Innen úgy tűnik, az a repülő sosem fog leszállni. Két másodpercenként villan rajta valami, imbolyog a fa mögötti szürkületben, nem akar kimászni az ágak közül. Aztán elfordul, látszanak a pálcika szárnyak, egy helyben lebeg, akár a szelet maguk alá gyűrő sirályok. A nyugatról jövő légáram tolja felfelé a levegőbe, nem adja egykönnyen a hívogató talajt. Engem sem kímél, a kabátom vitorlájába kap, végiglökdös a Tonlegee Road–on. Legalább hamarabb hazaérek, úgyis alig látok a fáradtságtól, zuhanyra és az ágyamra vágyom csak.

A bejárati ajtónál végignézek az utcán: szürkésfehér egyformaság, csak a házszám változik. Köztük kunkori zsákutcák, füves terek, padok nélkül. Még mindig megesik, hogy rossz helyen fordulok le, vagy túlmegyek a házon. Wales felől sötét felhők jönnek, a nyirkos ősz megtelepedik a ruhámban, és tovább szivárog a bőrömbe. A vihar ugyanolyan itt is, mint Magyarországon, könnyít a lelken, akár egy gyónás.

Régebben megvártam volna a kertben, míg ideér, de most inkább bemegyek a házba. Kint egy újabb gép ereszkedik lefelé, nem látom, csak a távoli mennydörgést idéző hang marad, ami sose hal el egészen; a repülőtér egy ugrásra van, a fel– és leszállás folyamatos. A szobám ablaka egy mesterséges hurrikánra nyílik. És most, ezen az elmosódott kora őszi estén az igazi is közel jár.Elalvás előtt még elolvasom az egyik hírportál címeit, egyikre sem kattintok rá. Egy tortareceptnél kötök ki, de csak a képet nézem, megsütni úgyse tudnám.

Ma se történt semmi. A ma csak egy pont, ahol összeér a holnaptól való szorongás a tegnap iránti nosztalgiával. Egyedül a közeledő vihar érződik képesnek kitölteni a rászabott időkeretet.  

Ezen az estén különösen hangosak a gépek, mintha közvetlenül a szoba felett repülnének. Az ég is rákezd, dörög, villámlik, eső veri a vékony ablakot.  Nem lehet megkülönböztetni a mennydörgést a hajtóművek robajától. A légi forgalomnak meg se kottyan ez az időjárás, én azonban hallani vélem a zuhanó géptestek sikolyát. Izgatott vagyok, várok valamire. Az ablak résnyire nyitva van, bezárhatnám, de akkor arra ébredek az éjszaka közepén, hogy nem kapok levegőt. A szemem leragad, aludnom kéne rég, nyugtatót keresek a fiókban, beveszem az ágy mellé készített pohár vízzel és várok tovább.

A zúgás tompulni kezd, de nem múlik el, öblösebb, visszhangosabb lesz, körülöttem szól, az ágyból is jön – lefojtva, rekedten sírnak a turbinák. Forog velem az szoba, ha akarnék, se tudnék lábra állni, pillekönnyű vagyok, a vastag paplan tart csak az ágyon. A ház mintha a levegőbe emelkedne, fel a villámok és az utasszállítók birodalmába. Lepedőmbe kapaszkodom, odakint vad fényjáték veszi kezdetét, különös árnyak népesítik be a falakat. Az álom előszobájában távolodni kezd minden, de még meghallom a fülsiketítő zúgást, és a robbanást. Valamelyik gépbe mégiscsak belecsapott a villám! És rám fog esni, mert ez nem is lehet másként! De csak én zuhanok, csodás tereken, fényeken át, egészen éberen az öntudatlanságba. 

Lökést érzek oldalról, mintha egy nagyobb test ütközne az ágyammal. Valami hiba történt. Rossz irányba zuhanok, letértem az álom felé vezető útról. Az ágy gellert kap, pörögni kezd, a fogaim összekoccannak, fülemben harangoznak. Becsukom a szemem, különben kipattan a helyéből. Szemhéjam mögött narancsszín karikák villognak. Aztán sötét lesz és sűrű, légtelen csend.

Valami finom, puha, meleg mocsárból evickélek a felszínre. A fejem tiszta, eszerint néhány órát sikerült aludnom. Reggel van, talán már dél is, kipihent vagyok, de még nem nyitom ki a szemem. Nagyon jó így, nem is tudom mikor feküdtem utoljára ilyen kényelmesen. Remekül elférek, nem lóg le egy végtagom sem az ágyról. Könnyű vagyok és rugalmas, a derekamat sem feküdtem el, mint sokszor egy kiadósabb pihenés után. Lassan eszembe jut a tegnap este. Ez a nyugtató végre használ.

Duruzsolásra leszek figyelmes. Igazából már percek óta hallom. Biztosan elfelejtettem kikapcsolni este a laptopomat. Mit is hallgattam utoljára? 

Nem, ez valami rádióműsor. Valahonnét kívülről szól. Az egyik lakótársam hallgathatja. Férfihang zümmög, egy műsorvezető; könnyűzenei adó lehet. Ismerős a hangja, egy-két szót ki tudok venni. Régi műsor lehet, biztos a youtube-on nézi valamelyikük és nosztalgiázik. Egy régi sláger kezdődik. Rólam szólt, egy hamvas arcú kisgyerekről. Valaki együtt dudorászik a rádióval. Nemrég hallottam ezt a hangot, de most olyan életteli és... fiatalos(?) 

A narancs fény felizzik, odakint ragyogó nap lehet. Lehetséges, hogy még mindig alszom? Kinyújtózom, és beverem a kezem a falra szerelt polcba. Ez tegnap még nem volt itt. A hang odakint el-elnyomja Kovács Katit és már tudom, hogy nem álmodom, ahogyan azt is, mi lesz az első dolog, amit látni fogok, miután kinyitom a szemem. Az viszont teljességgel lehetetlen. Ajtó csapódik, a rászerelt harang csilingel, ezer közül is megismerem a hangját. Valaki elmegy, vagy hazajön. Haza…

Erdő vesz körül. A tapéta mozgalmas, zöld dzsungele faltól falig ér. Balra mellettem faliszőnyeg, piros és drapp minták kunkorodnak egymásba. Az ágy mellett piros pöttyös gumilabda őrzi a pvc-nek csapódó hangját, előtte kisautó – fehér kólás kocsi, nem jó a rugózása, de prímán gurul. Kővé meredve nézem.

A szoba másik oldalán valaki megmoccan a paplan alatt. A szám elé kapnám a kezem, de megáll a levegőben: egészen összement! Tapogatni kezdem magam, a kezem, karom, hasam, térdem – mintha minden egyes porcikámra szükség lenne, ahhoz, hogy elhiggyem végre, ami a napnál is világosabb. Ágyékomhoz nem nyúlok, nem lenne helyénvaló, nem az én testem. Könyökömmel takarom el a szemem – nem tudom elfogadni a látottakat. Mindjárt elmúlik, ez biztos valami mellékhatása a nyugtatónak. Valójában ott fekszem az albérleti szobámban, Dublin egyik külső kerületében, a reptérhez közel. Szerencse, hogy szabadnapom van, különben magyarázkodhatnék. Nem mintha ezt meg lehetne magyarázni.

Ahogy eszembe jut a munkahelyem, a félelmem nyomban párologni kezd. Annál, amit ott napi nyolc órában csinálok, minden jobb, még egy lázálom is. Mert ez az; ha le tudnék higgadni, talán még a repülőket is hallanám.

A hajamat babrálva dől romba minden elméletem. A dús fürtökben elakad az ujjam, holott elől csaknem teljesen kopasz vagyok már évek óta. Az nem lehet, hogy minden érzékszervem ugyanazt álmodja. A sülő pogácsa illata mondja ki a végső verdiktet. Így nem csinálja senki, csak az anyám.

Kinyitom a szemem, a kép tiszta, itthon vagyok. Egy panelház nyolcadik emeletén, Debrecen északi szélén. Harminc éve jártam itt utoljára. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez, de úgy tűnik, nem fog elmúlni egyhamar. Pánikba esni mindazonáltal korai lenne, talán csak egy újabb alvás kell, hogy a helyzet megoldódjon. Elképzeltem már néhányszor, milyen lenne a visszatérés, ahogy valószínűleg mindenki. Most, hogy valóra vált, csak egy dolog tűnik biztosnak: nincs itt semmi keresnivalóm. 

Milyen kicsi ez a szoba. Hogyan fértünk meg itt ketten a húgommal? A szomszéd ágy felé fordulok, csupán néhány szőke fürt kandikál ki a takaró alól, és alul egy pici lábikó.

A narancssárga függöny balzsamossá szűri a napfényt, és egyszeriben delejes izgalom fog el, mint azokon a régi hétvégéken lustálkodás közben, a beígért strandolás előtt. Jó lenne megint átmenni a Nagyerdőn, strandlabdát dobálva, kakaós palacsintát enni, ami annál finomabb, minél tovább állunk érte sorba. Vagy be az öreg Zsiguliba, és meg sem állni egészen a jugoszláv tengerpartig. Lehet, hogy ez az a nyár. Talán épp ma indulunk. 

A feltöltött gyermeki akkumulátor szinte kihajít az ágyból. Idejét se tudom, mikor keltem fel így. Mostanság még kávé után sincs erőm semmihez, hunyorogva olvasom a napi híreket a laptopomon. Gyermekszemem azonban tágra nyitva, éhesen mindarra, amit újra felfedezhet. Hisz néhány fotót leszámítva ezt az egészet betemette az idő. Hangulatok törnek elő a feledésből, csurig töltik a lelkem, a tüdőm majd szétpattan a várakozástól. Szét kell néznem alaposan, amíg van van időm, az okokat ráérek firtatni később is. Úgysem tart sokáig – bárki műve is ez a csoda, hamar rá fog jönni a hibára, és visszacsinálja.

A függönyhöz lépek, hogy beengedjem a napfényt, de eszembe jut a szőke hajcsomó mögöttem. Résnyire húzom el, így is kilátok. Nem bírok elszakadni attól, ami a szemem elé tárul. Pedig unalomig ismerem minden részletét. Jobbra a buszvég, néhány levitézlett 15-ös és 28-as vesztegel a betonon. Nahát, ezek már ekkor is ilyen ócskák voltak? Hogy szerettem őket! Mindegyikről tudtam, merre megy, az egész város tömegközlekedése a fejemben volt. Várostérképeket rajzoltam, némelyik egész jó volt. De nem húztam soká mérnökként. 

Közvetlenül alattunk füves terület, itt rúgtunk a bőrt, illetve többnyire inkább a gumit a haverokkal, amíg ki nem fáradtunk, össze nem vesztünk, vagy le nem kiabáltak értünk. Alig van itt olyan autó, ami alá nem másztunk be a labda után. A „pályánk” mögött elvadult, gazos rész, a 31-es buszokat még nem költöztették ide. Ha jól számolom, 1985-öt írhatunk. 

A bozótoson túl az ABC félhenger alakú építménye. Oldalt az üvegvisszaváltó, hosszú sor áll előtte. Hányszor ültem előtte a korláton, miközben a személyzetre vártunk, micsoda vitáim voltak a nénikkel, mikor nem akartak visszavenni egy–egy pezsgős üveget. Volt, hogy én kerültem ki győztesen. Manapság csak simán hagyom, hogy elvegyék az ebédszünetemet. Anyámék egy idő után megengedték, hogy megtartsam az üvegpénzt, én pedig rögtön kinéztem egy Hondát az autókatalógusban. Felsejlik a bolt bejáratánál reggel hatkor ácsorgó ködös alakok képe, ami az első találkozásaim egyikét jelentette az árnyékosabb oldallal.

Elzsibbad a könyököm az ablakpárkányra támaszkodva. Visszafordulok, és a szoba közepe felé haladva apró mélyedést érez a talpam a padlón. Egyszer, talán nem is olyan rég, állt itt egy ősrégi fekete hangversenyzongora. Majdnem az egész szobát elfoglalta. A szüleim ajándéka volt, amikor beiratkoztam a zeneiskolába. Csörlőkkel húzták fel a nyolcadikra, ki kellett venni az ablakot, hogy beférjen. Ugyanazt azt a várakozást érzem most, mint amikor az első hangot leütöttem rajta – a további billentyűk a dallamok végtelen tárházát vetítették előre.

És emlékszem a megkönnyebbülésre is, mikor elvitték, miután teljesen ránk nőtt, a szolgáivá tett minket, nem lehetett kikerülni. Nem hinném, hogy lett volna rajtam kívül bárkinek Bösendorfere a lakótelepen. Lecseréltük egy pianínóra, amit aztán évekig nyúztam, hiába. Megtanultam egyre kisebbeket álmodni, a szaxofon és a gitár egy tokban is elfért. A mostani éttermi egyenruhámnak már táska sem kell, magamon hordom munkába menet.

Hirtelen kihúzom magam. Ugyan már, milyen egyenruha? Az a harminc évvel későbbi? Megtörtént egyáltalán? Vagy csak képzelgés, illúzió? Egy hatalmas gondolatkísérlet? Egy virtuális élet, elrettentésképp? Sajnos túlságosan is jól emlékszem rá, de számít ez, amikor itt vagyok a Görgey utcán, a gondtalan nyolcvanasok derekán, a szülőföldemen, a legvidámabb barakk keleti végén? Roppant erőt érzek magamban. Milyen Dublin, milyen vendéglátás? Ordítanék, de nem akarom felébreszteni a húgomat.

Miért ne maradhatnék itt? Megérdemlem. Jó fiú voltam – többnyire. Valaki egy másik világból észrevett, és azt mondta, rendben, fuss neki még egyszer, te bolond! Most nem szúrom el. Most még minden megtörténhet. Színötösként végzem el az iskoláimat. Ami azt illeti, nem is abba a gimibe megyek. Író leszek. Vagy inkább antropológus. Lesz időm kitalálni. És nem leszek Zsanettbe szerelmes. Ha pedig Dani vagy Soma piszkálni kezd, egy mondattal helyre tudom tenni őket. Végtére is, kis szarosok még.

Az előny, amire váratlanul szert tettem, nem igazságos, de az élet sem az. Ez lesz az én kis protekcióm. 

Kaján vigyor ül az arcomra. Tudom a mexikói focivébé majd’ összes eredményét! Elég csak a mi mérkőzéseinkre fogadni, milliókat kaszálhatnánk, a fél ország úgy hiszi, hogy megnyerjük a tornát. Anyáékat persze be kell avatni. A szovjet meccs alatt meg inkább lehívom apát focizni.

Mindjárt elkezdődik igaziból is az életem! 

Hallom, ahogy anyám apámat hívja odakint. Alig várom, hogy lássam őket! Még csak friss harmincasok, milyen cukik lesznek! Felkészítem őket a hátralévő életükre. Mennyivel könnyebb lesz így, még egy felnőttel a családban. Mindent elérünk, mindent kijavítunk. Négy–öt évig kibírom, hogy ne röhögjem el magam az iskolai ünnepségeken a szovjet himnusz alatt. Lehetek megalkuvó, nem múlik rajta semmi, maholnap úgyis megy az egész a levesbe. Sínen vagyunk, harminc évig előre tudom a jövőt.

Árnyék borul a függönyre, lekuporodom az ágyra. Ugyan mit tudok én a jövőről? És számít–e egyáltalán az, amit tudok? Nyújthat–e bármi segítséget, azon túl, hogy letöri a gyerekes álmainkat?

A takaró megmozdul, kibukkan egy arcocska, felém fordul, de a szeme még csukva. Látom szaladgálni az emeleti folyosón, pedig már rászóltam, hogy indulnunk kell, büntetésből visszarántom a sapkája bojtjánál fogva.  Nem sírt, de akkor igen, amikor a szánkón húztam, és olyan hirtelen kanyarodtam el vele, hogy felborult. Fázott a lába és haza akart menni, de én még csúsztam volna párat a Vezér utcai dombon.

Az arca most kisimult, nyoma sincs rajta a dacnak. Pedig igazi kis Makrancos Kata. Egyszer hagytam, hogy egy idősebb fiú megüsse, miután a húgom percekig pimaszkodott vele. Azt gondoltam, jó lecke lesz, de ahogy elsírta magát, megijedtem és dühösen kiabáltam a fiú után, de az már odébbállt.

Hallom, hogy odakint nyílik a bejárati ajtó. Anya lemegy a boltba. Vagy csak kiviszi a szemetet? A húgom mocorog, talán már fel is ébredt, csak még lustálkodik kicsit. Valaki hamarosan be fog jönni a szobába.

„Jó reggelt itt a tej, kótyagos a fej” – jut eszembe a dallam, amivel anya keltett minket és hirtelen fáradtnak érzem magam, mint azokon a régi iskolai reggeleken. Anyám sápadt arca sejlik fel egy ugyanilyen verőfényes napról, mint ez. Csak az újságért ugrott le a földszintre, de ezalatt a húgom félrenyelt egy falat banánt. Már egészen elkékült, mire anyám visszaért. Anyám gondolkodás nélkül lenyúlt a torkán és kiszedte a darabot. Nem lett baj, de még akkor is remegett, mikor hazaértem.

Mi van, ha mindent a feje tetejére állítok? Elég, ha egy perccel később ér vissza aznap. A változásom egy teljesen ismeretlen jövőt hozhat el, amiben ugyanolyan vak vagyok, mint mindenki más. Talán máris megtörtént; most még csak nüansznyi a különbség, de egy idő után rá sem lehet majd ismerni a múltra.

A kinti fény hol gyengébb, hol erősebb, eső hangját hallom, tompán, mintha a falakból jönne.Nem fog menni. Nem működhet. Azt képzeltem, hogy mindenki elalél majd attól, aki leszek? Tűrni fogják a felnőttek, a tanáraim, a rokonaim, ha zavarba hozom, netán megszégyenítem őket? Csodálkozásuk idegességgé, idegenkedéssé, talán gyűlöletté is válhat. Talán még be is zárnak valami laborba, mint a filmekben.

És az osztálytársaim? Nem értenének, talán félnének is tőlem, egy idő után kerülnének, mint a pestist. Daniék… tényleg ellenfélnek gondoltam őket az előbb? 

Titkolni kéne azt, aki vagyok. Tettetni a fiút, aki valaha voltam. Becsapni az egész világot. Társak, barátok nélkül, míg csak fel nem növök. Magányosabb lennék, mint valaha.

De talán még így is helyrehozhatok néhány dolgot, befoltozhatom a nagyobb lyukakat, amin át folyton szökik a levegő, és amitől olyan vagyok negyven évesen, mint ez a lottyadt gumilabda a lábamnál.

A gondolatra ismerős fásultság tör rám. Felnőtt vagyok, ezen nem segíthetek. Ha eddig nem voltam képes megbütykölni az életem, most sem fogom. Csak sodródom majd én is a kiábrándult szocializmus végóráiban, hogy aztán végképp elvesszek a kilencvenes évek zűrzavarában. Az egész csak arra lesz jó, hogy a saját szememmel lássam, milyen harcokban mentek tönkre nap mint nap a szüleim, míg én és a foci, a kvarcjátékok és a popsztárok bűvöletében éltem.

Fordul a kulcs a zárban. Anya visszajött, mindjárt ide is benéz, kész az ebéd. Semmiképp sem maradhatok. Elég lesz rám néznie, és tudni fogja, hogy baj van. Hiába nyugtatnám, hogy ugyanaz a személy vagyok, ő csak az üres burkot látná, amiből hiányzik a gyereke. 

A gyerek! Hol lehet most? Istenem, add, hogy ne történjen vele semmi! Talán nincs nagy baj. Talán még alszik, és a tudatom csupán puha lepel az övén. Ez azonban túl kényelmes válasznak tűnik. Ha ott van, ahol legbelül gondolom, akkor most nagyon meg lehet rémülve.

A nap újra kisüt a függöny mögött, de az esőzaj is erősödik. Hajtóművek zúgása keveredik bele, ebből tudom, hogy csak másodperceim maradtak. Szédülök, alig bírok megállni a lábamon. Egy dologra azonban még van idő. Letérdelek a húgom ágya elé, kis arca szembefordul velem, szeme még mindig csukva. Felé hajolok és megpuszilom a homlokát. Aztán hátrahőkölök, és az ágyamba zuhanok. 

Örvénylő lyukba esem. Először súlytalan vagyok, majd egyre nehezebb. Nem tudom mióta tart ez az utazás, de jövet ehhez képes sima és akadálytalan volt. Úgy haladok át valami leírhatatlan közegen, mintha egy nehéz, rozsdás órát húznék fel, a fogaskerék minden egyes fokáért egyre többet kell erőlködöm, minden kattanás újabb súlyokat emel rám. Az utolsónál úgy érzem, kilehelem a lelkem a számon, aztán egy óriási levegővétellel kiemelkedem az ágyam matracából.

A sötét még nem múlt el, noha már reggel van, az eső közönyösen veri az ablakot. Enyhe penészszag üti meg az orrom. Valami halkan zúg az ágy mellett, a laptopom az, elfelejtettem lecsukni a fedelét. Bejelentkezem, a naptár a másnapi dátumot mutatja.  Az ólmos nehézség lassan múlik, minden porcikám sajog, mint egy tizenkét órás műszak után. 

Feltápászkodom, és az ablakhoz lépek. A párás üvegen túl láthatatlanul zúg egy landoló járat. Egy vízszintes vonalon keresztül jobban kilátok, a zápor rendíthetetlenül csapkodja a betonparkolót. Aztán észreveszem, hogy a vonal, amin át a külvilágot nézem, valaminek a része. Hátrébb lépek. Valaki egy repülőt rajzolt a párába, a fél ablakot elfoglalja. Gyerekrajz, nem túl jó, az a fajta, amire Gabika néni fejcsóválva adja meg a kegyelem-négyest.

A gyomrom korgása térít magamhoz. Át kell mennem a boltba valami ennivalóért, az utolsó szabadnapom nyolc napja volt, nincs itthon semmi. Az utcán kitisztul felettem az ég. A fák koronájában egy újabb repülő vergődik, aztán lerázza magáról a sárga leveleket és kilő Manchester felé. Nem nézem, megyek tovább. Kellemes az idő, meleget hoz a keleti szél. A fák szinte izzanak a napfényben. Letérek a járdáról, odamlépek az egyikhez és nekidőlök. A tornacipőm belesüpped a finom, meleg sárba. Csukott szemmel a nap felé fordulok, narancsszín karikák táncolnak előttem. Nem mozdulok.

2017–09–16, Dublin