz semmi.

Emlékszik, mennyit kesergett ezen, továbbá panaszkodott, hogy üvegcserép vágta meg a talpát a Rottenbiller utcában, és a nő énekelni kezdte, hogy „Csak egy nap a világ”, majd csókra nyújtotta az arcát. Gruber nem élt a lehetőséggel, mire Gubacsiné legyintett, és kérte, hogy legalább engedje megvizsgálni a sebet. A fiú mérgesebben felelt, mint szeretett volna: az ő lábát csak hagyják békén, különben is mennie kell, nem ülhet tétlenül, miközben elvérzik az ország.

Sose felejti el, amit ekkor kérdezett tőle az asszony.

– Meddig akar ebbe menekülni? Ugye valójában élvezi, amit csinál? – És csak nevetett, száraz, károgó hangon és Gruber arra gondolt, hogy Gubacsiné voltaképp már halott – az se izgatná, ha végigmenne rajta az egész Vörös Hadsereg. Másnap nem jött át, inkább éhezett.

Az asszony bejött a gangról, és ráncigálni kezdte a karjánál fogva, be sem fejezhette a levest. – Jobb, ha most eltűnik szépen – zihálta fojtottan, enyhe alkoholszagot árasztva.

Gruber magyarázatot követelt. Vele nem bánhat így. Azután, hogy előző éjjel az egyik óvóhelyen fejbe lőtt egy apácát. Akkor azt hitte, többé nem jön el a reggel. De mit tehetett volna? Mikor az a szentfazék rákezdte, hogy vérzik ugyan a szíve a zsidókért, de most már irtsák ki őket mind egy szálig, mert csak az hiányzik, hogy még bosszút is álljanak – lelőtte, mint egy kutyát. Meglehet, Gubacsiné számára ennek semmi súlya nincsen, mintha meg se történt volna, de ő tudja jól, hogy megmérettetett és könnyűnek találtatott.

Úgyhogy őt csak ne rángassa, örüljön, hogy itt van neki, és jó képet vág ehhez az ételnek nevezett moslékhoz. És nem egy kötélen csüngenek mind a ketten.

De hiába, a nő magán kívül volt, durván taszigálta kifelé, ordítva, hogy neki őrültekkel semmi dolga, kezeltesse magát, Petike így is épp eléggé megijedt.

Erre már Gruber is kifogyott a béketűrésből.

– Mi az isten baja van magának? Mit van úgy oda? Az mondja meg, mégis kinek ártok én? A rohadt életbe, én legalább nem ölbe tett kézzel várom a halált! Nem egy hokedlin kuporgok, miközben a gyerekem sírva nyaggat, hogy játsszak vele!

Gubacsiné leroskadt a székre, keze céltalanul matatott az asztalon lévő tárgyak között. Gruber képtelen volt leállni. Mit gondol ez a lelketlen némber, neki milyen érzés ezt a pusztulást látni mindennap? Hogy gyereksírásra ébred, bárhol is van éppen! Hogy csak mocskos, véres, beesett, vagy halálra rémült arcok vannak. Odabent meg idekint is. Amiket lát, abba más beleroppanna.

A nő végre megállapodott egyetlen tárgynál, a kezébe vette és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Gruber már majdnem sírt. Lehet, hogy valóban értelmetlen, amit csinál. Nem tartja magát hősnek. De akkor is csinál valamit! Neki legalább elkezdődik a nap reggel és este véget ér. És nem egybefolyik, éber álomként, mint az asszonynak, akinek,csak a gombóc valóságos.

De majd megtudja ő is, ha ideér a front! Na tessék, nem is figyel rá!

– Legalább annyival tiszteljen meg, hogy nem azzal a szarral foglalkozik, amikor magához beszélek! – Verejtéke a szemébe csorgott, fújtatott, mint egy ló. –Az istenit neki, miért van ilyen kurva meleg január közepén?

Gubacsiné ekkor a földhöz vágta mobilját. Szinte nevetve kiabált vissza.

– Azért, mert április van, maga idióta vadbarom! És negyvenegy fok árnyékban! Hát ezért! A boltban előlem vitték el az utolsó zacskó lisztet! Nincs több élelem! Ezt nem mondatta be a Horthy? Ég veled, gombóc! Mi lemegyünk az anyámhoz vidékre, hátha ott még van kaja, és még nem egymást eszik. Maga meg lakjon jól a nyúzott lovaival! Beteg állat! Még van képe előttem frontról beszélni. Egyetlen front van, seggfej! Melegfront – nulla - huszonnégyben!

A nő már üvöltött.

– Maga meg egy száz éves háborút akar visszamenőleg megnyerni, egymaga! Mi a fenében reménykedik? Válaszokban? Attól ugyan mi lesz jobb? Mégis mit akar megoldani? Teljesen meglágyult az agya ettől az izétől. Amíg csak az a VR sisakja volt, addig még nagyjából el lehet viselni, de mióta az a szenzoros ruhája, vagy micsodája is megvan, azóta teljesen meggárgyult. Mégis honnan volt erre pénze? Kajajegyért ilyet biztos nem adnak!

Az egyik szekrény mögül egy bőröndöt húzott ki. Kicipzárazta, és az étkezőasztalra lökte, lesöpörve az evőeszközöket, poharakat és az ebéd maradékát.

– De mindegy, inkább nem firtatom. Maga szerencsétlen! De azért csak ne adja fel! Majd ha már nyakig ér a szar, visszajövök és kölcsönkérem egy kicsit a masináját. Abban a világban talán még el lehet bújni. Most viszont kotródjon innen, míg szépen vagyok!

Gruber imbolyogva megindult a lakása felé és még hallotta, amint a nő halkan azt sziszegi: "Gyáva szar”.

Ahogy a nappalijában magához tért, őrjöngve rohangálni kezdett fel-alá, közben mindennek elmondta Gubacsinét. A meleg itt még fülledtebb volt, napok óta nem nyitott ablakot.  De a kinti levegő sem hozott enyhülést. Ujja minduntalan elsült egy nem létező ravaszon: már nagyon hiányzott neki a puskája. Jobb is, ha megy és felkoncolja az összes disznót! Csak az áram kitartson, addig nem lehet nagy baj.

Kinézett az ablakon, a füst még mindig ott volt. Vajon mi éghet? És miért? És ez a hőség? Micsoda egy elbaltázott program ez! Vajon ki csinálta? Sose lesz képes rájönni, hogyan kell vele játszani! Megy ő a frontra vissza, ott legalább hideg van. Legszívesebben ki se mozdulna onnan többé. Ha az apácáért sem diszkvalifikálták, nincs az, amit ne tehetne meg.

Korgott a gyomra, csak egy kis leves volt benne. Úgy döntött, este még átnéz a szomszédba. Hiába dühöng az asszony, megbékél az a maga kenyerén. Vagy ha nem, legfeljebb bocsánatot kér. Esetleg kimegy a Farkasréti temetőbe és elcsen neki néhány friss virágot az oroszok orra elől.

                                                                                              2018-12-30, Budapest-Derecske