Kicsit mintha bicegnék. Erőltetett menet volt az utolsó néhány kilométer. Hátranézek, óvatosan, nehogy megbotoljak az út szélén felfestett csíkban, de alant a kanyar mögött már elvész az út a bozótosban. Talán csak cipőt kell cserélni. Meghúzom a kulacsot, félig van, beosztok minden cseppet. Előttem tökéletes sík terep, egy vízszintmérő is elunná itt magát.
A lábam magától suhan, már észre sem veszem, csak a fejem húz enyhén balra, a csík mögé. Beljebb mennék, de nagy forgalom, gyűrik az aszfaltot középen.Fejemet előre szegezem, koponyámon férfierőm kopasz búbja mered a vélt irányba. Visz a lendület, a látási viszonyok kitűnőek. Kitárom a kezem, szétterülök, mint egy folyam az alföldön.
Messze előttem egy másik alak, öreg, mint maga az út, sántít, botjával hadonászik. Szomorú látvány, míg el nem tűnik egy újabb kanyarban. Nyögés hallatszik, inak recsegnek, csontropogás, sípol egy tüdő. Ennyire lihegnék? Mintha a hátam mögül jönne. Hátrasandítok, közben fél lábbal a csíkot taposom. De mögöttem üres az út, már a kanyart se igen látni. Ugyancsak nekilódultam. Nem futottam én mindig ilyen gyorsan. Lassítanék, de a lábam tiltakozik, utazósebességen vagyok, könnyen, mint egy repülő, ha lassítok, lehúz a poggyász. Ha lassítok… utolér. De micsoda? Az a nyögés? Középütt traktorok előzik egymást, le-lesodor a menetszél, felettem jegenyék nyargalnak az ellenkező irányba.
Órámra nézek, már ennyi lenne az idő? A kilométerszámláló nem működik. A kanyar előtt mintha még… Mi volt a kanyar előtt? Kukorica, napraforgó? Az ágyékamtól lefelé mintha nem is hozzám tartozna, egy fiatal lábak csapkodják a betont, konokul hallgatnak, ne kérdezzem őket, dolguk van. Eszembe jut, hogy valamikor hátrálva futottam, lazításként, messzire kémlelve, de bámultamban olyannyira lelassultam, mintha hegyeket gyűrt volna elém a sarkam. Nem volt mindig ez a rohanás. A kilométerkövekre próbálok emlékezni, némelyik ki se látszott a gazból. Rég nem gondoltam velük. Szemem félig lehunyva, remegő higanyszál az út szürkéje, Szám megadja magát egy félmosolynak. Kövek. A férfi kilométerkövei.
Nem is olyan régen azt hittem a nők azok. Köztük az út erős kaptató. Minden lépést számontartasz. Lábamba nyilall az emlék. A pillanat, ahogy felérek az utolsóhoz, és körbetekintek. Egy hetyke kis homokkupac tetején álltam, csálén lógott ki belőle egy kődarab. Ki tudja mióta keringtem, osontam, sompolyogtam körötte. Egyetlen kődarab. Homokot köhögtem. Vajon akkor eredtem futásnak?
A fejem legalább kiszellőzött. Rosszul fogtam hozzá az egészhez. A férfit a tettei határozzák meg. És az álmai, amikből erednek. Emlékszem rájuk. Még csak bandukoltam, ugrándozva, meg-megállva. Meseszép völgyeken-folyókon kanyargott az út. Úgy képzeltem marokra fogom a kanyargó betoncsíkot, mint egy ostort, pattintok vele jókorát, és a hullámain lovagolok, míg a végén a csattanással kilövök az égbe. Varázsolni akartam. Traktor húzott mellém, lassított a kedvemért, elején-hátulján csüngött a nép,egyikük nadrágját súrolta a kerék. Vidámak voltak, velük nevettem, jó volt a társaság. Lekiabáltak, hogy mit akarok varázsolni. mire jó az? Egyre dühösebben nevettek, egy kislány sírva vicsorgott, aztán a traktor kilőtt mellőlem, sikoltott az abroncs. Egy másik jött, majd’ elsodort, papírlapokat hullajtott, fehér volt tőlük a mező. A varázslás szabályai – egyet az arcomba fújt a szél, kis hiján lefutottam az útról, mire letéptem. Szedjem össze mind? Mire nekikezdtem, jött egy újabb, teteje elveszett a magasban, hangszóró kelepelt: Már nem kell több varázsló,legyek inkább traktoros.
Talán itt kezdtem szaporázni a lépteimet.
Belezsibbad a karom az emlékezésbe. Valami halkan csilingel. Az árnyékom mellettem fut, karja ütemesen mozog előre-hátra. Az enyém viszont egy tálcát egyensúlyoz, rajta poharakkal, ital csörgedez bennük. Nem lettem traktoros. De mégis kinek lesznek ezek? Beleszagolok az egyikbe, kaparja a torkom. A férfi szenvedélyei közül az egyik. A traktor nem tartozott közéjük. Ennek viszont finom az illata és felperzsel belülről. A szívem dobog, előre hajolok, úgy képzelem, belemarkolok az útba. Aztán elrugaszkodom, mint egy tigris. Egyáltalán muszáj nekem ezen az úton mennem? Ugrom is már, a földet érés rázós, a lélegzetem kihagy, az út menti csalán veri a lábamat. Sóváran nézem az italt, a poharak most színültig vannak. Undor fog el. Az erőlködéstől ordítva a fejem fölé emelem a tálcát, berregés-suhanás hallik, egy repülő zúg el a fejem fölött. Futok tovább, hónom alá szorítva az üres tálcát. Még bűzlik a kerozintól.
Ha kibírja addig férfi, szert tehet némi tudásra. Keserű pohár, aminek a legjobb falatoknál is érezni a mellékízét, de hozzá lehet szokni. Élesednek az érzékek, kikerülök néhány gödröt. Látom, hogy nincs rajtam kívül más ezen a csapáson. Észreveszek más utakat, néha látom az apró alakokat, ahogy görnyedten szaladnak tova. Néha intek is nekik, ha úgy vélem, érdemes, olykor ők intenek, úgy vélik, érdemes. Fegyelmezetten veszem a levegőt. Beosztom a vizet. Nagy a síkság, messzire ellátok. Előttem viharfellegek, a nap hátulról cirógat. Ez az egy nem változik. A verejték a hátamon igazgyöngyé sűrűsödik, zsebre teszem. Valamit mintha várnék még, a messzi fák alatt apró, ugrándozó árnyakra lesek. Nem látok semmit, és érzem, ahogy a gyöngy széptporlad a zsebemben.
Felhúzom a kapucnit. Talán esni fog, de lehet, hogy nem érem el a felhőket. Pillanatokra elfog a csüggedés, kimarad a lélegzet, megbicsaklik a lépés. Ilyenkor tisztán hallom a nyögést, a hörgést a hátam mögött. Oda se kell néznem, hogy lássam, hogyan lihegek a saját képmásom a sarkamban, foltos-mocskos arcom fogatlan vigyora szilánkosra tört lábam helyén nőtt nyálkás kígyótörzsön közelít felém. Szerencsétlen pára. Messze jár még, de a hangja megelőzi. Kínzó lassúsággal gyorsítok.
Egy fénypászma áthatol a felhőkön a horizont felé, és meglátom a vénembert a botjával. Az út közepén ül. Nincs is olyan messze. Zenét hoz felőle a szél. Egyenletesen lélegzem, vigyázok a vízre. Nem kapkodunk, most lesz csak érdekes. Utak jobbról, balról. Az öreg mögött felmorog a szürke ég. Úgy tűnik nem érek közelebb. Az arca egy tűhegy a távolban, de tudom, hogy mosolyog. Na csak várj, úgyis elkaplak, és akkor majd meglátjuk ki fog nevetni . Meghúzom a kulacsot, talán egy korttyal többet a megengedett adagnál. Soha nem volt még ilyen jó íze. Mérgesen acélozom meg izmaimat, mély levegőt veszek, szinte csíp, számban az eljövendő nyarak íze. A hörgés elmarad mögöttem. Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról.
2017-05-24, Dublin
