Kezdetben sötétség volt és még valami, talán patkányürülék, amin elcsúszott. Puhára esett, feje és felsőteste még rezgő kocsonya volt, karjai ernyedt csápként lógtak. Születő csontjainak pálcikái szurkálták belülről, pokolian viszketett minden lépésnél. A lába és a gerince váza már megerősödött annyira, hogy járjon, így hát ment, mást úgyse tehetett. Eltévedni nem tud; vagy előre halad, vagy hátrafelé.
Igyekezett a folyosó jobb oldalán haladni, a nyirkos, párás falhoz simulva. Szeme már hozzászokott a sötéthez, nagyokat lélegzett. Még életben van, csak ez számít. Sokkal gyorsabban gyógyul, mint a legutóbbi alkalommal. Azt hitte megint egy örökkévalóságig fog feküdni a földön, hallgatva a pattogást, ahogy a csontjai újra fejlődésnek indulnak. Ezektől a hangoktól nem félt. Más hangoktól annál inkább. Megborzongott, mire egész teste fodrozódni kezdett, szája lebiggyedt oda, ahol vállai kezdtek alakot ölteni. Az utolsó szoba csúnyán elintézte.
Igyekezett gyorsítani, anélkül, hogy megint elzuhanna. Még túlságosan élénken élt benne, ahogy alaktalan pacaként fekszik a lassan záródó ajtó előtt, az őrület csobogó, bugyborékoló zajaitól kísérve. Ha még sokáig ott időzik, tán bele is őrül abba, amit az acélajtó mögött látott. Azaz, voltaképpen nem is látta…Akárhogy is, annak a helynek a közelébe sem mehet többet. Csak remélni tudta, hogy nem fordult vissza véletlenül ebben a vaksötétben. Fogalma sem volt, mennyire távolodott el tőle, az aknában mindenesetre csend honolt, leszámítva a folyamatos halk zúgást, ami a falakból jött. Időnként mindkét oldalon betüremkedett egy-egy félhenger-forma alakzat, talán valamiféle gépezet, és hangosan fújtatott-kattogott. Ahogy elhaladt köztük, kattant egyet a füle, mintha ott megváltozott volna a légnyomás, és friss fuvallat csiklandozta meg. Ilyenkor mintha a szeme sarkából látott volna valamit. Odafordult, de nem volt ott semmi. Igyekezett gyorsan maga mögött hagyni ezeket a képződményeket.
Egy idő után arra lett figyelmes, hogy egy apró zöld pont ugrál a szeme előtt, lépteinek ütemére. Megtorpant, noha még messze volt tőle. Egy újabb ajtó? Nem számított rá ilyen hamar. Baloldalt van, mint az összes eddigi. Tehát nem fordult vissza. Szorosan a jobb falhoz lapulva, lassan araszolt előre, miközben a lehetőségeit latolgatta. Talán átslisszolhatna előtte, anélkül, hogy egy pillantást vetne arra, ami odabent van. Tisztában volt vele, hogy nem áll készen arra, ami ott várja, legyen az bármi. Mégis, közeledve egyre erősebb késztetést érzett, hogy bemenjen. Már rég nem a kíváncsiság vagy az unalom hajtja. Dolga van ott, még ha távolról sem sejti, miféle. Ez a bizonyosság új volt számára; a fény valamilyen fordulatot jelent majd eddigi útján. Azt hitte, egy életre elég az, amit látott; soha többé nem tér le a folyosóról. Jobb úgy sem lesz tőle semmi. Még mindig messze volt tőle, van hát ideje, hogy átgondolja, hogyan jutott el idáig.
***
Ám akárhogy is töprengett, képtelen volt felidézni, mi volt azelőtt, hogy az első szobához ért. Arra viszont jól emlékezett, hogy ugyanúgy válaszokat várt tőle, ahogyan a most előtte táncoló fénytől. A folyosó akkor még nem volt teljesen sötét, bár a zöldes derengés eredetére nem derült fény, lámpákat soha nem látott a járatban. Az első ajtó, ahogy aztán a többi is, legalább három réteg vastag páncélból készült, melyeket ökölnyi csavarok szorítottak össze. A fény a küszöb alól szűrődött ki. Lenyomta a kilincset; minden erejével neki kellett feszülnie, hogy akkora rést nyisson rajta, amit át be tud furakodni. A túloldalon sűrű fehér derengés vette körül, az orráig sem látott. Sokáig nem történt semmi, egyedül valamilyen bizonytalan, szakadozó zizegés hallatszott olykor. Már vissza akart fordulni, mikor a köd oszlani kezdett. Szédítő tájkép tárult a szeme elé, térde megroggyant az irdatlan távolságoktól. Hatalmas bútorok ködlöttek fel távolian, mint messzi hegyek. Szekrény, öltözőasztal, kanapé. Gondolkodás nélkül elindult feléjük, bár sejtette, hogy többször is meg kell állnia majd aludni, mire eléri őket. Ám gyorsabban közeledett, mint várta; a messzi tárgyak minden egyes lélegzetvétellel összébb zsugorodtak. Mire a díványhoz ért, látta, hogy nem lesz vele nehéz dolga, percek alatt megmászta; az asztal meghódítása sem tartott sokkal tovább. Büszkén nézett vissza oda, ahol a padló beleveszett a távoli ködbe, ami az ajtót rejthette. Izmai kellemesen bizseregtek, parázsként izzottak fel egy-egy nagyobb korty friss levegőtől. Megfordult és a másik irányba kémlelt, a szoba másik vége felé, ahonnét a különös zizegés érkezett. A táj zöldes fényben fürdött, mögötte szigorú várfalként egy paraván sziluettje feketéllett.
A hang erősödött, és helyenként mintha szavakká állt volna össze. „Ugorj!” Lenézett; az asztal lábától szőnyeg futott egészen a paravánig. A távolság a padlótól közben tovább csökkent, de így is csúnyán összezúzza magát, ha leugrik. A lábakon mászva biztonságosabb. Ám ekkor a paraván közepe világosodni kezdett, és egy árnyékot vett észre mögötte. Lassan, darabosan mozgott, hirtelen rezzenésekkel, meg-megállva, mint egy bogár. A rángatózás csakhamar egyre lágyabb, kecsesebb mozdulatokká fejlődött. Tánccá. Egy női alak ringott, karjának kecses lejtésével simítva magán végig.
Csak vesztegeti az idejét a mászással, nekiugrott hát a mélységnek. A becsapódás fájt, de csak a lábát ficamította ki. Alig érezte; sántikálva indult neki a távnak, és ahogy haladt, úgy jöttek közelebb a szoba eddig homályba vesző falai is. A levegő egyre fülledtebbé vált, kaparta a torkát, köhögnie kellett. Mikor már a paraván előtt állt, csaknem egyforma magas volt vele. A mögötte delejesen mozgó alakról kisebb árnyak váltak le - egyre karcsúbb és bódítóbb lett, ahogyan megszabadult ruhadarabjaitól. A dereka fölött látható feszes gömbök láttán elakadt a lélegzete, még sose látott ilyen szépet. A vászonra vetülő kép már kevés volt neki, tudta, hogy az csupán visszfénye egy magasabb gyönyörűségnek, amivel talán el se bírna. Egész testében remegett; muszáj neki is végigsimítani azokon a csodás domborulatokon, különben darabokra szakad! Tapogatózva elindult oldalra a paraván mentén, szíve a torkában dobogott, ám ahogy a végéhez érve mögéje pillantott, csupán ugyanazt a szürke vásznat látta. Azaz mégsem egészen, az árnyék ugyanúgy táncolt, de most a túloldalon, ahonnét jött. A levegő itt még párásabb és kellemesebb illatú volt.
Hol vagy? – dobogott torkában a sürgetés, és rohant a másik végéhez, hátha most elkapja, de megint nem várta semmi a túloldalon. A dereka alatt erős lüktetést érzett, ami valami furcsa merevségben csúcsosodott ki. Percekig körözött a paraván körül, zihálva esdekelt az árnyéknak, hogy fedje fel magát végre. Végül teljesen kifulladt, ekkor fedezte fel a szakadást a vászon közepén. Közelebb lépett, fejét odahajtotta, de aztán rögtön el is kapta. Homályosan érezte, hogy most megszeg valamilyen szabályt, de már nem hátrálhatott meg, kezével óvatosan széthúzta rést és benézett rajta. Ezüst fény villant, repedő vászon hangját hallotta, ugyanekkor valami szúrást érzett a mellkasában, ami rohamosan terjedt szét az egész testében. Elkapta a fejét a lyuktól és megpróbálta értelmezni a látottakat - hasztalanul. Csakugyan mozgott valami, ráérősen és lomhán, mégis összehangoltan, egy nagyobb dolog részeként, amit felfogni is képtelenség. Lehajtotta a fejét, a ruhája pirosan ázott a mellénél. Először azt hitte ő maga okozta, de képtelenségnek tűnt, hogy így megsebezze magát.Valami zöldes csillogás vegyült a vérbe. Milyen szép, gondolta, aztán elvesztette az egyensúlyát. Estében a karjára dőlt, jeges csikorgással törtek el benne a csontok.
Valahogy sikerült feltápászkodnia. Forróság öntötte el, mintha a gerince égne, és lassú tűzön perzselné a húst maga körül. A paraván mögül hangos, fenyegető zúgás jött. Futásnak eredt, arra, amerre az ajtót sejtette, mire a falak ismét távolodni kezdtek. Sietnie kell, mert ha megint összezsugorodik, sosem ér vissza a bejárathoz. Rohant, ahogy csak bírt, kikerülve a szőnyeg nagyobb göröngyeit; már átért az asztal lábai közt, mikor éles fájdalom hasított az oldalába. Zihálásán keresztül is hallotta, ahogy elroppannak a bordái. Már közel járt a ködhöz, nem lassíthatott. Minden lélegzetvételnél úgy érezte, visítani kezd, de tudta, ha megteszi, képtelen lesz tovább menni. Észrevett egy fekete foltot a krémes fehérségben, ám ekkor a bal lábszára egyszerre több helyen is eltört. Úgy vélte, most már üvölthet, miközben épp lábán ugrálva szökdécselt előre. Egy örökkévalóságig tartott mire elérte az ajtót. Megrémült, mert azt hitte, nem fog átférni, utolsó erejével belepréselte magát a résbe, és átzuhant a feketeségbe. Többé nem volt képes megmozdulni, csak a ropogást hallotta - hamarosan az utolsó porc is eltűnt belőle, mintha feloldódott volna a tomboló lázban, ami benne dühöngött. Bizonyosnak tűnt, hogy az erei tele vannak zölden csillogó méreggel. Nem látott mást csak az egyre keskenyedő fehér gomolygást, ahogy a nehéz acélajtó lassan bezáródott mögötte.
Fogalma sem volt meddig hevert ott; csupán néhányszor eszmélt fel egy rövid időre. Mindenütt viszketett, de ezen nem tudott segíteni. Csak ruhája gátolta meg abban, hogy teljesen szétfolyjon. Félni nem félt, sőt, idővel egyre mulatságosabbnak találta a helyzetet, nevetett volna, ha az arcának lett volna váza. Egy hosszú álomtalan alvásból arra ébredt, hogy a viszketés már-már elviselhetetlenné fokozódik. Pokoli fejfájás gyötörte, nem tudta eldönteni, hogy ő mozgatja-e az száját, vagy az egyszerűen csak arrébb folyt a tócsában, ami egykor a feje volt. Megpróbálkozott az ujjai mozgatásával, hangosan recsegtek, de be tudta hajlítani őket. Hamarosan felemelte a kezét, és az arcához érintette. Puha volt, mintha meleg zsírba mártotta volna, hullámzott az érintéstől, ám azt is érezte, hogy grimaszba rándul. E néhány mozdulattól alaposan kifáradt, pihennie kellett. Később minden erejét az izmai helyén lévő kocsonyába irányította, kínlódva felgörbült a hasánál, majd lábát kitolva kiegyenesedett. Néhányszor megismételte a műveletet, nagyra nőtt hernyóként néhány méterre sikerült eltávolodnia az ajtótól, azután szinte beleájult az alvásba. Mikor legközelebb felébredt, folytatta. Egészen messzire jutott így, mikor megkísérelt lábra állni. Mindkét kezével a falnak támaszkodott, úgy haladt tovább – egyre gyorsabban. A betüremkedő gépeknél lassított, hogy megcsiklandozza a légáramlat. Ilyenkor tagolatlanul vakkantott egyet, amit nevetésnek szánt. Egyedül ekkor érzékelte az idő múlását, máskülönben nem létezett egyéb, csak a lábai, amiket egymás után rakott a megkövült jelenben. Néha, mikor elfáradt, arra gondolt, hogy visszafordul és lepihen azon a hatalmas díványon a szoba közepén, de aztán a paraván mögött lakó dologra gondolt, mire önkéntelenül is gyorsított léptein.
Jó néhány gép mellett elment, mikor világosságot vett észre a távolban. Először azt hitte, a szeme káprázik, de a fényfolt a lépteivel együtt mozgott, és egy idő után a bal oldalra húzódott. Csalókán közelinek tűnt, a hátralevő úton kétszer is meg kellett állnia, hogy kialudja magát. Csontozata már megszilárdult, kezét ütemesen szorította ökölbe és lazította el. Amikor végre odaért, hátrahőkölt: az ajtó szakasztott mása volt az előzőnek. Hosszú ideig győzködte magát, hogy nem tért vissza ugyanoda. Végül győzött rajta a kíváncsiság, és nekifeszült a méretes kilincsnek.
Ez a helyiség bár jóval kisebb volt, a másiknál, ugyancsak tekintélyes méretekkel rendelkezett. Alaposan körülnézett, hogy a mozgás legkisebb jelére az ajtó mögé húzódhasson, ám a hely kihaltnak tűnt; inkább valamiféle műhely volt, mintsem lakóhelyiség. Zsúfolásig tele volt mindenféle ismeretlen rendeltetésű géppel. A falakon többszintes polcok futottak körbe, tele ugyanezen gépek kisebb másaival, a különböző szerkezetek indaként burjánzottak felfelé és a plafonon is folytatódtak, feje fölül karok, nyúlványok, kapcsolók százai nyújtózkodtak lefelé. A polchoz lépett, és megvizsgált néhány egyszerűbbnek tűnő berendezést. Az egyik belsejében képlékeny, formálható anyag volt, amit néhány vékony külső karral tetszőleges formájúra gyúrhatott. Mikor készen lett, egy kattintással kivehette a kész darabot és a polcra helyezhette. Sokáig gyönyörködött bennük. Teljesen belefeledkezett eme tevékenységbe, megformázta a díványt és az asztalt az előző helyről, aztán magát a paravánt is. Mikor készen lett, örömében huhogni és tapsolni kezdett, aztán elcsendesedett és újra munkához látott. Hosszasan formálgatta az agyagot, mire az emlékeztetni kezdett arra a táncoló alakra a vászon mögött. Hatalmasat sóhajtott, mikor elkészült vele, maga sem értette miért. Óvatosan a paraván mögé helyezte, aztán egy darabig csak ült, a kezében lévő szerkentyűre meredve, majd nekifogott a következő figurának. Jóval elnagyoltabb lett, mint a táncosnő, alig faragott rajta valamit, mikor kivette és a paraván elé helyezte. Először látta saját magát kívülről, és nem tudta leplezni elragadtatását.
Hátrébb lépett, hogy jobban lássa a jelenetet, ekkor a feje lelógó zsinórba ütközött. Szemével követte fel, egész a mennyezetig, ahol egy, a mechanikus összevisszaságot uraló hatalmas géppotrohban tűnt el, amelynek a kidudorodó alja fordított boltívként csüngött alá. Gyanakvó pillantással meredt felfelé, lyukakat keresett, hátha mozgást pillant meg mögöttük. Ám néhány elektromos kisülést leszámítva, nem moccant semmi. Keze idegesen babrált a zsinegen, készen állt arra, hogy a legkisebb gyanús jelre az ajtóhoz rohan. Aztán nagy levegőt vett és meghúzta a madzagot.
Néhány másodpercig semmi sem történt, aztán valami hatalmasat csattant odafent, majd a plafonon lévő géperdő mélye felmorajlott. A búgás egyre erősödött, aztán fülsiketítő recsegésbe, kattogásba váltott. Az egész szoba rázkódni kezdett, a polcokról por szállt fel. Be akarta fogni a fülét, de ekkor a fal egyik rejtett zugából egy tárgy hullott elé. Felvette a földről, éppen elfért a tenyerében. Tökéletesen megformált, vastag, zöldesen csillogó korong volt, mindkét oldalán bonyolult geometriai ábrákkal. Megbabonázva meredt rá, e tárgy mellett az ő figurái szürkék, jelentéktelenek voltak. A felettük lévő polcra tette, és megrántotta a zsineget. Hamarosan egy újabb korong esett ki a lyukon; ha lehet, még szebb volt, mint az első, páratlan szimmetria uralkodott az oldalain. Megborzongott a gyönyörűségtől, felnyögött, és újra működésbe hozta a szerkezetet. Aztán megint.
A korongok szépsége mindannyiszor megsokszorozódott; mikor úgy tűnt, már nem fokozható tovább, a következő pompája valósággal lesújtotta. Hörgött, rázkódott mámorában, vadul rángatta a zsineget, egyre erősebben kellett húznia. A polcon sorra gyűltek a csillogó darabok, egy idő után már nem fért oda több. Amint odatette őket, meg is feledkezett róluk. Feje kiürült, tagjai elnehezedtek, szíve táján kényelmetlen nyomás erősödött. Érezte, ennyi gyönyört már képtelen elviselni, ám azt is, hogy a legszebb darab még hátra van, és bár minden egyes rántással közelebb jut hozzá, mégse éri el. Már nem bajlódott azzal, hogy helyet találjon a következőknek, a földön gyűltek körülötte. Az egyik rántás után éles fájdalmat érzett karjában, ugyanekkor egy hosszas mély, émelyítően édes ízű böffenet szakadt ki belőle, aztán elhomályosodott minden. Azt hitte elzuhan, ám valami megtartotta. Kínzó szomjúságra riadt, ám karját képtelen volt felemelni. Megnyalta a szája szélét, érezte, hogy valami ragadós édesség serceg a nyelve alatt. A feje előrebukott, de nem kellett, hogy megmozdítsa, így is látott mindent, amit kellett. Kereste, hová tűntek a lábai, aztán lassanként ráeszmélt arra, amit magával művelt.
A szoba félig megtelt korongokkal. Derékig merült bennük, ezért nem tudott elesni. Alig akarta elhinni, amit lát. Elszakadt ruhája alól hájának iszonyú tömege buggyant elő és folyt tova a csillámló felszínen. Valamit szorongatott a kezében. Karja továbbra is tehetetlenül lógott, de a tenyerét még ki tudta nyitni. Az utolsó korong volt benne. Kétségtelenül ez volt a legmívesebb darab mind közül. Közepe ezüstös fénnyel ragyogott. Ekkor görcs rántotta össze a markát, a tárgy szétporladt, ragadt tőle a tenyere. Már tudta, mitől ilyen szomjas, ennek az ízét érezte a száján. Teljesen kiszáradt - mintha belül is összeragadt volna a édességtől.
Ezúttal alig hallott ropogást, savtól bugyogó teste egy pillanat alatt falta fel csontozatát. Becsukta a szemét, ám egyre csak arra azt a ragyogást látta maga előtt, akkor is, mikor örvényleni kezdett körülötte a cukor, és az egész süllyedni kezdett, végül egy lyukban távozott a padlón; kis híja volt, hogy nem folyt le ő is vele együtt. Úgy terült szét a padlón, mint egy szőnyeg. Innen már biztosan nem jut ki többé. A gondolat közönyösen illant tova, padlóra csúszott szájnyílása szörcsögve kutatott cukordarabok után. Semmi más nem érdekelte. Hirtelen erős, propeller-szerű zúgást hallott, azt hitte, hogy a mennyezet lépett újra működésbe. Ám a hang a falakból jött, minden irányból, majd az egész terem dőlni kezdett az ajtó irányában. Hája sercegett az érdes padlón, ahogy a fal felé folyt, aztán az ajtórés előtt felgyülemlett, hogy a folyosóra kiérve újra szétáradjon. Csak jóval később eszmélt rá e kitessékelés megalázó voltára. Még az az átkozott hely sem kért többé belőle.
Úgy tűnt, ezúttal nem fog rendbe jönni. Konok makacssággal fordult el a gyógyulás lehetőségétől. Feküdjön csak, úgysem siet sehová. Szeme pislogásával szórakoztatta magát, ám hamar elunta. Csupán azt sajnálta, hogy nem képes elérni a testére tapadt ragacsot a szájával. Nosztalgiával gondolt vissza a korongokkal teli polcokra, de a rajtuk lévő páratlan mintázatot képtelen volt felidézni. Még az utolsóét sem, leszámítva azt, amit a közepén látott. Éles fájdalom hasított belé, és még azt se tudhatta, mije fáj. Felépülése gyorsabb volt, mint legutóbb, ám rettenetes kínokkal járt. Első mozdulatával összegömbölyödött, úgy gurult tovább, hátha, lerázza magáról a szenvedést; ám az nem tágított mellőle. Aztán már csak a szégyene sajgott, amint ormótlan golyóként, nyálkás cuppogással gördült előre. Egy mélyedésben felgyűlt vízzel oltotta égető szomját. Eszébe jutott a saját magáról mintázott figura – bármit megadott volna érte, hogy ismét emberi formája legyen. Ezernyi gépet is elhagyott mikor végre két lábra tudott állni. Nem volt könnyű; hasa még mindig óriási volt, szinte az egész folyosót elfoglalta. Gyomra émelygett, egyre sötétebb lett körülötte. Kiáltott egyet, furcsa, bugyborékoló hang volt, mintha a víz alól jönne.
Annyira elmerült az önsajnálatban, hogy észre sem vette a következő ajtót, csak amikor már eléje ért. Megizzadt, ahogy nekifeszült az acélnak, alig fért be rettentő teste az ajtón. Belül ugyanaz tejköd várta, mint a legelső helyen. Két kezét előrenyújtva araszolt előre. Az sem érdekelte volna, ha ismét egy táncoló nő bukkan elő a homályból. Nem vágyott másra, minthogy leüljön egy sarokba, feltéve, hogy talál egyet. Keze egyszer csak érdes, hideg kőfalba ütközött. Tapogatózva igyekezett felmérni a méretét, ám úgy tűnt, egyik irányban sincs vége. Tanácstalanul ácsorgott, legszívesebben visszatért volna az ajtóhoz, ha tudja, merre keresse. Egyszer csak fény suhant át a feje felett, majd vízcseppek hullottak rá, egyre sűrűbben. Sose tapasztalt ehhez fogható érzést, remélte, hogy egyhamar nem marad abba a jelenség. Felfrissült, mehetnékje támadt. A fal mentén nem jut semerre, mi lenne, ha a falon próbálna meg felkapaszkodni? A kő csúszós volt az esőtől, és nem kínált túl sok fogódzót. Mind a tíz körmét, olykor a fogát is használnia kellett, hogy meg tudjon kapaszkodni a sziklán.
Hűvös szél simogatta a hátát. Mászott, ahogy csak bírt. Egyre könnyebben haladt, biztonsággal mérte fel az összes repedést, kiugró párkányt, amit megfoghat. Égett belül, de ez most jó volt; olyan részek mozdultak testében, amelyekről eddig fogalma sem volt. Ráharapott egy kiálló sziklára úgy pihent néhány pillanatig, aztán tovább kapaszkodott. Fürkészte a fehérséget, de semmit sem látott. A köd nagy sokára tisztulni kezdett – sötét ég borult fölé, apró sárga pontok hunyorogtak benne. Most gondolt először arra, hogy elég egy óvatlan mozdulat és leesik. Nem ijedt meg, könnyedén szökellt feljebb. Mellette aprócska cukorkristály-korongok lebegtek a levegőben hópiheként. Tudta, ha kinyúl értük, azonnal a mélybe zuhan. Már nem érdekelte semmi más, csak a mászás. Egy kiálló sziklán csimpaszkodott bal kézzel, így pihent útközben. Közben másik kezével megvakarta a hasát, ekkor látta, hogy hája leolvadt róla, helyén tekintélyes izmok dagadoztak.
Mégis, egyre nehezebben tudta rajta tartani magát. A szikla mintha taszította volna el magától. Egyre csak húzta hátra a tágas űr, szinte cibálta lefelé, míg végül megértette, hogy a fal föléje került, irdatlan égboltként, és ő lefelé lóg rajta, háta alatt felfoghatatlan távolságban gigászi hegygerincek csavarodtak a láthatár mögé.
Nem félt, ujjai vaskarmokként vájtak a sziklába. Nagyokat lélegzett, a tiszta levegő szinte égette a tüdejét. Alant egy völgyben sárgás fényháló terpeszkedett, amely egyes helyeken élénk áramlásban volt, másutt mozdulatlanságba dermedt. Addig figyelte, amíg ki nem ismerte ezt az örvénylést. Lelkesedése a lenti rajzás iránt hamarosan ellankadt. Unatkozott, a karjai pedig fáradtak, de ha elengedi a falat, szörnyethal. Leugrom! – kiáltott lefelé erőtlenül, de nem érkezett válasz. Nem volt hátra más, mászott tovább. Tagjaiba mintha ólmot öntöttek volna, egyedül a tüdejét érezte tisztának. A fényháló mind jobban szétterült alatta, kibontakoztak a részletek, aprócska pontok rohantak minden irányba. Furcsa vágyakozás hasított belé, és felgyorsított, hogy megnézze őket közelebbről, ám csakhamar újra köd vette körül. Feje elnehezült, húzta előre. Innen tudta, hogy már függőlegesen mászik lefelé, akár egy pók. Bámulatos ereje elhagyta, ujjai ellazultak, és zuhanni kezdett. Nem sokáig, csak pár lábnyira volt a talajtól. Ugyanott volt, ahonnan indult, az ajtónyílás feketén bukkant elő a ködből, néhány méterre tőle, előtte a fal tornyosult. Valamerre muszáj lesz elindulnia, egyelőre azonban nem volt képes megmozdítani a tagjait.
A csontjai biztos megint elolvadtak, talán a nagy megerőltetéstől, bár nem hallott ropogást. Nem bánta. Hová menjen? Se itt, se a folyosón nem várja semmi. Hiába mászott annyit. Itt legalább az eső simogatja. Legfeljebb megint kidobja magából a szoba. Na és? Lehunyta a szemét. A talaj vízszintes maradt, az orra azonban viszketni kezdett, mire ösztönösen megvakarta. Beletelt némi időbe, míg tudatosult benne, hogy ép és egészséges, csupán teljesen kimerült. Ahogy visszatért az ereje, nagyokat nyögve kimászott az alagútba. Megtapogatta magát, ruhája foszlányokban, bőre ráncos és száraz pergamen, arcán új, mély barázdák, izmai majd’ szétpattannak. Szeme előtt még mindig a völgy fényei táncoltak, talán mert a folyosón teljes sötétség honolt.
Türelmetlenség lett rajta úrrá, szinte rohant, gépek tucatjai suhantak el mellette. De nem jött újabb ajtó. Egy idő után lehunyta a szemét, úgy futott tovább. Aligha lesz már rá szüksége. Próbálta elfogadni sorsát, ám a beletörődés mélyén csupán újabb kételyek várták. Lehetséges, hogy rossz folyosóra tévedt, még a kezdeteknél, amire már nem emlékezhet. Az út enyhén, majd egyre meredekebben emelkedni kezdett, izmai meg sem érezték – végül már ismét mászott, egyre csak gyorsulva, szédítő sebességgel, mintha le akarná rázni magáról az egész folyosót. Valahol csak véget ér egyszer. És valóban, keze egyszer érdes peremet érintett, és a szikla hirtelen kifogyott alóla. Tágas fennsíkra ért. A tájat sárga és fekete sávok barázdálták egészen a látóhatárig, ahol egy város fényei mozogtak – bizsergetően ismerős ütemekre. Eszébe jutott a nő tánca a paraván mögött, aztán a döfés, és ekkor felébredt. Még mindig a folyosóban rohant, álmában sem lassított. Az egyik gépnél megállt, hogy kifújja magát, noha nem érzett fáradtságot. Oldalról kellemes szellő cirógatta meg, és szeme sarkából mintha mozgást érzékelt volna. Odafordult volna, ám ekkor messze előtte éles fény villant. Míg odaért, azon töprengett, vajon dönthet-e arról, bemegy-e vagy sem. Csak ahogy a páncélajtó rázárult kapta meg rá a választ. Legyen hát, csak mászni ne kelljen.
Tágas, fénylő rét nyújtózott előtte, közepén két hosszú fasorral, közöttük út vezetett egy kis faházikóhoz. Kellemes meleg volt, a rozsdaszín lombok alatt vastagon felgyűlt az avar. Az egyik fa tövéhez egy bot volt támasztva, amely alul kiszélesedett és vékony fogakban végződött. Maga sem tudta miért, megfogta, és a leveleket takaros kupacokba kezdte húzni vele. Lassan csinálta, élvezett minden mozdulatot. Végtelen nyugalom szállta meg arra a gondolatra, hogy akár itt is maradhatna és csinálhatná tovább, amíg csak kedve tartja. Abban biztos volt, hogy többé nem akar visszamenni a folyosóra.
Valami a szemébe világított. A kis ház ablakai csillogtak. Ahogy jobban szemügyre vette, észrevette az üveg mögött gomolygó zöldes füstöt. Közelebb ment, az ajtó nyitva állt, bentről vízcsobogás és fuldokló köhögés hallatszott, ami időként ismerős zizegéssé. Egy sor kellemetlen emlék tolult fel benne, és távolabb ment a bejárattól. Jobb ha ebből most kimarad, inkább tovább gereblyézik. A nyálkás avaron csúszkálva megkapaszkodott az egyik fában; az némán és kopaszon meredt rá. Bólintott – továbbra sem volt választása.
A házikó belsejét egy fürdőhelyiség foglalta, a falakat csempe borította, a méregzöld szín kellemetlen emlékeket ébresztett. Középütt nagy, fehér fürdőkád állt, szélein túlcsordult a víz, növekvő tócsába gyűlt a padlón. Csúszkálva evickélt közelebb. Amint odaért, erősen megkapaszkodott a kád szélében, hogy el ne zuhanjon. Egy fiatal nő feküdt meztelenül az alján, szeme nyitva volt, íriszének árnyalata megegyezett a csempéével. Nem mozdult, egyetlen buborék sem jelezte, hogy van még levegő a tüdejében. Az alakja egy árnyképet idézett. Habozás nélkül nyúlt a vízbe, igyekezett megragadni a vállánál, ám a nő bőre furcsán iszamós volt, folyton kicsúszott a markából. Végül a hajánál ragadta meg, ám alighogy a test elemelkedett az aljáról, egyik karjával rámarkolt a csuklójára. A víz meleg volt, a nő érintése mégis jégként égette a bőrét. A szemek egyenesen rászegeződtek.
Nem törődött a fájdalommal, próbálta kihúzni a vízből, ám a lány teste hirtelen ólomnehézzé vált, visszasüllyedt a fenékre, és csak bámult rá. A víz zöldes árnyalatúvá vált, és egyre kevésbé volt átlátszó. Minden erejével a kádnak feszült, keze elzsibbadt a jeges szorításban. Érezte, menten elveszíti az egyensúlyát, súlypontja megkergülve mozgott benne, mintha maga a szoba bukfencezett volna. A zöld anyag rohamosan terjedt a vízben, aztán heves vonaglást érzett a keze alatt, majd néhány buborék úszott a felszínre. A lány szeme még mindig nyitva volt, szája azonban félig megnyílt. Arcát eltorzította a félelem, valamit mintha mondott volna, szája egyre gyorsabban mozgott, buborékok sora jött a felszínre.
Szédült, és zihált, nem tudta követni, mi történik. A keze jégtömbként, érzéketlenül lógott a vízbe, egész teste ledermett, szinte odafagyott a kádhoz. Iszonyú sikoly szakadt ki belőle, amikor megértette, hogy tehetetlenségével a kád fenekéhez nyomja a lányt. Hátra akart esni, de a végtagjai nem engedelmeskedtek neki. A lány egyre erősebben rángatózott, ő pedig ordított, ahogy a tüdején kifért, hátha attól megtörik ez a dermedtség. Aztán a mozgás fokozatosan elhalt, és a lány élettelenül meredt rá, úgy mint az előbb. Csupán ekkor sikerült egy hatalmas rántással kiszabadítania magát, és elzuhant a padlón. Reszketett, foga vacogását hangosan verte vissza a csempe. A kád széléről ekkor zölden fénylő nyálkás anyag folyt le, és az arcára csöpögött. Dönthetett volna úgy, hogy elfordítja a fejét, ehelyett hagyta, hogy az anyag lefolyjon a torkán. Száját szélesre nyitva egyre mohóbban nyelt, az íz épp olyan volt, mint a cukorkorongoké, lávaként égette a belsejét. A kezét maga elé emelte és látta az ereit zölden világítani. Ahogy meghallotta az ismerős sercegést, csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára vége lesz. Nem akar többé meggyógyulni – ezt talán csak eldöntheti ő maga!
Edzett, feszes húsa nem engedte túlságosan szétfolyni Zuhant volna a sötétségbe, de hiába, végig éber maradt. Így hallania kellett, ahogy újabb buborékok pattantak szét a kádból folyó víz felszínén. Néhányukból halvány női kacaj szökkent ki, egyre több és több, amelyek aztán hisztérikus röhögéssé olvadtak össze. Mintha mindenünnen jött volna, még a padlóból is. Az egymásra rétegződő nevetésből suhogó propellerhang lett, olyan hangos, hogy kis híján megsüketült tőle. Ezzel egy időben fémes karistoló hang jött a kádból. Világos volt hogy már nem a lány fekszik benne. A hangok úgy kaparták le önuralma és józan esze kérgét, mint annak a valaminek a végtagjai a kád zománcát. Ki kell innét jusson, mielőtt a csontjai után a lelke is felolvad ebben a zajban. Már tudta, hogyan mozogjon csontok nélkül, úgy gurult ki a házból hogy egyszer sem fordult a vadul csobogó kád irányába. Az ajtó a folyosóra nyílt, fának, rétnek nyoma veszett, mintha soha nem is léteztek volna. Olyan erővel csapódott túlsó oldalnak, hogy egészen szétlapult a fal mentén. Végre az őt megillető helyre került - egy bomlott elme gonosz tréfájának csattanójaként.
***
Idáig jutott útja összegzésében, amikor a vakító zöld küszöb elé ért. Meglepetésére odabent a folyosóhoz hasonlóan vaksötét honolt. Mégis hunyorognia kellett – szinte vakította a fekete. Keze szürkésfeketén tűnt elő a semmiből, mint egy fénykép negatívja. Szeme lassanként hozzászokott a benti viszonyokhoz, lassan ki tudta venni a kamra körvonalait. Hasonló csempe futott végig a falakon, mint a fürdőszobában, itt azonban minden a fekete árnyalataiban játszott. Kádnak vagy más bútorzatnak nem volt nyoma. Néhányszor körbement, megkopogtatta a csempét. Nem történt semmi. Megpróbál pihenni egy kicsit, amíg hagyják. Leheveredett a padlóra, ám egyből fájdalom hasított a fejébe. Kezébe temette az arcát, de hiába, szemei égtek, füle zúgott. Úgy érezte, hogy agya kifolyik a helyéről. Aztán fülzúgása szakadozó suhogássá vált, amiben valamilyen búgás vegyült. A legmélyebb hang volt, amit valaha hallott. Felállt, szeme sarkából mozgást érzékelt. Nem volt egyedül a szobában. Odakapta a fejét, de nem volt ott semmi. Mikor megint látni vélt valamit a másik irányból, kényszerítette magát, hogy olyan lassan forduljon felé, ahogy csak tud. Attól, ami ott volt, a maradék ereje is elpárolgott.
A fal csaknem egészét egy lódarázs foglalta el, széttárt, ízelt lábaival erősen megkapaszkodott. Nagyjából akkora lehetett, mint ő. Bénító mozdulatlansággal tapadt a csempére, szeme a falat nézte. Aztán felzúgott. Szárnyai, érzékelhetetlen gyorsasággal mozogtak. A hang fülsiketítő volt, akár egy propeller közvetlen közelről. Felsikolthatott, bár ebben a zúgásban nem hallotta. Nagy nehezen sikerült elszakítania róla a tekintetét, kereste az ajtót, de az nem volt sehol. A pánik görcsbe rándította, be van zárva ezzel a hatalmas rovarral, és nincs hova menekülni. A szárnyzúgás hirtelen abbamaradt, a csend vákuumszerű volt.
A jelenés őrjítő lassúsággal kifordította a fejét, ő pedig belepillantott tagolt szemének mély feketeségébe. Lábai ekkor felmondták a szolgálatot. Alighogy elzuhant, a darázs már rajta is volt. Lábain a recék pengeélesek voltak, ha csak megmozdul, csúnyán belevájnak, de még a száját sem volt képes kinyitni. Hang nélkül üvöltött. A darázs nem mozdult, csak nézte irdatlan fekete szemével. Egy kérdés visszhangzott az agyában: Mit akarsz?? Agya görcsösen kapaszkodott e két szóba, és mantraként ismételgette magában. Némi enyhülést hozott a felismerés, hogy a kérdés a darázstól érkezett. Nem emberi hang volt, a szárnyzúgás állt össze érthető fonémákká. A rovar nem mozdult. Válaszra várt.
- Nem tudom. – vallotta be és belemart a szégyen.
- Nem emlékszel rám, ugye? – egy ideig némán meredtek egymásra.
- Csupán hallottalak.
- Hol hallottál először? – a rovar hangjába izgatottság vegyült.
- A… paraván mögött. – A darázs erre leugrott róla, és egy szempillantás alatt a falon termett.
- Nagyon régóta úton vagy már. – egy darabig csend volt megint, aztán újra a zúgás – Nem is sejted mennyire!
Lehajtotta a fejét, maga is meglepődött a könnyein. - Hány szoba volt összesen?
A darázs mereven nézte, és bár képtelenségnek tűnt, szeme valahogyan mosolyogni látszott.
- Mit akarsz hát?
- Ki…ki akarok jutni a folyosóról.
- Micsoda meglepetés. – zizegte fásultan.
- Láttam valamit…, egy fényt, mielőtt felmásztam a sziklára… és annak a gyönyörű játéknak a közepén is….Mi volt az? – dadogta.
- Erre gondolsz? – a darázs fekete szemében ott táncolt a ragyogó fehérség. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a düh és felugrott.
- Hogy jutok ki!? – a rovar feje visszafordult a fal felé.
- Annyiszor elmondtam már… –
Egy ideig egyikük sem szólalt meg, aztán a szárnyak lágyan susogni kezdtek. – Magad is láttad az átjárókat. Átjöttél közöttük. Érezted a szelet. Csak meg kell, hogy állj közöttük, és oldalra kell hogy fordulj. De lassan. Nagyon lassan. Engem is így vettél észre.
Újabb csend következett, egyikük sem mozdult.
- Mi van, ha nem teszem? – A darázs hangosan felzizzent.
- Ugyan már! Miért ne tennéd? Azon nyomban megszabadulsz minden emlékedtől. Minek azokat ilyen sokáig cipelni? Négy szoba…ezúttal meglepően sokáig bírtad.
- Hazudsz! – vékonyodott el a hangja.
- Szerencsétlen húsgolyó… rakd le hát a terhedet, mielőtt még agyonnyom. – ízelt lábát idegtépő nyikorgással húzta végig a csempén. - Micsoda egy história... – hirtelen kicsavarta a testét, kínzóan ismerős női alakzatba. – Na? Szép vagyok? Nem kukucskálni…! – aztán visszarendezte magát az előbbi helyzetbe. – No meg az a ronda eset a káddal… Igen. Felettébb ronda eset. – a potroha groteszk vidámsággal táncolni kezdett. - Hát viszlát, legközelebb.
- Te aljas! - ordította, és anélkül hogy meggondolná mit csinál, két kezét átfonta a rovar körül és lehúzta a falról. Meglepően könnyű volt. Teljes erővel a földhöz vágta, aztán rátérdelt, kezeit a fej és a tor közti vékony sávra kulcsolta. A darázs egy darabig némán tűrte, aztán ijesztő fürgeséggel kicsúszott alóla és fölébe került. A karokat azonban nem tudta lerázni magáról.
- Semmi értelme, annak amit most csinálsz. – sziszegték vidáman a felszabadult szárnyak.
- Nem érdekel! Ölj meg, ha nem tudsz mást! Akkor sem engedlek el! Gyerünk, ölj meg! Nem megyek innen sehova! – még erősebben szorította a nyakat, a sziklamászásban szerzett izmaival lerázhatatlan acélkapocsként függött rajta. A szárny felzizzent, oda lett belőle a vidámság.
- Ostoba! Valóban ezt akarod? – az állat megpróbált kiszabadulni a fojtó ölelésből, lábaival dühösen kaparni kezdett, amivel mély sebeket ejtett a lábán. Érezte, hogy a potroh meggörbül felette, de nem tudta megakadályozni. A következő pillanatban soha nem tapasztalt fájdalom hasított belé, ahogy a fullánk hosszú szablyája mélyen a testébe fúródott. Égni kezdett belül, orrán-száján maró, zöldes füst áradt, amit visszanyelve hevesen köhögnie kellett. Lökést érzett, ahogy a rovar kihúzta belőle a fullánkot, magával rántva a belső szerveinek egy részét. Utolsó erejével még jobban ráfonódott a darázsra, lehunyta a szemét, mikor az csáprágóival nekiesett a fejének. Lemerült a fájdalom mélyére, belebugyolálta magát a benne égő tűzbe. Különös béke töltötte. Száján és szemein át zöldes csillogó váladék távozott. Megmaradt fogai közt már-már vidáman sziszegte: - Te sem mész sehova!
Egyre távolabbról érzékelte, ahogy a rovar kétségbeesetten ficánkol a szorításában, a szárnyak ezúttal jelentés nélkül berregtek. Láza pokoli erőt kölcsönzött karjainak, a darázsnak esélye sem volt kiszabadulni. Páncélja ugyan sebezhetetlen volt, ám az áldozatából áradó hőt mégsem tudta elviselni. A belsejében mintha csak száraz gallyak égtek volna, szájszervén nem zöld, hanem koromfekete füst távozott, ami éjsötétbe borította a szobát. Egyre lassabban vonaglott, szárnyai meg-megrebbentek, aztán nem mozdult többé. Az alulról kezével-lábával belé csimpaszkodó alak csak ekkor ernyedt el.
Arra ébredt, hogy egy méretes, begörbült rovartetem fekszik rajta. Óvatosan legörgette magáról, könnyű volt, mintha papírból lett. Testén iszonyú sebek voltak, de gyorsan gyógyultak. Valamit látott a szeme sarkában, mire nagyon lassan oldalra fordult, és észrevette az ajtó kontúrjait. Mögötte a fekete egy árnyalattal világosabb volt, mint a szobában. Széttárta a karját és sikított, míg bírta levegővel. Mikor kifogyott a szuszból, leengedte a kezét, felállt és kiment.
A folyosó ugyanolyan sötét volt, mégis messziről észrevette az első gépet, ami az útjába akadt. Megállt a két félkörív között, füle nagyot pukkant, hagyta, hogy a légáramlat simogassa egy kicsit. Amilyen lassan csak tudta, elfordította a fejét és egy másik folyosót pillantott meg. Pontosan olyan volt, mint amilyenben eddig haladt, épp csak egy kicsit volt világosabb. Ez volt az utolsó alkalom, hogy tétovázott. Csendes szomorúság suhant át rajta, jóleső borzongást hagyott maga után. Aztán visszafordult a saját járatához, és kinyújtóztatta a tagjait. Elindult, ezúttal nem a falhoz tapadva, hanem határozott léptekkel középen. Többé nem ütközhetett neki semminek. Az út kihaltnak tűnt, de számolt vele, hogy újabb szobák bukkannak fel. Ezzel most nem törődött, ha odaér, majd eldönti, megnézi-e, ami mögöttük van. Könnyed mozdulattal kikerült egy adag patkányürüléket.
Kezét maga elé emelte, enyhe, zöldes fénnyel foszforeszkált. Minden más is ragyogni látszott körülötte, mintha csak a folyosó képének a negatívját látná. Hunyorgott a szemével, de hamar rájött, hogy erre nincs szükség. Sehogy sem tudta eldönteni, hogy a feketeség vagy a fehérség fénylik ilyen hevesen. De tudta, hogy ezen még ráér töprengeni. És ha jobban meggondolja, nem is számít igazán.
Vázlat: 2016 Llandudno
Kész: 2018-12-22, Derecske
