- A Lugert! – kacsintott hátra Günther a félszemű Elsához. Skorpió, akárcsak ő. Ma úgy meghágja, miközben véresre karmolja a hátát, hogy a nő azt se tudja majd, hogy a fájdalomtól vagy az élvezettől sikítson. Csak nehogy magán hagyja a szemkötőt, pár hete közvetlen közelről lihegett bele a sötéten vonagló üregbe, és akkorát élvezett, amekkorát még sose, mióta a nagynénje kezelésbe vette a izgágán ágaskodó szerszámát tizennégy éves korában. Kicsit sem diszkrét dudor jelent meg a nadrágján, megnyalta az ajkát és visszafordult a fejkendős öregasszony felé

Vegyük át ezt még egyszer. Tehát azt állítod, hogy a bizonyítékok  - megjegyzem, részleges - hiánya az ellenérv legfőbb bizonyítéka. Nézd, az tény, hogy vannak még befoltozandó lyukak az evolúcióelméletben, de valahogy erőltetettnek érzem azt, ahogy ti ezekbe a lyukakba próbáljátok belegyömöszölni az intelligens tervezést. Tudod mire emlékeztet ez? Az exemre, ő volt ilyen.

Az ilyen időt szereti nagyon. Sötétedő, kékesszürke alkony, az utcaképet jótékonyan elfedő köd. Neki ez a karácsonyi hangulat. Az ablakon keresztül is megragadja az embert, de ma kellemes nyolc fok van, vétek lenne kihagyni a sétát. Délelőtt esélye sem volt rá, majdnem fél egyig aludt, ahogy mostanában szokta.  Szedelőzködni kezd, ideje egy kis lélekpurgálásnak. Másfél óra séta, közepes iramban, és máris tisztább a feje. Ilyenkor érdemes az elmélkedéseket csokorba kötve leltárt készíteni a múltról, és talán még a jelen, sőt a jövő is kap néhány gondolatcsírát. Később már elnehezül a test, cammogós a szellem, a fej lebillen a tévé előtt, a kézben nincs erő tartani a könyvet.

– Szevasztok! Csacsika! Sör, kisvodka! Holnap hozom. Jó estét, Karcsi bátyám!

– Jó estét.

– Hogy van, Karcsi bátyám?

– Á, rosseb az egészbe.

– Mi van Karcsi bátyám? Csacsikám, Karcsi bátyám szomjan hal! Kevert, jó lesz?

– Eeee, jóvanaz.

– Hagyd már az egyesen, Csacsimacsi! Köszi! Na, a Nádor beszél. Ez az, mondjad Tamás, húzzanak a vírbe a kommunisták! Holnap belehúzunk!

Jellemzően egy gyerek vette észre először. A kis Mary a labdája után szaladt, aztán megállt. A lába elzsibbadt, résre nyitott száján nyálcsepp fénylett az augusztusi hőségben. Érezte, hogy enged a hólyagja, de aztán rájött, hogy már nem is fél annyira. Csak néhány csepp csurrant ki, ennyi belefér, nem veszi észre senki. De az addigi világ nem volt többé, és tudta, hogy nem is jön vissza soha. Mivel még csak hat éves múlt, úgy döntött, ezzel együtt lehet élni. Nem tudta mióta áll ott. A kezében tartott fagylalt körül darazsak döngicséltek.

Az öltöztető már elment, a tükörkép félkész sminkben, magabiztosan mosolygott, miközben ő már lehajtott fejjel bámult maga elé. Az Amazonas deltáját figyelte, már kívülről fújta. Sao Paolo után kezd ágakra bomlani, kis szigeteket alkot - az ott a macapá-i ág, ott távolabb pedig a marajo-i öböl. Gyerekként a világatlasz volt a bibliája, úgy ismerte a kontinensek vízrajzát, mint a tenyerét, ám azzal is tisztában volt, hogy a torkolat képe viszonylag gyorsan változik, és ma már biztosan másmilyen.

Lassan eljutott a tudatáig, hogy a visszereket nézi a combján.

– Béla! – böfögte fel diszkréten Répa. Este volt, harangoztak. Béla nem nézett rá, a templom falát bámulta szórakozottan. Szél támadt, a válla fölött megnyílt egy időbuborék. Egy varjú odább lépett. Esni kezdett, Répa kitátotta a száját. 

– Vagy hogy híttalak mán tegnap, Jocó...? –  mire egy gólyafiók leesett a villanyoszlopról. Béla (vagy Jocó) még mindig nem nézett fel, lassan, szótlanul belenyúlt a buborékba. Répának taknyos lett az orra, és az anyja húsgombóca jutott eszébe. Béla (legyen Béla) kotorászott egy darabig a buborékban, s a karja odaátról egy cserépmaszkot emelt elő. Antik darabnak látszott.