Úgy kellett magára parancsolnia, hogy ne gyorsítson. A sarkon túl már biztonságban lesz; az utca, ahova befordul egészen apró - fák, bokrok, kávézók szegélyezik. Talán le is ül egy teraszon, amíg elmúlik a remegése. De amíg el nem ér a sarokig, nincs biztonságban, mintha bármelyik pillanatban felszippanthatná a háta mögötti hatalmas űr vákuuma. Gyilkos sugarakat érzett a hátában, úgy húzta be a fejét, mintha jégeső verné.
„Jó reggelt San Francisco, itt a KQED-FM 88, mai sztárvendégünk George, huszonnégy éves, közgazdász, újdonsült apuka, és majd bepisil, úgy fél a Golden Gate-től!” Meg kell őrülni! Nem igaz, hogy legyőzi egy nyomorult híd! A sarkon túl hatalmasat fújt, mire a gyerek mocorogni kezdett a babakocsiban. Letörölte a hideg verejtéket az arcáról és rámosolygott. Gyere kishaver, megcsináltuk! Megérdemlünk egy finom vanília shake-t!
Panaszos sírás rázta fel a merengéséből az üres műanyag poharak felett. Alig aludt valamit az éjjel. Máris tíz óra van? El fognak késni a miséről. Bevitte a kicsit a mosdóba, hogy kicserélje a pelenkát. Az egyik boxból hatalmas, kopasz ember lépett elő, nyakán ökölnyi tetoválás. George-ban meghűlt a vér, de az alak mellé érve bólintott, és a gyerekre nevetett, az pedig vissza rá. Alaposan körülnézett, mielőtt elindult volna az utcán, és újból magára kellett szólnia, hogy ne tegye. Olyan gyorsan ment, ahogy csak bírt. Ez így nem fog menni. Nem képes ezt minden nap végigcsinálni! Minek kellett Jasonnak idehoznia őt? A fene egye meg, őt is meg a munkáját is! Már akkor tudta, hogy rossz ötlet, mikor még csak a felhőkarcolók távoli sziluettjét látták a vonat ablakból. Sose felejti el az érzést, ahogy abroncsként rászorul a fülke, nem sokon múlt, hogy nem rendezett jelenetet a többi utas előtt. De aztán eszébe jutott a Sullivan fivérek arca, amint gúnyosan integetnek feléjük a peronról, és egyszerre köpnek a földre, ahogy a vonat elindult. Később pezsgőt rendeltek az étkezőkocsiban, és George megkönnyezte, ahogy maguk mögött hagyták a wyomingi határt - maga sem tudta, hogy a megaláztatástól vagy a megkönnyebbüléstől.
Erős kaptató vezetett a templom utcájához, de nem lassított. Alig kapott levegőt, mikor tíz óra egy perckor belépett az ökumenikus egyház alacsony mennyezetű, otthonos épületébe. Ez messzebb esett az otthonuktól, de itt legalább megússza rosszullét nélkül. Jason az első friscói napokban elvitte a Grace katedrálisba, ahol pár perc után a földről kellett összekanalaznia. Őrjítően nagy volt minden odabent. És az a zaj… A fülére tapasztott kezén át is hallotta a falakból jövő iszonyú mély dübörgést. Az akrofóbia egy fajtája, mondta másnap az orvos, erős félelem a nagy dolgoktól, nagy terektől. Némi edzéssel, például sétával tágas utcákon át csökkenthető, de teljesen nem fog elmúlni soha. Nem a legszerencsésebb helyre költöztek.
Egy fiatal pap tartotta a misét, George nem igazán tudott odafigyelni. A zöld lombok ringását, suttogását figyelte a nyitott ablakon át. Legszívesebben kirohant volna a teremből, hogy beüljön a fa alá. Mit keres ő itt egyáltalán? Az első hónapokban hangosan is kimondta, majd’ minden nap, amivel az őrületbe kergette Jasont. Most már csak magában, és egyre ritkábban. Jason erős, sose panaszkodik, - pedig tehetné, tud ő támasz is lenni, nem csak kolonc -, és ő pont ettől fél. A bent ragadt szavaktól. Nem beszélve arról, hogy most már hárman vannak. Erőt kell vennie magán. Kényszerítette magát, hogy figyeljen a pap szavaira, de amikor az a férfi és a nő közti szentséghez ért, újra elkalandozott. Georgie…, te szentségtelen! – vigyorodott el, és szétnézett a sorok között, mintha megpillanthatná Jasont, ahogy ott ül előtte három sorral, a szülei közt és hátrafordulva rávigyorog a vasárnapi misén. Az ő templomuk előtt is ugyanilyen fa volt, a mise utáni vasárnap édes szabadságát jelentette: biciklizést, csokihabos frappét a város egyetlen fagyizójában, csendbe mélyülő délutánokat a falu melletti csatorna partján. Semmi rondíthatott bele a napba, csak ha Jason fel akarta cipelni a dombra, és kicsúfolta, amiért nem mert vele mászni. Meg amikor közel jöttek a felhők. Olyankor mindig hátat fordított nekik, és tetőtől talpig libabőrős lett. A gyerek ficánkolni kezdett a babakocsiban, kintről valahonnan füstszag érkezett. George arcára visszatért a csüggedés. Szinte hihetetlennek tűnt most a gyerekkor, ami osztályrészéül jutott.
Barbecue lehet a közelben, szagolt bele a levegőbe, és maga sem tudta miért, elvörösödött. Bizsergett a tenyere, hiányzott belőle a kéz, ami olyan szorosan fogta az övét, odakint Paddy McNeil csűrjében a falu határán túl, ahol együtt segítettek az öregnek betakarításkor. Tizenöt évesek voltak és ugyanúgy lángolt mindkettejük arca, akár az övé most. Aztán már csak arra eszméltek, hogy égnek körülöttük a falak. Nem voltak igazán veszélyben, simán le tudtak ugrani a fenti fészerből, csupán az ő lába ficamodott ki esésnél. Mintha a gyufát gyújtó szándék épp olyan esetlen, már-már félénk lett volna, mint az ő első érintéseik. A rendőrök egyből őket gyanúsították a gyújtogatással, ám végül indíték és bizonyíték híján elengedték őket. Sose derült fény a tettes kilétére. A szabadságukat viszont soha többé nem nyerték vissza, még ha ezt ott, a rendőrségről tettetett vidámsággal kifelé sétálva, nem is tudhatták még.
A pap most mintha hozzá intézte volna a beszédét, bár ebben nem lehetett biztos, a szemüveget a komótosan mozgó ajkak felett opálossá tette a beszüremlő napfény. George úgy meredt a két lencsébe, mint a nyúl a fényszóróba az éjszakai országúton. Tényleg vádló a tónus, vagy csak ő hallja? Ő akarja hallani – súgta Jason valahonnan a tarkója mögül, a hang türelmes, de George érzi mögötte a feszültséget. Akarja a fene! – húzta ki magát, és kirántotta fejét a bénító szemkontaktusból, vissza a lombokhoz. Jason nagyon okosnak hiszi magát. Azt hiszi, olyan könnyű elfelejteni Reilly atya kaján vigyora fölött a metsző, jéghideg tekintetet. Mintha nem ő tartotta volna a keresztvíz alá tizenhat évvel azelőtt! Vagy az utolsó misét, ahogy felekezet egy emberként nézi őket? A krákogást, az ingerült sóhajtozást? Ó, persze, dehogy mondtak bármit is! A falu, még ha olyan kátyús mellékúton is, mint ami Paddy farmjához vezet, többé kevésbé eljutott huszonegyedik századba. Többé mégsem volt az otthonuk. Miért vágyna hát arra, hogy egy tejfölösszájú papnövendék rajta köszörülje a nyelvét, éppen itt a tolerancia fővárosában?
Mintha Jasonnek nem ugyanúgy pokol lett volna az utolsó három év, amit otthon töltöttek. Most nagy a szája, de akkor teljesen össze volt esve. Ha George nem tartja benne a lelket, ki tudja mi történik vele. Egyiküket sem kergették el otthonról. Épp csak az utódokba fektetett remény illant el mindkét házból. Elhalt ág voltak a családfán, amit csupán emberségből nem metszenek le. Vagy mert nagyon csálén állna a fa. Ruházták, tömték őket, mint Kafka bogarát - hallotta Jason hangját megint. Talán nem kellett volna annyira könyvekbe menekülni, barátom. Az irodalom sem old meg mindent. Miután Jason teljesen elhagyta magát, neki kellett újraszerveznie az életüket. Ő alakított ki maguknak „főhadiszállást” napi tervet a találkozásokra. Az utcán tüntetően kedves volt mindenkivel, segített az időseknek, ránevetett a babákra. Úgy döntött, leckét az nekik emberségből, ő, a kirekesztett. Jason egyszer letolta, amiért úgy viselkedett, mintha valamiféle hős lenne, mintha csak nekik lenne egyedül sorsuk a faluban, a többiek csak úgy…vannak. Igen, talán tényleg így gondolta. Minden nap végén úgy érezte, legyőzte őket, és ahogy gondterhelt arccal nézett ki a végtelen szántóföldek felé, mosoly bujkált a szája szegletében. Aztán Jason bedobta Friscot, és a mosoly eltűnt.
A pap régóta más felé küldte az igét, talán az előbb sem rá nézett. George már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észrevette-e őt. Krákogott egyet, de senki se nézett oda. Kihúzta magát, aztán abban a pillanatban össze is görnyedt, és meg kellett kapaszkodnia az ülésben, mert a terem mintha megnőtt volna, a falak a végtelenbe nyúltak, a mennyezet nem is látszott már, csak valami elmosódó harangzúgás hallatszott a csillagok közül. Megrázta a fejét, többet kell aludnia. Nem fogja hagyni, hogy maga alá temesse a város. Végignézett a sorokon, derűs áhítat mindenfelé. Ma boldogság akció van, kilencven százalékos leértékelés! Na, ez még Jasonnek is tetszene! George grimaszolt a pulpitusnak. Úgy se látja meg senki. Ebben a városban senki nem lát senkit. Észrevétlenül jár-kel, mintha az utca a tengerszint alá, a gyökerek közé süllyedne, ahol a babakocsi surrogását ordító csend nyeli el. A pap újra felé fordult, a lencséjéről a napfény egyenest a szemébe fúródott. George a képébe vigyorgott. Hát mégsem tud annyira eltűnni a sorok közt, hogy ki ne szúrnák a fajtáját. Nem igaz? A nyelvével kétszer erősen megbökte szájürege oldalát. Lehetetlen félreérteni. Na ehhez mit szólsz? Kis buzi! Ha harc, hát legyen harc! Ő már hozzá van szokva.
A pap újra a másik oldalt pásztázta, folytatta, mintha mi sem történt volna. George felpattant, a lehető leghangosabban megfordult a babakocsival, és kivágtatott az ajtón. Megcsapta a friss levegő és mire a fa alá ért csalódottságát felváltotta a megkönnyebbülés. Elvégre egy hónap múlva itt fogják a kis Jake-t megkereszteltetni, jobb, ha nem hívja ki maga ellen a sorsot. Majd egyszer észreveszik. Amikor ő akarja. Hetek óta összehúzott szemöldöke felengedett és hirtelen nagyon álmos lett. Tizenöt perc alatt hazaér, családi házak, fák, bokrok közt. Kellemesen ismerős vidék. Jake-kel szednek egy kis gesztenyét, az sem érdekli, ha az idősebb Sullivan fivért látja közeledni egy gyufával a kezében. Újonnan megenyhült arcával a lakásuk felé küldött egy sóhajt. Jason, öregfiú, mosolyogj már néha egy kicsit! Aztán Jake-re kacsintott. Mit szólnál még egy shake-hez, kishaver? Kipróbáljuk az epreset?
Egész teste lúdbőrzött, ahogy egy hirtelen mozdulattal az öböl felé fordult. Nem is vagy te olyan nagy… – suttogta, de ezt már elnyomta fejében a bejátszott közönségzaj. „Jó reggelt San Francisco, itt a KQED-FM 88!! Mai sztárvendégünk: George..., kedves hallgatóink, én nem is találok szavakat! Ő egyszerűen csak George!!” A szűnni nem akaró tapsban elképzelte ahogy folyékony acélt önt a csontjai köré, és elindult vissza, a Golden Gate felé, azon az úton, amit – engedményt téve néhány otthonos kis utcácskának - a legrövidebbnek vélt.
Dublin, 2018-10-20
Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:
Vikinek igényei vannak: Képzeld el, hogy végre álmaid városába költözöl, munka is akad, szívedet sarkig tárja a remény. Egyedül a főbérlővel nem jössz ki. Nem véletlen, hogy nem találod vele a közös hangot, olyan ugyanis csak egy van: a síri csend. Főleg este nyolc után. De akkor aztán egy pisszenést se! A kérdés már csak az, meddig bírod cérnával.
Bimbó : Ebben a novellámban arra keresem a választ, hogy milyen hatással van az egyszeri utazóközönségre, ha valaki teljes hangerővel pornót néz a HÉV-en. Teszem ezt egy idősödő, potencia-gondokkal küszködő online szerkesztő szemszögéből. A "Legyen" című írásom folytatása.
A szabadság felé: A rendszerváltás hajnalán egy fiatal anyuka a kórházba igyekszik, ahol a kisfia lábadozik a vakbélműtét után. Érkeztekor szörnyű hír fogadja: a gyerek belehalt a műtétbe. Az asszony lába alól kifut a talaj, az elméje azonban nem hajlandó feladni: öntudatlanul is a fia nevét, születési idejét üvölti a folyosón, mígnem az egyik alkalmazottnak feltűnik, hogy az adatokkal valami nincs rendben. Megtörtént eset alapján.
