Az eső hátulról támadott, nem felülről, így mire beértem az üzletbe a pulóverem és a pólóm teljesen átázott, mintha belefeküdtem volna egy pocsolyába. Szentül hittem, hogy csak operációval távolíthatók el a hátamról. Azt reméltem, hogy az időjárásban lesz annyi betyárbecsület, hogy ha már úgyis globalement melegszünk, lesz szíves szeptemberben bepótolni az elmaradt nyarat. Az elemek azonban szemlátomást azon dolgoztak, hogy az egész várost belefújják a tengerbe. Elugrottam egy felém száguldó kerítésfoszlány elől és kinyitottam az ajtót. Idebent biztonságos, a generátor több napig is elpöfög, ha kell, de azért az utcai redőnyöket lehúzva hagytam, csak a kirakat fölötti neont kapcsoltam be, egy kis film-noiros hangulatot kölcsönözve az apokalipszisnek odakint.

Az igazi veszélyt a semmittevés jelentette; hiába adta az ember a flegmát pultra tett lábbal nézve századjára a Sebhelyesarcút, együtt mormogva a főszereplővel, hogy „Nincs egyebem a világon, mint a merszem és az egyenes beszédem” – az unalomtól Tony Montana sem menthetett meg. Márpedig délig nem számíthattam vevőkre, és később is csak páran lézengtek a polcok között; lehetőleg minél jobban szétszóródva a délutánban, mindig a legalkalmatlanabb időben érkezve, nehogy esetleg el tudjak kezdeni valami értelmeset csinálni.

Utóbbi gondolatomon Pacino is felröhögött, miközben valójában Michelle Pfeiffer-hez beszélt. Széttártam a karom. A város egyetlen videokazetta-kölcsönzőjét üzemeltetem. A húszas években ehhez kell csak a mersz, nem igaz, Tony? Úgyhogy pofa be, szippantsd fel az összes kokót, és halj meg tisztességgel, ahogy szoktál!

A polcoknál lévő villanyokat délig nem szoktam felkapcsolni; ebéd előtt úgyis csak a posta, a bogárirtók, szórólaposok meg a Jehova tanúi jönnek. Ma valahogy egyébként sem volt kedvem senkihez. Menjenek máshová, újdonságokkal úgysem szolgálhatok, VHS-re nem jön ki már friss mozi.

Pedig a bolt nem volt rossz ötlet, a retro nagyon megy manapság. Egy Rocky-t nem lehet streamelni, egyszerűen nem ugyanaz. A Marvel-féle csimbumm-cirkuszt nézzék, amin akarják, de egy Terminator nem lehet meg némi diszkrét sercegés nélkül. Az én példányom történetesen Lance Hendricksbe fojtja bele a szót, épp mikor a paliról és annak afgán agaráról értekezik. E nélkül kapcsolnám is ki a francba.

Souza terroristái már a villa kertjében voltak, mikor az én ajtóm felől is motozás hallatszott. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg Mathilde-ról, az egyik leghűségesebb törzsvásárlómról. A jelek szerint megint korán kezdte a napot, de legalább nem kellett felkapcsolnom neki a hátsó villanyokat. Elbóklászott így is, talán még jól is jött neki a sötét, hogy meghúzza a kis flaskáját, amit hiába próbál eltitkolni a kameráim figyelő szeme elől. Átázott kabátja úgy lógott rajta, mint egy szobainason. Ma mintha a szokásosnál is többet mélázott volna a homályban, talán meg akart száradni egy kicsit. Végül csak előkerült egy tokkal a kezében.

– Leaving Las Vegas? – kacsintottam rá.

– Nagyon vicces. – Ahogy legtöbbször, most is a Skarlát betű-t hozta, a vacak Demi Moore-os változatot, nem az eredetit.  Igaz, az nincs is meg a boltban.

– Hátha most másképp végződik – incselkedtem vele. Tíz másodpercig farkasszemet néztünk, aztán közelebb hajolt.

– You know nothing, Jon Snow – suttogta. Mintha tudnom kéne, hogy ez miből van. Nagy sóhajjal elindult kifelé, szinte nekem fájt, ahogy a záródó ajtó oldalba vágta. Már bántam a gúnyos hangnemet. Úgy látszik már teljesen elfelejtettem, hogy volt idő, mikor egészen bele voltam zúgva. Mikor még ki bírt menni egy ajtón.

Ami azt illeti, ebben az ítéletidőben nekem se volt kedvem kísérletezni. Tony medencében ázó hullája után az ezerszer látott Ponyvaregény felé nyúltam. A lejátszó háromszor kiköpte a kazettát, de végül megjelent a képernyőn Tim Roth és Amanda Plummer, az éttermi boxban.

– Bocsánat, hogy megzavarom a műélvezetben, de mondja csak, maga szerint, mondott Tarantino bármelyik filmjében bármi relevánsat a világról, amelyben élünk?

– Parancsol?

Egy kopott szürke öltönyös, napszemüveges fekete fickó állt a pult előtt, kabát nélkül. Biztos akkor jött be, amikor a videóval bénáztam.

– Úgy értem, mivégre a formabontó ötletek, a stilisztikai sziporkák, ha nem akar párbeszédet kezdeményezni a nézővel?

– A művészfilmek a bal hátsó sorban vannak, alul.

Vagy a jobb hátsóban lennének? Valamikor végignéztem majdnem mindet, de egy ideje nincs hozzájuk energiám. Hogy miért nincs,  azt nem tudom.

– Sejtem is, hogy miket találok ott. Esetleg… nincs valami Hanneke-től? Cassavettes, Bergman, Bunuel, Tarkovszkij?

– Drága uram, nézzen szét, és vigye, amit szeretne.

– Kedves, hogy ezt mondja – hajtogatta szét összecsukható fehér botját egy hanyag mozdulattal.

– Bocs, nem tudtam, hogy… rosszul lát.

– Magánál jobban, sose féltsen engem – szökkent az ajtóhoz, és vakságát meghazudtoló fürgeséggel cikázott át az úttesten a szemközti mozi irányába.

– Jó szórakozást – morogtam, de még ocsúdni sem volt időm,  máris jött a következő delikvens, egy újabb vén kecske. A vevőköröm nagy része nyugdíjas, ide menekülnek a négy fal közül. Egy szavam se lehet, ők tartanak el.

– Mit keresett itt az a csirkefogó?

Kellett néhány másodperc, mire leesett, hogy az előbbi fazonról beszélt.

– Felteszem, ugyanazt, mint maga.

– Nem hinném, hogy egyezne az ízlésünk. Az olyan neki való banánszájú komikusoknak nem én vagyok a célközönsége.

– Igazából elég kényes ízlésűnek tűnt. – Résnyire szűkült a szeme.

– Valóban? Akkor ajánljon valami tisztességes filmet, kényes ízléssel.

– Ne bántsátok a feketerigót? – kérdeztem ártatlan képpel.

– Viccelődik az úr, de hadd kérdezzek valamit? Mit fog szólni akkor, amikor már csak ezek csinálhatnak filmet? Mi lesz így a kultúránkkal? A történelmünkkel. A hőseinkkel? Mennek a szemétre? Mit pislog? Magát ez nem zavarja? Maga nem ebben az országban él?

Legszívesebben kihajítottam volna, de a kassza üresen tátongott; még a fele sem csorgott be a havi bérleti díjnak.

Gyorsan kitettem a pultra a Passiót és az Elfújta szél-t. Megvetően nézett rám.

– Még pár év és maga is lehúzhatja a redőnyt!

– Már le vannak húzva, látja?

Legyintett, és egy jelentőségteljes mozdulattal néhány papírpénzt dobott a pulton lévő üvegperselybe, amire az „A Jövő Zálogai Gyermekotthon részére” felirat volt rányomtatva, majd a filmekkel a hóna alatt hősiesen kivágtatott a viharba.

– Istenem… és egyre több az ilyen marha – jött egy mély hang az első polcok mellől. Kis híján ugrottam egyet ijedtemben. Ez az új módi, hogy besettenkednek és halálra rémítik az embert?

– Bocsánat, nem akartam megijeszteni. – szabadkozott néhány Pokémon tokkal a kezében. Kérdő tekintetemre csaknem pirulni kezdett.

– Nem nekem lesz, hanem az unokámnak. Nálam lesz a hétvégén, és ha nincs kéznél valami rajzfilm… ne tudja meg, micsoda cirkuszt rendez.

– Azt visz, amit csak akar, uram.

– Az az iménti majom… Szörnyű! És ha esetleg vitába bocsátkozik velük, ugyanaz a néhány mondat az egész érvkészletünk. Esküszöm, bizonyos szint alatt az emberek épp olyan kiszámíthatók, mint Pavlov kutyája.

Arra gondoltam, hogy ama bizonyos szint felett is azok, legfeljebb valami randa tört lesz a számítás eredménye. De nem volt kedvem belemenni a témába, az ebédem már nagyon várta, hogy betegyem a mikrosütőbe.

– Lesz még valami?

– Nos, ha már így kérdi, igen. Tudja, az efféléknek épp a maga közönye ad táptalajt. Tényleg ennyire nem érdekli? Maga nem ebben a világban él? Bocsánat… ne haragudjon, hogy elragadtattam magam, végtére is az ön magánügye. Inkább ajánljon valami jót.

Minthogy még dél sem volt, de máris kitaszíttattam országból-világból, nem volt mit vesztenem, elhatároztam, hogy nagylelkű leszek.

– Kedves uram, ne aggódjon, az én üzletemben még demokrácia van, szabadon választhat.

Újabb megvető arckifejezés, lecsapta a Pokémont és az árát az asztalra, beleszórt a perselybe némi pénzt és szótlanul távozott.

Odakint tetőcserepek robbantak a járdán, autóriasztók kánonja szólt minden irányból. Az ajtón át láttam, hogy egészen beborult, és a sötétségben új mélységek nyíltak, mintha az utca megfeneklett volna egy mélytengeri árok fenekén. De legalább a napom fénypontja, az étkezés még hátra volt. Ám alighogy lenyeltem az első falatot, különleges jelenségre figyeltem fel. Kint egy pillanatra lecsendesült az orkán, mintha egy tornádó nyugodt belsejében lettünk volna. Egy visszafojtott párás lélegzetnek tűnt a világ, aztán lassan kibontakozott belőle egy kalap és egy hosszú szoknya. Ahogy belépett, egyből felismertem.

Igen, ő az, abból a…

Csettintgetni kezdtem az ujjaimmal, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik filmben láttam. Valami kosztümösben. Ő közben az üzlet végébe ment, majd szép lassan közeledett felém, véletlenszerűen levéve egy-egy filmet a polcokról. Csodaszép volt, akárcsak a filmben. Vannak emberek, akik egyszerűen vonzzák a fotonokat, körülötte is szinte kivilágosodott, mintha egy fejlámpa követte volna a lépteit. Úgy éreztem magam mellette, mint az elsüllyedt hajóval félig összenőtt „Bocskor Bill” Turner a Karib tenger kalózaiban, de azért tovább csettintgettem.

– Ne, ne, ne segítsen? Mindjárt kitalálom. „Egy hölgy arcképe”?

Végre észrevett, titokzatos mosoly vibrált az arcán, de nem szólt.

– Kisasszonyok? Szenvedélyek viharában? Értelem és érzelem?

Szelíden csóválta a fejét, és visszafordult a polcok felé. Egymás után szedegette le a dobozokat.

– Ah, ebben micsoda trampli voltam… Ebben egy igazi hülye picsa… Itt meg legalább négy kióval több a kelleténél. Mondja, egy filmje sincs, amiben valamennyire elfogadható vagyok? Á, végre! Igen, ebben voltam a csúcson.

– Az a „Tizenkét dühös ember”, hölgyem.

Különös módon, mintha még jobban ragyogott volna, miután ilyen lehetetlen helyzetbe hoztam. De talán nem is hallotta, amit mondtam, megigazította a frizuráját a védőfólia tükröződésében, aztán kilibbent az ajtón, és vitte magával a fényét is. Gyorsan felkapcsoltam az összes lámpát a helyiségben, de így még halottabbnak tetszett. Égett az arcom, a szívem megkergülve dörömbölt a mellkasomon. Felhúztam az esőkabátot, eltökéltem, hogy megtalálom, akármerre is ment és megkérdezem tőle, hogy melyik istenverte filmben szerepelt. Mire azonban az ajtóhoz értem, az ég erői kiszabadultak pillanatnyi fogságukból és teljes erővel támadásba lendültek.

Hirtelen nagyon elfáradtam, alig bírtam visszatántorogni a pulthoz. Nagy nehezen begyömöszöltem a készülékbe a Pop, csajok, satöbbi-t, és a kihűlt kajámat csámcsogva bámultam John Cusack szerencsétlenkedéseit. Egy idő után úgy éreztem, jobb volna áttérni Clint Eastwood-ra. Ő legalább egy stabil pont, hozzá bátran igazíthatja az ember a lelki óráját. De túl lusta voltam kazettát cserélni.

A vihar még csak ekkor kezdett igazán rákapcsolni. Egy ponton úgy tűnt, mintha az az utcán felgyűlt víz mind be akarna törni a boltba. Rögtön tudtam, hogy a helyiség tulaja parkolt bele a Hummer-jével az üzlet mellett tóvá duzzadt pocsolyába. Gyors leltárt csináltam a fejemben, és arra jutottam, hogy az elmúlt hónapokban sikerült időben fizetnem a bérleti díjat. Kintről nehéz csizmák dobogása hallatszott. Többen is lennének? Talán volt egy számla, amit nem vettem észre?

A tulaj valósággal berobbant az üzletbe, négy másik fickó követte elegáns, könnyed gyapjúkabátban. Egy csepp víz se volt azokon a kabátokon. Egyikük sem köszönt, nem is néztek a pult felé. A tulaj néhány lépéssel a bolt végében termett és heves karmozdulatokkal magyarázott.

– Ez itt mind garázs lesz! De ne aggódjanak, bőven jut hely mindennek odafönt. Most már az egész háztömb az én tulajdonom.

A többiek udvariasan hümmögtek, miközben a tartóoszlopokat és falakat tapogatták a kezükkel. A filmekre egy pillantást se vetettek, de aztán az egyikük levette az „Összeomlás”-t a polcról. Bambán nézte Michael Douglas képét a borítón és lopva rám sandított.

– Most pedig irány a vendéglő. Ne aggódjanak, uraim, nekem ki fogják nyitni.

Ugyanolyan dér-dúrral ment kifelé is, mint ahogyan bejött, a többiek lomhán követték, engem egy pillantásra se méltattak. Szidtam az ostoba fejem, amiért nem szóltam egy szót se. Legalább annyit, hogy: „Hé”. Ennyit még Brad Pitt is ki tudott nyögni a Tiszta románc-ban, mikor beállított a maffia. Nem mintha sok múlott volna rajta, mint ahogy a bérleti díjon se. De hogy hogy férnek majd el itt az autók?

Miután elmentek, bevettem két Xanax-ot és betettem a Piszkos Harry-t. A történetből nem is fogtam fel semmit, csak bámultam Clint kőkemény izzadt arcát. Megtapogattam a sajátom, puha volt, mint egy gyereké. Pattogtattam egy kis kukoricát a mikróban és kinyitottam egy üveg kólát. A nagy leszámolás puskalövéseire relaxáltam éppen, mikor megint nyílt az ajtó.

Jókora zöld ponchóba bugyolálva egy nő lépett be.

– Elnézést, nyitva vannak?

– Momentán nyitva, hölgyem.

– Ez igen, micsoda választék – nézett körbe és egy hanyag mozdulattal a földre dobta a ponchót. – Nahát, ez megvan magának? Ezer éve nem láttam.

Ezek után már csak megnéztem magamnak. A ruhája komolyabb alkalomhoz illett, haja már őszült itt-ott, mozdulataiban volt valami lehengerlő tudatosság. Nem nézelődött tovább, egyenest felém tartott. Mielőtt hátrahőkölhettem volna, kinyúlt és levett egy kis darab popcornt a szám széléről.

– Segíthetek valamiben? – vigyorodtam el.

– Nos, mindenképp szükségem lesz a véleményére a választáshoz. – Ő is mosolygott. Úgy számoltam, hogy még tíz évvel korábban is egy istennő lehetett. Taníthatatlan eleganciával öregedett, mint a nagy francia dívák: Bardot, Denevue, Marceau, Bouquet.

– Csodálatos, hogy létezik még ilyen hely. Van egy kifogástalan állapotban lévő lejátszóm, viszont egy árva kazettám se maradt hozzá.

– Itt kedvére válogathat, hölgyem.

– Nem tudom, maga hogy van vele, – kicsit mintha elpirult volna – de nekem valahogy hiányoznak azok a régi jó szalaghibák.

– Ne is mondja. A vibráló csík a kép alján.

– Meg azok, amik felülről lefelé haladtak a legfontosabb jelenetek közepén – lépett közelebb.

– Ó, igen és persze a gyűrődések, ahogy húzta a hangot, mintha citromba harapott volna az ember – hajoltam ki a pult mögül.

– Az előző műsor szellemképei, amire rámásoltunk valami mást.

– A kék képernyő és az AV felirat, ha a szalag végképp bemondta az unalmast.

– Bizony. Nem egy filmet mentett meg a középszerűségtől.

Egyre nehezebb volt állni a tekintetét. Kissé frusztráló, mikor valaki úgy néz rád, hogy abban a nézésben minden benne van, csak arról nincs halvány fogalmad sem, hogy mi az a minden. Inkább kotorászni kezdtem a pult alatt.

– Már van is egy ötletem – és előhalásztam a Diploma előtt-öt. Az arca megrándult.

– Ó, ez igazán váratlan – mondta leplezetlen iróniával – inkább legyen mégis az Elvált nők klubja. Imádom Diane Keatont. Nahát, ez igazán nemes lelkű kezdeményezés – mutatott a perselyre és beledobott némi aprót.

–Viszlát – mondta csendesen és kiment. Ő volt az egyetlen, aki elköszönt.

Valami csattant egyet a felettem lévő, üresen tátongó emeleten. A tulaj adott hozzá egy biztonsági kulcsom, de nem foglalkoztam vele. Biztos kivágta a szél az egyik ablakot. Kint az esőt jég váltotta, bent pedig a fiatal Eastwood-ot az idősebb Eastwood. Nincs bocsánat – négy Oscar, két Golden Globe. Mire azonban kényelmesen belefészkelődtem volna a székbe, már nyílt is az ajtó. Oldalra néztem és alig hittem el, amit látok.

A bal első polc előtt két ötéves forma gyermek ácsorgott, egyforma neonkék kabátkában. A nemüket bajos lett volna eldönteni, mivel jókora VR-sisakot viseltek, csoda, hogy a nyakuk meg bírta tartani a fejüket. Vajon hogy az ördögbe láttak ki belőle? Minden lépésüknél azt vártam, hogy nekiütköznek valaminek, de eszük ágában sem volt ilyet tenni.

Ettől még nagyon úgy tűnt, hogy eltévesztették a házszámot. A fizikai hang- és képhordozókról legfeljebb hallomásból tudhattak. Ők már online néznek mindent; valószínűleg a sisakjukban is futott legalább két mese egyszerre. Legalább is, reméltem, hogy mesék.

Zöld fénycsík futott végig a poros kazetta-tokokon. A két kis ufó, türelmesen vizsgálgatta egy letűnt civilizáció maradványait, míg végül ők is rájöhettek, hogy rossz helyen járnak, és már ott sem voltak. Arra számítottam, hogy odakint a szél felkapja őket a szél, de valahogy sikerült talpon maradniuk. Vagány kis klambók, gondoltam, bár arra azért nem fogadtam volna, hogy eljutnak az utca végéig. Szegénykék. Nagy idők nagy tanúi lesznek, ahogy az iménti zsémbes öregurak is azok voltak a maguk idejében. A mi generációnkat ugrotta csak át a történelem, bárhogyan próbáljuk is túlordítani a saját jelentéktelenségünket.

Az emeleten akkorát dübbent valami, hogy a bolt is belerázkódott. Mégiscsak fel kéne menni és ellenőrizni, vacilláltam hosszasan, azalatt pedig megint jött valaki. Friss levegő és finom parfümillat áradt be a boltba, én pedig áldottam a lustaságomat, ezt a látványt ugyanis kár lett volna elszalasztani.

Mintha a piros ruhás lány a Mátrix-ból lépett volna le a vászonról. Nercbundáját a földre hajította, akárcsak az előző nő a ponchóját. Talán nem ártana vennem egy fogast. Megszólalni sem mertem, féltem, hogy a látomás elillan.

Pedig igazából nem volt miért aggódnom, hiszen ő is visszajáró vendég volt, még ha az utóbbi időben ritkábban is jött.

– Kezit csókolom, kedves! Mit ajánlhatok mára?

– Jaj, maga olyan kiállhatatlan... – mosolygott – tudja azt maga.

Tényleg tudtam, magam sem is értettem, mire volt jó ez a nyájaskodás. A bal hátsó sor végén lévő lefüggönyözött részre mutattam.

– Tudja az utat. Válogasson kedvére, senki sem fogja zavarni.

– Szeretném, ha maga választana nekem.

Hiszen ezt is eljátszottuk már korábban, úgy látszik ez a rohadt vihar mindent kimosott az agyamból.

– Fáradjon a pulthoz, aranyos. Lássuk… Ez itt például nagyon ízléses, tudja, direkt nőknek készül, előjáték, meg minden… Ilyesmiket szokott vinni, nem?

–  Maga igazán drága, de nem kell szégyenlősködnie.

– Nos, ebben itt… tudja, hölgyek más hölgyekkel…

– Maga mit néz szívesen?

A kérdés váratlanul ért, már épp rámutattam volna az első filmre, amit ajánlottam, de kíváncsisága láttán inkább a pult alá nyúltam.

– Ebben, izé… egyszerre elölről is, meg… hátulról is… érti, mire gondolok. Ejha, úgy látom, valamilyen díjat is kapott.

– Jaj, ne izguljon már, engedje el magát. Én most teljesen önre bízom magam. Ez a maga napja.

Érdekes nézőpont. Idejét sem tudom már a napnak, amit utoljára az enyémnek éreztem. De hát ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy ilyen tündér szavait. Ez most nem a kételkedés ideje volt. Kicsit mélyebbre nyúltam.

– Ebben, tudja, van a nő és vannak a többiek… – és a fülébe súgtam, hogy mit csinálnak a nővel a többiek. Úgy mosolygott rám, mintha egy csokor virágot nyújtottam volna át neki.

– Tökéletes! Vihetem is?

– Nem, itt csak a tokját tartom, mindjárt hozom.

A raktárban meg kellett álljak egy pillanatra, hogy lecsendesítsem a szívdobogásom. Mire visszaértem a filmmel, a lány már nem volt sehol, az adománygyűjtő üveg pedig üresen állt a pulton.

Nevetni kezdtem a saját feledékenységemen. A múltkor is pontosan ugyanez történt. De hát lehet egy ilyen nőre haragudni? Önkéntelenül is azt számolgattam, vajon elég pénz gyűlik-e össze a következő látogatásáig.

Fentről továbbra is furcsa zajok érkeztek, de úgy határoztam, hogy majd másnap mérem fel a károkat. Négy emelet csak nem ázhat be egyszerre. Az óra hét harmincat mutatott, ideje volt leltározni és hazamenni. Egész tűrhető nap volt. A képenyőn Bill Munny éppen farkasszemet nézett a halállal. Csípőből tüzeltem felé az ujjammal.

– Halott vagy, öregfiú.

A kazettán valamilyen rendezői változat lehetett, a párbaj közepén ugyanis Clint váratlanul köpött egyet.

– Húzd már fel a sliccedet, te barom!

 Dublin, 2020.10.07

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Bíbor póráz: Az írás a függőség témáját járja körül. Bármitől függhetünk: drogtól, alkoholtól, sőt olykor egészen váratlan dolgoktól is, mint az elvonási tünetektől szenvedő főhős, aki Dublin belvárosából igyekszik hazajutni, miközben mindenféle különös dolgot tapasztal maga körül. Aki kedveli a szürreális, álomszerű leírásokat, tegyen vele egy próbát!

Majorett : A szürreális történetben egy férfi az élete mérföldköveit jelentő asszonyokat véli meglátni egy furcsa, talán nem is valóságos karneváli menetben. A helyzetet bonyolítja, hogy ezzel egyidejűleg egy nagyon is valódi rablótámadásnak esik áldozatul.

Cappuccino: A kávézóba betoppanó doktornő olyan hatással van a baristára, amit az sehogy sem tud feldolgozni.

Az angyalfüggő   "A lányok, a lányok, a lányok angyalok..." - legalábbis a novella főszereplője szerint, aki különcként rengeteget szenved a szerelemtől, miután a piedesztálra emelt nők mind rossz választásnak bizonyulnak. Ezerszeresen megél minden érzelmet, mégis úgy tűnik révbe ér, nem úgy, mint a pragmatikusabb, cinikusabb barátja, akinek az életéből hiányoztak a nagy lángolások.

Negyed hang: A walesi étteremben dolgozó zenerajongó magyar főhős számára hirtelen minden hang fülrepesztően hamissá válik. Az egyedüli tiszta hang pedig onnan jön, ahonnan a legkevésbé várná.