Két óra előtt egy perccel esik be az ajtón. Nem szégyenlősködik, nem válogat, nem nézelődik. Pontosan tudja, mit akar. Egy szép, jól megtermett, egészséges wrap-et akar. Csak akkor felhősödik el a tekintete, mikor meglátja, hogy a legújabb specialitás, a tökmagos-mogyorós, ami egész héten tartotta benne a lelket, elfogyott. Nincs se multimagos, se spenótos, se paradicsomos, csak sima. Egyetlen egy. Ha jobban meggondolja, mázlija van. Péntek délután van, a bank már bezárt, csak a dolgozóknak szánt büfé van nyitva. A töltelékes pult is ki van fosztva, de néhány szendvicsre még bőven elegendő a kínálat. Ami marad, mehet a szemétbe, ezt már senki sem viszi haza. Hosszú hétvége jön, péntekről keddre nem hűtenek le semmit. Ennyit még ő is tud.

Fásultan figyelik a pult mögül. Az ő pillanatai jönnek, egész délután erre várt. Először is vajat kér a tésztára. Megvajazzák a középső traktust, mire összehúzza a szemöldökét. Szelíden kéri, hogy a lap egész felületére vigyék fel. Hideg a vaj, nem könnyű kenni, kis időbe telik, topog a lábával. Leteszik a kenőkést.

Máris? Majonézt is kér. Ugyancsak terítve. Apró mosollyal nyugtázza a műveletet. Megkegyelmez rajtuk, ma kihagyja a chili szószt. Jöhet a lényeg!

Csirke! Nem, nem a csípős! Így is elég meleg van már, nem? Kérdik, mi más legyen még. Csak nézi a wrap-et mereven, alig akarja elhinni, amit hallott. Péntek van, az istenért, ne szórakozzanak vele! Néhány másodperc múlva előveszi a legközömbösebb hangját. Kérhet még egy kis csirkét? Újabb maroknyi, aztán kérdőn néznek rá. Még! Kérem, teszi hozzá. Nem fog a hétvége előtt eldurranni az agya. Ma este svédasztalos vacsorára hivatalos. A harmadik marok után sóhajt. Rendben, haladjon a dolog, mindjárt éhen hal. Dél óta nem evett. Kenyérbeles-töltelékes csirke bezzeg már nincs. Egye fene, a wrap is kenyér valahol.

A pult mögött már a zöldségek felé pislognak. Meredten néz rájuk, résnyire tátott szájjal. De nagyon sietnek! Ugyan mi olyan fontos? Nyitnak a kocsmák? Mást ugyan mit csinálnának ezek munka után? Nekik van elegük? Már zsong a feje a számoktól; ezeknek fogalmuk se lehet, hogy milyen érzés. A fenébe is! Csak táplálkozni akar végre, ez a minimum, nem?

Úgyhogy csak ne kapkodjanak a paradicsom felé, mikor a majonézes-tonhalas rekesz még félig tele van. Miután kérdő pillantásba ütközik – hal és csirke együtt? – csak azért is kér a sima tonhalból is. Attól mert ezek ilyen élhetetlenek, neki még lehetnek igényei. Ha már ilyen irigy és szemtelen a mélyen tisztelt munkásosztály, kér még egy kis pulykát bele. Persze a legártatlanabb hangján. És csak az íze kedvéért.

A pult mögött a fejüket vakarják. Fúj egyet. Valóban nagy kihívás elkészíteni egy tekercset, valóban. Talán be kellett volna fejezni az általánost. Ezek meg mit csinálnak! Máris össze akarják tekerni? Ilyet még a világ nem látott! Körülnéz, hogy lát-e a közelben egy managert, de sehol senki, csak ezek vannak arrébb is, törlik az asztalokat a kantinban. Mire visszanéz, a tészta újra nyitva van, csupán némi tanácstalanság tükröződik a kötények mögött.

Ugyanezeket az arcokat látta reggelinél, tízórainál, ebédnél és most is. Volt ideje megnézni őket. Ahogy egymásra mosolyogtak. Mégis minek örülnek? Ennek a menő állásnak? Bezzeg délelőtt úgy megpakolták egyik-másik bagettet, hogy csak úgy roskadozott. Vele meg itt szőrőznek! Úgy gondolják a Tisztelt Hölgyek/Urak, hogy ő kevesebbet érdemel? Csak mert egy kicsivel később jött? Talán butaság, hogy ennyire a szívére veszi, de ha egyszer annyira belehergelik ebbe az idegállapotba! Ma is egész nap a vécén ült, nem bírja a gyomra ezt a rengeteg feszültséget. De semmi baj, hidegvér, megmutatja ezeknek, hogy ki a főnök.

Nem akart zöldséget eredetileg, de ha ennyire ragaszkodnak hozzá, hát legyen. Édes kukorica? Majdnem tele van a rekesz. Három kanállal kér. Ilyen pontosnak kell lennie, hogy célt érjen. Vállalva azt is, hogy esetleg kínos. Próbál olvasni a szemükben. Biztos falánknak tartják. Ugyan mihez képest falánk? Látnák Stephanie-t a munkaügyön. Már az épületben is a háromkerekű scooter-ével jár, másképp ide se tudna bejönni.

Egyébként is, tartozik bárkire, hogy ő mennyit eszik? Majd pont ezek fogják megmondani, hogy hol a határ! Jó ég, csak ne lenne ennyire éhes. A készülő wrap-jén szép nagy halomban áll az étel. Reméli, hogy elég lesz estig. Utálja, mikor a metrón kezd korogni a gyomra.

Ejnye, hát mi az ott? Maradt sült krumpli? És nem is mondják? Hát csak lapátolják szorgalmasan! Megborzongott; már majdnem ráfanyalodott a paradicsomra.

Mit makog ez a vakegér? Hogy nem fér több? Ennyi fér a tésztába? Hogy esetleg elvitelre, tud adni kis újrahasznosítható dobozt? Kell a fenének az a szar! Van ott még hely! Hogyhogy hol? Ott abban a sarokban. Igen, ahol a kukorica van. Tunkolja bele a krumplit! Na! Mindent neki kell csinálni? Ő dolgozzon meg az órabérükért? Lesznek szívesek átutalni akkor!

A pult mögött izzadnak a homlokok. Hiába a kitanult fortélyok, csak nem sikerül rácsavarni a tésztát a felpúpozott ételhegyre. A kínlódásuk már nem köti le, kibámulna a pult mögötti ablakon, de a sütő ventillátorából áramló levegő egészen összekormozta az üveget, semmit sem lát a kinti világból. Futó lépteket hall. Atyavilág, ezek közben menekülőre fogták? A gyomrából üvöltés indul útnak, de a torkán akadt, mikor látta, hogy már futnak is vissza a recepció irányából. Kezükben egy tűzőgéppel, rajta a bank logója.

Mivel a tésztát képtelenség a szokott módon behajtogatni, csupán hengerbe hajlítják a töltelék körül és a két végét, valamint oldalt összegemkapcsozzák. Alig figyeli, mi történik, az étel szagától szinte önkívületben van. Látja, ahogy töltik tovább, krumplival, borjúmájjal, kacsazsírral, szalonnával, aztán mellészuszakolnak egy kis édes tésztát baracklekvárral, csokikrémmel – és csak fújják, fújják bele a tejszínhabot, mígnem az egész egy hatalmas léggömb már, ami messze viszi, el innen ebből a bűzös kantinból. Gyomra nagyot kordul, marja a sav, e pillanatban az ellen sem emelne volna kifogást, ha beleszuszakolják a tekercsbe a műanyag kanalakat, meg a tűzőgépet is.

Végre készen van, bizonytalan kezek adják át a pult felett. Nem igényli, hogy megmelegítsék, így is izzad, mint egy ló. Mi a fenéért dolgozik bankban, ha már itt sincs légkondicionálás. Hol legyen, ha nem itt? Az elcsigázott arcok láttán a pult mögött egy pillanatra átfut az agyán: vajon ők hogy bírják?

Úgy ahogy tanulták.

Szedi sebesen a lábát kifelé a kantinból, szinte fut, nem néz se jobbra se balra. Egy kacskaringós bársonyszőnyeges folyosó közepén megáll. Nem bírja tovább. Kapkodva, nyáladzva bontja ki a csomagolást, és ahogy rámarkol a hatalmas gömböcre, ujjai átszakítják a tésztát. Ijedtében összerándul, karjai tapsoló mozdulatot tesznek, mire az egész hangos loccsanással kipukkad – jut mindenhova, az arcára, a ruhájára, a szőnyegre, a falra. Csak a szájába nem. Az imént bent rekedt üvöltés kiszabadul, de hamar reszketeg vinnyogássá szelídül.

Rohan vissza, ahogy csak bír, ám egy helyen jobbra fordul bal helyett és eltéved a saját bankjában. Mire a kantinba ér, az emberek és a maradék étel nyom nélkül eltűnnek. Szédül. Hogy az ördögbe pakoltak ilyen hamar össze?

Vállát, fejét lecsapja, nyitva maradt száján hangtalan ordítással ront neki a recepciós pultnak, de már ott sincsen senki.

2019-05-13