Jellemzően egy gyerek vette észre először. A kis Mary a labdája után szaladt, aztán megállt. A lába elzsibbadt, résre nyitott száján nyálcsepp fénylett az augusztusi hőségben. Érezte, hogy enged a hólyagja, de aztán rájött, hogy már nem is fél annyira. Csak néhány csepp csurrant ki, ennyi belefér, nem veszi észre senki. De az addigi világ nem volt többé, és tudta, hogy nem is jön vissza soha. Mivel még csak hat éves múlt, úgy döntött, ezzel együtt lehet élni. Nem tudta mióta áll ott. A kezében tartott fagylalt körül darazsak döngicséltek.

Arcizmai felengedtek, grimaszra húzta a száját. Enyhe rosszallással gondolt szüleire, amiért nem készítették fel erre a találkozásra. Ennél persze sokkal nagyobb hibákat is megbocsájtott és elfelejtett nekik már rég, mikor 65 évesen, ragyogó kondícióban, az elsők között hagyta el a galaxist. Gyermeki bosszúságát hamar eldobva lelkesen, tele közlésvággyal fordult közeledő apja felé és ezúttal komolyan megijedt.

Elliot Archer a lánya mögé érve szűnt meg mozogni, cipzárja alatt nedves folt terjeszkedett gyorsan, nem mintha észlelte volna. Számára is tótágast állt a univerzum, párnás hasa mögött jeges karmok közelítettek a szíve felé. A  világ köszönés nélkül elbúcsúzott, csak az a valami volt ott a kihalt parkban. Mary mentette meg az újabb stroke-tól, azzal, hogy kiabálni kezdett, és megpróbálta odébb ráncigálni. Pár lépésnyi botorkálás után eljutott a tudatába a lánya hangja, sikerült arrafelé fordítania a fejét, bár látni nem látta, és Mary sosem felejtette el a tekintetében rejlő atavisztikus félelmet, mielőtt az öntudatlanság megkönyörült rajta. A kislány elkerekedett szemmel nézett vissza a padok felé, a hatás messzebbről is mellbevágó volt, de már egyáltalán sem félt.

Aztán mások is észrevették. A szerencsésebbek már messziről, ők futva menekültek a parkból. Néhányan már későn látták meg, ők kisvártatva a fűben feküdtek ernyedten, néhányukat a gyerekeik noszogatták hüppögve. Végül senki sem halt meg, vagy szenvedett maradandó károsodást, bár hárman csak napok múlva ébredtek fel az ájulásukból. Mire a kommandósok és az FBI a helyszínre értek, már senki sem volt a parkban.

Állig felfegyverzett katonák álltak kétszáz méterre a padon ülő alaktól. Perkins hadnagy belenézett a távcsövébe, aztán reszkető térdekkel egy percig lihegett mielőtt kiadta a tűzparancsot. Most már értette a pánikot, a rettenetet az emberek arcán. Félórája az egyik szemtanú néhány korty vodka után képes volt lerajzolni, amit látni vélt, és bár remegett a keze, egész jól visszaadta a parkbéli jelenést. A hadnagy kérdőn meredt a képre, és ha el is fogta a bizonytalanság, az inkább a dolog érthetetlenségéből fakadt. A képen egy idős ember ült a padon, elegáns zakóban és keménykalapban, zsebéből óralánc csüngött, csokornyakkendője egy 19.századi angol nemesét idézte, és általában is kissé anakronisztikus jelenség volt a 21.század  New Yorkjában. Ettől az öregúrtól ijedt meg mindenki? Valóban nem megszokott viselet, de ezrével rohangálnak extravagáns alakok ebben a városban. Lehet, hogy valamiféle jelmez, talán színjátszó a fickó, vagy talán valami régi komornyik, aki egy kicsit benne felejtkezett a letűnt úri világ kulisszáiban. Fegyver vagy detonátor nem volt nála. A pasas nyugtalanítóan mosolygott, volt benne valami veszélyesség, valami hátsó gondolat.

Mikor a mesterlövész meghúzta a ravaszt, Perkins épp a távcsövön látottakkal harcolt belül. Édes istenem, ez nem is mosolyog, sokkal inkább vicsorog. Semmi élet nem volt az arcán, mintha egy jégből kiolvadt, merev maszk lenne, de a szeme az…istenem. Valahonnan az életen és halálon túlról nézett, a legelső gyermekkori emlék előttről, a mammutok vagy az első csillagok korából, és valami réges rég elfelejtett kérdésre válaszolt, felfoghatatlan és megsemmisítő közönnyel. Ezt Perkins persze csak a tudata határán túl érzékelte. Szavak nem léteztek leírni a látványt. Az ott a padon nem ember volt és nem élt, ebben teljesen bizonyos volt, mikor tisztulni kezdett a feje. A létezésében viszont már korántsem. Noha rengetegen látták, a kamera is rögzítette, és amíg az ember nézte, inkább a környező világ tűnt illúziónak, ahogy a tekintet elfordult, a kalapos őrjítő bizonytalansággal kezdett táncolni a lét és nemlét határán.

Háromszor dördült lövés, de semmi nem változott. A negyediket bosszúsan intette le Perkins, nem akarta, hogy kóbor golyók szökjenek ki a parkból. Nem volt mire lőni. Valami hologram lehet, bár érezte, hogy ez a gondolat kevés. Közelebb menni nem lehetett, a katonák nem bírták, hörögve, sírva másztak vissza. Patthelyzet. A kalapos nem mozdult, mégis uralta a parkot. Úgy érezték bármelyik pillanatban az orruk előtt teremhet, és leharaphatja a fél arcukat, elevenen felégetheti, felfalhatja őket, vagy mélyen a szemükbe mosolyogva  - hogy abba halk kattanással roppanjon bele az elme - lerántja őket magához a pokolba. Annyira féltek, hogy két óra alatt hetven métert húzódtak vissza, úgy hogy észre sem vették.

Alkonyodott, mikor befutott a NASA furgonja, egy fekete kisbusz követte, amit Perkins nem tudott azonosítani. Odament, hogy figyelmeztesse őket, nehogy pánikrohamot indítsanak el a parkban lévő emberek között. A tudósok már felkészültek lélekben, de ahogy a minimális biztonsági távolságot jelző dróthoz értek, Perkins látta rajtuk a rettegést. Mindazonáltal fegyelmezetten viselkedtek miközben felállították a műszereiket, amiket a kalaposra irányítottak. Aztán a lehető leggyorsabban a park széle felé vették az irányt. Nem hallatszottak megkönnyebbült sóhajok, csüggedten, kimerülten keresték egymás tekintetét, egy fiatal nő felsírt. A bátrabbja már a monitorokat figyelte, Perkins fél szemmel az arcukat, fél szemmel az NBC közvetítését nézte.

A tudósok döbbenete láttán Perkins igazolódni érezte gyanúját. Kiderült, hogy az alaknak nincs anyagi vetülete, nem bocsát ki hőt, sem energiát. Leginkább az izgatta a képernyő előtt görnyedő kutatókat, hogy a fénysugár is akadály nélkül hatolt át rajta - akkor viszont hogy hogy látják? Sehol egy atom, se egy szubatomi részecske, vagy egy kósza kis sugárzás. Végül abban maradtak, hogy talán kvantumszinten létezik a fickó, és hogy az észleléstől függ, létezik-e egyáltalán vagy sem. De tudták, hogy ez csak szócséplés. Nem csak hogy látták, de a hatás, amit az emberekre gyakorolt életeket változtatott meg gyökeresen. Talán a közös tudatalatti valamilyen archaikus kivetülése, végül is ebben a zsúfolt városban, ennyi ember elég energiát adhat. Végül rájöttek, hogy halvány gőzük sincs mi ez, és tisztességes tudósokhoz illően elhallgattak. A vallások majd úgyis rávetik magukat, és szétcincálják, hogy aztán győzedelmesen használhassák az utolsó ítélet harsonájaként.

A tévétársaságok sorra számoltak be a central park-i akcióról, és néhány amatőr kép is kiszivárgott. A korábban háborúkról, katasztrófákról, terrorcselekményekről magabiztosan tudósító bemondók sápadtan keresték a szavakat, a műsorszerkesztők kapkodva, hibát hibára halmozva kapcsolgattak hol reklámot, hol helyszíni közvetítést, hol stúdióvendégeket. Mindenki ideges volt, mégis igyekeztek megnyugtatni a lakosságot. A nagy zűrzavarban a legtöbb embernek fel sem tűnt, hogy aznap egy órával később ment le a nap, akkor viszont szabályosan lezuhant. A polgármester csak este tíz után – a legutolsó pillanatban - tartott sajtótájékoztatót, ahol szavatolta a new yorkiak biztonságát, és megerősítette, hogy a városvezetés ura a helyzetnek. Éjfél előtt aztán beszámoltak a kutatócsoport eredményeitől, enyhítésképp a legszelídebb magyarázatokkal álltak elő, hologramos tréfáktól kezdve szokatlan délibábon át, olyan ártalmatlanul hangzó zagyvaságokig, mint az időtörést és kvantumsérülést szenvedett utazó. A nap viselkedését más helyek nem észlelték.

Az utcákról eltűntek az emberek, de nem tört ki tömeges pánik. Nem fosztogattak, nem randalíroztak, de az aggodalom tapintható volt. A nemzeti gárda elfoglalta az utcákat, egyelőre nem vezettek be statáriumot. Másnap az üzletek többsége nyitva volt, a szórakozóhelyek,  éttermek, kávézók, és sportlétesítmények viszont lehúzták a rolót. A lakosság otthon a képernyő előtt gubbasztott, zárakat erősített, élelmiszert halmozott fel. New York elbújt. A kalapos pedig meg sem moccant, csupán néhány különös növény meredezett két-három láb magasan a padja körül, hatalmas fehér levelekkel és apró éjfekete, gumószerű virágokkal.

Délben már állt a drótkerítés, az egész Central Parkot körbekerítették. Gyorsan, halálos csendben dolgoztak, senki se nézett a park belseje felé. A térfigyelő kamerák újabb virágokat jeleztek a pad húsz méteres körzetében, a kis fekete gumók lassan fel-le mozogtak, pedig szellő se rebbent. A bogarak a levelekre tapadtak, amik lassan magukba szívták őket. A NASA furgon biokémikusát szédülés és hányinger kerülgette. Mi van, ha ennek az izének spórái vannak? De a terjeszkedés megállt, és a pad körül egy 23 méter átmérőjű szabályos körben maradt. Fél méterre tőle a természet nyugodtan folytatta mindennapi életét.

A híradó mindenről beszámolt, rengeteg gázmaszk fogyott a következő napokban. Az utcán is igyekeztek hordani. Csak a nélkülözhetetlen teendők miatt tartózkodtak házon kívül, de végül is munkába kellett állni, így is megroggyant a gazdaság. Késő este szinte vágni lehetett a csendet a legnagyobb közlekedési csomópontoknál is. A polgármester a következő szavazáson aggódott, miközben a csendet és a szokatlanul tiszta levegőt kortyolta  százhúsz méter magasban.

Az építkezés a kilencedik napon kezdődött. Addigra már az összes atomot feltérképezték a pad körül. Egy gigantikus 40 méter átmérőjű felfújható sátorral vették körbe a helyet. Senki se nézett a padra közben.  Ahogy a háromemeletnyi fehérség végre eltakarta a benne lévőt, mindenki hatalmas sóhajjal fújta ki a levegőt. Így már lehetett dolgozni. Hamar végeztek az alapozással, egész New York államból ömlött a beton a Central Parkba. De amíg a kupola kész nem lett, aggódva pillantgattak a sátorra, az aggodalom pedig irracionális rettegéssé fajult. Vajon mi van most odabent? Mit csinálhat. Lehet, hogy felállt! Talán épp a sátor széle felé tart, mi van, ha át tud jönni? Hiszen nem anyagból van. Biztos, hogy átjön! Nem fogja eltűrni, hogy bezárjuk! Annyira megbénultak a félelemtől, hogy le kellett állítani a munkát. Csak két nappal később folytatták, de a munkások fele nem jött vissza, néhányan egészen Oregon államig iszkoltak, a kalapos bosszújától rettegve.

A sátor fölött nem volt könnyű a munka, állványzat nélkül kellett a kupolát a helyére tenni, a sátorra nem támaszkodtak. Páran rosszul lettek, mikor elképzelték, ahogy a kalapos felnyúl értük, egy munkás leesett a sátorra, és a tetején őrült meg, de végül sikerült befejezniük, és a helyére rakniuk az acélbeton kupolát. Mindenki, aki az építkezésben részt vett érdemérmet kapott, a polgármester – három hét óta először – lépett be Manhattanbe és készíttetett pár csinos fotót a háta mögött az ormótlan betonerőddel. Aztán neki is eszébe jutott, hogy a fickó nem anyagi természetű, úgyhogy az is lehet, hogy holnap már a Time Square-n fog ücsörögni. Villámgyorsan kocsiba szállt és hazahajtatott.

Voltak akik elmentek megcsodálni a rekordsebességgel felhúzott gigantikus fogdát, de a legtöbben csak egy rideg, szürke, oda nem illő púpot láttak a város zöld szívén terjeszkedni. Felmerült az ötlet, hogy földet hordatnak rá, és dombbá alakítják, fákkal, virágokkal, de a new yorkiak nem jártak többé a Central Parkba. Tizenöt év múlva, mikor felfedezték a tökéletes, szubatomi szinten is szigetelő anyagot, vontak egy második kupolát is az addigi felé, de akkor már senkit sem érdekelt különösebben. Manhattan csaknem kiürült, csak a legszegényebbek, a hencegő buratúristák és pár elvadult, illegális szekta koptatták a Broadway és az Ötödik sugárút aszfaltját. Az emberiség, ha tehette inkább nem gondolt erre a helyre.  A kalapos nem lett popkultúrális ikon, a magasművészet is csupán ritkán és akkor is a lehető legelvontabban ábrázolta, a filozófiára viszont megtermékenyítő hatást gyakorolt, bár a fejtegetések inkább az emberi viszonyulásra irányultak, mintsem a bura alatti látomásra.

Amikor Mary 57  évvel ama bizonyos nap után Toronto-ból a Cape Canaveral felé repült, kérésére a gép New York felé tett kerülőt. Szomorúan nézett le a kihalt Manhattanre, a kvantumpajzs sem takarta el és a romokat és a köztük zölden burjánzó dzsungelt. Aztán környező felhőkarcolók és a köröttük keringő hajók eltakarták a félszigetet, és akkor végre felengedett a bánata. Odalent zajlott az élet, az emberek félelme végül elkopott,vagy legalább is hozzászoktak a tényhez, hogy van odaát valami, amiről mit sem tudnak. Úgy látszott, nem akarja bántani őket. Csak a vezetők rettegtek, nekik kellett a pajzs. Néhány civil szervezet már gyűjtéseket szervezett a lebontására, de kemény falakba ütköztek. Mary elnézett a láthatár felé. Már gyerekként is utálta a burát, bár hamar elköltöztek a városból, fel egész Kanadába, a Hudson öböl túlpartjára. Sokszor jutott eszébe a padon ülő öregúr, aki miatt majdnem meghalt az apja, és ahogy felcseperedett, egyre jobban figyelt, ha New Yorkról szóltak a hírek. Találgatta, ott van-e még a beton alatt, és ha igen, hogy vajon mit csinál, és miért jó neki, hogy ott van a sötétben, egyedül.

Mostanában néha azon kapja magát, hogy egy gyermekkori álmán mereng. A pad előtt áll, nem fél, aztán óvatosan elindul, és leül a kalapos mellé. Nem néznek egymásra, csak el a parkban sétálók felé, közben az izgalomtól meg sem tud szólalni, mint aki kapott még egy gyerekkort ajándékba. Mikor a nap eltűnik a házak fölött, hazaindul, de még egyszer visszanéz, és döbbenten veszi észre, hogy a kalapos eltűnt, csak egy furcsa, gumós növényféle ring a pad előtt. Amikor odalép, hogy leszakítsa a fekete virágot, valami lágyan megcsillan benne, ám az álom itt mindig véget ér. Csupán szorongó gyermeki boldogság marad, ami egész nap elkíséri, és a gumó csillogása a távolt fürkésző szemében.

2015-12-17, Derecske