Hiába, na. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen – pillantott ki lopva az ablakon a Körút pezsgése felé, de rögtön meg is bánta, amint a hang, amely negyedórája karistolta az agyát egy rozsdás szeggel, rászólt.

– Lesz szíves. – Viki vonakodva nézett bele újra a dioptriákkal rögzített apró gombszemekbe, és próbált belőlük kiolvasni valamit, reménytelenül. A férfinak nem élt az arca a himlőhelyek és a pattanások alatt, a száját is mintha csak a szél fodrozta volna. A lány szeretett volna máshova nézni, de nem volt választása.

Emlékeztette magát, hogy azért költözik Budapestre, és adja ki a kezéből nehezen összekuporgatott pénzét, hogy végre eljusson oda, ahol lehet választása. Még ha e pillanatban egy örökkévalóságnak is tűnt odáig az út. Ugyanezen okból nem rohant el hanyatt-homlok, amikor a férfi némán méricskélte a bejárati ajtón lévő kisablakon keresztül.

– Lesz szíves – nyomatékosította a férfi – átolvasni figyelmesen a szerződési feltételeket. – Vikit nem érte váratlanul az eléje tolt szöveg. Minden, amire valaha vágyott, komoly feltételekhez volt kötve, márpedig Pestet nagyon akarta, mióta csak hétévesen először látta a Lánchíd kőoroszlánjait. Tudta, hogy a város nem fogja csak úgy odadobni magát első szóra. Mégis felvonta a szemöldökét a második bekezdést olvasva.

– Valami kifogás van? – Viki nem tudta, hogy állítást vagy kérdést hall-e, főbérlője teljességgel mellőzte a hangsúlyozást. Csupán a levakarhatatlanul rajta csüngő gombszemekből következtetett arra, hogy választ várnak tőle.

–Ez a rész itt… – kezdte volna olvasni Viki, de a férfi megelőzte.

– Mosás csak a főbérlő távollétében. Nézze, ez egy nyugodt, csendes, kiegyensúlyozott ház, és mi mind, akik itt lakunk, törekszünk arra, hogy így is maradjon. – A főbérlő minduntalan szünetet tartott a mondatok között, mint aki vizsgáztat, és azon töpreng, ne zárja le ezt a nevetséges feleletet végre egy hatalmas karóval.

Viki figyelmen kívül hagyta az oksági összefüggés hiányosságait, ehelyett összeszedte a bátorságát és megkérdezte.

– És mikor van távol?

Legszívesebben tüstént fedezékbe vonult volna, nem tudta ugyanis, hogy reagál a másik arra, hogy máris belekotnyeleskedett a magánéletébe. Minden egyes mondattal messzebb érezte magát attól, hogy jó albérlő lehessen.

– Hétfőn, szerdán és pénteken délután kettőig. – Viki gyorsan utánaszámolt. Akkor ő dolgozni fog. Nem valószínű, hogy az új munkahelyén egyből megengednék, hogy mosás miatt szabadnapot vegyen ki. De talán csak kimozdul a fickó a hétvégén. Ha mégsem, elviszi a szennyest egy utcai mosodába. Ennyit megér a békesség. Vajon milyen munka az, ami ilyen időközönként végzendő?

– Kedden és csütörtökön itthon dolgozom. Ez az egyik előnye, annak, ha az ember rendszergazda.

Vikit lúdbőrössé tette a váratlan kitárulkozás, de leginkább a férfi nevetése, ilyen hangot ad az asztal lába a pvc-n, ha véletlenül nekimegy valaki.

– Maga ért a gépekhez?

– Háát… – kezdte a barátkozást Viki a legközvetlenebb hangján – mezei felhasználó vagyok. De azért be tudom kapcsolni – úgy érezte, mosolya a falakat is megindítaná.

– Ühüm – nyugtázta főbérlője, mint akinek afelől is kétsége van, hogy a lány egyáltalán látott számítógépet. Maradt a szúrós, vesébe látó halott-tekintett.

Viki úgy döntött, visszavesz a kedvességből. Érkezése óta számtalan arckifejezését, gesztusát, mosolyát pazarolta erre az alakra. Tudta magáról, hogy minden érzése egyből kiül az arcára,  ezért nyájasabb volt a szokottnál, nehogy a férfi észrevegye idegenkedését és undorát. Remélte, hogy van kulcs a szobájához. A pöttyök mögé a főbérlő szeme helyén minden borzalmat oda tudott képzelni.

– A menyasszonyom minden péntek és szombat este itt tartózkodik – taglalta a férfi, mintha csak ez is a szerződés egyik pontja lett volna. Viki egy kicsit megkönnyebbült, bár nehezen tudta elképzelni, hogy bármely nőnemű lény erre a pasira szánja a hétvégéjét. Persze a magány különös utakon kergeti végig az embert, látott ő maga körül épp elég kényszerpályát. Hiszen mit csinál ő is ebben a pillanatban?

– Nem fogja magát zavarni.

– Ó emiatt nem aggódtam – vigyorodott el fogadkozásai ellenére, mire a férfi szinte szánakozva nézett rá. Viki rájött, mi ütötte meg a fülét ebben a mondatban. Miért is ne zavarhatná őt a barátnő? Miért ne kávézhatnának közösen a konyhában, ha úgy tartja kedvük. Meglehet, nem lesz sok közös témájuk, ha az asszonyka is ilyen, de… mégiscsak egy nő. Valamennyire talán enyhíti a lakás máris ráülepedő szigorát. Vagy netán rá is vonatkoznak a szabályok, a csendrendelet? Persze, ő legalább bármikor leléphet. Van választása.

– Lesz szíves akkor a kauciót átadni.

– Ó igen, máris, persze. – Viki leszámolt az asztalra nyolcvanezer forintot. Két havi lakbér. 2009-ben ez olcsónak számít, ha jobban körbenéz a piacon.

A férfi megnyálazta a kezét, majd kétszer is átszámolta a négy darab húszezrest.

– Akkor megmutatnám a lakást.

Viki tisztában volt vele, hogy ezzel kellett volna kezdeniük, mielőtt még a pénzről szó esik, de nem merte szóba hozni. Nem jelentett jót, hogy a férfi a végére hagyta a bemutatást, de szerencsére a konyha és fürdő épp olyan volt, mint a fényképeken. Az ő szobája kellően tágas volt és parkettás, a korallkék függöny is passzolt a tapétához. A fűtés működött, a galériás alvó rész pedig épp olyan otthonos volt, mint a fotókon az interneten.

– A királyi lakosztály – préselt ki magából egy újabb nevetés-félét a főbérlő Viki háta mögött, mire az majdnem ugrott egyet ijedtében.

– Akkor megmutatnám a lakótársai szobáját. – Átmentek egy kisebbik helyiségbe, ahol mindössze egy hármas emeletes ágynak és egy roskatag szekrénynek volt hely.  Viki emlékezett, hogy az email két fiút említett, akik velük laktak, ám az ágy mindhárom szintjén takaró gyűrődött. A legalsón a paplan alatt hortyogott valaki.

– Imre szabadnapos – zárta le kurtán a bemutatót a főbérlő. Vikinek savanykás izzadságszag csapta meg az orrát és még valami, amit nem tudott beazonosítani és lakóhelyiséghez kötni. Észrevett egy kétliteres palackot a szekrény mellett a földön. Valami sárga folyadék habzott benne. Szép. Szóval alkoholistákkal fog együtt lakni. Remélte, hogy az útjaik nem keresztezik túl gyakran egymást.

– Pakoljon ki mielőbb, délután le szoktam feküdni.

– Természetesen. – Viki nem értette, mire ez a nagy igény a nyugalomra. A fickó körülbelül vele egyidős lehet. Ennyire stresszes lenne a rendszergazda meló? Elkelne ennek az embernek egy neurológiai beutaló. És az ilyeneknek van saját lakása.

Végre magára maradt a szobájában. A szerződés utolsó pontjára pillantott: Nyolc után: CSEND! Fújt egyet, persze csak halkan. Lesz szíves megnyugodni a főbérlő úr, nyolc után lefújja a házibulit. Micsoda egy fazon! Lerogyott egy székre, úgy érezte, ülve képes lenne elaludni. Szerencsére a termoszában volt még kávé. Miután erőre kapott, nekiállt antibakteriális törlőkendővel a szobában található felületeknek.

Hat óra is elmúlt, mire végzett. Sok holmija volt, egyszerre nem is tudták felhozni az apjával. Felhívta az anyját, rendben hazaért-e az öreg, aztán beszámolt a körülményekről, elhallgatva a kellemetlen benyomásait. Az anyját azonban nem tudta becsapni.

– Mi a baj? Miért suttogsz?

Viki felmászott a galériába, magára borította a pokrócot és csak úgy ömlött belőle a szó. Az anyja sokáig csak hallgatott, aztán kimérten összegezte a helyzetet.

– Ez egy barom. Ismerem jól a házmester fajtáját. Lefogadom, hogy örökölte a lakást.

– Igen, azt mondta, a nagymamájáé volt.

– Na persze. Ide figyelj, ha bármi történik, azonnal hívj, megértetted? És ha nagyon szemétkedik, van egy dolog, amit megtehetsz.

Vikinek fogalma sem volt arról, hogy bármilyen fegyver lenne a kezében, de az anyja tömören és szakszerűen kiokította. Nem hiába volt munkaügyes évekig.

Lemászott a galéria falépcsőin és az ablakpárkányra ült. Könnyebbnek érezte magát a beszélgetés után, hamarosan el is felejtkezett a főbérlőről, inkább a másnap kezdődő munkájára gondolt. Egy turisztikai cégnél lesz ügyfélszolgálatos. Eddig a napig némi szorongással gondolt arra, megfelel-e majd a követelményeknek, az elmúlt órák után viszont inkább izgatott várakozás volt benne; ha rajta múlik máris bement volna az irodába és leült volna az első kolléga mellé.

De miért is kapkodna annyira? Végre Pesten van, holnap új élet kezdődik, új barátok, új élmények. Talán szerelem is. Itt még nem ismernek – ironizált fintorogva. A jászsági kisközségben, ahonnét származott, jó néhány párkapcsolata volt, de egyik fiúval sem érzett sok lelki rokonságot, nem tudott megmaradni mellettük sokáig. Úgy gondolta, hogy a kocsik és a pecázás témáját kellőképp kimerítette az első viszonya alatt. Egy idő után még a barátai is úgy szólítottak viccelődve: Viki és a Flört – a nyolcvanas évekbeli popzenekar után, aminek gyerekként nagy rajongói voltak mind. A fiú, akit talán a leginkább közel érzett magához, azt mondta róla a szakítás után: "Vikinek semmi sem felel meg" – miután a lány megkérdezte, nem akar-e elgondolkozni egy albérleten a szülei háza helyett. A lányt az zavarta igazán, hogy Zoli egy fikarcnyi igyekezetet sem mutatott, hogy változtasson a körülményein, remekül elvolt otthon a könyveivel a mama elsőrangú kosztján. Mégis Vikit kezdték a környéken úgy emlegetni, mint a lányt, akinek igényei vannak. Idézőjellel, pejoratíve.

Észre sem vette, hogy besötétedett, csak amikor megkordult a gyomra. Dél óta egy falatot sem evett. Tudta, hogy már késő a konyhában elkészíteni bármit, így, noha volt még egy rántott húsos szendvics a táskájában, inkább úgy döntött, átmegy a közeli salátabárba és harap valami finomat, aztán leöblíti egy üveg Coronával. Sikerült bevennie a várost, ennyit igazán megérdemel, akárhogy spórol is.

Olyan halkan ment és jött, ahogy csak lehetett. A főbérlő szobája csukva volt, az ajtó alatt nem szűrődött ki fény. Csütörtök volt, tehát a barátnő – ha tartja magát a szabályokhoz – elvileg nem lehetett nála. Te jó isten, ez a szerencsétlen azóta alszik?

Megágyazott, aztán átlopakodott a sötétben a fürdőszobába. Bár a lakás higiéniájával meg volt elégedve, mégis, valahogy különösen koszosnak érezte magát. Alig akart kimozdulni a zuhany alól, mintha attól tartana, hogy a lakás levegője menten ráhűl a bőrére és kezdheti elölről a tisztálkodást. A tükörbe nézve nyugodott csak meg, szokatlanul elégedett volt a látottakkal. Viki és a Flört bevetésre kész – vigyorgott. Holnap az irodában lesz majd egy jóképű srác, aki kedves és művelt, nem pecázik – és talán még lakása, vagy legalább egy albérleti szobája lesz. Meg egy mosógépe, nevetett magában Viki. Alig múlt harminc és máris milyen praktikusan gondolkozik.

Kilépett a fürdőszobából, lekapcsolta a villanyt és résnyire nyitva hagyta az ajtót. Aztán tetőtől talpig átjárta a hideg, mikor látta, hogy a szobája ajtaja is nyitva van, pedig jól emlékezett, hogy bezárta. Szorosan összehúzta magán a köntöst, dupla csomóval, és úgy, hogy a lába alig érte a földet, végigsuhant a folyosón.

Az ajtó halkan nyikorgott, ahogy kitárta. A székében a kinyitott laptopja előtt a főbérlő ült karba tett kézzel, hasonló köntösben, mint övé. Viki nem hitte, hogy trécselni jött, a szíve a torkában dobogott. Hibázott. Hangos volt és túl sokáig folyatta a vizet.

– Segíthetek? – kérdezte elcsukló hangon.

– Én azt hiszem világosan elmondtam, hogy itt mi a rend. Nyolc után nincs mozgás, kivéve, ha kintről jön, de akkor is csak addig, amíg a szobájába nem ér.

Viki érezte, hogy fülig vörösödik és az egész délutános jeges szorítás a hasában tűzhányóként tör elő belőle.

–Jézus Mária! Csak a fürdőszobába mentem ki! Zuhanyozni se lehet?

– Lesz szíves nem kiabálni. – Ez olaj volt a tűzre.

– Nekem ne mondja még egyszer, hogy "lesz szíves"! A barátnőjével beszélhet így, de velem nem!

– Hogy merészeli… – de Viki rá se hederített. Könnyebb volt folytatnia, mint abbahagyni, dühe lendülete sodorta tovább. – Egész nap szétvet az ideg, hogy mit csinálok vajon rosszul. Még a konyhába se mertem kimenni, hát milyen istentelen rend ez? Még pisilni se mehet az ember? Ez hol normális? – Ekkor eszébe jutott a kétliteres palack, amit a szomszéd szobában látott és kiült az arcára az iszonyat.

– Esküszöm ez a hely egy kibaszott Auschwitz!

Amennyire fizikailag lehetséges volt tágra nyíltak a férfi gombszemei.

– Mit a fenét beszél itt maga? Menjen a fenébe! Milyen Auschwitz? Tudja egyáltalán, hogy mi az az Auschwitz?

– Hát jobban, mint maga! – Viki remegett a dühtől, és magára is haragudott, amiért képtelen volt kiötleni valami élesebb és pontosabb riposztot. – Nem szégyelli magát? Hogy lehet valaki ilyen tetű? Maga esküszöm, ezen élvezkedik! Arra veri a farkát, hogy másik behugyozik a szobájában, mert fél kimenni a budiba? Hát micsoda embertelen féreg maga! – szinte kívülről hallotta magát, mintha egy színész játszaná a szerepét. Ez legalábbis nem lehetett ő, még sosem beszélt így senkivel.

– Na takarodjon a francba innen! Így beszél velem a saját lakásomban?

– Baszd meg, te köcsög nyomi! Ez nem is a te házad, csak belepetéztél, miután meghalt a nagyanyád! – Viki valahol fent lebegett két fejjel a férfi fölött. Felkavarták a történtek, tudta, hogy az utolsó mondatokkal évtizednyi leülepedett salak távozott a lelkéből. Nagyon rég érezte magát ilyen könnyűnek. Nem volt választása, de vesztenivalója sem. Ez már úgy is el lett cseszve.

– Pakoljon össze és tűnés! – most már a férfi is kiabált.

– Addig nem, amíg vissza nem adja az előlegemet. Ezért az elbaszott napért nem fizetek ki nyolcvan rugót!

– Dehogy adom vissza! Szó nincs róla! Meg van maga őrülve!

Ez volt az a pillanat, amikor a forgatókönyv szerint Viki leroskad a földre és sírógörcsöt kap. Ám ekkor eszébe jutott a délutáni telefonbeszélgetés az anyjával. Hirtelen, mintha az asszony beleköltözött volna, lehalkította a hangját, és azzal a tónussal, amitől otthon másodpercek alatt megfagyott a levegő, sziszegni kezdte.

– Jóember, adja vissza azt a kurva előleget, vagy innen egyenesen az APEh-hez megyek. Mert tologatta itt elém a tetves papírjait, de ide a rozsdás bökőt, hogy nem vagyok bejelentve ide. De még ha én be is vagyok, ebbe a baszadék királyi lakosztályba, – nyomta meg erősen a szót – az a három nyomorult odaát egészen biztosan nincs.

– Mi van? Fenyeget? Engemet az APEH-hal fenyeget? – nyüszített a férfi – Takarodjon, mert kihívom a rendőröket!

Viki elcsüggedt, belátta, hogy elvesztette a harcot, a csodafegyver nem működött. A főbérlő kiment és becsapta maga után az ajtót. Lerogyott a parkettára, de az adrenalintól képtelen volt sírni. Muszáj hazatelefonálnia. Tudta, hogy meg fognak rémülni a hangszínétől, de nem érdekelte. Anyjának álmos volt a hangja, de egy percig sem tétovázott. Hallatszott, ahogy férjét ébreszti.

– Géza, induljál Pestre. – Többet nem is kellett mondania, amaz szó nélkül húzta a nadrágját. Másfél órán belül tehát megérkezik a felmentő sereg. Igen ám, de addig mit kezdjen a rém sok holmival a szobájában?

Az utcán nem hagyhatja, ez egyértelmű. Amíg felmegy a második adagért, az elsőt röhögve ellopják. A gangról valószínűleg lezavarja ez az idióta. Iszonyodott a gondolattól, hogy szívességet kérjen tőle a történtek után, de nem volt más választása. Már megint nem.

A férfi ekkor berontott a szobába és a földre dobta a négy húszezrest.

– Itt van az előlege. Nekem egy ilyen idegbeteg ne lakjon itt.

Viki örült a visszakapott pénznek, mégis elfogta a szégyenkezés, és utálta magát miatta. Hiszen nem tett semmi rosszat, kifakadása jogos volt, nyomdafesték ide vagy oda. A fenébe is, nehogy már még ez a selejt kerüljön itt erkölcsi fölénybe! Akkor már inkább lemegy az utcára, azt se bánja, ha kirabolják. Egy percig nem bír tovább itt maradni.

Kivitte a két nagy bőröndjét a folyosóra. A főbérlő, továbbra is karba font kézzel, követte.

– Igyekezzen. Már rég aludnék. – Viki lerakta a gangon a bőröndöket. Nagy levegőt vett.

– Jól van, nézze, kissé elragadtattam magam. – Ebben a pillanatban nem csak magától, de az egész háztól, sőt magától Pesttől is undorodott. Igaza volt az egyik ex- pasijának, amikor azt mondta: "A nagyváros először belemártogat a szennybe és csak azután zabál fel." Hát akkor már mártózzon meg rendesen.

– Látja, mennyi cuccom van. Kérem, engedje meg, hogy az előszobában megvárjam az apámat. Már elindult, egy órán belül itt lesz.

– Még van képe kérni bármit is? Azok után, amiket mondott?

– Rendben, elnézést kértem. Nyilván nem én vagyok a megfelelő albérlő ebbe a lakásba.

Ekkor a kis szobából kijött az egyik fiú, és mint egy árnyék, kisurrant a mosdóba. Viki rögtön arra gondolt: neki bezzeg szabad. Csak később jött rá, hogy szegény pára valószínűleg kihasználta a hangoskodás adta lehetőséget, hogy a szobáján kívül könnyítsen magán. Vagy csak megtelt a palack.

– Hát az biztos. Maga ne is keressen albérletet, amíg meg nem tanul viselkedni. Vagy menjen valami palotába, ha erre van igénye.

Viki legyűrte az ingert, hogy válaszoljon, pedig a szavak borotvaként hántották le önbecsülése maradékát.

– Oké – mondta olyan fensőségesen, mintha máris várna rá egy palota valahol. Az APEH miatt úgysem fog már vele keménykedni ez a majom.

– Pakoljon ki a gangra, onnan senki se lopja el a holmiját. Aztán, ha levitt mindent, hozza fel a kulcsot és dobja be a levélnyíláson. Minden jót. – Azzal eltűnt a szobája sötétjében. A vécéből ekkor kijött a fiú, és Vikit egy pillantásra sem méltatva, egy hang nélkül surrant vissza a helyére.

Az apja negyed öt után nem sokkal érkezett. Mindketten halálosan kimerültek voltak, de még nem mehettek haza. Először be kellett menniük a lány leendő munkahelyére, hogy közöljék, nem találtak megfelelő szállást, így sajnos nem tudnak élni a felajánlott lehetőséggel. A HR-es nő sajnálkozását fejezte ki, és biztatta Vikit, hogy kövesse figyelemmel a cég álláshirdetéseit, viszonylag gyakran keresnek embert. A lány végignézett az apró, üres irodán, ahová a jóképű srácot képzelte, és magát is meglepte, mennyire nem fáj a szíve, amiért lecsúszik erről a munkáról. Inkább azon tanakodott, vajon ilyen csekély létszám mellett, miért olyan gyakori az üresedés. Talán mert ez is csak egy olyan hely, mint ahonnan épp távozni kényszerült, hasonló emberekkel a fedélzeten. Ez tehát Budapest. Hát kösz, de kösz, nem.

A város végét jelző táblánál mégis elsírta magát. Apja átnyúlt érte és magához ölelte.

– Szerencséje a fickónak, hogy nem volt ott, mikor felmentem a holmikért.

Viki szomorúan felnevetett és megsimogatta az örege kezét. Papus irodalomtanár volt kardigánban, vasággyal ötvenöt kiló – alighanem csak toporgott volna az öreg pofonok helyett, esetleg elereszt egy-két megjegyzést az emberi méltóságról, olyanoktól idézve, akikről az a félcédulás életében nem hallott. Nem mintha neheztelt volna az apjára ezért, sőt, ebben a pillanatban jobban imádta, mint valaha.

Nem volt szüksége vigaszra. Ő döntött akkor is, mikor elköltözött és akkor is, amikor vissza. Inkább lesz egy darabig még a lány, akinek igényei vannak, mint egy utolsó, név nélküli senki egy városnyi lágerben. Mikor kiszállt a kocsiból a ház előtt, kihúzta magát, de a büszkeség messze szökött belőle. Végignézett minden irányban, a dús lombok alatt az utca gyönyörű volt – és halott. És egy szemernyi kétsége nem volt afelől, hogy épp ilyen gyönyörű halott lesz belőle is, hamarabb, mint várná, ha ebbe az legújabb, balul elsült flörtjébe belenyugszik. Márpedig ő nagyon is élt, jobban, mint valaha. Úgy érezte egy nap alatt több minden történt vele, többet tanult, mint az utóbbi öt évben. Nem hogy Pestet, de Londont vagy New York-ot is meg tudta volna hódítani. Azt tervezte, hogy átalussza a napot, ám előbb még megnyitotta a szokásos állás- és albérletkereső oldalakat a neten. Be sem kellett pötyögnie a helységnevet, a gép pontosan tudta, hol keresgéljen.

                                                                                                                      2019-07-27, Dublin