A doktornő máris távolodik, noha meg se moccan, mintha csupán egy képről figyelné őt mereven, amit egy kérlelhetetlen erő húz az ellenkező irányba. Aztán valami durván oldalba vágja Júliát, talán a padló, de nem biztos – ahogy legördíti magáról, csak a boltíves mennyezetet látja, elérhetetlen messzeségben. Elnyúló, rekedtes kiáltást hall, először tompán, majd egyre élesebben, a hang különös módon épp akkor tart szünetet, mikor Júlia levegőt vesz. Zsibbad a mellkasa, a sarokból sötétség közelít felé, mindjárt be is lepi, és akkor egy kicsivel jobb lesz. Ám a következő lélegzet mégis megemeli a fejét, elé idézi a portás savanyú arcát, és már ömlik is a száján a szó, mindegyik egy korty levegőt fúj az úszógumiba, amibe kapaszkodik az örvényben.

– Éreztem – darálja agya őrült egymásutánban, elnyomva a kiáltozását is.

Pedig csupán némi bosszúságot érez, amikor dél után nem sokkal kilép a lakás ajtaján. Festékes lett a ruhája, valaminek csak sikerült nekimennie, hiába van fóliáztak le a lakásban mindent gondosan. Ereje végén jár, csak a bágyadt nap húzza-cibálja finoman. Zavaros álmai voltak este a gumimatracon, a középre tolt bútorok lábánál. Ki fogja azokat a helyükre tenni? Lehet, így maradnak örökre. És a gyereknek is pont most gyulladt be a vakbele.

Átvág az erdőn, aztán legyalogol a Kardos utcán a hosszú fal mellett a klinika bejáratáig. Zöld őszi kalapjának fekete szalagját minduntalan a szemébe fújja a szél. Legalább nem esik, mint tegnap, mikor ugyanezen az úton rohant haza a leletekért, remélve hogy a sietség visszatartja a könnyeit. A doktornő szavai minden lépéssel nyílként fúródtak tüdejébe: „hát milyen anya maga?”

Kislány kora óta sok mindennek elmondták már, burkaként viseli az összes sértést, és sose vett rá páncélt. Talán mert sokkal bátrabb, mint hinné, ahogy Feri mondta egyszer. Ilyen messzire, mint a doktornő azonban még senki sem merészkedett.

Türelmetlenül söpörte el a selyemszalagot az arca elől és meggyorsította lépteit. Honnan tudta volna ő azt, hogy a fia vérzékeny? Neki annak idején nem mondta az orvos. Csak azt, hogy anyuka szerencsésnek érezheti magát, száz gyerekből egy, ha teljesen felgyógyul belőle. Mindennek már hat esztendeje. Persze hogy megijedt, mikor Tamáska átszaladt hozzá a nagyszobába péntek reggel, jóval azelőtt, hogy kelnie kellett. Magas láz, erős hasfájás, balról jobbra araszolva. Nem várt soká, tízkor már bent voltak az ügyeleten. Nem érti, mivel szolgált rá a szidalmakra. Szinte kitépték a gyereket a kezéből és máris vitték volna a műtőbe.

Már fut inkább, mint gyalogol, hátha az emlékek nem bírják a tempót, és leperegnek róla a sárba. Alatta nyúlós avar, felette nyolcvankilenc októberének halványszürke ege. Elvileg már nincs diktatúra, szabadok, de nem igazán tudja, mit is kellene éreznie. Nyáron megnézték a tévében az újratemetést, pezsgőztek a kicsiny nappaliban, alig fértek el a vendégekkel együtt.

Júlia akkor még koccintott a nevelőapjával. Pár héttel később a munkahelye előtt látta viszont, reá várt. Meg se várta, hogy Júlia köszönjön, tudja ő jól, hogy félrelép, de hát nem csodálkozik, mindig is ilyen volt. Csak ellenőrizni jött. Sose felejti el, ahogy az öregember ordítva követte, csaknem hazáig. Mielőtt rájött a remegés, azon töprengett, tartózkodott-e egyáltalán másik férfi közelében. Legfeljebb egy piros lámpánál állhatott mellé valaki a járdán.

Kiabált aznap a gyerekkel, Feri nem volt sehol, már harmadik hete túlórázott. Hajnalban ment és jó, ha tizenegyre hazaért. Aznap éjjel az ágyban sírógörcs jött rá, reggel pedig furdalta a lelkiismeret a férje táskás szemei láttán – egyikük sem aludt egy szemernyit sem. Most meg ez a festés. El kellett volna utazniuk, míg az emberek végeznek. De miből? A bank sem adott hitelt, noha mindig minden számlát időben fizettek. Ennyire ne lennének kilátásaik? Addig azt hitte, csak ő gondolja így.  De hiszen, ahogy megszáradnak a falak, máris megint tele lesz a lakás bálás ruhákkal! Didereghetnek minden szombat hajnalban a zsibogón. Soha semmi nem hullott csak úgy az ölébe, el tudja viselni, ha még egy kicsit előszobáztatja őket az a nagy szabadság.

Hálát érez még ezekért a gondolatokért is, ahogy a főkapuhoz ér. A portásfülke ablaka nyikorogva emelkedik, bent valaki látványosan nem örül az újabb feladatnak. Júlia elmondja, kihez jött, aztán csak papírsusogás hallatszik. Egy perc is eltelik, mire az arc felnéz a füzetből, összevont szemöldökkel mered rá, aztán megkérdi, vidéki-e a hölgy vagy debreceni. A kérdés váratlan, Júlia először majdnem az előbbit választja, eszébe jut pesti rokonának szavajárása: „Lemegyünk hozzátok vidékre a hétvégén.” Hangjában mentegetőzés, bocsássák meg neki, nem evett, alig aludt, kabátja csupa ragacs, hiába egy festékpötty csupán, a gyerek meg felnőtt kórteremben, mert a gyerekosztályon nincs hely, és Túró-Rudit sem kapott a boltban, pedig Tamáska kedvence, és most igazán megérdemel egy tucatot is akár.  Mire mondhatna valamit, a portás érezhetően megenyhül, már-már vidáman tessékeli befelé, a pavilonba menjen anyuka, a fiút még tegnap átvitték a gyerekklinikára.

Megpróbál kipréselni egy mosolyt, és elindul a mutatott irányba. A megszeppent kis arcra gondol, ahogy felhúzott lábakkal gubbaszt a rácsos ágyon, éppen felmosták a padlót, nem mozdulhat az ágyról, körülötte beesett, középkorú arcok, Népsort, Sokol rádió. Legalább a Loki-meccset hallhatja a gyerek. Észre sem veszi, hogy megint szalad, látja is már a pavilont, ragyogó, frissen meszelt falakkal, amik visszaverik a pillantást.

Szigorú, nehéz fehérség, sejthető, hogy nem adja elő a gyereket első szóra - különösen neki, aki elfelejt beszámolni a vérzékenységről. Neki, aki féléves korában beadja Tamáskát a bölcsődébe, hogy mindjárt a második napon megkarmolja az arcát egy másik gyerek. Kisiskolás korában bocsánatot kért tőle ezért, a gyerek pedig fintorgó mosollyal nyugtázta, mint minden felnőtt butaságot. Nem értheti, hogy ő, míg él, nem bocsájtja meg magának. De nem tehetett mást. Hogyan lehettek annyira szegények! Mindketten egy szál bőrönddel jöttek el otthonról. És azok az albérletek… Ahhoz képest ma királyként dőzsölnek azon az ötvenkét négyzetméteren, a nyolcadikon.

De akkor is… olyan beteges kisgyerek volt Tamás, szinte hazajártak ide a klinikákra. Amiatt, hogy nem lehetett vele eleget. Tudja ő. Még ez az ostoba vakbél is attól gyulladt be.

Végre odaér az épülethez, ideje volt, már butaságokat beszél magában.

Csengetni kell, eltelik egy perc, fiatal ápolónő nyit ajtót. A folyosó végén a gyermekfigyelő ablak résnyire nyitva, miközben mondja a nevet, nyújtogatja a nyakát, hátha sikerül megpillantani a gyereket, de nincs mozgás odabent. Elkapja a nővér szavainak visszhangját, bennragad a lélegzete. Miért hívja a doktornőt?

Semmi dolga a doktornővel, kivált azután, ahogy tegnap beszélt vele! De ez egy másik doktornő, aki kimért léptekkel közelít feléje. Júlia összezavarodik, kezével a festékpöttyöt takarja, tán még ezért is megszólják, de több lelet nincs, ne is kérjenek, arról tudna, ha lenne, ő mindig jó helyen őrzi a papírokat! És amúgy is elég már a meszelt falból, klórszagból, a visszhangzó csempékből, és abból, hogy a szíve a ráncainál fogva húzza lefelé a bőrét: Ki vele, hol a gyerek? A szempár tűnődő, a szigor, mintha enyhülne az arcon. Hát nem kapta meg a táviratot? A gyerek meghalt.

A doktornő távolodik, aztán átadja a helyét a mennyezetnek. Most már mindjárt vége van. Valahonnan férfi hang szól, megismeri, ő kérdezte meg, hogy…,de hát miért érdekelte, honnan való? Mi köze hozzá, miért volt olyan fontos? Ezt még meg kell tudnia, csak előbb kiköpi a rongylabdát a torkából. Egy kislány kezdi hadarni az adatokat összevissza, ezt a hangot már nagyon régen nem hallotta, talán aznap, mikor utoljára ríkatta meg a nevelőapja. A szavakat elválasztva vette a levegőt, mint négyévesen – Szabó Tamás, Debre-cen, szőke hajú, nem lehet(!), tíz éves, ezkienzáz-nyolc -van, tíz éves, istenem, zöld szemű…

A doktornőn lát is valamit, mintha összement volna, már nem is doktor, talán mindjárt le is ül mellé a földre.

– Várjon már! – és most valóban távolodik, miközben ő még mindig ugyanazokat a szavakat ismétli. Egy erős kéz felemeli a földről, mint egy játékbabát, és a székre ülteti. Várjon! – ennyit mond a portás is, ekkor valami pukkan egyet a távolban, talán nem is egészen ebben a világban, de már jön is vissza a fehér köpeny, hivatásának teljes páncélzatában, mintha az előbbi szereptévesztés csak a képzelet játéka lett volna.

– Tamás, ugye, és nem Tibor?

Júlia percek óta először jut levegőhöz, sír, szédül, majd valahogyan talpra áll. A folyosó falai felé dőlnek. Érzi, hogy valami visszavonhatatlan történt. De nem ér rá ezzel törődni, látnia kell Tamást és addig ölelnie, míg rájuk nem alkonyul.

–Atyaég, de megijesztett! – Először fel sem fogja, hogy ezt a doktornő száján jött ki, és nem övén. Bólogat, Tamáska nevét mondja, de nem engedik hozzá, nincs látogatási idő. Ráeszmél, mi is történt, de nincs ereje felháborodni, épp csak meg tudja emelni a hangját, látni akarom! A doktornő mérlegel, a hiba megtörtént, és mostanában amúgy minden olyan bizonytalan,  nem tudni, honnan fúj a szél, néhány bástya ledőlt, óvatos kell legyen.

A dohos alagsorban haladnak, a plafonon vastag csövek kígyóznak, Egy ráccsal zárt teremben, gyerekágyak közt Tamáska épp egy gyufásdobozzal lő a rögtönzött kapura, de elvéti, egy kislány ujjong nevetve. Nem szalad anyjához, csak köszön neki, és Júlia örül, tudja, hogy kizökkentené a fiút az ölelés. Leteszi a képregényt, a gyümölcslevet és leül a gyerek matracára. Hogyan tarthatják őket ilyen helyen? Még szerencse, hogy abban a korban vannak, mikor még egy ilyen mennyezet sem egészen csillagtalan. Néhány lényegtelen mondatot váltanak, aztán búcsúzik és elindul haza, hatkor már úgyis itt lesz megint. Kifelé menet odabiccentene a portásnak, de a fülke homályában nem tudja kivenni, ott van-e. Aztán meglátja, és meghűl benne a vér. A portás bamba feje helyén ezüstfogak villannak, megismeri őket, százszor kiverte mindet gondolatban. "Milyen anya vagy? És milyen feleség? A Feri jobbat érdemel, nem egy ilyen szajhát!" Megrázza a fejét és rohan, hiába tudja, hogy rémeket lát csupán, forgatja a nyakát, a táj alig észrevehetően balra lejt.

Egy kanyarban megáll, rágyújt. Amint az első füstöt kifújja, egy fiatal pár megszólítja hátulról, mire akkorát visít, hogy visszhangzik belé az erdő. Majd csak évekkel később kezd sokakkal együtt ismerkedni az olyan szavakkal, mint poszttraumatikus, pszichoszomatikus. Most még csak a mákszemet érzi a bőre alatt. Az a városszéli üvöltés fog visszaverődni minden sötét sarokból, míg szép lassan köréje nő, magába zárja és emészteni kezdi.

Lelassít végre, megnő a közegellenállás, talán itt ragad az erdőben, míg felette valahol seszínű kondenzcsíkkal elzúg a rendszerváltás. Néhány lépésből talán kimarad, míg hatost nem dob, de most a növekvő árnyakat kell felügyelnie. Úgy, hogy közben egy családdal egyensúlyoz a fején. Ahogy eddig is tette. Mi is lenne a fiúkkal nélküle - két mosolygó kóbor léggömb. Ezen az estén még nem mondja el Ferinek, mi történt. A kettesen krimi lesz nyolctól, néha majd odakapcsolnak, ahol Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. Aztán Feri befordul az ablak felé, vaspor és samponszagúan, meggörnyedve alszik el. Kintről csend árad a szokatlanul meleg őszben, mintha semmi se történt volna és Júliára elemi erővel fog rátörni a magány. Férje hátához kucorodik, próbálja szíve ütemét az övéhez igazítani, és csitítani irigységét, amiért a másiknak legalább álmában szabadon dobog.

 2018-08-07,  Dublin

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Visszaveri a fényt: A fenti történet Tamáskája a húgával hintázik egy lakótelepi játszótéren. Örömüket beárnyékolja egy család felbukkanása - egyiküket egyszerűen kitessékelik a hintából. A 13 éves fiú számára lassan kinyílik a világ, már tudja, hogy a felnőtteknek sincs joga megtenni mindent, és ennek hangot is ad. Az „apuka” azonban másként gondolja, és ezt meglehetősen durván adja a gyerek tudtára. Ugyancsak megtörtént eset alapján.

Vikinek igényei vannak: Képzeld el, hogy végre álmaid városába költözöl, munka is akad, szívedet sarkig tárja a remény. Egyedül a főbérlővel nem jössz ki. Nem véletlen, hogy nem találod vele a közös hangot, olyan ugyanis csak egy van: a síri csend. Főleg este nyolc után. De akkor aztán egy pisszenést se! A kérdés már csak az, meddig bírod cérnával.

Coda: Egykori zongoratanárnőmmel való találkozásomról mesélek, a gyermekkor végéről, az öregedésről, a mókuskerékről. Régen volt mágikus zenedoboz utáni kutatás ez az írás - néhányaknak biztosan ismerős lesz egy-két dolog a rendszerváltás környékéről. 

Ess eső ess: Egy idős asszony ül a kertjében, és egyre kétségbeesettebben kommentálja mindazt, amit a laptopjáról olvas. Meteorológiai szakkifejezéseket használ, amit a kerti munkát végző Csonti nem tud mire vélni. A nő csak Bozsóhoz, régi szomszédjához fordulhat vigaszért. Bozsó tudja, hogy az asszony nem őrült meg magányában, van racionális magyarázata annak, hogy a hurrikánokat lesi az időjárási térképeken.