Minden rendben volt, nem hiányzott semmi. A súlytalanság pillanatában Tomi lehunyta a szemét, a hinta lánca meglazult, ahogy odafent megállt a levegőben, és megfeszült, mikor zuhanni kezdett hátrafelé.

– Juhúú!

Egy másodperc múlva Rebeka is együtt kurjongatott a bátyjával, miközben próbált minél magasabbra lendülni. A hatalmas tízemeletesek visszaverték a hangjukat; övék volt az egész játszótér. Ugyanilyen jó volt később ernyedten lengedezni, a lábukkal alig hajtva magukat. Tomi úgy érezte, hogy el is tudna így aludni. Szerette az ilyen csendes kora estéket, különösen azt, ahogy a lemenő nap ragyogásba öltöztette a panelházakat, amik így még nagyobbnak tűntek.

Az ablakokon megcsillant a fény. Az ötödiken egy nő az erkélyen teregetett, a másodikon egy férfi fürdőnadrágban cigarettázott. Javában benne jártak a szeptemberben, de a nyár még kitartott, a legtöbb ablak tárva nyitva állt.

Beengedik a finom meleget, amíg lehet, gondolta Tomi, éjszakára már eléggé le tudnak hűlni a lakások. A háztömböket nemrég festették fehérre, csak néhol tarkította őket egy-egy élénk narancs sáv.

A világos visszaveri a fényt és ezért hamarabb lesz hideg odabent. Ezért nem olvadnak el a jégsapkák sem az Északi sarkon, magyarázta neki az apja. És nyáron ezért jó fehérben járni; jól emlékszik, milyen kellemetlen volt felhúzni a fekete pólót a kipirult bőrére strandolás után.

De nyáron mégis dögmeleg van a lakásban. Elég egy pléddel takarózni, néha még az is sok.

Mert a beton elraktározza a hőt, mondta az apja. A tégla- vagy faházak hűvösebbek.

Akkor miért nem laknak olyanban?

Tomi semmit sem tudott a törlesztő részletekről, de abból, ahogy a szülei egymásra néztek, sejtette, hogy valami felnőttes dolog a válasz.

– Ne akarj túl gyorsan felnőni – mondta az anyjuk az egyik ilyen forró nyári estén meseolvasás után, miközben felváltva fújta a homlokukat. Sokszor aludtak így el a húgával, jobb volt, mint bármilyen ventilátor.

Tomi remekül együtt tudott működni a szüleivel a fel nem növést illetően. Tizenhárom évesen remekül elvolt az autós újságokkal. Apjával teljes egyetértésben voltak afelől, hogy a családhoz egy Opel Vectra illene a legjobban. A Mercedes túl hivalkodó.

Néha ugyan zavarta, hogy az osztálytársai előtte jártak pár lépéssel a pletykákat, az új zenéket és a videojátékokat illetően, a hátsó udvaron a 8.b-sek által felkínált cigarettát viszont kellő határozottsággal utasította vissza. Szerelmes volt az egyik osztálytársnőjébe, viszonzatlanul, mint a költő, akiről éppen tanult, és rendre belezavarodott romantikus gondolataiba. Egy 626-os Mazda megfoghatóbb vágyálomnak tűnt.

– Odanézz, egy Skorpió!

Rebeka fintorgott, az autók egyáltalán nem foglalkoztatták, miután még a Zsiguliban sem ülhetett az első ülésre. Tomi viszont már ki is szállt a hintából. A lakótelepen egyre több nyugati autó parkolt, egy Ford Scorpio felbukkanása azonban még mindig eseményszámba ment. Muszáj volt vetni rá egy pillantást közelről.

– Maradj itt, ne menj sehova! – és már futott is a parkoló felé.

Néhány perc múlva elégedett arccal tért vissza.

– Ilyet fogok venni magunknak. Apa is bírja. Tök sok hely van benne.

Rebeka álmosan ringatózott a hintában.

– Meglökjelek?

– Nem kell.

– Lassan mennünk kell.

– De én még nem akarok!

– Jó, még öt perc – határozott Tomi egy közeledő csoportot figyelve. Két kislány – alighanem ikrek – bukdácsolt a homokban, mögöttük az apjuk és egy magasabb, idős férfi lépdelt.  A kicsik nem csiviteltek, meredtek néztek feléjük.

Biztosan ide akarnak jönni, gondolta Tomi. Hát csak várjanak a sorukra, ott az összes mászóka meg a homokozó üresen, el tudják foglalni magukat, ha akarják. De nem úgy tűnt, mintha a lányokat bármi érdekelné a hintán kívül.

Tomi már unta magát, de kellemes szellő simogatta, nem akaródzott kiszállnia. A kislányok megálltak a hintázó korlátján kívül, az idősebb férfi viszont már bent is volt, közvetlenül előttük állt meg. Ha Tomi nagyobb lendületben van, meg is rúghatta volna.

– Na, szálljál kifele!

Bár semmi kedve nem volt tovább ott maradni, az igazságérzete rögtön berzenkedni kezdett a parancs ellen. A felnőttek sem engedhetnek meg maguknak akármit. Ahogy az a nő sem, aki a múlt héten beszólt neki a buszon. A kerékdobon lévő egyes ülésen ült a zsúfolt buszon, Rebekával és a nehéz iskolatáskákkal az ölében. Akkor sem tudták volna átadni a helyet, ha akarja, ez persze a nőt nem hatotta meg, és mikor nagy nehezen lekászálódtak a buszról, utánuk szólt.

– Az apátok biztos valami kommunista!

– A tiéd! – kiáltott vissza Tomi a csukódó ajtó felé, és egészen az iskola ajtajáig nem tudta letörölni a büszke vigyort a képéről.

– De mi voltunk itt előbb – szólt vissza az öregnek. Úgy tűnt, hogy sikerül megvédenie az igazát egy felnőttel szemben, mert az öreg nem szólt semmit. A következő pillanatban azonban egy kéz hátulról megállította a hintát.

– Azt mondták, hogy szálljál kifele, nem? – mondta a lányok apja.

Tomi most már megijedt, de mérges is volt. Ehhez nincs joguk.

– Ez nem igazság! – Nem merte túl hangosan mondani, a férfi kellemetlenül közel volt.

– Mit pofázol?

A kérdés nemigen várt feleletre, mert Tomi egy nagy ütést érzett az állkapcsán és az alsó ajkán.

Döbbenten vette tudomásul, hogy őt most lefejelték, és ijedelme dacára azt is pontosan felfogta, hogy a reflexei működtek annyira, hogy hátrahőköljön, így nem az orrát kapta telibe az ütés. Ha a fickó magasabb, talán már ájultan heverne a homokban. A szája máris zsibbadni kezdett.

– Jó, jó – jött ki valami hangra emlékeztető dolog a torkán és tovább hátrált, mert egy borzalmas pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi megint meg akarja ütni. Végre sikerült a korláton kívülre kerülnie, és legszívesebben futásnak eredt volna.

De mi lesz a húgával?

– Gyere Rebeka, mennünk kell! – Szerette volna hangosabban mondani, de csoda, hogy ennyi kijött.

– Mit pattogsz, hülyegyerek? – Az öreg undorodva nézett rá, és betette az egyik kislányt a szabadon maradt hintába. Rebeka meg sem moccant a másikban.

Tomi úgy vélte, hogy a korláton kívül biztonságban van, a húga viszont túlságosan közel volt a két férfihoz. Rögtön felrémlett benne az az eset, ami a nyáron történt.

Egy nagyobb társasággal a szomszédos játszótér pingpongasztalain ücsörögtek. A húga is ott volt, és valamin összeveszett egy nagyobb fiúval. Rebekát nem kellett félteni, sőt egyre inkább úgy tűnt, hogy túlfeszíti a húrt. Tomi rá is szólt, hogy ne legyen annyira szemtelen, a fiú pedig hamarosan pofonnal fenyegetőzött. Tomi ugyan megpróbálta lebeszélni róla, miközben igazat adott neki. A pofon végül elcsattant, a kislány sírva rohant haza, a bátyját pedig kínozni kezdte a lelkiismerete. Rebeka végtére is még csak hétéves. Égre-földre kereste a fiút, hogy törlesszen, de az addigra felszívódott a lakótelepen.

Világos volt, hogy nem hagyhatja itt ezeknek az embereknek a kénye-kedvére.

– Rebeka, indulás! – A szája alig engedelmeskedett az akaratának, annyira elzsibbadt.

A húga a biztonsági lánc felé nyúlt, ám az apuka lökött rajta egy nagyot.

– Neked nem kell menned sehova, hintázzál csak nyugodtan.

Tomit, noha küzdött ellene, elfogta a szégyenkezés. Talán mégiscsak ő volt túl szemtelen? Lám a húgát nem bántják, kedvére maradhat tovább. Biztosan túl kicsi ahhoz – még ezeknek is – hogy erőszakoskodjanak vele. Mégis, ez a „jóindulat” mintha továbbra is az ő megszégyenítésére irányult volna. A fickó szabályos háborút vív ellene! Biztosan örülne annak, ha sírni látná. Az viszont nem fog bekövetkezni, akkor legalábbis nem, ha sikerül minél előbb eltűnniük innen. Gyanúját csak megerősítette a másik kislány, aki panaszos hangon jelezte, hogy szeretne végre ő is hintázni.

Rebeka már örömest átadta volna a helyét.

– Ki akarok szállni!

– Maradjál csak! – Inkább parancsnak hangzott, mintsem kérésnek. Rebeka a lábával igyekezett magát fékezni, és mikor már eléggé lelassult, megpróbált a biztonsági lánc alatt kicsúszni a hintából. Egy hosszú pillanatig Tominak úgy tűnt, hogy a húga menthetetlenül beszorul.

– Meg ne lássalak itt benneteket még egyszer!

Rebeka épségben kijutott a hintázóból, Tomi ekkor nagy léptekkel elindult az ő tízemeletesük irányába. Inkább futott már, Rebeka alig bírta követni.

– Ne rohanj már olyan gyorsan!

De muszáj volt rohanni, különben nem bírta volna megtartani a lába.

Júlia a lift előtt várta őket, miután meghallotta a fia hangját a kaputelefonban. Tomi maga is meglepődött, milyen visszafojthatatlanul tört ki belőle a sírás. Átkozódott, káromkodott, miközben anyja hasztalan próbálta belőle kihúzni, hogy mi történt. Látta, hogy az apja a nadrágját húzza.

– Öld meg!

– Jaj, fiam, beszélsz itt butaságokat – szólt rá az anyja.

– Gyere Tomi, lemegyünk.

– Feri, nem is tudom, biztos jó ötlet? – Tomi ismeretlen rettegést hallott anyja hangjában.

– Én is megyek – kiáltotta Rebeka.

– Szó se lehet róla – szólt rá az anyja – Irány a fürdőkád!

Úton vissza a játszótérre Tomi végre összefüggően el tudta mondani az apjának a történteket. Tudta, hogy az imént elragadtatta magát, de… ez most nem a józan belátás ideje. Az a fickó talán belátta, hogy mit művelt?

Apja arcát leste, akinek tekintete a semmibe révedt, mint azokon a családi összejöveteleken néha. Nem mert kérdezni semmit, hiába tudta, hogy hová mennek és miért, attól tartott, hogy esetleg leszidja, amiért feleselt egy felnőttel. Ahogy ő szólt rá Rebekára, mikor a nagyfiúval perlekedett. Megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne megfordulni és hagyni az egészet a fenébe, de már nem volt visszaút.

– Ő az?

Már a játszótér sarkáról látta, hogy a lányok még mindig hintáztak, az apjuk pedig a korláton belülről nézi őket, időnként lök egyet rajtuk. Az öreg már nem volt sehol. Tomi bólintott. A szája, amiről egészen megfeledkezett megint sajogni kezdett. Mintha valaki kiszívta volna körülöttük az oxigént a levegőből.

A férfi háttal állt neki a korlátnak dőlve. Mikor érezte, hogy valaki hátulról megkocogtatja a vállát, megpördült a tengelye körül, és máris fejelt.

Egyenest Tomi apjának a mellébe.

– Nézd már! – mondta az némi méltatlankodással a hangjában, épp olyan hangsúllyal, mint amikor Tomi vagy Rebeka valami hülyeséget csinált.

– Gyere csak ki!

A férfinak nem kellett kétszer mondani, előbbi felsülése sem vette el az önbizalmát. Tomi levegőt is elfelejtett venni, mikor a két apa közt véget ért a korlát. A fickó számított rájuk! Alighanem sejtette, hogy lesz valami következménye a tettének. Tomi bele sem mert gondolni, mi történik, ha az apja esetleg veszít.

Az első fél percben csak valami lihegő-morgó kapálódzást látott. A férfi legalább egy fejjel alacsonyabb volt, de szívósan küzdött. Tomi maga is részt vett néhány birkózásban, és arra gondolt, hogy a felnőttek sem csinálják annyira másképp. Aztán valami reccsent, és onnantól már az apja volt felül, lefogva a másik kezeit.

– Gyereket ütsz, te barom?

A férfi valahogy kiszabadította az egyik kezét, de csak annyit ért el vele, hogy kapott még egy maflást.

– Ez az! – toppantott a lábával Tomi, majd a hintázó lányokra nézett, és tudta, hogy a látványt még sokáig nem fogja elfelejteni.

Az ikrek kipirult arccal bömböltek, lábukkal kalimpálva akaratlanul is előre-hátra lendítették magukat. A szemük láttára verték az apjukat. Tomi egy másodpercig még náluk is fiatalabbnak és éretlenebbnek érezte magát. Már csak haza akart menni. Túl sok volt a sírásból erre a napra.

Néhányan, isten tudja honnan a verekedők köré gyűltek. Egy nő rájuk kiabált.

– Fejezzék már be, ez egy játszótér!

Tomi elpirult a szégyentől, tiltakozni szeretett volna, üvölteni, hogy nem ők kezdték, de képtelen volt kinyitni a száját. Apja felállt, és leseperte magáról a homokot. A férfi odébb gurult néhány métert, mielőtt feltápászkodott volna.

– Lejön, oszt verekszik! – hörögte.

– Megütötte a gyereket – vetette oda Tomi apja kurtán a közönségnek. A bámészkodók egy részének elegendő volt ennyi, de a nő még mindig okvetetlenkedett.

– Halálra ijesztik a gyerekeket!

Az ikrek még akkor is bőgtek, mikor az apjuk kézen fogta őket és elindult velük a játszótér túlsó vége felé. Tomi tudta, hogy tisztázhatnák a helyzetet, mégis érezte, hogy felesleges itt már minden szó. Az apja is hasonlóképp gondolhatta.

– Gyere fiam.

Nem szóltak egymáshoz, miközben felfelé lifteztek a nyolcadikra. Tomi, ha lehet most még jobban össze volt zavarodva. Legszívesebben pofán vágta volna az a nőt, amiért úgy rápirított az apjára. De leginkább az szerette volna, hogy mondjon valamit az apja. Akármit. Persze leginkább azt, hogy az egész nem az ő hibája volt.

Eszébe jutott egy régebbi bunyója. Bár nem volt egyértelmű, hogy ki győzött, mégis, jól emlékszik, ahogy a végén egy fensőbbséges mozdulattal elhárította magától a segítő kezeket.

Vajon ez most ugyanaz a csata utáni megközelíthetetlenség az apjánál?

Lehet, hogy ezt jelenti férfinak lenni?

– Haragszol?

– Dehogy is haragszom – felelte az apja, de mintha ő sem igazán találta volna a szavakat. – Legalább… kapott párat.

Tomi tudta, hogy ennyivel be kell érnie. Nagyapjára gondolt, mennyire komor és szigorú ember volt. Apjának talán még ennyi se jutott volna.

Női hang térítette magához.

– Jézusom, az a te véred, Feri?

Mintha az apja is csak most eszmélt volna egy mély álomból, lenézett az ingére.

– Nem.

Tomi szó nélkül indult a fürdőszoba felé, már csak annyit hallott, hogy az apja kér valami „stampedlit” az anyjától. Hamar végzett, hogy maradjon meleg víz. Lemosni a vért.

Hét órára már mind együtt voltak a szobában. Anyja átölelte és az apja is beletúrt a hajába, végre elhangzott az a néhány szó is, amire várt. Rebeka ujjongott, hogy megnézheti az esti filmet, Tominak azonban nem volt hangulata hozzá, inkább átment a gyerekszobába, és leült az ablak mellé. A beton szorgalmasan begyűjtötte a délutáni meleget, mégis megborzongott, és összehúzta magán a köntöst. Lent a játszótér már sötétbe borult, és szánalmasan kicsinek tűnt. Egy darabig most biztosan nem fog arra menni, de ez kezelhető veszteségnek tűnt.

A szomszédos tízemeletes tetejét még mindig érte a nap, valósággal lángolt az alkonyi fényben. Két ablak feketén ragyogott, mint egy napszemüveg lencséi. Tominak felsejlett mögöttük a két kislány, ahogy kisírt szemmel hintáznak, és vacog a foguk, mert hideg van, mint az Északi sark jege alatt.

A bolt előtti lámpa felkapcsolódott, fénye egy gyönyörű, sötétkék autóra esett. A legújabb típusú Volkswagen Passat volt, a mellette parkoló Zaporozsec eltörpült mellette. Épp olyan színe volt, mint a reklámban, aminek olyan jó zenéje volt. Ez eldöntötte a kérdést a családnak szánt autót illetően. Tamás arcizmai szinte fájtak, ahogy kiengedtek. Tudta, hogy reggel még ott lesz a kocsi, hogy szemügyre vehesse, és abban is biztos volt, hogy az apja helyeselni fogja a választását.

 Dublin, 2020-11-12

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

A szabadság felé:  A rendszerváltás hajnalán egy fiatal anyuka a kórházba igyekszik, ahol a kisfia lábadozik a vakbélműtét után. Szörnyű hír fogadja: a gyerek belehalt a műtétbe. Az asszony lába alól kifut a talaj, az elméje azonban nem hajlandó feladni: öntudatlanul is a fia nevét, születési idejét üvölti a folyosón, mígnem az egyik alkalmazottnak feltűnik, hogy az adatokkal valami nincs rendben. Megtörtént eset alapján. 

 Csillagének Mindig is jobban érdekelt a tudomány és a hagyomány közös keresztmetszete, mint a különbözőségük. A két világkép összeegyeztetése olykor azonban nehézségekbe ütközik. Tamás, a csillagász felkeresi rég nem látott nagybátyját, akivel gyerekkorában az égbolt alatt hallgatóztak: Énekelnek-e a csillagok? Ám hiába találta meg a választ, ha kettejüknek a csillagok teljesen mást énekeltek.

 Földet érés: A felnőtt létbe belefásult szereplő egy furcsa éjszakai vihar után egykori gyerekszobájában – és saját gyermeki testében – ébred egy debreceni panelházban. Első ijedelme után egészen fellelkesül az újrakezdés lehetőségétől. Amint azonban részletesen is végiggondolja a terveit, ráébred, hogy maradása több okból is bukásra van ítélve.