Innen úgy tűnik, az a repülő sosem fog leszállni. Másodpercenként villan egyet a fény, imbolyog a fa mögötti szürkületben, valamiért nem akar kimászni az ágak közül. Aztán elfordul, látszanak a pálcika szárnyak, mégis egy helyben lebeg, akár a szelet maguk alá gyűrő sirályok. Érzem az áramlatot a gép alatt, tolja felfelé a levegőbe, nem adja egykönnyen a hívogató talajt. Engem sem hagy ki a nyugati szél, belém kap, pontosan tudja, hol a kabátom vitorlája. Siető léptekre késztet, nem bánom, legalább hamarabb hazaérek. A cipőm alig ér a betonhoz, szállok, mint a pehely, pedig alig látok a fáradtságtól. Csak a zuhanyra és az ágyamra tudok gondolni, kellemes a gondolat, hogy pár lépés és megkapom őket.

A bejárati ajtó előtt mégis megállok egy percre. Végignézek az utcán; szürkésfehér egyformaság, csak a házszám változik. Köztük kunkori zsákutcák, füves terek, padok nélkül. Még mindig megesik, hogy rossz helyen fordulok le, vagy túlmegyek a házon. Wales felől sötét felhők jönnek, a nyirkos ősz megtelepedik a ruhámban, és tovább szivárog a bőrömbe. A vihar igazi, és mindenhol ugyanolyan, tekintélye, súlya van, mégis könnyít a lelken, akár egy gyónás.

Valaha megvártam volna, míg ideér, de most inkább bemegyek a házba. Kint egy újabb gép ereszkedik lefelé, már nem látom, csak a távoli mennydörgést idéző hangja marad, ami sose hal el egészen, a repülőtér egy ugrásra van, a fel- és leszállás egész nap, folyamatosan zajlik. A szobám ablaka egy mesterséges viharra nyílik. És most, ezen az elmosódott kora őszi estén már az igazi is közel jár.

Elalvás előtt még megnézem az emailjeimet, és a híreket. Már nem találgatom, mi igaz és mi nem. Hogy mi fontos, és min lépjek át. Egy tortareceptnél állapodom meg, de csak a képet nézem, a cikk hosszú, és amúgy se tudnám megsütni. Ennyi volt ez a nap. Semmi se történt. A ma nem is létezik, csak egy láthatatlan pont, ahol összeér a lényegtelen holnap az elfeledett tegnappal. A viharon kívül semmi sem igazi. Se szavak, se tettek, se az együtt nevetés. Becsületért vívok üres szobákban, művelem magam, olvasok, írok a hangulatjelek korában, akkor, amikor semmiben sem lehetsz biztos, még abban sem, hogy neked szánták-e a csókot múlt szombaton este, vagy csak odakeveredtél valaki helyére. És már ezen is csak unalomból gondolkozom, amíg el nem nyom az álom.

Ma este különösen hangosak a gépek, mintha közvetlenül a szoba felett repülnének. Az ég is rázendít, dörög, villámlik szaporán, dühödt eső verdes a vékony ablakon.  Nem lehet megkülönböztetni az égzengést a hajtóművek robajától.  A légi forgalomnak meg se kottyan ez az időjárás, csupán én hallom ki ebből a hangorkánból a zuhanó géptestek sikolyát. Mégis visszafojtom a lélegzetem, és várok, nem is tudom, mire. Az ablak résnyire nyitva van, bezárhatnám, de akkor arra ébredek az éjszaka közepén, hogy nem kapok levegőt. Leragad a szemem, aludnom kéne már régen, talán a nyugtató, amit az egyik kollégám ajánlott segít. Egy pohár vízzel beveszem és várok tovább.

A zúgás kisvártatva eltompul, de nem múlik, öblösebb, visszhangosabb lesz, körülöttem szól, az ágyból is jön, lefojtva, rekedten sírnak a turbinák. Szédülök, ha akarnék, se tudnék lábra állni, a föld megmozdul, pillekönnyű vagyok, csak a nehéz paplan tart az ágyon. A ház mintha a levegőbe emelkedett volna, és most ott lebeg valahol a magasban, a villámok és az utasszállítók birodalmában. Lepedőmet markolva kapaszkodom, odakint vad fényjáték veszi kezdetét, különös árnyékok népesítik be a szobát. A gondolataim elszabadulnak az álom előszobájában, távolodni kezd minden, de még hallom a fülsiketítő zúgást, és a robbanást. Istenem, valamelyikbe mégiscsak belecsapott a villám! És most rám fog esni, mert ez nem is lehet másként!

De csak én zuhanok, csodás tereken, fényeken át. Tehát ilyen az, amikor az ember átlép az öntudatlanságba. Váratlan lökést érzek oldalról, mintha valami nekimenne az ágyamnak. Kibillenek, alig érzem, mégis tudom, hogy valami hiba történt. Nem a jó irányba zuhanok. Letértem az álom felé vezető útról. És akárcsak a sztrádáról lesodródva, rázós lesz a terep. Egész testemben remegek, forgok, mint egy megkergült üstökös, a fogaim összekoccannak, fülemben harangoznak. Szemeim égnek, becsukom őket, különben kipattannak a helyükből. Szemhéjam mögött narancsszín karikák villognak. Aztán sötét lesz, és természetellenes, légtelen csend.

Valami finom, puha, meleg mocsárból evickélek a felszínre. A fejem tiszta, ezek szerint pár órát mégiscsak sikerült aludnom. Nem is emlékszem, mi történt, csak a narancs izzás marad, reggel van, talán már dél is, kipihent vagyok, sőt ragyogóan érzem magam. Nem nyitom ki a szemem, így most nagyon jó, nem is tudom mikor feküdtem utoljára ilyen kényelmesen. Remekül elférek, nem lóg le egy végtagom sem az ágyról. Könnyű és rugalmas vagyok, a derekamat sem feküdtem el, mint sokszor egy kiadósabb pihenés után. Lassan eszembe jut a tegnap este. Jó ez a nyugtató, bár viharban nem veszek be többet. Mindjárt ki fogom nyújtóztatni a tagjaim, már előre örülök az érzésnek. Mielőtt mozdulnék, felfigyelek a duruzsolásra. Igazából már percek óta hallom. Mi ez? Rádió? Biztos elfelejtettem kikapcsolni este a laptopomat. Mit is hallgattam utoljára?

De nem, ez valami rádióműsor. És nem a szobában, hanem valahonnét kívülről szól. Az egyik lakótársam hallgathatja. Egy férfihang zümmög, műsorvezető, valamilyen könnyűzenei adó lehet. Olyan ismerős a hangja. Egy-két szót ki tudok venni. Egész régi műsor lehet, biztos a youtube-on nézi valamelyikük és nosztalgiázik. Kezdődik egy dal, valamikor nagy sláger volt, emlékszem rá gyerekkoromból. Rólam szólt, egy hamvas arcú kisgyerekről. Valaki dudorászik a rádióval. Furcsa. Nemrég hallottam ezt a hangot. De most mintha… A narancs fény felizzik, odakint ragyogó nap lehet… Most mintha sokkal fiatalabb lenne. Különös. Még mindig aludnék? Kinyújtózom, kezem gyengén belebokszol a falra szerelt polcba. Ez itt volt? A hang odakint el-elnyomja Kovács Katit és már tudom, hogy nem álom, ahogyan azt is sejtem már, mi lesz az első dolog, amit látni fogok, miután kinyitom a szemem. Az viszont egyszerűen lehetetlen. Ajtó csapódik, a rászerelt harang csilingel, ezer közül is megismerem a hangját. Valaki elmegy, vagy hazajön. Haza…

Egy erdő vesz körül. A tapéta mozgalmas, zöld dzsungele faltól falig ér. Balra mellettem faliszőnyeg, piros és drapp minták kunkorodnak egymásba. Velem van, mióta az eszemet tudom. A szoba elevensége mellbe vág, az ágy mellett piros pöttyös gumilabda, hallom a pvc-nek csapódó hangját, előtte egy kisautó, fehér kólás kocsi, nem túl jó a rugózása, de prímán gurul. Nem bírom róla levenni a tekintetem, a rettegés lassan érik bennem, megfeszülök, míg már mozdulni sem bírok.

– Mi… – suttogom, mert hangom nincsen. A szoba másik oldalán valaki megmoccan a paplan alatt. A szám elé kapom a kezem, de az megáll az arcom előtt. A könnyeimen át is látom, hogy teljesen összement. Észvesztve kezdem tapogatni a testem, kezem, karom, hasam, térdem - mintha minden egyes porcikámra szükség lenne, ahhoz, hogy elhiggyem végre, ami a napnál is világosabb. Ágyékomhoz érnék, de valami megállít – ez nem lenne helyénvaló, nem az én testem. Kezem a szemem elé teszem – nem tudom elfogadni, az agyam visszalöki a látottakat, mindjárt elmúlik, ez biztos a nyugtató mellékhatása, valamit elbabrált a fejemben. Most is ott fekszem az albérletemben, még szerencse, hogy szabadnapom van, különben magyarázkodhatnék. Nem mintha ezt meg lehetne magyarázni. A munkára gondolva párologni kezd a félelmem, annál végül is minden jobb, még egy lázálom is. Mert ez az, ha tudnék figyelni, talán még a repülőket is hallanám.

A kezem a fejtetőmre siklik, és romba dől minden elméletem. A dús, kócos fürtökben elakad az ujjam, holott elől csaknem teljesen kopasz vagyok már évek óta. Nem lehet, hogy minden érzékszervem ugyanazt álmodja. A sülő rántott hús illata és az azt követő gyomorkorgás mondja ki a végső verdiktet. Így nem csinálja senki, csak az anyám.

Kinyitom újra a szemem, a kép tiszta, itthon vagyok. Egy panelház nyolcadik emeletén, Debrecen északi szélén. Huszonnégy éve jártam itt utoljára. Tehát így állunk. Fogalmam sincs, hogyan történhetett meg mindez, de úgy tűnik, a jelenség nem fog elmúlni egyhamar, hiába a forgolódás, a szemdörzsölés. Mindazonáltal korai lenne pánikba esni, talán csak egy újabb alvás kell, hogy a helyzet megoldódjon. Persze elképzeltem már néhányszor, milyen lenne a visszatérés, ahogy valószínűleg mindenki, de most, hogy szemlátomást valóra vált, csak egy dolog számít: nincs itt semmi keresnivalóm. Milyen kicsi ez a szoba. Hogyan fértünk meg itt ketten? A szomszéd ágy felé fordulok, csupán néhány szőke fürt kandikál ki a takaró alól, és alul egy pici lábikó.

A narancssárga függöny balzsamossá szűri a napfényt, mire egyszerre elfelejtem az összes aggodalmam és hirtelen delejes izgalom jár át, mint egykori hétvégéken, a lustálkodás után és a beígért strandolás előtt. De jó lenne megint átmenni a Nagyerdőn, dobálva a strandlabdát, át a Békás-tavon. Számban a kakaós palacsinta íze, ami annál finomabb, minél tovább állunk érte sorba. Vagy be az öreg Zsiguliba, és meg sem állunk egészen a jugoszláv tengerpartig. Talán pontosan ez az a nyár. Lehet, hogy épp ma indulunk.

A feltöltött gyermeki akkumulátor szinte kihajít az ágyból. Idejét se tudom, mikor keltem fel így. Általában még kávé után sincs erőm semmihez, hunyorogva pislogok a laptopomra, míg hozzászokom a monitorfényhez. A szemem ezúttal tágra nyitva, éhesen mindarra, amit most újra felfedezhet. Hiszen néhány fotót leszámítva ezt az egészet betemette az idő, és most érzések, hangulatok törnek elő az örök homályból, feltölt, mint egy napelemet, már túl is csordul, a tüdőm majd szétpattan az örömteli várakozástól. Nézzünk hát széjjel alaposan, amíg van időnk, az okokat ráérünk firtatni később is. Úgysem tart sokáig, bárki műve is ez a csoda, hamar rá fog jönni a hibára, és kíméletlenül visszacsinálja.

A függönyhöz lépek, és már elrántanám, mikor eszembe jut a szőke hajcsomó mögöttem. Résnyire húzom csak el, de így is kilátok. Nem bírok elszakadni attól, ami a szemem elé tárul. Pedig az unalomig ismerem minden egyes részletét. Jobbra a buszvégállomás, néhány levitézlett 15-ös és 28-as vesztegel a betonon. Te jó ég, ezek már ekkor is ilyen ócskák voltak? Hogy szerettem őket! Mindegyikről tudtam, merre megy, az egész város tömegközlekedése a fejemben volt. Még elsős koromban egyszer találomra mentem egy menetet az egyikkel, ahelyett, hogy hazamentem volna az iskola után, anyám majd’ szívrohamot kapott. Ekkoriban kezdtem térképeket rajzolni, saját buszhálózatot akartam. Némelyik egész jó volt. De nem húztam soká mérnökként.

Közvetlenül a ház mögött parkoló, ahol az öreg Zsigánk parkol. Meg is találom hamar, eszerint Apa itthon van. És hétvége van. De vajon milyen hónap? Milyen év? A parkoló mögött keskeny füves terület, itt rúgtunk annyit a bőrt, illetve többnyire inkább a gumit a haverokkal, míg ki nem fáradtunk, össze nem vesztünk, vagy amíg le nem kiabáltak értünk. Alig van itt olyan autó, ami alá nem másztunk be a labda után. Jól emlékszem rájuk, kölykök az elsőről, negyedikről, kilencedikről. Az arcuk mégis homályban marad, évtizedek óta nem találkoztam egyikükkel sem. A házon kívül töltött gyermekoromnak nemigen maradt használható tanúja, de nekem elég, ami megmaradt. Jó volt, még ha benne is volt mindannak a csírája, ami néha utálatossá teszi a felnőtt éveim.

A „pályánk” mögött elvadult, gazos rész, a 31-es buszokat még nem költöztették ide. Emlékszem mennyire izgalmas volt az új depó épülése, még ha a nem is volt benne sok köszönet, gyakran megesett, hogy nyár éjszakán szenvedtünk a zajtól és a bűztől, mivel a sofőrök sokszor éjfélig járatták a motort. Most viszont csend van, a dudvás meg se rezzen a hőségben. Nyolcvanöt környékén lehetünk, de kiderül az pontosan, mindjárt szétnézek odabent. Csak még egy kicsit hadd bámészkodjak.

A bozótoson túl az ábécé hosszúkás, félhenger alakú építménye. Oldalt az üvegvisszaváltó, hosszú sor áll előtte. Hányszor ültem előtte a korláton, miközben a személyzetre vártunk! Egy idő után a szüleim megengedték, hogy megtartsam a pénzt, cserébe hogy eltüntettem a sok üveget. Micsoda vitáim voltak a nénikkel, mikor nem akartak visszavenni egy-egy pezsgős üveget. Volt, hogy én kerültem ki győztesen. Pedig mindig igyekeztem kerülni a konfliktust. Manapság csak simán hagyom, hogy elvegyék az ebédszünetemet. Milyen jó volt gyűjtögetni a tíz- és húszforintosokat. Számoltam minden fillért, kinéztem egy Hondát az autókatalógusban. Micsoda ötlet! Aztán elfintorodom, mikor eszembe jut, hogy huszonöt évvel később sincs kocsim. Sikerült meggyőznöm magam, hogy nincs is rá szükségem.

Egy másik kép is felsejlik, a bolt bejáratánál reggel hatkor ácsorgó ködös alakoké. Látványuk az első találkozásaim egyikét jelentette a felnőtt léttel. Ijesztő mozdulatlanságuk belém égett, talán ennek is köszönhetem, hogy sose lettem az alkohol rabja.

Az áruház mögött, messze túl a Böszörményi úton a majdani Vezér-utcai lakótelep helyén füves rét terül el a látóhatár aljáig. Újabb emlék villan be egész kicsi koromból, olyan részletességgel, hogy elnehezül a lábam. Akkor is sütött a nap, a nagyszoba erkélyéről néztük hármasban, akár egy vasárnapi matinét, ahogy gigantikus léghajók landolnak és szállnak fel arról a mezőről. És mintha nagy közönség lett volna körülöttünk, mintha minden erkélyről arrafelé kémleltek volna. Egészen a harmincas éveimig biztos voltam abban, hogy nem álom volt, gyakran eszembe jutott, de mindig elfelejtettem megkérdezni a szüleimet, hogy valóban megtörtént-e. Sajnos nem, viszont az Ablak-Zsiráfban viszontláthattam ugyanazokat a zeppelineket, amikor pár éve gyermekkori relikviák után kutattam.

Zsibbad a könyököm az ablakpárkányra támaszkodva. Visszafordulok, és a szoba közepe felé haladva apró lyukat érez a talpam a padlón. Lenézek a pingpong-labda nagyságú mélyedésre és már tudom is, hogy kerül oda. Ma mindenre emlékszem. Valamikor, valószínűleg nem is olyan rég állt itt egy ősöreg, lehasznált, fekete hangversenyzongora. A szoba kétharmadát elfoglalta. A szüleim ajándéka volt, amikor beiratkoztam a zeneiskolába. Számoltam vissza a napokat az érkezéséig, mígnem aztán egy délután elsötétítette odakint a napot, ahogy csörlőkkel felhúzták a nyolcadik emeletig. Ki kellett venni az ablakot, hogy beférjen. Ugyanazt az izgatottságot érzem most, mint akkor, amikor az első hangot leütöttem, és a további billentyűk a dallamok végtelen tárházát vetítették előre.

És emlékszem a megkönnyebbülésre is, mikor elvitték – egy ilyen monstrum nem való gyerekszobába, teljesen ránk nőtt, a szolgáivá tett minket, duzzogott, pöffeszkedett, és nem lehetett kikerülni. Lecseréltük egy pianínóra, amit évekig nyúztam aztán, a nagy zongora pedig úgy ment, ahogy jött, szerencsére iskolába voltam éppen, el se búcsúztam tőle. Bár néha egészen lehetetlen dolgokat kénytelenek tárolni a panelba szorult emberek, nem hinném, hogy lett volna rajtam kívül bárkinek Bösendorfere a lakótelepen. Igaz, akkor még úgy volt, hogy világhírű zongoraművész leszek. Aztán megtanultam kisebbeket álmodni, a szaxofon és a gitár már egy tokban is elfért. Újra elfintorodom, egyenruhámnak már táska sem kell, magamon hordom munkába menet.

Kihúzom magam, és megint az ablakhoz megyek. Milyen egyenruha? Az, ami majd harminc év múlva lesz? Már ha lesz egyáltalán. Egyelőre semmi ilyesmi nem történt! Képzelgés, illúzió. Egyetlen hatalmas gondolatkísérlet. Egy virtuális élet, csak úgy, talán elrettentésképp. Az igaz, hogy sajnos elég jól emlékszem rá, tehát az én nézőpontomból megtörtént. De számít az én nézőpontom, mikor itt vagyok a Görgey utcán, a gondtalan nyolcvanasok derekán, a szülőföldemen, a legvidámabb barakk keleti végén? Milyen külföld, milyen lélektelen robot? Nekem hiszek, vagy a szememnek? Lehet, hogy ez valami szuperképesség. Érzem magamban a roppant erőt. Azt a bizonyos hegyeket mozgatót. Ordítanék, de nem akarom felébreszteni a húgomat.

Miért ne maradhatnék? Ez egy lehetőség! Végre megragadhatnám. Nem is! Ez egy ajándék! Jó fiú voltam. Többnyire. Valaki egy másik világból észrevett, és úgy gondolta, rendben, fuss neki még egyszer, te bolond! Tényleg őrültség, tudom, de nem érdekel. Maradok! És most nem szúrom el. Most még minden megtörténhet.

Színötösként végzem el az általánost és a gimnáziumot. Ami azt illeti, nem is abba a gimibe megyek. Már idejekorán kitalálom, mi leszek, ha nagy leszek, ma este el is kezdhetem törni rajta a fejem. Most még nem késő. És nem írom meg Zsaninak azt a hülye levelet. Amúgy sem az én ötletem volt, magamtól sose írtam volna ilyesmit, az a hülye Zsolti találta ki. És ha Dani vagy Soma piszkálni kezd, egy mondattal meg tudom semmisíteni őket. Végtére is, kis szarosok még.

Két lány arca villan fel, és elmosolyodom - egyikükbe sem leszek szerelmes. Lehet, hogy nem is leszek egyáltalán. Többé sosem fogok annyira unatkozni, hogy efféle érzésekkel kreáljak drámát az életembe, vannak ennél fontosabb dolgok is. De ha mégis, akkor valaki olyanba, aki… Ráérek ezen gondolkodni. Micsoda előnyre tettem szert! Tudom, nem igazságos, de az élet sem az. Ez lesz az én kis protekcióm. Megválthatom a világot! Habár politikus biztosan nem leszek, de talán író vagy színész. Elkerekedik a szemem, kaján vigyor ül az arcomra. Tudom a mexikói focivébé majd’ összes eredményét! Talán elég lesz a mi mérkőzéseinkre fogadni, milliókat kaszálhatnánk. Persze anyáékat be kell avatni. A szovjet meccs alatt meg inkább lehívom apát focizni.

Újabb emlék bukkan elő. A rendszerváltás után nem sokkal, mikor egy ideig a felnőttek is osztoznak a gyermeki optimizmusunkban, a nagyszoba foteljében ülök és újhagymát kötözök. Ki sem látszunk belőle, rengeteg lett abban az évben, másnap visszük ki a piacra, ahogy később majd a bálás nadrágokat a zsibogóra. Buzog bennünk a vállalkozó szellem. Az ebédlőben mozdulni se lehet, de nem csak ezért vagyok a szobában. Az erkélyajtó tágra nyitva, a nyári este illata még a hagymaszagon át is elrabolja a szívemet, nem is igen haladok a munkával, izgatottan ugrándozom a fotelben, ki-kiszaladok az erkélyre, a távolban világító pontok gyülekeznek, akár azt is gondolhatom, hogy Budapest vagy valami nagy világváros fényei, ha akarom. Minden karnyújtásnyira van, minden elérhető, hamarosan elkezdődik az életem, ami borzongató érzés, meg is csap a hideg, szerencsére a csillár fénye a szobából meleg takaróként fon körül.

Igen, ugyanezt érzem most is. Mindjárt kezdődik az életem! Igazából! És azt is elérhetem, hogy soha többé nem kell hagymával vesződnünk. Még ha jó móka is volt. Megrészegít a hatalom, aminek a birtokába jutottam. Meghallom, ahogy anyám apámat hívja odakint.  Felkészítem őket a hátralévő életükre. Mennyivel könnyebb lesz így, még egy felnőttel a családban. Mindent elérünk, mindent kijavítunk. Azt a négy-öt évet meg ki kell bírnom, hogy ne röhögjem el magam az iskolai ünnepségeken a szovjet himnusz alatt, vagy május elsején. Ki tudja, lehet, nem is lesz röhejes. Lehetek megalkuvó, maholnap úgyis megy az egész a levesbe. Máskülönben sínen vagyunk, legalább harminc évig előre tudom a jövőt.

Árnyék borul a függönyre. Megmerevedem a szoba közepén. Ugyan mit tudok én a jövőről? És számít-e egyáltalán az, amit tudok? Nyújthat-e bármi segítséget, azon túl, hogy letöri a gyerekes álmodozást? Néhány csapdát kikerülhetünk, de hátha ez által újabbak keletkeznek. Erre nem is gondoltam eddig. Mi van, ha…?

A takaró megmozdul, kibukkan egy arcocska, felém fordul, de a szeme még csukva. Most azt a képet látom, amint az emeleti folyosón szaladgál, pedig már rászóltam, hogy indulnunk kell, és hirtelen visszarántom a sapkája bojtjánál fogva.  Nem sírt, de akkor igen, mikor a szánkón húztam, és olyan hirtelen kanyarodtam el vele, hogy felborult. Fázott a lába a csizmában és haza akart menni, én viszont csúsztam volna még párat a város határán lévő dombon. Elszorul a szívem. Az arca most kisimult, nyoma sincs rajta a dacnak. Pedig igazi kis Makrancos Kata. Egyszer hagytam, hogy egy idősebb fiú megüsse, miután a húgom percekig pimaszkodott vele. Azt gondoltam, jó lecke lesz, de ahogy elsírta magát, megijedtem és dühösen kiabálni kezdtem, a fiút hívogattam, de az addigra már elment.

Hallom, hogy odakint nyílik a bejárati ajtó, a kolomp, ami évek múlva szélharang a derecskei teraszunkon, csilingel. Anya lemegy a boltba. Vagy csak kiviszi a szemetet? A húgom mocorog, talán már felébredt, csak még lustálkodik kicsit. Valaki hamarosan be fog jönni a szobába. „Jó reggelt itt a tej, kótyagos a fej” – jut eszembe a dallam, és most hirtelen fáradtnak érzem magam, mint azokon a régi, iskolai reggeleken. Anyám sápadt arca rémlik, ahogy egyik délután megjövök a napköziből. Csak az újságért ugrik le, két perc, de ezalatt a húgom félrenyel egy falat banánt. Már egészen elkékül, mikor anya visszaér, és gondolkodás nélkül lenyúl a torkán és kiszedi a darabot. Nem lesz baj, de még akkor is remeg, mikor hazaérek.

Mi van, ha mindent a feje tetejére állítok? Nem is kell sok, elég, ha egy perccel később ér vissza aznap… A változásom egy teljesen ismeretlen jövőt hozhat el, amiben ugyanolyan vak vagyok, mint mindenki más. Talán máris megtörtént, és bár ma még majdnem minden olyan, mint eredetileg, napról-napra nyílik szélesebbre az olló az átélt és a tényleges valóság közt.

A kinti fény hol gyengébb, hol erősebb, eső hangját hallom, nagyon tompán, mintha a falakból jönne. Mintha hunyorognék, pedig nem is, enyhe szél támad a szobában. Fél lábon állok, már percek óta, de csak most figyelek fel rá. Nem fog menni. Nem működhet. Azt képzeltem, hogy mindenki elalél majd attól, amilyen leszek? Tűrni fogják a felnőttek, a tanáraim, a rokonaim, ha zavarba hozom, netán megszégyenítem őket? Vagy ha egyszerűen csak túl tájékozott vagyok? Csodálkozásuk idegességgé, idegenkedéssé, talán gyűlöletté is válhat. Talán még be is zárnának valami laborba, mint a filmekben.

És az osztálytársaim? Nem értenének, talán félnének is tőlem, egy idő után kerülnének, mint a pestist. Daniék… tényleg ellenfélnek gondoltam őket az előbb? Képes lennék bántani őket? Nyolcévesek, az ég szerelmére! Nem. Titkolni kéne, aki vagyok. Tettetni a fiút, aki valaha voltam, amennyire az emlékezetemből telik. Becsapni az egész világot. Társak, barátok lehetősége nélkül, míg csak fel nem növök. Magányosabb lennék, mint eddig valaha.

De talán még így is helyrehozhatok néhány dolgot, befoltozhatom a nagyobb lyukakat, amin át folyton szökik a levegő, és amitől olyan vagyok negyven évesen, mint ez a lottyadt gumilabda a lábamnál. Ahogy erre gondolok ismerős fáradtság fog el. Felnőtt vagyok, ezen nem segíthetek. Ha eddig nem voltam képes megbütykölni az életem, most sem fogom. Csak sodródom majd én is a szürke, leeresztett, kiábrándult szocializmus végóráiban, hogy aztán végképp elvesszek a kilencvenes évek zűrzavarában. Belőlem nem lesz vállalkozó, tudom én is nagyon jól. Nem zavarnék én túl sok vizet most sem, azon túl, hogy falnám a nyolcvanas évekbeli, nézhetetlen Jancsó filmeket. Az egész csak arra lenne jó, hogy megértsem, milyen harcokban mentek tönkre nap mint nap a szüleim, míg én és a foci, a kvarcjátékok és a popsztárok bűvöletében éltem.

Fordul a kulcs a zárban. Anya visszajött, mindjárt ide is benéz, kész az ebéd. Ebben a pillanatban értem meg, hogy semmiképp sem maradhatok. Elég lesz rám néznie, és tudni fogja, hogy baj van. Hiába nyugtatnám, hiába vagyok ugyanaz a személy, ő csak az üres burkot látná, amiből hiányzik a gyereke. Idővel megbékélne velem, de bizonyára idegenek maradnánk, élete végéig gyászolná a kisfiút aki…

Arcomat jeges veríték borítja el. Hol van most a kissrác? Istenem, add, hogy ne történjen vele semmi! Talán nincs nagy baj. Talán még mindig alszik, és a tudatom csupán puha lepel az övén. Mégis érzem, hogy ez a válasz túl kényelmes. Ha ott van, ahol legbelül gondolom, akkor most nagyon meg lehet rémülve.

A nap újra süt a függöny mögött, de az esőzaj is erősebb. Most valami halk, gépies zúgás keveredik bele és tudom, hogy már csak másodperceim maradtak. Szédülök, a fáradtság ólmot önt a tagjaimba, alig bírok megállni a lábamon. Már csak egy dologra maradt idő. Letérdelek a húgom ágya elé, kis arca szembefordul velem, szeme még mindig csukva. Felé hajolok és megpuszilom a homlokát. Aztán utolsó erőmmel felrugaszkodom, hátralépek, és az ágyamba zuhanok.

Örvénylő lyukba esem. Először súlytalan vagyok, majd egyre nehezebb. Nem tudom mióta tart ez az utazás, de jövet ehhez képes sima és akadálytalan volt. Úgy haladok át valamin, mintha egy nehéz, rozsdás órát húznék fel, a fogaskerék minden egyes fokáért egyre többet kell erőlködöm, minden kattanás újabb súlyokat emel rám. Az utolsónál úgy érzem, hogy kilehelem a lelkem a számon, aztán egy óriási levegővétellel kiemelkedem az ágyam matracából.

A sötét még nem múlt el, noha már reggel van, az eső közönyösen veri az ablakot. Enyhe penészszag üti meg az orrom. Valami halkan zúg az ágy mellett, a laptop az, elfelejtettem lecsukni a fedelét. Bejelentkezem, a naptár a másnapi dátumot mutatja.  Az ólmos nehézség nem múlik, minden porcikám sajog, mint egy tizenkét órás műszak után. Mi történt velem? Álmodtam az egészet? Kikapcsolom a gépet, és remegve feltápászkodom az ágyból, nekitámaszkodom a szemközti falnak, aztán az ablakhoz lépek és felhúzom a redőnyt. A párás üvegen túl, a végtelen szürkeségben láthatatlanul zúg valahol egy landoló járat.

Az ablak széle mentén egy vízszintes vonalon át kilátok, a zápor rendíthetetlenül áztatja a betonparkolót. Olyan meredten nézem, hogy kell néhány perc, mire észreveszem, hogy a csík, amin át a külvilágot nézem, valaminek a része. Hátrébb lépek. Valaki egy repülőt rajzolt a párába, a fél ablakot elfoglalja. Kihagy a szívverésem. Gyerekrajz, nem túl jó, az a fajta, amire Gabika néni fejcsóválva adja meg a kegyelem négyest.

Ülök az ágyon, nem vagyok képes sem felállni sem visszafeküdni. Órák telnek így, végül a gyomrom korgása térít magamhoz. Át kell mennem a boltba valami ennivalóért, az utolsó szabadnapom nyolc napja volt, nincs itthon semmi. Az utcán váratlanul kitisztul felettem az ég, a bágyadt nap is előjön. A fák koronájában egy újabb repülő vergődik, aztán lerázza magáról a sárga leveleket és kilő Manchester felé. Nem nézem tovább, elindulok. Tudom, hogy merre kell menni. Egész kellemes az idő, meleget hoz a keleti szél. A fák szinte felizzanak a fényben. Nem messze az üzletektől letérek a járdáról, odamegyek az egyikhez és nekidőlök. A tornacipőm belesüpped a finom, meleg sárba. Csukott szemmel a napnak fordulok, narancsszín karikák táncolnak előttem. Nem mozdulok.

                                                                                                                      2017-09-16, Dublin