Mintha egy szellemen haladt volna át, épp amikor a melltartókhoz ért. A következő néhány lépés alatt elillant a súlya, lába trambulinként dobta a levegőbe. Egészen a sor végéig kitartott az érzés, aztán leülepedett benne, megülte gyomrát, majd gyorsan fáradó lábán lecsorogva elfüstölt a betonpadlón át. Megállt és szétnézett. Megesett már a női fehérneműknél, hogy a fejébe szaladt a vér.
Illatos, ködülte dzsungel volt ez a részleg, még a levegő is selymesebb. Ez azonban valami más volt. Szépsége mélyebb regiszterekből zengett, emlékkép volt és mégsem – egy váratlan, mégis kínzóan ismerős hangulat. Csak valami fodrozódó csillámlás maradt szellemképként, aztán az is elillant. Hibázott, hogy ilyen könnyen elengedte, de azt is tudta, nem járta volna át ennyire mélyen, ha mohón utánakap, és magára tekeri, hogy legalább a férfi cipőkig melegítse.
Megborzongott, rászakadt a reggeli raktár hidege. Mintha a hosszú polcsorok levegőjét beszippantotta volna a vákuum, ami hirtelen támadt benne. Alig múlt el hat. Rámarkolt a kézikocsi fogantyújára és erősen megtolta. Erre nem ér rá. Haladnia kell, nem hagyhatja, hogy elméje minduntalan a nosztalgiát hívja segítségül, nehogy elaludjon. Akkor sem, ha ez az iménti valami talán nem is az ő múltjából párolgott elő. Tisztában volt vele, hogy ez az apró betűkkel gépelt árulista valószínűleg az utolsó lehetősége. Nagyon lassú. Ezen a héten kétszer is hatvan százalék alá ment, ami ezen a helyen legtöbbször a gyors búcsút jelentette. Ki kell kapcsolnia az agyát, az efféle ábrándozás ma végzetes lehet.
De hát mégis mi az ördög volt ez? És miért volt ennyire jó? És amúgy is. Nem ez szokott lenni a sorrend. Először mindig Linda jön, és ez az esetek többségében működik is. A düh, bár pontatlanná teszi, cserébe megacélozza az izmait. A csipkés bugyik, blúzok, blézerek, válltáskák és kosztümök világa egyetlen keserves roham, melyben az érvek és a következtetések nyomában épp úgy lohol oda-vissza, mint a menet közben kihagyott ruhadarabok után. Mire itt végez, megszületik az újabb összegzés a feleségéről. Unja már a témát, tudja, hogy gumicsont, mégis neki kell futnia minden reggel. Gondoznia kell, akár egy kertet, a gondolkodás a kapája, amellyel kordában tarthatja érzelmeinek tekergő indáit. Csak a végső verdikt után engedheti el a nyelét, ekkor már többnyire a férfi részlegen jár.
A megnyugvást hozó zakók azonban még messze voltak, érezte, hogy lassabban halad a kelleténél. Ha legalább emlékezne, mit is látott vagy érzett abban a kegyelmi állapotban! A felejtés azonban irritáló ködfüggönyt vont a pillanat köré, mely olykor csalókán áttetszővé vált, hogy aztán csak még sűrűbbé legyen. Mégis, ahogy a fal melletti mosdókagylóhoz ért, a nyitva hagyott csap csobogása mintha fellebbentette volna a fátylat. Egy patak csörgedezését hallotta benne. Egy villanásra látta is a semmibe tekergő napsütötte csermelyt, érezte langyos bársonyos vizét. Nem tehetett ellene semmit, már ott is volt a régi tisztáson a vár alatt. Négyéves sincs és szülei rimánkodása ellenére elhatározza, hogy hallá változik. Tisztán emlékezett az akkori utazására, ahogy gondolatban fürge keszegként cikázik a síkos kövek között. Úgy rémlett, az egész délutánt ott töltötte, noha pár perc után apja kihalászta az ücsörgő gyermeket, nehogy megfázzon. Ilyen messzire csak nagyon ritkán képes visszautazni, meg kell becsülni a pillanatot, még akkor is, ha kockás helyett csíkos zokniért nyúl. Ki hord egyáltalán ilyen vackokat?
Arra riadt fel, hogy áll és nagyon megijedt. Az órára nézett, legalább harminc perce kezdte el gyűjteni a listán szereplő cikkeket és még mindig nem talált ki a női szakaszról, pedig ilyenkorra már a cipőknél szokott lenni. Megrázta a fejét, ivott a csapból, majd elzárta és nekilódult. Ez a kör eddig negyven százalék körül járhat. Gyerünk! Az előbb mintha végre valami jó történt volna – nem adhatja fel éppen most!
Nyolc darab hosszú ujjú flanelinget próbált begyömöszölni az egyik ládába, ám kis híján a földhöz vágta mindet. Nem az a patak volt! Nem a régi, amiben gyerekként üldögélt. Lám, még az elméje is tréfát űz vele. Ha nem kéne sietnie, kimenne levegőzni egy kicsit a raktár mellett húzódó füves részre. Kinézett a fal tetején lévő koszos kis ablakon, csak annyit látott, hogy már világos van odakint, és egy kopasz faág éppen beleringott a márciusi fakó szürkeségbe. Megállt és felnyögött, ahogy két neuron alattomosan összekapcsolódott az agyában, és egy tört pillanat erejéig látni engedett a víz felett egy ezüstösen csillogó jegenyefasort. Igen! Ez volt az! Talán… Nem képes megfogni. Hangosan káromkodott. A cipőktől még mindig nagyon messze járt. És az igazi veszélyt azok jelentik. Kiegészítőkből, csattokból, szemüvegekből markolhat, amennyit akar, rendszerint megússza egyetlen ládával. Ellenben két pár bakancs máris megtölt egyet, és ha nincs elég műanyag doboz, akkor marad a papír, amit viszont celluxozni kell. Ideje java részét itt tölti el, folyton ez a négy sor rontja le az átlagát. Néha olyan úgy érezte, hogy csak ő szerencsétlenkedik ennyit ezen a pár száz méteren. Gyanította, hogy egyesek jobb listát kapnak, egy hosszú, könnyed mámoros száguldást, amivel máris megvan a százhúsz.
Vigye el az ördög az ábrándjait, patakostul, fasorostul. Még ládáért is el kell mennie. Meggyorsította lépteit, kellemesen hűsítette a menetszél. Kapkodva fékezett a futószalagnál, feldobott a trolira néhány stabilabbnak látszó kartondobozt és levette a pulóverét. Odakint süt a nap! És újra meglátta a nyárfákat! Most másmilyenek voltak, lerázták magukról az ezüstport, átlátszatlan sötétzöld sövényt alkottak. Sokkal inkább tűntek bokroknak, előttük frissen festett alacsony drótkerítés, mögöttük pedig – elmosolyodott – maga a végtelen rejtőzik. Legalább is, legjobb barátja, Zsolti szerint. Egy délutáni alvás után súgja meg neki az óvoda legtávolabbi sarkában. Akkor érzi először, hogy benne is nőni kezd a végtelen. Egy űrkikötő! Barátja már látott egyszer rakétát felszállni, a bokrokon túl dörgött-fénylett az a rejtélyes világ. Azontúl minden délután kiülnek a kerítéshez egy kicsit, és mikor a szovjet gépek, átlépve a hangsebességet, megbrummogtatják az eget, visítozva szaladgálnak körbe örömükben, hiába nem látnak semmit. Még egy korai vízió, ma egész jó napja van!
Belenyilallt az ijedtség. Te jó ég, hol is jár most? Már a kiegészítőknél, néhány sor és vége, az utolsó ládát is ráteheti a szalagra, aztán rohanhat a következő listáért a depóba. Két üres láda maradt a trolin, abban bőven elférnek az apróságok, legyen belőlük akármennyi. A hajcsatokat csak úgy górta a kocsira, ezüstös fénybe borult a sor, és már tudta, hogy az iménti sűrű bokrok is eltérítették az eredeti látomástól a saját múltjába. Nem bánta, jó kedve támadt, erősnek érezte magát. Még van remény. Még csak most kezdődik minden! Mintha csak meghallotta volna, a káprázat utoljára még egyszer közelebb engedte magához. Szeptember volt benne, igen. Teljes bizonyossággal érezte. Mi is lehetett volna más? Egy új év indult. Iskolai év. Az első tanítási napokon a legkékebb az ég! Mintha hozzá hasonlóan az egész sztratoszféra kapaszkodna a nyárba, ám a kékség frissen festett, száraz fű illatú, és az este már a téli kémények füstjét hozza messziről. Tiszta lappal indul, könnyű mint a hulló levél. Minden lehetséges.
Akárcsak azon a kora őszi délutánon, mikor frissen vásárolt tankönyvekkel baktat apja piros bogárhátuja felé az édesanyjával. Egy busz elállja az útjukat, képtelenek kievickélni a parkolóból a főutcára. Nincs mit tenni, felsorol a járdára, a piros lámpánál várakozó gyalogosok mellé, és pirulva von vállat a döbbent arcok felé az előttük elhaladó rendőrautóból. A zsaruk siettek, nem fordultak vissza. Összenevettek az anyjával, pedig azt hitte, veszekedni fognak. Hová tűnt az a pimasz suhanc? A fél világot bejárta azzal az öreg kocsival. Már az egész raktár őszi sárgában izzott. Mit csinált ő egészen idáig? El kéne már ezen gondolkoznia. Addig is megembereli magát, és vesz egy kocsit. Linda is örülni fog. Kihúzta magát, úgy tette meg az utolsó métereket. Nem. Annak vége. Már legalább egy éve vége, pedig hivatalosan csak akkor kezdődött. El kell válni. Mert a következő reggel túlcsordul benne a méreg, és oda ömlik ahová nem kellene. Szegény asszony. Szeretettel gondolt rá, ahogy a depó felé tolta a kocsit, a nap mennyei fényben fürdette a kicsiny bódét, e szakrális célegyenest, ahová oly konokul igyekeztek mindnyájan.
Elégedetten könyökölt a pultra, és mivel az irodista nem volt a helyén, szórakozottan belelapozott a listába. Az egyik oldal kicsit vastagabb volt, átáztatta valami. Még mindig azon a járdán parkolt, és a rendőrökön nevettek. Oda se figyelve bontotta szét a lapokat, aztán sokáig nézte a sűrűn gépelt oldalt, amire most pillantott rá először. Szeme se rezzent, csak a keze lett jéghideg. Egy percig még ott állt, tanakodott, mit tegyen, de tudta, hogy vége. Aztán berohant a sorok közé, elnyelte a reggeli ragyogás. Ötven perc múlva tért csak vissza. Szó nélkül tette le az ázott listát és vett újat. Jobbnak látta, ha minél hamarabb eltűnik az iroda környékéről. Úgy mozgott, mint egy gyorsított felvétel, verejtéke csakhamar átütött az ingén. Zavartan mosolygott, de minden atomja lefelé húzta. Hogy is gondolhatta, hogy abban a szállítmányban nincsenek cipők?
Tonnányi súly gördült le róla, amikor meghallotta a nevét a hangosbemondóban. Hálásan engedte el a troli fogantyúját. Nem tartott soká az egész, nem ellenkezett, egyetértően bólogatott, ő is tudja, igen, hogy nem jótékonysági intézmény, a főnök helyében ő se tenne mást. Azalatt, hogy végigment a folyosón, összeszedte a holmiját a szekrényéből, lement a lépcsőn és leadta a kulcsát se jelenés, se nosztalgia nem háborgatta. Tisztelték gyászát, mely egész a parkoló kapujáig kitartott. Még nem mehetett haza, és nem is vágyott rá, inkább elsétál a közeli erdőig, úgysem járt még soha a város déli szélén. A parkban elhaladt egy ugrálóvár mellett, és mintha csak ő szökdécselt volna odabent, lábai fel-feldobták a magasba. A városhatár előtt töltéshez ért, őszi illat szállt felőle, mögötte jegenyék sora, mely az ég valószínűtlen kékjéből szőtt ezüstöt. Alatta piszkos kis patak folydogált, míg a szem ellátott, a fasor mögött a távolt az egyetemi negyed szegélyezte. Sokáig elnézte, aztán leült a partra, biccentett egyet a fejével a víz felé, és figyelte, ahogy a pillanattal a csillámló habokon tovacsobog.
Dublin 2018-08-02
