Az öltöztető már elment, a tükörkép félkész sminkben, magabiztosan mosolygott, miközben ő már lehajtott fejjel bámult maga elé. Az Amazonas deltáját figyelte, már kívülről fújta. Sao Paolo után kezd ágakra bomlani, kis szigeteket alkot - az ott a macapá-i ág, ott távolabb pedig a marajo-i öböl. Gyerekként a világatlasz volt a bibliája, úgy ismerte a kontinensek vízrajzát, mint a tenyerét, ám azzal is tisztában volt, hogy a torkolat képe viszonylag gyorsan változik, és ma már biztosan másmilyen.

Lassan eljutott a tudatáig, hogy a visszereket nézi a combján.

Elgörbült a szája, de aztán melegség öntötte el. Lám a kétségbeejtő dolgokban is képes meglátni a szépséget. Ez azért nem jellemző a szakmájában. Felpillantott, visszamosolygott a tükörképére.

Hirtelen úgy érezte, az egész öltöző zuhanni kezd, őt pedig feldobja a levegőbe a zéró gravitáció. Hónapok óta nem jött rá a happáré, épp itt volt az ideje. Tudta mi jön, mégis úgy szakadt rá a valóság, mint egy vödör trágyalé, másodpercekbe telt, mire eszébe jutott levegőt venni. Tükörképe állta a tekintetét.

– Igen, súlytalan vagyok, egzisztenciális csőd vagyok, modern ember problémája vagyok, midlife crisis vagyok. Megbeszéltük már nem egyszer, szöszi, világos, nem kell pszichiáter. Jaj, most meg az a kurva elemző tekintet! Hogy ki is vagyok én. Ki vagyok? Gőzöm sincs, hagyjál már. Ez biztosan nem, de te sem, tükörpicsa.

Felállt és hátrálni kezdett.

– Ez nem lehetek én. Nem ezt akartam! Kérem! Csináljuk vissza, negyvenedik csapó, szép kerek szám, felvétel, gyerekkor, szobajelenet. Így mondta a doki is, nem? Mehet? Oké. Ülök a hokedlin, előttem kis tálkában jó meleg kakaó, kalács ázik benne, a héja a legfinomabb, a tévében valami rajzfilm megy. A napi gyermekrutin, ez az, nagy levegő, kifúj, beszív, anya még mesél, hozzábújok, apa sehol, jobb is, mindegy, elandalít az ismerős hang. Ez az, jól van, jó kislány. Máris jobban vagy. Érzed már a súlyod? Haha, van mit. Nyomsz a latban, és akkor még finom voltam. Na, préselődj vissza a székedbe.

Na, itt álljunk meg! Hagyjuk már a gyerekkort! Mégis mire fel ez a nagy önsajnálat? Vagyok, aki vagyok. Én vagyok én, meg te is én vagyok, ott a tükörben. Dolgozó nő, nem? Még csak nem rühellem annyira a munkám, tudsz olyat az ismeretségi körödből, aki ezt elmondhatja magáról? Ariana, talán? Az epét hány, ha be kell jönni, Misty meg rühell mindenkit, és még büszke is rá. A művésznők. Szóval, mi már megint ez a kishitűség? Szöszi, ne nézzél már úgy, mint akit lehánytak! Ki mástól látsz ilyen elkötelezettséget, ilyen alázatot? Imádod a kamerát és a kamera imád téged, akkor kezd élni a jelenet, ha te belibbensz. És ez nem könnyű műfaj, nagyon nem a mainstream. Itt nem lehet alibizni.

Mégis kire legyek féltékeny? Azokra a buta libákra, akik azt hiszik, ha fiatalok, szépek és gondolkodás nélkül elfogadják azt, amit a rendező a szájukba ad, akkor máris sztárok lesznek? Művészet, műhelymunka. Mond ez még valamit? Amikor közösen, vért izzadva igyekszünk bemutatni az emberi természetet a maga teljes mélységében? A legősibb mozgatórugókat, vágyakat és titkokat. Alantas és fenséges ösztönöket? Obszcenitást, kifinomultságot, szeretetet és odaadást? Persze a plebsz sík hülye ehhez, folyton megy a szöveg, hogy ebben ugyan mi a művészet, de hát ki nem okádja le magasról. Amíg van annyi hozzáértő ínyenc, akikből, ha szűkösen is, de megélünk, addig csináljuk, és ennyi, befejeztem, nem akarok erről hallani többet. Majd még itt mentegetőzőm. Kurva, beteg világ!

Hátrafésülte szőkén csillogó haját, kis alapozót vitt fel az arcára.

– Azért még mindig szép vagyok. Van néhány hurkám a derekamnál, meg néhány visszér a lábamon, de úgyis az arc és a szem a fontos. Ha a szem él, akkor nem veszíthetsz. Szép Ilonkám. Nem akarok én irigykedni. Semmi bajom nekem senkivel. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Csinálják, amire igény van, csak könyörgöm, ne nézzenek le folyamatosan. Hagyjuk élni egymást. Ez miért csak nekem megy?

Gyönyörű az arcod, csodás kontrasztot ad a durvább jeleneteknek. Az éteri szépség és a földízű valóság. A bukott angyal alászáll… Ha látnák… hogy mi van itt belül. Úgy megmutatnám. Szeretnék én is rendezni. Olyan képek vannak az agyamban, amikre szerintem még nem is gondolt senki. Érzem, hogy nagy dolgokat tudnék csinálni, talán nem néznék meg sokan, de aki számít az igen.

Szarok a hírnévre, nekem ne nyalják a seggem! Csak jólesne pár elismerő szó azoktól, akik most átnéznek rajtam. Szánalmas, tudom, de jólesne. Bár meg tudnám valósítani az ötleteimet. Nem valami totál elvont cuccra gondolok, a lila ködöt meghagyom másnak. Egy kis bizarr, egy kis kizökkentés, csipetnyi Trier, egy ujjnyi David Lynch, de azért még emészthetően. Nekem sose volt gáz az igényes meg a kommersz keverése, a kinyúlt Star Wars pólómban szeretek a legjobban Pasolinit nézni.

Idáig jutott, mikor rájött, még soha nem érezte ilyen nehéznek a fenekét. Valósággal gyökeret eresztett a székben.

– Á, nem, rosszul tudtam, én innen nem állok már fel többé. Hellósziaszevasztok, Gaudeamus Igitur, a halotti koszorúkat az öltözőbe kérem. Na, nyomjunk egy entert és kapcsoljuk ki a gépet. Csak ne nézzünk a tükörbe, és akkor nem lesz baj. Menjünk inkább vissza az Amazonashoz. Csobb, csobban a víz. Rózsabimbó. A téren egy torony áll, s a tornyon van egy erkély. Pam-paramm. Semmire se gondolok, szaros gatyát gombolok.

Fogalma sem volt meddig ücsörgött így lehajtott fejjel. Arra eszmélt, hogy egy megtermett csótánynak szurkol, ami egy pókhálóban kínlódott.

– Ennyi hülyeséget. Lynch meg Pasolini, mi? Ébredj, csöcsike! Már megint messzire utaztál, közben mindjárt jelenésed van, és még meg kell csinálnod a kontúrt annak a nagy, buta szemednek. És egyszer már végre időben haza kéne érni, lehetőleg hajnal előtt. Rendezőkém, tündérvirág, egyem a szívedet! De azért tetszik, ahogy ki tudom forgatni a sarkából a valóságot. Ha csak néhány percre is.

Mi, már két óra is eltelt? Még szerencse, hogy nem aludtam be. Tükröm, tükröm, ne szidd az anyám – rámás csizmát visel a babám, jaj, ne fárasszam már magam. Na, kész vagy. Szép vagy. Szép vagyok. Tudom. Ne is mondj semmit. De legalább van munkám, nem? És várnak, odabent engem várnak. Még az is lehet, hogy kedvelnek. Ariana biztosan. Ő megért, azt hiszem. Jó lenne még itt üldögélni, ritkán van erre idő. Kicsit lelkiztünk, meghallgattunk magunkat. Legközelebb hozok egy díványt meg jegyzetfüzetet, és ha túl sokat hisztizek, legfeljebb felárat számítok fel. Ja, és közben megértőn bólogatok.

Most kicsit olyan, mint szakítás után. Fáj, de valahogy… jól fáj. Még nem akarom, hogy elmúljon. Ja, csillagvirág, csak már hívták a takarítókat, úgyhogy nemsokára jön a sminkes, hogy feladja az utolsó kenetet.

Álmosan indult el a felvételi szobába, kávéval várták. Rámosolyogtak, pedig mindenki fáradt volt. A hangosító kacsintott, az operatőr pacsira nyújtotta kezét. Ő is mosolygott, helye volt a világban. Egy hófehér baldachinos ágyra kellett lefeküdnie a szoba közepén. Szeretett világos színekkel dolgozni. Látta, hogy rendező unottan piszkálta az orrát, és arra gondolt, a jelenet meg se fogja közelíteni az ő vízióját.

Egy pillanatra satuba fogta a gyomrát a kétely, hogy van-e értelme folytatnia, és nem kéne-e mégis kisétálnia a szobából. Végül is… lehetne titkárnő is. Behunyta a szemét, próbálta magát elképzelni egy íróasztalnál, de nem sikerült. Udvarias férfimormogást hallott a közelből. Szia Sam, köszönt vissza csukott szemmel mosolyogva, de már máshol járt. Bowman vagyok - jutott eszébe egyik kedvenc filmje – által megyek a féreglyukon.

Narancsszínű izzást érzett a szemhéján át, lassan kinyitotta a szemét, pislákolt a nagy világosságtól. Aztán egy vaskos, meztelen ülep közeledett a feje felé, Halálcsillagként takarva el a fényt, a szőrszálak enyhén meglebbentek a szélgép fuvallatától. Ez is jó volt, utálta a férfi szőrtelenítést. Sam legalább érti, hogy miről van itt szó. Ahogy nyíló rózsával az arca fölé ért, kéjes mosolya ismét fényben fürdött, szeme csillogása glóriaként vette körbe, ahogyan engedelmesen kitátotta a száját.

2015-12-11