A tuják úgy szuszogtak, mint egy öregember hat emeletnyi lépcsőzés után, és ez zavarta Celeste-t a koncentrálásban. Nem mintha azért fizetnék, hogy jól érezze magát, de ami sok, az sok. Nem elég, hogy az alkalmazottainak mindent legalább kétszer kellett elmondania, a kerti székekre a huzat még mindig nem érkezett meg, az esküvői tortához meg áfonya helyett rebarbara szirupot csináltak azok a kétbalkezesek odabent a konyhában. A legrosszabb dolog ezen a fülledt délutánon azonban kétségkívül az "udvarhölgyek" csoportja volt. Celeste így nevezte magában azokat a majd' minden esküvőn felbukkanó, javarészt középkorú nőket, akik mindenbe beleszóltak, mindent jobban tudtak, és soha semmivel nem voltak elégedettek. Néhányukat már arcról ismerte; a városi elit meglehetősen szűk körű, bennfentes társaság volt, akik egymás közt intézték sarjaik és a vagyonok összeboronálását.

Az, hogy a ruhájuk többe van, mint az ő egész évi keresete azonban még nem jelenti, hogy felülírhatják a döntéseit, még akkor sem, ha ezt azzal a lehengerlő kedvességgel teszik is, aminek egyszerűen nem elegáns ellentmondani.

– Celeste, szívem – a karja lúdbőrős lett – szaladj már be a konyhába és csapjál szét köztük!

Celeste-t a puszta létezésében fenyegette a hangból áradó nyugodt erő, ami, tudta, csak arra várt, hogy lecsaphasson rá.  Életét az esküvőszervezésre tette fel, ami egészen a közelmúltig jó döntésnek bizonyult, ám ahogy beindult a szekér, és egyre pénzesebb kuncsaftok keresték fel, az ízlése kénytelen volt közelharcot vívni minden egyes virágcsokorért, meghívóért, szalvétáért.

A legkegyetlenebb gyomrost azonban az a kidolgozott, mégis természetesnek tűnő, pengevékony „sz” vitte be. „Szaladj… Celeste…” A hang felé fordult és lám, Francois volt az, aki a konyhába küldte. Hát persze, ki más. Férfi létére ő a legnagyobb ribanc köztük a halványrózsaszín Gucci öltönyében. Manapság már a sarki ruhabolt kis kurvái is képesek a legtrendibb „sz”-eket kiszuszakolni magukból, de a melegeket senki nem érheti utol ebben a tudományágban. Celeste sosem volt elégedett a saját „sz” –eivel, pedig még egy logopédust is felkeresett a problémával. Valahogy túl sima, suta és semmilyen volt, különösen egy olyan nehézsúlyú pisszegőhöz képest, mint Francois.

– Szopósszájú – szuszogta a konyhába menet.

Nem is hangzott rosszul, úgy látszik, a düh megacélozza a nyelvét. Csak tartson ki a lendület, legalább a konyháig.

– Mit szöszmötölnek a sziruppal? – Egész jó, kezd belejönni. Megmutatja ő, hogy ki itt a főnök.

– Jó szagokat szimatolok, csak így tovább. – Visszament a kertbe, ahol az udvarhölgyek gyerekei fogócskáztak. Nyelvével megkocogtatta a felső fogsorát. Jó lesz ez, mint minden izmot, ezt is edzeni kell. Ideje visszafoglalni a terepet.

– Szedje szét azt az asztalt, legyen szíves! – utasította az egyik munkást, akit az ügynökség közvetített ki. – Asszt nem oda! A hibiszkusz meg a szkarabeusz mintás damasztabrosz közé. Úgy! Ne feledje, maga most a szépség szobrásza!

Egy pillanatra megállt, kissé elzsibbadt a nyelve, úgy odanyomta a fogaihoz. A nap erősen tűzött, odament a leghátsó tuja árnyékába, ahova az ásványvizét tette.

– Egy szuszira! – mosolygott, és felszisszent, ahogy a tuja megrezegett a háta mögött.

– Szevasz tuja!

A fa megint megremegett. Tessék, még ez a hülye növény is értékeli az erőfeszítéseit. Úgy csilingeltek azok az sz-ek, mint egy gyémánt fülbevaló. Genevieve, a szakácsnő közeledett, Celeste közelebb vonta őt az udvarhölgyekhez, akik nagyban diskuráltak valamiről.

– Na, kész a szósz, sziszter? – kérdezte fennhangon. Genevieve csak pislogott, és odanyújtott egy kiskanalat Celeste-nek. Buta asszony, nem ért ez semmit, persze azért ő sem átall francia művésznéven futni. Pedig hol van ő ahhoz…

– Mmm… Esszméletlen! – fokozta Celeste a hangerőt – csak szuperlatívuszokban beszélhetek!

Átvette az edényt, és rögtön feljajdult, mert égette a kezét. A többiek végre odanéztek.

– Hozz egy aszbeszt kesztyűt! – a többiek újra egymás felé fordultak. Az ifjú pár volt a téma.

– Szépek együtt, igaz? – mondta Séverine, a rangidős udvarhölgy. Még a z-je is sütött. Igazi profi. Celeste úgy tett, mint aki nagyon siet, de azért van ideje odaszólni egy-egy jó szót a társaság tagjainak.

– Ó igen, a szende szűz és a szofisztikált szoknyavadász! Eszem a szívüket, a két szívemszotty! – azzal trillázó nevetéssel kilibbent a kertkapun.

– Ezt meg mi lelte? – suttogta Séverine. Francios a szájára tette a tenyerét, hogy fel ne röhögjön. Sophie hüledezett.

– Mint egy rossz színész.

– Honnan szalasztották ezt a Celeste-t? – kezdte tudakolni Sylvie.

– Hagyd szívem, ez a középosztály – konkludálta Séverine.

Celeste a kapun túl, a kocsijának dőlve is hallotta a sutyorgást. Sejtette, hogy nem tett rájuk mély benyomást. A nagyobb baj, hogy még semmivel sem voltak elkészülve. Az alkalmazottjai egyszerűen nem értik ezt a világot.

– A parasztoknak ez úri szeszély. – Az ő sz-ei viszont egyre tökéletesebbek. Akár elismerik ezek a löttyedt dámák, akár nem.

A fontos, hogy négy óra előtt befejezzék az előkészületeket. Muszáj pihennie egyet a ceremónia előtt. Aztán lesz, ami lesz.

De kár, hogy nem mondta ki. Lessz, ami lessz. A fejében fenségesen zengett, akár egy vízesés.

A kerti pavilon felé indult, amit a munkások végre elkezdtek összetákolni. Rendet kell vágnia köztük.

– Az a szottyadt szerpentin úgy lóg, mint egy szárazkolbász – utasította az egyik fiút, majd miután az odébb állt, halkan hozzátette:

– Szájalsz, bámészkodsz, azt szart se csinálsz. – Olyan karcsú sz-eket produkált, hogy szinte alig hallatszottak. Végre rájött a forszára! Kit érdekel innentől ez sok a szipogós, pösze gyászasszony!

Francois közeledett. Celeste a szemét forgatta és a kezével legyezte magát.

– Ah, sziszifuszi meló. Eposzi a káosz!

Van neki szókincse, ha nagyon muszáj. Elméjében lebomlottak a gátak, a szavak magánhangzók nélkül sziporkáztak fejében, csupán Versailles és a Sixtusi-kápolna pompája volt hozzájuk fogható. Munkára fel!

– Azt a szeszt, hova viszi?

– Szerinted ez a szalag szivárványszínű?

– Számolja össze a székeket!

(Celeste!)

– A Savignont a Soile hászaspárnak!

(Celeste!)

Igen, ők szomszédok, ne hússza szét az asztalt!

– Celeste!

– Qu'est-ce que c'est?

– Gyere be a napról!

– Jól vagyok Francois!

Egy zsilettpenge se fért volt a nyelve és a fogai közé. Úgy hangzott: Fran-oá.

Az egyik munkás a füléhez kapott, mintha darázs csípte volna meg és elejtett egy üveg drága pezsgőt.

– Szuper! Ki is fiszeti? (Uper, kis is fi-eti?) – A szomszéd kertben felvonyított egy kutya.

Celeste-nek valóban melege lett kissé. Leült az utolsó tuja elé, amelyikkel korábban olyan jól elbeszélgetett.

– Nem leszünk kész, basszus.

Az egyik melós elkezdte vijjogtatni az elektromos fűrészét. Celeste-nek remek rálátása nyílt a fickó kőművesdekoltázsára. Fúj egyet.

– Szakikám, szétviszi asz agyam a szalagfűrész!

– Ez nem is szalagfű…

– Lesszarom! (Le-arom!) – süvöltötte Celeste, mire erősen megrázkódott mögötte a tuja. Legszívesebben ledőlt volna a fűbe és átaludta volna a nap további részét. A fűrész, mintha a koponyáján dolgozott volna.

– Lesz szíves egy percre szüneteltetni aszt a szart! – A tuja még jobban izgett-mozgott. A kutyák odaát a kerítést kaparták.

– Hölgyem, de hát maga mondta, hogy legyünk kész négyre.

– Akkor ba-on meg egy ifili-es amár! – visította Celeste.

Celeste épp akkor fordult meg, mikor a felriasztott denevérpár kiröppent a sűrű ágak közül. Egyenest a fejének. A földre vetette magát, kezével az arcát védve.

– Ba…a meg! Edjétek ki! Edjétek már ki!

Néhány másodpercig mindenki elhűlve figyelte, ahol a pázsiton vonaglik, aztán a személyzetből hárman is a segítségére siettek. Végül Genevieve-nek sikerült kioperálnia a két megzavarodott állatot egy azbeszt kesztyűvel. Celeste-nek az ijedtségen kívül nem lett baja, de még percek múlva is ide-oda csapkodott a karjával. Könnyeitől alig látott, de hallotta, hogy távolabb rajta vihorásznak.

A legfiatalabb udvarhölgy, akit a többiek a csoport gyerekeinek felügyeletével bíztak meg egy pohár vizet hozott neki. Celeste nagy nehezen feltápászkodott és végigmérte a lányt. Fantasztikus ruha volt rajta, ez már bizonyára a jövő évi trend.

– Hadd suttogjanak, rá se ránts. Suhintsd le ezt.

– Köszi Charlotte. – Sima, már-már parasztos esz volt, de oda se figyelt rá. Elbűvölve hallgatta ahogy a lány az s-eket ejtette, úgy csobogtak, mint a legtisztább hegyi patak. A lány rámosolygott.

– Megyek, megsasolom, miben sántikál a siserehad.

Celeste hirtelen öregnek és elavultnak érezte magát. Hiába a trendeket követni lehet, beérni azonban soha. Ugyanakkor mindig is volt szimata – ez esetben füle – ahhoz, hogy felismerje a következő nagy dobást. Azok az s-ek… csupa bársony susogás, simogattak, mint egy selyemsál. A vihorászó udvarhölgyekre nézett. Nem áltatta magát azzal, hogy még mindig az ő produkcióján derülnek. Ezek a pozíciójukba merevedett múmiák azonban nem is sejtették, hogy hamarosan kisziszegik magukat a divatból.

Egészen megélénkült erre a gondolatra, frissnek, rugalmasnak érezte magát, mint a tavaszi sás. Az ő seggébe nem merevedett bele az ezüst merőkanál. A tuja úgy szuszogott mögötte, ahogy Francois fog nyolcvanévesen.

– Kuss!

Kezdetnek nem is volt rossz.

Dublin, 2020-08-30

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek

Bimbó: Melyben arra keresem a választ, hogy milyen hatással van az egyszeri utazóközönségre, ha valaki teljes hangerővel pornót néz a HÉV-en. Teszem ezt egy idősödő, potencia-gondokkal küszködő online szerkesztő szemszögéből. A "Legyen" című írásom folytatása. 

Kacsint a virsli: Az életben mindenhonnan jelek érkeznek felénk. Egyesek megfejthetetlenül bonyolultak. Mások annál egyszerűbbek. Mint például egy londoni étteremben felszolgált virsli, két tojással, mely ételek megfelelő alakzatban elhelyezve igen egyértelmű jelzésértékkel bírnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy az obszcén „műremek” csupán a véletlen műve. Kacsintó virsli és tornateremszag - avagy egy magyar pincér srác találkozása az angol PC-kultúrával és az itthoni „ellenreakcióval".

Hajrá cica!  Ez a rövidke írás egy olyasfajta párkapcsolat-kezdeményről szól, amilyenekről leginkább a Pasik és Csajok blogon lehet olvasni. Távolról sem szeretnék általánosítani a női nemmel kapcsolatban, de a másikat el nem fogadó, megváltoztatni akaró hölgy talán senki számára nem ismeretlen.

Az élet vize: A szatirikus történetben egy házaspár elindul Olaszországba, miután a tudósok is megerősítették, hogy az örök élet vize tört felszínre Riminitől pár kilométerre.  Lelkesedésüknek csupán a hatalmas tömeg szab gátat. Egy felettébb kényelmetlen repülőúttal Triesztig jutnak, onnan aztán az eposzi méreteket öltött emberáradatban kalandosabbra fordul az utazás. 

Mindenestül: A történet főszereplője mázsás súlyt cipel - szó szerint. Mégis találkozik álmai asszonyával, aki elfogadja olyannak, amilyen, aki tejben-vajban füröszti, istennő ágyban és konyhában egyaránt. Ezt az idilli állapotot is ki lehet azonban hízni, hősünk diétán, kocogáson töri a fejét, ám ez váratlan bonyodalmakat okoz a kapcsolatukban, egyre inkább úgy tűnik, ebből a kulináris mennyországból nincs út visszafelé. 

Pattints rá! : Apa és lánya beszélgetnek egy jól sikerült szülinapi zsúr után. Az apa végtelenül büszke a lányára, amiért aznap először komoly és felelősségteljes viselkedést tanúsított: végre-valahára hajlandó volt pattintani. Az időrendben visszafelé haladó történetben feltárul egy diszfunkcionális család története, és arra is fény derül, mit is kívánnak voltaképpen a szülők a kétségbeesetten lázadó csemetéjüktől.

Vikinek igényei vannak: Képzeld el, hogy végre álmaid városába költözöl, munka is akad, szívedet sarkig tárja a remény. Egyedül a főbérlővel nem jössz ki. Nem véletlen, hogy nem találod vele a közös hangot, olyan ugyanis csak egy van: a síri csend. Főleg este nyolc után. De akkor aztán egy pisszenést se! A kérdés már csak az, meddig bírod cérnával.

Katarzis:  (+18) Mi sül ki abból, ha zavart elmeállapotban, tele frusztrációval beülünk egy bevásárló központ legfelső emeletére, ahol senki se jár, és vadiúj, zajbiztos fejhallgatónkkal kipróbáljuk a tökéletes csendet? Azok a furcsa villódzások a csendkamra-hatás által okozott hallucinációk, vagy valami egészen más? Vezethet-e egy mégoly szörnyű esemény is katartikus megtisztuláshoz? E szatirikus írásban ezekre keresem a választ.